Part 16

– No és mit neveznél te kirohanásnak?

– Hogy először is egy fiakkert fogadnánk és kihajtanánk úri módon a Zugligetbe, például a «Szép juhászné»-hoz.

– Hisz azt még talán meg lehetne tenni két forinttal, de miből vacsorálunk ezután? Nem, nem, ilyen őrültséget mégse tehetünk.

– Hát nem tudnál valahol pénzt szerezni? – kérdezé Gyuri lágy, rábeszélő hangon. – Gondolkozz rajta, kis öregem.

– Most? Igazán nem tudnék; de holnap előleget kérek Nagy uramtól.

– Nincsenek valami ékszereid?

– Sem aranyom nékem, sem ezüstöm, – idézett Miska egy Szécsényben ismeretes követválasztási zsoltárból.

– Hát az az óra mit vétett a zsebedben?

A mesterlegény kemény, szigorú pillantást vetett barátjára, de biz az kiállta minden szemöldökrezgés nélkül. Nem látszott egy csöpp fogalmának sem lenni arról, hogy ő most komiszkodik. Egy nagy gyerek, gondolta Miska, szeszélyes, de ártatlan.

– Aztán mit akarnál hékás azzal az órával?

– Tedd zálogba.

– Az nem lehet, – pattant fel idegesen. Atyám vette ajándékba, mikor Losonczra vitt, hiszen emlékszel, az egyetlen emlék tőle. Nem sokat ér, klepszidra, de én nem válhatok meg tőle.

– Ejh, hiszen mindennap megválsz tőle, mikor este az asztalra kiteszed s nélküle alszol.

– De legalább beleketyeg az álmaimba.

– Hiszen kiválthatnád holnap.

– Nem, nem, ne kivánd tőlem!

– Tedd meg, Mihálykám, ha szeretsz.

Addig-addig czirógatta, kéregette, hogy nem bír neki ellentállni, bevitték az órát egy zálogházba és egy kocsit fogadtak, mely a Zugligetbe röpítette őket. A «Szép juhászné»-nál Gyurit csodálatos szomjúság fogta el.

– Mihálykám, fiacskám, tudod-e mit indítványozok. Csináljunk magunknak egy jó órát. Igyunk meg egy palaczk franczia pezsgőt.

– Félek, a vesztedet érzed, fiú, – intette Tóth Miska. – Mi lesz veled, ha ilyen szokásaid vannak? Sírni volna kedvem, nem pezsgőzni.

– Tedd meg csak ez egyszer. Sohasem kivánom többet.

– Becsületedre mondod?

– Arra. Csak a bizonyítékot akarom, hogy igazán jó szívvel vagy irántam.

– Hogyan kételkedhetnél ebben?

– Akkor hát hozasd meg a pezsgőt.

– Hiszen szivesen hozatom, nem a pénzt sajnálom, csak a saját gyengeségemet szégyenlem, hogy olyanban engedek, a mivel nem teszek veled jót és a mi mindenképen helytelen.

Denique, meghozatták a pezsgőt, nagyot durrant a dugó, Gyuri hurrah-t kiáltott hozzá, aztán összeütötték a habzó kelyheket s idogálás közben, a mint a rózsaszínű köd ereszkedett lassan az agyukra, a fölséges panoráma helyett, a mit Pest nyujthatott, Szécsény ugrott ki, a kis sárga házikó, a hol éltek, a hímes rétek, mezők, a hol imitt-amott egy-egy madárfészket tudtak, szállt, szállt képzeletük s fölturkálta a sok apró csínyt és minden egyebet. Milyen szép volt még akkor ez a világ!

Aztán ennek is vége volt, megitták az utolsó kortyot is.

– Minden órádnak leszakítsd virágát, – elméskedett Gyuri, – de sajnos, nekünk minden óránk az a te órád volt s annak a virágát már leszakítottuk, menjünk hát haza.

Vidáman, virágos kedvvel hajtattak vissza a városba, gangosan hátradőlve a puha kocsiülésen, mint a becsípett úrfiak és «arszlánok» szoktak.

A Váczi-utczában egy helyütt, épen a híres Klemitzer ékszerész ragyogó boltja előtt, megdöfte Gyuri botjával a kocsist.

– Hó, álljunk meg! Szállj le hű pajtásom, kamarásom. Még egy bolondságom van hátra. Hadd rázom ki azt is s aztán lássunk a komoly élethez. Gyere csak be utánam!

Gyuri e közben a Klemitzer-bolt felé lépkedett s megfogta a kilincset.

– Gyuri, ne okoskodj, hová mégysz oda?

– Gyere csak utánam!

– Nem vagyok bolond. Mi dolgod van neked ott?

– No csak gyere be, majd meglátod.

– Valami éretlen ostobaságot fogsz elkövetni.

– Szavamat adom rá, hogy semmi éretlenséget nem szándékozom elkövetni, gyere no, kérlek. Nem szabad engem elhagynod.

Utána ment, a pezsgő az ő bátorságát is megnövelte, de azért a háttérben maradt s nem minden szepegés nélkül várta, hogy mit akar Gyuri.

– Van-e valami szép, értékes aranyórája, Klemitzer úr?

Klemitzer kis vöröshajú emberke, meghajtotta magát és néhány csinos aranyórát mutatott.

– Nincs valami különösebb darab, kövekkel kirakva?

– Van egy, – mondá Klemitzer, – melyet Nádasdy grófnak készítettem, de közben meghalt és az örökösei nem akarták átvenni.

– Mutassa!

Gyönyörű órát vett ki egy bársonytokból, melyet rubintok és gyémántok diszítettek.

– Megjárja, – mondá Gyuri. – Hogy az?

– Ugyan ne bolondozz, Gyurka, gyere ki, – szólt közbe hátulról a jó barát, a kit nyúlszemeivel szeretett volna Klemitzer úr ledöfni.

– Hatszáz forint, – felelte Klemitzer.

– Megtartom, – mondá Gyurka. – Most már csak egy aranylánczot keressen hozzá!

Tóth Miska jónak látta erre egész az ajtóig hátrálni.

– Gyurka, Gyurka! – intette onnan még egyszer.

A lánczot azalatt kikereste Klemitzer, az épen száz forint volt.

– Tehát hétszáz forint összesen, – veté oda Gyurka könnyedén s ezzel megfogván az órát lánczostól, Miska felé nyújtotta:

– Gyere hát közelebb, kedves öregem, fogat fogért, órát óráért, fogadd el tőlem kérlek, ajándékba.

Miska bizony a világért se ment volna közelebb, hogy az órát fogja, a helyett inkább görcsösen fogta a kilincset, mert érezte, hogy most mindjárt jön a «stikli» csattanója.

Jött is, de nem a hogy ő képzelte, mert Miska kihúzott az oldalzsebéből egy vastag papir paksamétát, a melyet szétterítvén, kivillant egy nagy csomag ezres bankó, ezekből elnyálazott egyet, megfricskázta, aztán letette Klemitzer elé.

– Tessék belőle visszaadni!

De mire szétnézett volna a boltban, akkorra már Tóth Miska rémült arczczal ugrott ki s futott, futott lihegve, remegő szívvel, végig az utczákon, mint egy kergetett vad és meg sem állt, csak otthon, a Frühjahrsfeld-utczai kis szobában, melyet magára zárt belülről s végig dobván magát a kanavász divánon, keserves sírásra fakadt: «Jaj nekem, százszor jaj, kígyót neveltem a tejemen.»

Még le sem csillapodott a lelki háborgása, mikor Gyurka is megérkezett; hallani lehetett belülről, a mint megáll ott künn a robogó bérkocsi, majd kip-kop, ismerős ütemű léptek közelednek a kis szobához, megzörren a kilincs, de nem enged az ajtó.

– Miska, eressz be!

Semmi hang belülről.

– Ne tettesd magad, tudom, hogy bent vagy, látom, belülről van a kulcs a zárba téve, ne csinálj rossz tréfákat.

Mire hatalmasan kezdte az ajtót rázni, hogy az recsegett, ropogott a pántoknál.

– No hát bent vagyok, ha épen tudni akarod, – hangzott ki most tompán, szinte rekedten a Miska szava, – de szándékosan nem bocsátlak be, mert én becsületes ember vagyok.

– Hát mondtam én, hogy nem vagy becsületes? – kedélyeskedett Gyuri.

– Ládádat, köpenyegedet kitettem az ajtó elé, eredj Isten hírével, a merre a két szemed lát.

– Micsoda? Csak talán nem akarsz elkergetni magadtól, mint egy megveszett kutyát?

– De igen is, mint egy elveszett embert. Megsiratlak, de nem akarlak látni ezentúl, nem kivánok veled egy levegőt szívni többé. Ha bűnbe estél, én nem dobom rád az első követ, nem küldöm utánad a rendőrt, de közösségben sem akarok lenni veled. Menj, menj innen! Az Isten szent nevére kérlek. A mi útjaink elváltak örökre.

A künn levő fiatalember felkaczagott erre vidoran, édesdeden, az ártatlanság, gondatlanság ezüstös tiszta hangján. Miskának úgy tetszett ez, mintha egy csengetyű szólana, melyen nincs repedés, sőt karczolás se.

– Ej, ugyan ne okoskodj, legyen eszed, eressz be hamar! – sürgeté Velkovics még mindig nevetve.

– Nem, nem.

– Mindent megmagyarázok, kedves öregem, csak eressz be.

– Köszönöm, de nem vagyok hiszékeny. Annyi pénzt, a mennyit én nálad láttam, nem lehet tisztességes úton szerezni. Ezt az egyet tudom. A többire nem vagyok kiváncsi. Az Aladin csodalámpájának szellemei behatolhatnak mindenüvé, de az én fejembe nem. Távozz kérlek, ha már a gonosz útra tévelyedtél. Elégedj meg azzal, hogy már eddigi itt tartózkodásod is beszennyezett, magam előtt ugyan nem, de a mások szemében mindenesetre.

– Hiszen értelek, – felelt Gyuri, – tudom méltányolni eljárásodat, rossz tréfát csináltam, hát most iszom a levét, punktum, de ha egyszer mondom, hogy olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.

– Nem hiszem.

– De legalább hallgass meg.

– Nem hallgatlak meg.

– A gyilkost se itélik el kihallgatás nélkül.

– Én téged elitéllek, – kiáltá Miska ünnepélyesen. – Távozz közelemből, sátán!

– Ha már nem bocsátasz be, – esengett Gyuri, – legalább azt az utolsó kérésemet teljesítsd, hogy nyisd ki az ablakot, hogy adjak be neked egy irást.

– Minek nekem a te irásod?

– Elolvasod, aztán ha nem tetszik, visszaadod…

– Undorodom az érintésétől.

– És ha akkor mégis elküldesz, hát elmegyek szó nélkül, örökre, ellenben pedig…

– Mit akarsz az «ellenben»-nel?

– Ellenben leülök a küszöbödre s Isten engem úgy segéljen, nem megyek el onnan élve, míg ki nem jösz és végig nem hallgatsz.

– Jó. Végezzünk. Eredj ki az utczai ablakhoz, én addig kinyitom, tedd be az irásodat, mert én nem akarlak látni, elolvasom, visszateszem s onnan aztán elveheted.

Így is lett. Gyuri kiment az utczára, s kikeresvén a zsebében lévő iráscsomagból egy ívet, felágaskodott egy kicsit s becsúsztatta a zöldre festett zsalu bordái közt. Tóth Miska meghallotta a papirsustorgást, de ő feléje se ment hamarosan, csak később nyúlt utána, hogy figyelmesen átbetűzze a németül írt okmányt.

Sápadt arcza megszinesedett, apránkint, szive hangosan dobogott az örömtől, aztán egyszerre lecsapta az asztalra a papirost és kiszaladt kabát, mellény nélkül, hajadonfővel, a hogy otthon volt, az utczára, Gyurihoz, a nyakába ugrott, átnyalábolta, megropogtatta a derekát, összecsókolta két oldalról, aztán így a karjai közt vitte be a szobába, mint a kis gyereket szokás, hiába tiltakozott az ellene:

– Jaj, meg ne fojts! Huh, minden csontomat összetöröd. Eressz el, kérlek. Én csak fiakkerezni akartam, de arra nem gondoltam, hogy ilyen alkalmatosságon vonuljak be.

De Miska csak vitte, mint egy pelyhet s közbe nem győzte a bocsánatkérő szavakat keresgetni:

– Ne haragudj, – rebegte elérzékenyülten, – hogy megsértettelek.

– Meg biz a macskát. Adok is én a te sértéseidre valamit.

– Hát már most ülj le és beszéld el a dolgokat.

– Most már egy kukkot se mondok addig, míg a pipámat meg nem töltöd.

– Én pedig meg nem töltöm, azt elhiheted, ha örökre megnémulsz se. Mert a szegény pajtásnak megtettem eddig, de a nábobot én ki nem szolgálom.

– Jól van no, megtömöm magam, bár olyankor sohase szelel olyan jól.

Rágyujtottak s letelepedvén egymással szemben a pipamodelekkel megrakott asztalnál, Velkovics Gyuri a következőkben beszélte el szerencséjét:

– Junius első napjaiban szöktem meg Ischlből a grófomtól s egyenest Bécsbe mentem, hogy onnan Pestre hajókázzam. Volt pedig összesen húsz forintom, beszálltam a «Vidám Pelikán»-hoz, azzal a tervvel, hogy az éjszakát Bécsben töltöm és reggel megyek tovább. Estefelé az utczákon őgyelegve, unalmamban egy czirkuszba váltottam jegyet, hol valami miss Lenora Walton produkálta magát, ingerlő, arasznyi szoknyácskában. Hogy szép volt-e? Gondolom. És hogy tudott lovagolni! Olyat még nem látott kend, bácsi. Egész Bécs bomlott érte, mert egész Bécs ott volt, vagy legalább nagyon sokan és mindenesetre többen egygyel, mint a mennyi az én tervembe beleillett. Azt a valakit sokallom ugyanis, a ki ellopta a zsebemből a tárczámat, úgy, hogy a czirkuszból kijövet néhány rézkrajczárral a zsebemben találtam magamat egy ismeretlen nagy városban. Elhült bennem a vér. Mit csináljak most? Neked akartam írni, de mi lesz velem addig, míg tőled segélyt kaphatok? Máris éhes voltam, de hogy vacsoráljak, a pénzem nem volt elég. Kétségbeesve töltöttem el az éjt a «Pelikán»-ban, mindenféle terveket szőve éhen-szomjan, a holnapi napra nézve, végre is nem volt más választásom, mint fölkeresni nagybátyámat, dr. Protokot, a ki ugyan rideg agglegény és fösvény, szívtelen ember, hiszen eleget hallhattad a nevét otthon, Szécsényben, mikor a szüleim szidták, de ilyen esetben talán mégsem hagy az utczán elpusztulni. Lázadozott bár bennem a büszkeség és a gyermekéveimben fölszítt gyűlölet érzése fejembe kergette a vért, de mégis erre határoztam magamat. Végre is könnyű volt választani a kigázolási módok közül, mikor csak ez az egy kinálkozott. Ej, mi bajom eshetik, ha megkisérlem? Legfeljebb kidobat a szolgáival és akkor se leszek már rosszabb helyzetben, mint most. Igen ám, de hol találjam én meg dr. Protokot, ebben a rettenetes városban? Reggelre kelve, az utczákon kérdezgettem hordároktól és egyéb járókelőktől, persze senki sem tudta, kicsoda dr. Protok, pedig hogy beszélte a mamám, milyen híres doktor, hogy egész Bécs róla beszél. Végre egy öreg úr azt tanácsolta, nézzem meg valamely kávéházban az orvosok lakjegyzékében, ott meg fogom találni. S tényleg kikerestem. Dr. Protok Vincze, lakik Kemettergasse Nr. 23. Félelem és remény közt hányattatva siettem a jelzett házhoz, egy kétemeletes komor, ódon és barátságtalan épülethez. Minden kopott, rozzant, földszint néhány bolt s egy kocsma a balszögletben, a «Százéves hollóhoz», a kapualja sötét, a lépcsők hepe-hupások, mégis igaza volt a szegény mamának, hogy sokan járhatnak Protokhoz, ugyancsak kitaposták lépcsőköveit a pácziensek. A csengetyű-zsinór után indulva, mindenekelőtt a házmesteri lakáshoz indultam tájékozódni, hogy hol lakik az öreg. A zsinór egy kis piszkos czellához vezetett az udvar mélyén, hol egy asztalkánál pápaszemes öreg asszony ült és nagy figyelmesen kártyákat rakott ki. «No, mi az?» förmedt fel bosszúsan, fel se nézve, a mint beléptem. «Hol lakik dr. Protok?» kérdém. Fölemelte balkezét, a melyben nem volt kártya és némán a mennyezet felé mutatott száraz, csontos ujjaival, hogy ott lakik. «Vagyis az első emeleten?» kérdém ismét, bővebb magyarázatot várva, mire kedvetlenül rázta meg a fejét és most már lefelé mutatott a kezeivel, hogy ott lakik dr. Protok. «Hogyan? A pinczében? – mondom én hitetlenül. – Maga tréfál velem anyóka. Fent is, lent is nem lakhatik a doktor úr.» Erre a megjegyzésemre elvörösödött az anyóka, látszott összehúzódó arczizmain, hogy köhögési roham környékezi, hirtelen kieresztett a szájából egy diót, melyet a kártyakirakás alatt különös babonából a nyelve alatt tartott (a hogy később megtudtam), s miután előbb kiköhögte magát, ekképpen szólott, vasvilla szemeit rám szegezve: «Hohó uracskám. A mit mondtam, mondtam. Heller anyó sohase beszél zöldeket. Dr. Protok lakhatik fent is, lent is, a szerint, a hogy én mutattam, a mint vagy az égbe ment, vagy a pokolba, mert Protok dr. meghalt.» «Oh Istenem, és mikor halt meg?» «Bizony már egy fél esztendeje.» «Ez aztán borzasztó!» mondám önkénytelenül, helyzetemre gondolva. «Mit, borzasztó? – fortyant fel az anyóka. – Magoknak betegeknek mindegy. Az egyik doktor olyan, mint a másik doktor. Egyik se tud semmit. De mit szóljak én? Engem itt hagyott könnyelműen, a nélkül, hogy gondoskodott volna rólam, a ház idegen kézbe kerül, s akkor Heller anyónak fel is út, le is út, a végrendeletben meg se említett, komisz kutya volt, ez az igazság.» «Úgy? A ház tehát az övé volt? – kérdém, – és ki örökölte utána?» «Ejh, valami vagabundus, a kit a hatóság azóta sem bír megtalálni, – felelte Heller anyó, – valami Velkovics György nevű lump diák.»

– Képzelem, mennyire megörültél – szólt közbe Tóth Miska, a ki elfojtott lélekzettel hallgatta eddig a történetet.

– Gondolhatod. Ez a szó szárnyakat adott, legott rohantam egy ügyvédhez, kivel megkerestük a hatóságnál a végrendeletet, melyet az imént nyujtottam be neked az ablakon s ki, miután személyazonosságomról is meggyőződött, ellátott bőven előleggel s egy hónap alatt lebonyolítá az egész örökséget. A házat eladtam kétszázezer forintért.

– De hát, hogy volt lelked mindezeket eltitkolni előttem?

Velkovics Gyuri hamiskásan mosolygott.

– Mert próbára akartalak tenni, hogy olyan igazi önfeláldozó barát vagy-e, a milyennek képzeltelek? Azért voltam olyan szemtelen és követelő irányodban.

– No és hogy vált be a próba?

– Túlhaladta várakozásomat.

– Hát már most mihez kezdesz azzal a sok pénzzel?

– Mindenekelőtt gondoskodom a saját kényelmemről és ez egyelőre abból áll, hogy szeretném, ha megint te töltögetnéd a pipámat, mint azelőtt, minthogy pedig te azt mondod, hogy a gazdag embert nem szolgálod, hát azért is meg amazért is, hogy a mi a tied volt, azt mindig megosztottad velem, most én is megosztom veled, a mim van.

Ezzel benyúlt a zsebébe, kihúzta az egész szemkápráztató pénzcsomagot s az egyik köteget oda helyezte Miska elé.

– Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied.

Miska incselkedő tréfának vette a dolgot s közömbös arczczal tolta vissza a bankjegycsomagot.

– No, csak tedd el és ne hozz kisértetbe, mert még el találom venni.

– Hiszen komolyan a tied.

Miska a barátja szemébe nézett s kiolvasván annak igaz szándékát, felette elérzékenyült.

– Köszönöm pajtás, szép tőled, de nem fogadhatom el, nem nekem hagyta azt a te nagybátyád. Az órát, a melyet felajánlottál a boltban, elfogadom emlékül, de hogy a vagyonod felétől megfoszszalak, ahhoz nekem nincs lelkem. Az ilyen ajánlatokkal csak megsértesz.

– Már megint okoskodol? – bosszankodott Velkovics. – Elrontod az embernek minden örömét a savanyú életnézeteiddel. Hát illik az tőled? Tedd el hamar azt a pénzt, ha mondom, mert még bajba kerülsz. Benyit a házmester, meglátja, rendőrért szalad s bevisznek. Te azt fogod mondani, hogy az én pénzem és csak rád akartam disputálni, én eltagadom, de különben sem akadsz olyan együgyű biróra, a ki elhiszi neked. Azért hát tedd el… no, szépen kérlek…

Összetette kezeit s meglágyította a hangját, mint mikor valami makranczos gyereket kell rávenni valamire.

– Nincs rá eset, – mondá Tóth Miska eltökélten. – Az ilyen regényekbe való nagylelkűségi rohamoknak rendszerint csak az eleje kellemetes.

– Nem értesz engem, ez az egész. Ne hidd, hogy csak bolondjába szórom ki a pénzemet, mint egy őrült, s ezért aztán vonakodol azt fölszedni. Úgy tekints engem, mint egy furfangosan számító üzletembert. (Hiába vigyorogsz, mert az így van.) Az okos tőkepénzes soha se teszi mindenét egy lapra, gyakran látni, hogy a fele vagyonát földvásárlásba fekteti, a másik felén papirosokat vesz, én a fele tőkémet átadom neked, úgy fogván fel a dolgot, mintha két részből állnék, ha az egyik felerészemen rosszul megy a tőkeszaporítás, a másik részen jól mehet. Az ember nem juthat olyan könnyen tönkre. Ne hidd, azért adom oda az örökségem felét, mert elszédített a sok pénz és nem tudok vele mit csinálni. Oh, én egy cseppet se sokallom, sőt azért adom oda felét, mert keveslem. A szerzés ördöge egyszerre szegődött hozzám a szerencsémmel s most szüntelen szurkál a sarkantyújával. Úgy bizony, kedves Miskám, nem a pénzemet osztom én meg veled, hanem voltaképen az eszemet és a szerencsémet egészítem ki a tieddel. Mert úgy értem a jövőt, hogy a száz-százezer forint tőkével mindenikünk valamely komoly munkához lát önállóan, tetszése, vezérlőcsillaga szerint és a százezer forint esetleg új százezer forintokat fog szülni. Lehet, hogy mind a ketten boldogulunk, akkor a százezer forintomat visszafizeted s ezzel vége –, lehet, hogy tönkre megyek s ebben az esetben hozzád fordulok: «most már te segíts ki engem»; megeshetik, a te puskaporod fogy el előbb s akkor egy szép napon bekopogtatsz hozzám és te hozod el az üres tarisznyát megtöltés végett.

– Hiszen mind szép ez így elméletben, de a harmadik eshetőséggel nem számoltál.

– S melyik az?

– Ha mind a két tarisznya üres talál majd lenni.

Velkovics vidáman vont vállat.

– Eb gondol ilyenre. És hát végre is ott leszünk, a hol voltunk. Megmaradnak a szép emlékeink.

– Neked talán megmaradnak, de az én lelkemen még azonfelül megmarad egy mázsás kő is, hogy én kisérleteztem el a fele vagyonodat. S ez a kő nagyon nyomna engem. Láthatod tehát, miért nem mehetek be ajánlatodba, mely rám ilyen hátránynyal végződhetnék, egyenlőtlen helyzetet teremtve.

– Lári-fári. Micsoda nevetséges okoskodás! Vagy veszed a pénzt egy-kettőre, vagy itt a szemed láttára elégetem, oly igazán, a mint Velkovics Györgynek hivnak. Add idébb csak kérlek azt a kéngyertyát!

(Kéngyertyának a gyufát hivták akkoriban, mely épen abban az évben volt új találmány.)

Oly határozott mozdulattal nyúlt a kéngyertya után György, hogy a milyen szenvedélyes természetű, szeles és hirtelen akaratú volt, a fenyegetés beváltásától komolyan tartani lehetett. Az okos, higgadt Miska nem találta ezek után czélszerűnek az ellenkezést. Sőt a mint tovább gondolkozott, szerencsésnek kellett itélnie a Gyuri szándékát, épen Gyuri érdekében.

Elvitázhatlanul volt Gyuriban némi uralkodási hajlam, aztán egy kicsit keleti, ábrándozó természet. Nád, a ki a szél ingása szerint hajlik. Azonfelül szép fiú, kaczér asszonyok kezébe kerülhet. Isten tudja, mennyit fog rontani jellemén az örökség is. Hátha gyorsan nyakára hág? Ebben az esetben milyen jó lesz, ha megmarad az a rész, a mit Tóth Miskánál hagyott?

Ekképen szőtte gondolatait Miska. Hiszen ő átveheti, de nem fogja tekinteni magáénak, úgy veszi, mintha valami letét volna, vagy ha hozzá nyúl is, csak biztos szaporítás czéljából teszi. De ezt nem szükség most kijelenteni. Csak higyje Gyuri, hogy véglegesen neki adta. Hiszen épen ez a forma a szerencsés. Igy könnyebben lesz önmérséklő a költekezésben, gondolván, hogy a nála maradt fele rész voltaképen az egész vagyona.

Sőt hova-tovább hömpölygette elméjében, mindjobban kialakult és módosult a dolog. Milyen bolond voltam, – gondolta – nem akartam elfogadni Gyuri ajánlatát, pedig ha Gyurinak nem jut eszébe, magamnak kellett volna kiravaszkodni, hogy ketten gazdálkodjunk önállóan a pénzzel, a mi később kifejlesztheti a versengést, hogy ki bir többet produkálni s ilyen valami rugó okvetlenül szükséges a Gyuri könnyed alapjellemének megedzéséhez. Miska tehát elvetette első gondolatát, hogy letétnek vegye a kapott összeget, ellenkezőleg, hozzá nyúl, jövedelmező üzletbe fekteti, tekintvén azt kölcsönnek, melyet valamikor busás kamatokkal kell visszatéríteni.

Átvette a pénzt és most már elkezdődött a tervezgetés. A szerencséből se jó a nagy adag. Se aludni, se enni nem tudtak a sok szines tervtől, a sok álmodozástól, sehogy sem birták elhatározni, mihez kezdjenek. Egyelőre abban állapodtak meg, hogy egy kis világot próbálnak, megnézik előbb az európai nagy városokat, hogy az oda való emberek mit csinálnak.

Az első állomás Bécs volt, hol a «Stadt Frankfurt»-ba szálltak. Velkovics már teljesen otthon volt Bécsben s nagy kedvteléssel vezetgette tanulékony és ámuló barátját az ős császárvárosban.

A «Stadt Frankfurt»-ban egy pozsonyi öreg úrral ismerkedtek meg, bizonyos Kohlbrunn Frigyessel, a ki egy hires orvostanárral kezeltette lábbaját s e végből hosszasabban tartózkodott Bécsben. Az öreg úr unta magát esténkint az étteremben egyedül s engedelmet kért, hogy átülhessen beszélgetni a fiatal honfitársakhoz és áthozhassa söröcskéjét. Nyájas, kedves modorú úr volt, de minden ravaszság nélkül való. Apránkint megismerkedtek s némi bizalmas viszonyba jutottak, különösen Miskával rokonszenvezett, a ki gyakran maradt otthon vendéglői szobájában, olvasgatván napközben is, míg Gyuri apró kalandok után futkározott a városban. Ilyenkor szobáikban is felkeresték egymást egy kis csevegésre, az öreg úr elbeszélte, hogy ő kékfestő Pozsonyban és az üzlete meglehetősen megy, csinos vagyona van, úgy hogy minden gyereke ötvenezer forintot fog kapni; ilyenkor kidüllesztette a mellét és bizonyos önteltséggel szippantott burnótjából. Ilyen beszélgetések alatt Miska is kigombolkozott s bevallotta, hogy valami üzlethez szeretne kezdeni, csak azt nem tudja, mihez, épen abban fő a feje.

– Hogyan? Üzlethez? – csodálkozott az öreg úr. – Hát nem tanuló úrfiak az uramöcsémék?

– A barátom orvostanhallgató, de én csak mesterlegény vagyok, vagyis voltam.

– Ah! – szólt az öreg úr meglepetve, gőgös tekintettel mérve végig a szelid Tóth Miskát, – és milyen mesterséget tanult?

– Pipametsző voltam.

– Pfuj! – kiáltá megvetőleg. – Hiszen az nem is mesterség. Mióta a szivornyát (a szivart hívták így némelyek) feltalálták, a pipák halála már csak rövid idők kérdése.