Part 13

Nem könnyű volt pedig kikeczmeregni a nagy tömegből az oszlopos folyosóra, a honnan meredek, ódon garádicsok vezettek a karzatra. Útközben négyen-öten is elfogták Homlódyt valamely ügyben. Mert a régi megyegyülések részben börze jellegével is birtak; itt találkoztak a megye urai különböző vidékekről koronkint s vettek, eladtak, csereberéltek. Homlódy híres lovakat nevelt, tőle válogattak fogatokat a házasulandó uracsok, a községek ugyancsak nála tudakozódtak, van-e eladó csődöre, viszont ő maga is itt szerezte be, a mi neki kellett, teheneket Kajtáry Kelementől, merinói juhokat Balázs Gáspártól, gyümölcsfa-oltványokat a szenvedélyes pomológus Kapor Andrástól.

Feri tehát útközben is csak rövidebb, sűrűn félbeszakított időközökre élvezhette a Homlódy imformáczióit.

– Mondja csak, János bátyám, mért nem ment eddig férjhez? Azt az egyet nem értem.

– Nem tudom.

– Dehogy nem tudja. Olyan vén sas, mint maga, mindent tud.

Erre aztán elmosolyodott Homlódy.

– No hát tudom. Azért nem ment férjhez, mert Mari azokhoz a lányokhoz tartozik, a kik magukat rútaknak hiszik.

– Vannak is a világon ilyen leányok! – hitetlenkedett Feri.

– Talán nincsenek, de ez az egy ilyen. Nem természeti törvény ez nem állítom, bizonyára nincs ez bent az asszonyi állatban, mint a teremtő által beoltott jellemvonás, hanem egy betegség kifolyása, a melybe többnyire a gazdag parthiek esnek. Ez a betegség abból áll, mindenkire gyanakszik, a ki hozzája közelít, hogy a pénzére vetette ki hálóját, minélfogva hűvös, visszahúzódó és bizalmatlan. A gyanakvás folyton nagyobbra harapódzik, míg rögeszmévé válik s elnyomja benne a természeti törvényt, a hiúságot. A végén már szinte megcsontosodott meggyőződése, hogy őt önmagáért senki sem szereti s derüre-borura osztogatja a kosarakat. Ez Tóth Mari belülről tekintve. Mert tudd meg, bruder, hogy az a millió forintocska, a mi a leányra néz, furcsa kis lidércz. Nemcsak azokat zavarja meg, a kik meg akarják kaparintani, hanem azt is, a kinek a mátkaládájában van.

Épen a karzat ajtajánál állottak, Feri visszarántotta Homlódyt.

– Azt hiszem, ne menjünk fel, – mondá váratlanul.

– Hogyan? Nem akarod, hogy bemutassalak?

– Azt látom, hogy a feladat sokkal kényesebb, hogysem elhamarkodva lehetne megoldani. Gondolkozóba ejt, a mit az imént mondott János bátyám, hogy a millió gonosz lidércz megzavarja a fejeket. Ez bizony igaz lehet és hogy én ebbe a hibába ne essem, egyelőre csak annyit mondok, a mennyit a lusta miniszterek szoktak, hogy előbb még tanulmányozni fogom a kérdést. Ismerni akarom teljesen a terepviszonyokat és haditervet próbálok csinálni.

– A mint akarod, – hagyta rá Homlódy vállat vonva, akkor hát menjünk vissza a politikához. Mit szólsz a sógorhoz?

– Nem mindennapi ember.

E pillanatban széttárták a huszárok a tanácsterem szárnyas ajtait s kifelé tódultak a bizottsági tagok «Éljen a főispán!» kiáltásokkal. Tehát vége a beiktató gyűlésnek.

– Puff neki! – kiált fel Homlódy. – Okosan tetted, hogy föl nem mentél a karzatra.

De a kihez a szavait intézte, nem volt mellette. Megfordult, hogy hova lett; hát az bizony visszament a karzat kijáratához, ott leste a letipegő hölgyeket, kik fölfogván a lépcsőknél szoknyáikat, csinos, formás lábakban és bokákban élvezetes szemlét nyújthatnak a kujonnak.

Homlódy a gyűléstermen át a főispán belső szobáiba igyekezett, a hová most bevonult meggyarapodott udvarával, alázatos hizelgőivel, hozzáragadt mamelukjaival Hanem iszen nem csoda. A meggyújtott lámpánál már mindjárt a gyufa serczenésénél ott vannak az éber muslinczák. Csóva Feri, a ki most diadalmasan vitte a főispán után az ott felejtett zergebőr keztyűjét, rájuk is teritette egy két megjegyzéssel a vizes lepedőt:

– Persze, most már gyülekeznek a jó legyecskék a mézre, de mikor még azt hitték egy óra előtt, hogy mérgezett víz, másutt röpködtek.

Az öreg Noszty megszólította Homlódyt.

– Nem láttad Ferit?

– Tóth Marit lesi, – súgta a fülébe Homlódy.

– Szeretem, – szólt sugárzó megelégedéssel, – hogy im végre már hozzálát a fiú valamihez.

Kopereczky ott bent a gratulácziókat fogadja. Boldog, a ki kezet szoríthat vele s bókot mondhat hozzá. Nagy dolog volt, remek dolog volt, ilyet még nem pipáltak Bontómegyében.

Maga az öreg Noszty is el van ragadtatva.

– Most már te vagy a helyzet ura, mert a bontói ember olyan, mint a legszilajabb csikó, rúg, kapál, harap, ficzánkol, de ha a hátára tudsz pattanni, megtorpan és engedelmesen poroszkál alattad.

– De hol vetted azt a pompás ötletet, – lelkendezett Rágányos, – visszamondani a Poltáry beszédét? Mert ez tett úrrá.

– Hol vettem? – mentegetőzött a maga szokott bonommiájával Kopereczky. – Könnyű volt elővenni, mikor csak ez az egy beszédem volt. Ezt is a Malinka csinálta, – a hogy szokás. Titkár esze tapossa simára a főispán útját, hiszen tudjátok.

Jóizűn kaczagtak a körülállók. Természetesen nem hitték el. Már hogy is csinálhatta volna Malinka, mikor az csak abban a pillanatban születhetett. A főispán megjegyzése egy kis maró czélzás akar lenni az elődre, a ki tényleg titkárjával csináltatta a beszédeit. De milyen finom alakba önti gúnyolódását… Micsoda nagyeszű ember ez!

Míg a főispán úgyszólván cerclet tartott, mint egy kis király és zsebrerakta a dicsérő szóvirágokat, nyers őszinteséggel megjegyezvén: «Bizony higyjétek el, sohase hittem volna, hogy ilyen könnyű mesterség a főispánság», azalatt Noszty Pált a megfejtetlen kormánysürgöny bosszantotta s Malinkával együtt felturkálták a főispán bőröndjeiben az összes hivatalos iratokat, míg végre előkerült a kulcs. Vitte is nagy lobogtatva Kopereczkynek.

– Itt a kulcs, megvan a kulcs!

– Ez az? – nézegette meg kiváncsian Kopereczky. – Micsoda ostobaság, uraim, ez a mi hivatalos nyelvezetünk. Hát hogy lehet ezt józan észszel kulcsnak nevezni? Hiszen a horgonyt is vasmacskának nevezi a nép és okosan, mert megfogja a tárgyakat, mint a macska az egeret, csakhogy itt nem lehet félreértés, mert a voltaképeni macska nincs vasból, hanem mit szólnának hozzá a taljánok, ha egyszerűen macskának neveznék a horgonyt, vagy horgonynak a macskát? Viszont nem volna semmi kifogásom, ha levél-kulcsnak keresztelné el a miniszter a számfejtő ákom-bákomjait, de így igazán hülyeség.

Mindnyájan helyeslőleg bólintgattak.

– Biz Isten, igaz. Ő méltósága jól megmondja. Ime, egy főispán, a ki nem fél a kormánytól. Ennek aztán van gerincze fölfelé is, nemcsak lefelé.

Mily csodálatos a siker! Egy óra előtt még ő rajta nevettek gúnyosan, hogy nem tudja, mi a kulcs, egy óra előtt még ő volt ezért a szamár, most már színbölcseség, kijelentésszerű alapigazság minden, a mit mond és az adott esetben most már a miniszter a szamár.

Hát az jobban is megbírja, mert erősebb is és messzebb is van innen.

Az órák künn a tornyokon a tizenkettőt kezdték verni, mire megkondultak a harangok a négy különböző felekezetű templomokban.

– Hát itt van ni, – kiáltott fel vidáman Kopereczky, – milyen jó lenne most ebédhez ülni. De hallom, nem lett belőle semmi, nem akartatok a vendégeim lenni. Vagyis tegnap még úgy festett a dolog, hogy az ebéd nem látszott megtarthatónak, tehát kihagyták a programmból, én most hát Rágányoséknál ebédelek a rokonsággal. Ahhoz azonban meg át kell öltöznöm németnek. Ti csak maradjatok itt és igyátok a papramorgókat, mindjárt végezek.

Kitört a méltatlankodás, hogy micsoda szemtelenség volt azoktól, a kik ezt cselekedték.

– Nem aprehendálom én azt. – felelte Kopereczky, – ti is jobban esztek otthon, én is jobban eszem a rokonnál s ezzel vége. A pezsgő pedig megmaradt, majd megiszszuk, ha az asszonyt hazahozom, egy pár hét mulva.

Hát ez is tetszett mindenkinek, hogy ha majd az asszonyt «haza» hozza. Milyen kordiális és egyszerű.

Ezzel eltünt a harmadik belső szobájába és átadta magát a Bubenyik kezeibe, a ki már várt rá a keményre vasalt elejű inggel, meg a frakköltözettel, mert a családbeli hölgyek, úgy volt mondva, kivágott ruhában jelennek meg, a mi nélkülözhetetlenné teszi a frakkot. A hiánynak ellenlábasa a másik hiány. Csak az a különbség, hogy az egyik nemnél a hiány a derekat takaró öltönydarabon a legfelül van, a másik nemnél legalul. Igazán bolond ötlet azzal fejezni ki pompát, hogy valamit elvágnak egy szabályszerű, megszokott ruhadarabból.

– No, bracsok slatki, (no, édes testvérke) nyúzd le hamar rólam ezt a bőrt. Látod, öreg varangy, milyen jó vagy te most nekem, legalább tótul beszélhetek veled. Nem adom száz forintért, hogy a nyelvem «mezítláb» járhat egy kicsit. Kell az ilyen üdítő változatosság, hidd el. A láb is akkor érzi magát jól, mikor a szorítós csizma helyett papucsba jut. Hát ott voltál-e a közgyűlési teremben?

– Ott voltam a karzaton.

– Mit szólsz az esethez?

– Bizony nem hittem volna, méltóságos uram.

– Hát úgy-e értünk egy kicsit a csizióhoz? (Büszkén düllesztette ki mellét s ravaszul mosolygott) Te Bubenyik! A mi tótjainkat nehéz lett volna így lefőzni. Mi a nézeted?

– Az, hogy nyújtsa ide most a másik lábát is, és az, hogy sok ember egybevéve sokkal ostobább, mint csupán egyetlen ember, ha nagyon ostoba is.

– Hm. Ebben aligha nincs valami igazad. Halottad végig a beszédemet?

– Hallottam már én azt otthon is, mikor a méltóságos úr tanulta.

– Bent vannak már a kis arany gombok az ingben?

– Betettem őket.

– Hej, te Bubenyik, ha az a két vén sárkány ideadta volna véletlenül a két megmaradt gyöngyöt is, ez lenne ám most nagy effektus a melledzőben!

– Az ám.

– Pedig talán ide is adták volna erre az egy alkalomra, ha kértük volna.

– Nem hiszem, de minek is adták volna ide?

– A tekintélyt emelni.

Bubenyik egykedvűen intett a kezével.

– Abban is csak olyan főispán volna a méltóságos úr, mint az aranygombokkal, mert azt gondolom én paraszt észszel, nem a gombok teszik a főispánt, hanem azt, hogy maga gombolja-e azokat, vagy mások?

– Mit akarsz ezzel mondani, Bubenyik? Velem akarsz kikötni?

– Nem akarok én semmi egyebet, csak a mellényt akarom feladni, de egy kicsit mintha megsoványodtunk volna; várjon, majd meghúzom a csattal hátul.

– Úgy? Mit is mondtál előbb. Igen, hogy már otthon is hallottad a beszédemet.

– Hiszen nem volt az a méltóságos báró úr beszéde otthon, – vigyorgott Bubenyik.

– Hogy-hogy? – pattant fel a báró szigorúan. – Micsoda hülye megjegyzés ez, Bubenyik?

– Ejnye. Hiszen váltig szidta Malinka urat, mikor tanulgatta, hogy minek csinálta olyan hosszúra.

– Oh, te jerikói ökör te. Hát nem az enyém ez a frakk, habár szidom érte esetleg a szabót, hogy hosszúra csinálta?

– A frakk? No, a frakk. Az igaz, a frakk. (Ez az argumentum csakugyan megzavarta egy kicsit Bubenyiket.)

– Látod, hogy nem értesz a dologhoz, csak a világba beszélsz. De úgy-e szépen volt elmondva, mert erre már felelhetsz, az ilyet te is megérted és ez a fő.

– Kétségkívül szépen volt elmondva, tetszett mindenkinek, az asszonyok dicsérték a karzaton, hanem valami nem megy a fejembe.

– Mi az ördög lehet az, vén alamuszi?

– Az, hogy miképen fiadzhatta ez a beszéd a saját apját?

– Mijét, te bolond?

– Hát a saját apját, vagyis azt a másik beszédet, melyet a viczeispán úr mondott el előbb s mely úgy hasonlított ehhez, mint az egyik tojás a másikhoz.

Kopereczky a fehér nyakkendőjét kötözgette figyelmesen a tükör előtt.

– Hiszen voltál te vándorszinész is valamikor, Bubenyik, no ne pirulj el, hiába titkoltad, régen tudom, csak nem akartalak megszégyeníteni, de most bizalmasan beszélünk. Mondom, voltál te szinész is, minélfogva könnyen kitalálhatod a dolog okát. Vékony volt a garderobe, mi? Csak egy bársony-köntöstök volt, mi? S Moór Károly is abban pipeskedett és Bánk bán is. Nincs abban semmi. A közönségnek bizonynyal így is tetszett.

– Igen, – jegyezte meg Bubenyik, – de Moór Károly és Bánk bán sohasem jelentek meg egyszerre a lámpák előtt, mert akkor nem tudom, hogy lettek volna. S mindezekhez még neveli a csodálatosságot a sorrend, mert ha méltóságod mondja el előbb a beszédet, akkor még lehetséges volna a megoldás elgondolása, de így igazán megfoghatatlan, mikép tudta az alispán úr elmondani?

– Mit? Ki nem találtad volna? Olyan stomfax vagy? Hát a Malinka adta oda neki. Hiszen világos.

– És ezt a méltóságos báró úr helyesli?

– Hogy helyeslem-e? El vagyok ragadtatva. Hisz ennek köszönhetjük a sikert. Micsoda taktikai húzás. Fenomenális ötlet, Napoleonhoz illő, nem Malinkához. Hanem én azért mégis jobb szeretem, hogy Malinkának jutott eszébe és nem Napoleonnak. Ha most király lennék, aranygyapjút adnék a ficzkónak.

– Majd nyírunk neki a Jóskáról, ha hazakerül a czigányoktól.

– Vigyázz magadra, mert ha azt a fiatalembert én előttem bántod, biz’ Isten menten hallani fogod a krapetzi harangok zúgását.

A mely igéret a családi szótár képletes kifejezései szerint két csattanós pofonra szólt, de nem mindég következett be, míg ellenben néha bekövetkezett minden igéret nélkül is. Nincsen a természetben egyformaság.

Most bizony inkább csókolkozni szeretett volna Kopereczky. Hiszen minden úgy ment, a hogy azt a magyar agy elképzeli: «a kinek az Isten hivatalt ád, ád az ahhoz észt is.» Ime már megvolt a nagy ész is, daczára, hogy a mai nap eseményei még nem voltak kimerítve.

Visszament vendégei közé, – nem fogytak, szaporodtak Noszty Ferivel, ki a «Kék golyó» kapujáig kisérte messziről Tóth Marit (csakugyan elbűvölő a termete) ott elvesztve őt falánk szemei elől, gomolygó tervekkel jött vissza a társasághoz, a hol apja könyörtelenül befogta a számjeles sürgöny kifejtéséhez: «Ide, ide, számok ellensége!» Mire Kopereczky visszatért, most már olyan alakban, mint egy kivénült báli alak, mindjárt észrevette a rajta függő szemeken, hogy azóta valami fontos történt és már mindenki tudja, csak még ő nem. Csodálkozást, irigységet, hódolatot, a pillanathoz kölcsönvett mosolyokat vett észre a jelenlevőkön, részint idegeneken, részint rokonokon, ámbátor még a rokonok is inkább idegenek voltak. Csak a két Noszty, az apa és fiú arczában volt valami rejtelmes, valami mélyebben fekvő, melyet az úri közöny nem jól takart.

– Apa, – szólt Feri, – közölje talán Izraellel a sürgöny tartalmát, hátha sürgönyözni akarna annak következtében valahova.

– Milyen sürgönyt? – kérdé élénken Kopereczky.

– A belügyminiszterét, a mit kifejtettünk, – szólt az öreg egy jó Mikulás jámbor hangján. – Az ebédhez szántam, de nem bánom, ha most tudod is meg.

S ezzel keresgélni kezdett a zsebében, mintha csak aranyos diókért nyúlt volna be.

Kopereczky mohón kapta ki kezéből, föltette csiptetőjét és olvasni kezdte. Mindenki tudta már, mi van benne. Eldicsekedték a Nosztyak. Negyvenezer forint évi jövedelem csöppent le a menyekből. Minden szem reá nézett, hogyan fog viselkedni. Negyvenezer forint nem csekélység. Az már pénz. Kurjanthat az ember, tánczra is perdülhet, megölelgetheti az egész tisztelgő frequencziát. Negyvenezer forint évenkint! – Az ördögbe is, ezen akár meg lehet venni apródonkint az egész tótországot. Denique, a kinek az Isten észt adott, ad az ahhoz dominiumot is.

S im olvasta Kopereczky a következőket: hogy a külügyminiszter útján arról értesül a belügyminiszter, miszerint jelenleg Nápolyban időző Kopereczky Izsák Izrael báró lovaglás közben leesett a lóról, olyan szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt. Minthogy úgy tudom, – fejezi be a belügyminiszter barátságos fordulattal, – hogy az illető főúr, bár ellened utóbb a prágai örökség ügyében állítólag pört indított, közeli rokonod volt, megelőzve a hivatalos utat, magánúton is sietve értesítlek. A beiktatás lefolyásáról értesítést várok.

Bármennyire rátapadt is minden szem, mindent inkább láthattak arczán, szemeiben, mint az örömnek valamely felcsillanását. Hja, mégis van a kék vérben valami. Ez a rongyos tót bárócska nem ujjong a negyvenezer forintnyi jövedelemnek. Szinte hihetetlen. Sőt, nézd, nézd, homloka hogyan borúl el s valami ónszinű réteg vonódik szemeire, arczvonalai elnyúlnak s érezhető, hogy róluk a jókedv és megelégedés érzése elröppent.

Noszty Pál a hasát simogatta kezeivel. Annyira tetszik neki a veje magaviselete. S gondolatai ilyen irányban kergetőztek:

– De iszen a mi Izraelünk derék spéczi, jövője van. Tudja az arczát fékezni s hozzá idomítani a helyzetekhez. Olyan államférfi lesz ebből, mint a patyolat. Ki hitte volna azt? Hm, nagy rejtett erők laknak ebben a kutya szláv fajban!

Kopereczky még egyszer elolvasta lassan a sürgönyt, miközben tudva, vagy nem tudva, idegesen morzsolta és tépte szét a piros szegfüt görcsösen összecsukódó markában, aztán egészen lehangolva, zsebre gyűrte a távirat szövegét és így szólt Malinkához, ki a falon levő megyei térképet tanulmányozta.

– Malinka! Most én ebédelni megyek, tegyen fel egy sürgönyt a belügyminiszter úrnak, hogy a beiktató közgyűlés a szokott módon és rendben folyt le, semmi czikornya és punktum.

Ezzel aztán megindúlt lefelé a lépcsőkön a kiséretével, a hol rendre megnyilatkoztak a különböző csoportokban a vélemények, persze halkan, in camera char itatis.

– Ez aztán nobilis ember. Az az érzés, hogy egy rokont vesztett, mennyire felülkerekedett benne ama nyárspolgári kapzsiság fölött, hogy negyvenezer forint jövedelemhez jutott. Ilyen esetben más ember nem hogy el nem szomorodik, de el se birja titkolni az örömét. Bizony Isten olyan puha szíve lehet, hogy kenyérre lehetne kenni.

Noszty Pálnak, a ki hallotta ezt a véleményt, nem egészen kvadrált, hogy vejéről puhaságot hireszteljenek; tartsák inkább keménynek, féljék inkább, mint szeressék, mert a félelem a tekintély szoptató dajkája, a szeretet csak pesztonka mellette.

– Nem hiszem, – vágott közbe, – magunk közt legyen mondva, hogy Izrael a rokonát sajnálja és hogy annak a halála szomorította el, mert hiszen ellenségek voltak és most is pörben álltak; a hogy én ismerem a vőmet és a kevély lelkét, az bántotta őt a sürgönyolvasáskor, hogy Kopereczky létére a lóról esett le a megboldogult, mert ezt szégyennek érzi a Kopereczky néven.

Ez a jellemvonás még magasztosabbnak látszott a bontói karok és rendek előtt, csóválták is a fejeiket: «Teringette faszekere.»

Pedig hát nem volt igaz se az, se ez, Kopereczky a valóságban azért vágott olyan savanyú képeket, mert elgondolta, hogy ennek az eseménynek az ötletéből mekkora eret vágnak majd rajta az após, meg a kis sógor… Hiszen már a levélolvasás alatt is úgy feszengett ott előtte Feri úr, mintha ő lenne az a szilaj csikó, a kinek a hátáról a szegény Kopereczky Izsák Izrael leesett.

TIZEDIK FEJEZET.

(A hova maga nem mehet az ördög, asszonynyal helyettesíti magát.)

Ebéd után a pipatoriumba vonultak az urak, csak Feri maradt az asszonyokkal és a szép kezek tisztelője, Horth.

Az öreg Noszty jól érezte, hogy semmi se becsesebb, mint ha az ember a maga terveinek a pántlikáját azokba a szépen kéklő füstkarikákba húzza, melyek az ebédutáni első szippantásokból származnak. Félre hívta tehát Kopereczkyt és Homlódyt egy messzebb eső pamlagra s előhozakodott azzal a tervvel, hogy már most Feriért kellene valamit csinálni.

– Te már úr vagy, Izrael, de ez a fiú sehogy sincs. Mert úgy vegyétek a rokonság, az összfamilia erejét, mint egy századokkal daczoló épületet, melynek vannak falai, bástyái, tornyai, de vannak repedései és gyenge helyei, a honnan az eső becsurog a fedél alá. Ezt az épületet folyton erősíteni kell, a hol gyengének mutatkozik, betömni, megszilárdítani, vaspánttal ellátni. Ez idő szerint Feri egy ilyen törékeny gerenda, vele kell valamit csinálni.

– Neveztesd ki, – jegyzé meg Kopereczky, kidülledt szemekkel, nekivörösödve, mert sehogyse akarta kiereszteni szájából a csibuk szopókáját, most lévén az illatos purzicsán a meggyulladás első stádiumában.

– Kineveztessem? És ugyan minek?

– Hát én megkináltam magam mellett a titkári állással, mielőtt még Malinkát ő küldte volna hozzám.

– Ostobaság! – szisszent fel Noszty Pál és fölemelte fejét magasra, kevély daczczal. – Ha egy szolgabiróságról volna szó, semmit se szólnék… De titkárság! Mit gondolsz te? Egy Noszty titkár legyen nálad? Tudod-e azt, hogy Nosz vezér Tass vezérnek a fia volt és a pusztaszeri vércsurgatásnál úgy is csöppenhetett volna, hogy most Feri nevezett volna ki téged főispánná s nem te őt titkárrá? Vagyis, hogy én. Azaz, hogy – esett ki hirtelen a textusból, – ne haragíts, mennydörgős adta, és lásd be, hogy mielőtt Ferit valami állásba tennők, előbb a föltételeket kell hozzá megszerezni.

– Milyen föltételeket?

Noszty az előbbi fölgerjedés után ismét visszaesett anekdotázó kedvébe.

– Megmutatja erre az utat barátocskám a mi fölséges uralkodóházunk: «Bella gerant alii et tu felix Austriabe nube!» (Hadat viseljenek mások, te boldog Ausztria, házasodjál.) Egy szóval, Ferinek meg kell házasodnia.

Kopereczky nagy szemeket meresztett Homlódyra, hogy az mit szól ehhez.

– Ki is van már szemelve a leány, – veté oda könnyedén Homlódy.

– Én úgy tudom, hogy a közönséges életben az a logikai sorrend, – vélte a főispán, – először keres az ember állást, azután asszonyt, az állás szerint.

– No persze. Eltaláltad – szakítá meg Noszty gunyosan. Az csak nálatok, kis tót uraknál van meg, hogy előbb valami kenyérbe, többnyire állami kenyérbe ültök és ha az megvan, asszonyt hoztok rá, gyermekeitek lesznek, a kik ismét állami jászolhoz jutnak s ez így megy folyton, folyvást, míg csak a czímerpajzst lefelé nem fordítják; nálunk, magyar uraknál megfordul a dolog, nekünk az asszony hozza a pénzt és a hivatal elviszi; nálatok a hivatal a bevétel, az asszony a kiadás.

– S még te gúnyolódol e fölött! – fakadt ki Kopereczky keserűen.

– No, no, nem rosszból mondom, bocsáss meg, édes fiam – s gyöngéden elérzékenyülve megölelte. – Hiszen igaz bizony, szegény Vilmám még becsületes kelengyét sem kapott, elég szomorú.

– Én sem szemrehányáskép mondom, édes apám.

– No hát akkor ne csipkelődjünk egymással, hanem értsük meg egymást. Ferinek a felesége kell, hogy vagyont hozzon. Nincs abban semmi szégyenletes. A kard és a karikagyűrű hozták a dominiumokat azelőtt. A kard már a kutyáé. Az ember legfeljebb penzionált generális lehet vele hatvan éves korában. A kardot, mint vagyonszerzőt, kicsavarták kezünkből az idők, de a karikagyűrű még megmaradt. Feri, nem azért mondom, hogy a fiam, olyan csinos gyerek, pingálni se lehet különbet, s most ide vetődik, épen mintha az Isten számára dobta volna le, Tóth kisasszony.

– Ah! A hol az este voltunk?

– Igen. Mit szólsz hozzá?

– Nekem tetszik, – felelte a főispán, – kétségkívül kedves kis bolha, de…

– De?

– De Feri olyan borotva, a kit már többször végig húztak holmi foghagymagerezdeken.

– És aztán? Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy az ilyen borotva csilloghat, villoghat, még éles lehet a lányoknál, hanem a szülőket igen nehéz már vele megborotválni. A Velkovics Rozália esetét bizonyosan hamar megtudják s alkalmasint akad több is.

– Igen szigorú vagy szegény Ferivel szemben.

– Nem, én csak az igazságokat teregetem ki a te terveid szines pillangói elé.

– Okvetlenül meg kell próbálni s a ti segítségtek a fődolog. Feri kért fel az ebédnél, hogy szóljak veletek erről.

– Én már ajánlkoztam délelőtt, be akartam mutatni, – felelte Homlódy. – Én kivihetőnek tartom, ha a lánykát meg birja nyerni. De az különcz.

– Én pedig megvallom, – jegyzé meg Kopereczky félig tréfásan, félig komolyan, – irigylem tőle azt a lánykát és…

– És még mit?

– És azt se titkolom el, hogy rokonszenvezem az öreg Tóth Mihálylyal.

– Ő szépen is viselte magát irántunk, – jegyzé meg Homlódy.

– De hisz ez csak ok, hogy őt rokonságunkhoz csatoljuk, – érvelt Noszty.

– Hát igen, ha a dolog magától megy. De ha például tőlem kérne tanácsot az öreg, én nem ajánlanám neki, hogy Ferinek adja leányát… Feri nagyon léha fráter.

Noszty neheztelő arczot vágott erre, letette a csibukját, felkelt és így szólt:

– Köszönöm neked, édes fiam, bizony megint okosabb lettem valamivel.

S ezzel a terembeli másik csoport felé indult.

Kopereczkyben megmozdult a szív. Ejnye, ez már mégis czudarság tőlem, ez a szegény öreg ember kiszorít engem főispánnak, eget-földet megmozdít, hogy dűlőre vigye ügyemet s mikor most hozzám fordul egy semmiséggel, hát én a helyett, hogy biztatnám, kegyetlen kézzel tépegetem az atyai érzéseit.