Part 11

A Kopereczky-párt a Rágányos-kastélyban tartotta a főhadiszállást, ott volt a «boszorkánykonyha», – a hogy a városban nevezték. Nagy sárga ház ez, a lutheránus templommal átellenben, pompás angol kerttel, mely tíz holdra terjed. Bontóvárnak voltaképen a Rágányosok az ős földesurai, valaha minden az övék volt itt s most is ők a legelőkelőbb emberek. Rágányos Tivadar követségi tanácsos volt a franczia követségnél és állítólag sohasem akart megnősülni, minden vagyona a Noszty-gyerekekre, Vilmára és Ferire volt esendő (mert az anyja Noszty Pál testvére), mikor egyszer, ezelőtt sok évvel, a magyar egylet estélyén Párisban összefeleselt egy polgárral, különben honfitárssal, egy pár paprikás szót mondtak egymásnak, mire Rágányos rögtön kihivatta segédjeivel egy szomszéd szobában, de a polgár nem fogadta el a párbajt, okul hozván fel, hogy a mérkőzés nem volna egyenlő, mert neki fiatal felesége van, a kivel most éli a mézesheteket itt Párisban; ilyenkor – úgymond – nehéz meghalni, míg ellenben a tanácsos úr, Európa úgyis csendes lévén, semmi különös vagy érdekesebb dolgot nem hagy itt. Mikor ezt a segédek elreferálták, felbosszankodott Rágányos, azt mondta a barátainak: «Legyetek szivesek és várjatok itt egy perczig» – s azzal hátra lépett a falhoz támasztott székekhez, a hol a kisasszonyok ültek a mamáikkal s kiszemelvén közülük egyet (alkalmasint a ki legjobban tetszett neki), bizonyos Viliers grófkisasszonyt, nyomban ott megkérte és megkapta a kezét (megjegyzendő, hogy gyönyörű férfi volt) s most már azt üzente a segédekkel, hogy a mérkőzés egyenlő lesz, mert neki is menyasszonya van. Így történt meg másnap a párbaj s akkor kapta azt a szép vágást a bal arczán, mely úgy néz ki ott, mint egy piros paszománt.

Kétségkívül Rágányoséknál volt a legelőkelőbb társaság. A Nosztyak, Horthok, Rágányosok, Homlódyak képezték a megye krémjét, emberemlékezet óta ők uralkodnak a megyében. S a társadalmi életben is az a törvény, az a divat, a mit ők kezdeményeznek. Ha egy Horth-kisasszony pelyhes szoknyát venne fel, egy hónap mulva mindenki pelyhes szoknyában járna Bontóváron.

Ezek a családok erősen zárt kört képeznek s idegen ritkán jut be ide. Az asszonyaik majdnem kivétel nélkül szépek és distingváltak, a férfiak pedig rendszerint cs. kir. kamarások. Ez alól csak Noszty Pál képezett kivételt, a kit kezdettől fogva politikusnak szántak, minélfogva nem folyamodta meg az arany kulcsot, mert a politikában nem használ; a nép szívéhez nem kulcs, vagy ha kulcs, hát nem nyílik meg vele, csak elzáródik.

Ma különben vegyes társaság mulatott a Rágányos-kastélyban, melynek kapuja hermetice van elzárva máskor, olyan hermetice, hogy oda a franczia forradalom szele még mostanáig sem fújt be, de a korteskedés kivételes etiquette-bontó valami, a kék vér háttérbe szorul egy napra és a kék foltok érvényesülnek, melyeket a párttorzsalkodásban az ellenfél oszt. Ma azok hivatalosak, a kik legjobban tették ki magukat Nosztyék mellett. Többek közt ott van Poltáry alispán is a nejével. Igenis a nejével. Mert ez nagy szenzácziót fog okozni az egész vármegyében. Hogyan? Hát az egykori kassziros kisasszony, Wild Fanny ott fog ma tánczolni a hajporozott ősanyák, grófnők, udvari dámák és történelmi nevű asszonyok képei alatt? A hol ők tánczoltak egykor. S a kevély, nyolczvan éves aggastyán, Rágányos Imre talán épen őt fogja vezetni karonfogva a családi asztalhoz. Őt, a ki a likőrös üvegek közt trónolt s a kit végigudvarolt négy évig minden Kassán megfordult lajdinánt. Ő fogja vezetni, a ki egyébkor szinte kipukkad a gőgtől; ő, a kinek az a mondása maradt meg a negyvenes évek végéről: «Milyen különös ember ez a Kossuth. Mindenhez hozzászól, pedig talán nincs ezer holdja sem.»

Poltáry ügyvédbojtár korában habarodott bele a szőke Hébe bájaiba s nőül vette. Azt mondják, igen csinos volt, de erre nézve nincs ma már semmi bizonyíték, csak a hadnagyok emlékezete. Ámbátor a növése még most is szép és tekintélyes.

Akkoriban azt mondták, hogy Poltáry ezzel tönkre tette karrierjét, de vannak, a kik azt állítják, hogy épen ennek a házasságnak köszönheti, a mivé lett, mert Findzsát (Findzsának gúnyolták a kisvárosi Mephistók az egykori kávéházi Hébét) nem fogadván a bontómegyei jobb társaságok, kénytelen volt otthon ülni s férjemuram is mellette (ki pedig szerette volna a léha társaságokat, a kártyát, meg a bort). Mit tegyen unalmában, képezi magát. Így lett könyveken hízott elme, s mint ilyen, tiszti ügyész, majd aranytollú főjegyző és végre alispán. A Findzsa asszony nagyravágyása volt a sarkantyú. Most pedig, a hogy beszélik, két legyet ütött egy csapásra. Tudniillik a királyi tanácsosság az egyik légy, a másik pedig ez a meghivó Rágányosékhoz. S mondhatni, hogy a két légy közül ez az utobbi a kövérebb. Mert most már megnyílik Poltáryné előtt minden ajtó. Ezzel a meghivóval el van fogadva dámának.

Hjah, ilyen a politika, hogy az Isten verje meg. A tiszta múltat befencseli (Poltáry ezentúl semmi embernek fog tartatni), a piszkos múltból kiveszi a pecséteket, akár a benzin, – Poltáryné ezentúl fehér liliom lesz. S mindez azért, hogy beleugratta urát egy beszédbe, olyan nehéz pillanatban, a mikor senkisem vállalkozott rá. Istenem, Istenem, de nagy bolondságokból van ez a világ összerakva!

Egy beszéd nem nagy munka olyan okos embernek, mint Poltáry, de mégis el kell rá készülni, mert sokan fogják birálgatni. Ellenséges szemek a kis hibákat is nagyoknak látják. Az asszony érezte, hogy most ki kell vágni a rezet s már jóval éjfél előtt elkezdte szólítgatni a kártya-asztalhoz telepedett urát:

– Gyuri lelkem, nem akar maga még hazamenni?

Ezt a «maga» szót a mai napra vette fel a bonton kedvéért, mert ez volt a szokás az előkelő familiákban.

Gyuri lelkem szívesen felejtette volna magát ott, nem nagyon hajlott a jó szóra, a partnerek se igen akarták még ereszteni.

– Hagyj még egy kicsit. Fannykám. Egy-két tourt.

– Kegyelem az öreg bűnösnek, – esengtek érte a játszótársak.

– Az alispánné azonban türelmetlen volt, kis vártatva megint a kártyaszobákba sompolygott.

– Gondolja meg, – mondá félhalkan, – hogy még beszédet kell írnia az éjjel.

Ah, a beszéd! Persze, a beszéd. Ez már más. A haza minden előtt. Most már nem ellenezték a partnerek, sőt mikor Nosztyra került az osztás sora, már nem is adott Poltárynak kártyát.

– Te pedig eredj a kötelességed után.

Így aztán még éjfél se volt, mikor a Poltáry-pár elhagyta a kastélyt. Útközben elmenve a megyeháza mellett, kiváncsi volt Poltáry, hogy megérkezett e már a főispán.

A vártán álló hajdu azt felelte, hogy ő nem tudja, mert csak most nem régen váltották fel.

– Hát a másik őr hol van? Kit váltottál fel?

– Pimpósi Jánost, ott fekszik a várnagy előszobájában.

– Eredj, költsd fel azonnal.

– Ugyan minek háborgatod szegényt! bosszankodott az alispánné, ki talán fázott is egy kicsit lenge, kivágott báli ruhájában.

– Ej, az ember végre is tudni akarja, hogy mi történik a thémájával. Hátha agyonütötték?

– A mit persze nem bánnál, mert lusta vagy beszédet írni.

– Bizony, megvallom neked, jobban szeretnék visszamenni. Épen most kezdett egy kis jobb kártyám járni.

Kis vártatva előkerült az előbbi várta, nagy álmosan.

– Megjött a méltóságos úr? – kérdezte az alispán.

– Dehogy jött, – felelte az a bizonyos Pimpósi János.

– Nem láttad a főispán úr titkárját?

– Dehogy nem. Az itt ácsorgott a kapuban, az új vadászszal, a ki ma jött, aztán úgy tíz óra tájban valami parasztszekér állt meg a megyeház előtt, egy szürke köpenyeges zsidó szállt le róla s felment velök az emeletre.

– Milyen volt?

– Magas és vöröses szakállú.

– Nem jött aztán le?

– Nem.

– No hát, akkor az volt a főispán, te oktondi.

Az utczákon még mindig őgyelegtek járókelők, kocsmákból hazatérő csoportok, kik duhaj nótákat énekeltek, összeverődött mesterlegények, kik Liszyt éltették. Puttonyba Kopereczkyvel! hallatszott egy-egy borízű kiáltás a mellék-utczákból.

Különösen a megyeházán túl még sok nép látszott nyüzsögni. Ezek hihetőleg a főispáni kocsi érkezését várják.

Az alispánné megreszketett.

– Gyuri, én félek. Meg fognak minket támadni.

– Hát aztán? Nem vagyok-e itt? – felelte Poltáry, a ki bátor ember volt.

– De látod, sötét van, a lámpák már kialudtak, valaki megtámadhat orvul, különösen most, mikor haragusznak rád.

– Hát jól van, jöjjön velünk Pimpósi, ha félsz. Vedd a kardodat, Pimpósi és gyere utánunk, parancsolá az alispán.

Megindultak hárman, minthogy sár volt és csak a házak és palánkok mellett kinálkozott egy kis kitaposott gyalogút, egyenkint lépegettek az alispán lakása felé a Fürmender-utczába. Elől az alispán ment, hogy ha valami ellenség szembe jön, őt érje elsőbb, hátul a hajdu, hogy a hátulról jövő ellenséggel ő bánjon el. Findzsa asszony ment a középen, mindenkép biztonságban volt, mint a gyapotba takart alma. Hanem azért váltig biztatta Pimpósit:

– Rántsa ki a kardját Pimpósi, meztelenül vigye, magasra emelve, hadd villogjon a sötétben. Aztán, ha valaki hozzánk nyúl, csak aprítsa össze, kedves Pimpósi.

Nem történt semmi. Minden baj nélkül tértek be a néptelen Fürmender-utczába, csak épen a Kapanovszkyék deszkapalánkja mellett, egész közel az alispán lakásához, jött nagy dülöngéssel valami garázda ember, rekedten kiabálva:

– Félre az útból, minden jótét lélek, mert baj lesz.

– Ejnye, akasztófára való! – bosszankodott az alispán.

– Kitérjen az úr, mert én a császár embere vagyok.

S ezzel közel kerülvén az alispánhoz, lökött rajta egyet, úgy hogy a feje odakoppant a deszkákhoz.

Az alispánné sikoltott. Pimpósi odaugrott a kivont karddal, de akkor már össze voltak gabalyodva, egymást átnyalábolva küzdöttek, nagy káromlások között.

– Hol a nyaka, hol a nyaka? – kiabálta Pimpósi, a karddal hadonászva – Hadd válaszszam el a fejétől.

– Hozzá ne nyúlj, – inté le az alispán. – Én magam akarok vele végezni.

– Pedig jó volna, ha hazavinnők a fejét, – morogta Pimpósi elégedetlenül, – legalább megismernénk otthon, hogy ki volt.

De a parancs parancs. A hajdu némán nézte a birkózást. Rettentő dolog az, hogy a vármegye első emberére egy közönséges halandó ráteszi a kezét és az ég nem horpad össze. Az alispán erős ember volt, fölemelte, megforgatta a levegőben, de nem birta a földhöz vágni, majd az idegen kapta meg az alispán nyakravalóját, fojtogatni kezdte és a térdeivel odaszorította a kerítéshez. Az alispánné a legyezőjével verte a támadó fejét, miközben egyre jajveszékelt, sírt, meg káromkodott, vegyesen, mint egy bakancsos. Míg végre az alispánnak sikerült egy mesterfogással legyűrni a legényt a sárba. Rátérdelt a mellére és gyűrüs kezével ütötte, míg az hörögni kezdett, mint a haldokló vadállat.

– Eredj már most panaszra a császárodhoz, ha az ő embere vagy, – mondta végre kielégített bosszúérzettel. – Hogy hínak?

– Nagy Pálnak.

– Rekruta vagy?

– Igen, rekruta vagyok. Tegnap soroztak be.

– No, most már elég volt, – szólt kiengesztelt, szelid hangon – Ezer szerencséd, édes fiam, hogy te voltál a gyengébbik. Mert, ha te a császár embere vagy, én meg a vármegye főembere vagyok, és ha te lettél volna az erősebb, elhiheted, hogy a börtönben rothadtál volna meg. Így azonban itt van öt forint, végy rajta pántlikát a szeretődnek.

A privát ügyeiket ilyen sommás úton végezték azelőtt a viczeispánok.

Erre aztán egész jókedvvel ért haza az alispán, még dicsekedett is útközben:

– Legalább kiverte az álmot a szememből ez a kis jelenet. Most már igazán jó beszédet csinálok, legfeljebb egy kis feketekávét fogok kérni.

Hanem iszen volt otthon egyéb is, a mi kiverte szeméből az álmot, a lakás összes ablakai be voltak törve, a bútorok, tükrök megrongálva a behullott kövektől. A megszeppent cselédek hajmeresztő részleteket beszéltek, melyek a csataképek borzalmasságával hatottak idegeikre. Egy óra kellett hozzá, míg a lakást valahogy rendbehozták, az ablakokat a «Pesti Napló» régi számaival beragasztgatták. Tessék már most ebben a hangulatban beszédet komponálni!

És ha csak ez lett volna, hanem a mint az alispánné vetkeződni kezdett, a mint kioldá vállfüzőjét s levette fejéről a chignont, egyszerre rémülve veszi észre, hogy a drága gyémántos tűje, mely bele volt szúrva s mely a Poltáry czímert ábrázolta, a gyémántokból kirakott medvét, csak a szeme volt két kis rubint, nincs a helyén. Izgatottan kereste mindenütt, de híre-hamva sincs.

Sápadtan rohant be ura szobájába, ki már az íróasztalnál ült s tétován merengett a két legkönnyebb sor fölött, melyet leírt:

Méltóságos báró úr,

Szeretve tisztelt főispánunk!

Minekutána…

Csodálatos, – gondolá, – mióta nem vagyok «aranytollú jegyző», azóta nincs meg az a stylusom. Mintha a hivatallal együtt az is megváltozott volna.

– Jézus Mária, – rázta fel az ihletre várakozó férfiút a neje hangja, – elvesztettem a gyémánt-tűmet.

No, ennek fele se tréfa. A gyémánttű ötszáz pengő forintba került, épen egy királyi tanácsosné fejére való, s most elveszett.

– Lehetetlen! – dadogta Poltáry. – Keresd jobban.

– Kereshetem már, – szólt halotthalványan az asszony. – Nincs, nincs (majd zokogásra fakadt), bizonyosan ott vesztettem el, a hol te verekedtél. Nyilván ott esett ki, mert kétségbeesésemben mindenhez kapkodtam. Te vagy az oka. Oh, jaj nekem. Milyen nehezen jutottam hozzá és most vége van. Megölöm magamat Poltáry, megölöm magamat.

– És hol volt? Hol viselted?

– Hát nincs szemed, nem láttad, hogy a hajamban volt? Hiszen az egész társaság azt bámulta.

– Meg kellett volna érezned, a mikor kiesett.

– Hogyan érezhettem volna, mikor a chignonban volt, az álhajamban.

– Nem értem azt az undok szokást, – dörmögte Poltáry, – hogyan viselheti egy úriasszony egy másik asszonynak a haját a fején.

A Findzsa halvány arczát a vér futotta el erre s felrakta a kezeit a csipőire.

– Hát te meg hogy viselheted egy másik borjúnak a bőrét a lábadon?

– No, no, ne tüzelj azért, – kérlelte Poltáry. – Hát mit akarsz? Hát mit csináljak?

– Eredj, végy magadhoz lámpásos embert és keressétek meg az úton, különösen a dulakodás helyén.

– Hátha Rágányoséknál esett ki? Ne menjek el oda is, ha az úton nem találom?

– Nem, nem, oda elküldöm a szobalányt, ott ragadnál. Ösmerlek, milyen madár vagy, a beszédnek pedig meg kell lenni.

– Köszönöm szépen. Épen kedvező rá a hangulat. A helyett, hogy similéket, parabolákat keresnék, most a te ékszereidet kell keresnem. Mondhatom, nagy mulatság.

De azért szót fogadott s órák hosszáig kereste az utczán a cselédekkel hasztalanul, míg végre hazajött, leült az íróasztalhoz, de az asztal fölé hajolva, tollrágás közben csakhamar elnyomta a buzgóság és csak akkor ébredt fel, mikor reggel a hajdu jött jelenteni, hogy föl van tálalva a reggeli és hogy azóta az ékszer is megkerült; itthon volt leesve a kis asztalka alatt.

KILENCZEDIK FEJEZET.

(Kifürkészhetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói.)

Ugyanekkor már népesedett a megyeház környéke. A bizottsági tagok apránkint gyülekezni kezdtek. Kocsi kocsit ért a megyeházhoz vezető utczákon, négylovas fogatok gamásnis, fajdkakastollas kalapú gentry-alakokkal, ekhós szekerek ezüstgombos, mándlis, kettős tokájú, piros arczú öreg parasztokkal, a kik gőgösen terpeszkednek el a hátulsó kocsiülésen s nagy ívben köpködnek a fekete fogaik közé szorított szivartól, mert ők is olygarchák a maguk kis falujában. A megyeház előtti tért három lovasrendőr tartja tisztán, hogy a közlekedés lebonyolítható legyen. Lovaik patkója élesen csattog a kövezeten, a mint egy-egy iramodással hátrább szorítják a kofasátrak felé a szájtátó, kiváncsi tömeget. Köröskörül a boltok be vannak zárva, a mi azt jelenti, hogy az óvatos kereskedők nem tartanak lehetetlennek egy kis kravallt.

A kiváncsiaknak egyelőre kevés érdekes anyag jut. Noha az igények felette szerények s még a főispán vadászának (a mi Bubenyik barátunknak) megjelenése is élénk hullámzást kelt. A vadász reggelit visz egy tálczán az átellenes «Ezüst Rák» kávéházból a megyeházba, a miből konstatálni lehet, hogy a főispán csakugyan megérkezett az éjjel és most reggelit vitet. (No, hogy fúljon meg tőle.) Egy-egy érdekes fogat vagy uraság érkezik. Ime, a Topsich gróf négy feketéje, de jó volna az árukat zsebrevágni. Majd egy egyszerű, fehérre festett kasú kocsi áll meg, gyönyörű két lipiczaival, javakorú házaspár kászmálódik le a hátsó ülésről; magatartásukról, öltözetükről azt lehetne itélni, hogy valami nótárius s életpárja, de a szép, nyulánk termetű leány, ki az előülésről ugrott le, finom, csupa csipke ruhájában, orgonavirágos, flórenczi kalapjában, grófkisasszonynak is beillik. A körülálló bámészkodók között méla moraj hömpölyög végig:

– Tóth Mari.

– Ejha! – hangzik egy-egy bámulatkiáltás s csettent a nyelvével sok inyencz férfi.

– A karzatra hozták mutogatni, – nyelvelnek az asszonyi csoportok.

– De iszen nem kell azt mutogatni, kiásnák azt a kérők, még ha be volna is falazva.

A tömeg tiszteletteljesen nyit utat Tóthnénak, ki elől megy leányával a megyeház kapuja felé, míg Tóth Mihály úr még hátramarad a kocsisának adni utasítást, miközben a kofasátrak közül egy virgoncz anyóka, a ki ismeri Tóth urat (de ki ne ismerné?) vidáman kinálja, inkább csak tréfából, a portékáját.

– Tessék záptojást venni, tekintetes uram. Leszállított ár! Darabja három krajczár!

– Hát a jó tojás hogy, Macskásné asszonyom? – kérdi Tóth Mihály, hátrafordulva az asszony felé.

– Az csak két krajczár.

– Ej, ej, – fenyegeti meg tréfásan Tóth uram, – hogy lehet a jó tojásnál drágább a rossz tojás?

– Hja, az onnan van, – feleli nevetve, – mert a jó tojásból csak csirke születik, a záptojásból ellenben kétfejű sas.

– Hát jól van, – mondá a nábob, – megveszem a záptojásait, Macskásné. Ugorj le Palkó, szedd össze mind és rakd a saraglyába, a többi kofaasszonyét is szedd össze az utolsó darabig.

– Aztán mit csináljak velök? – kérdezte kiváncsian a kocsis.

Tóth uram a fülébe súgta:

– Eredj velök a «Kék golyóhoz» az állás alá s aztán paskold oda valamennyit az állásoszlopokhoz.

– Megértettem, kérem alásan.

Egy tízforintost adott át Palkónak, a tojások árát kifizetni, aztán eltünt a megyeház kapujában, elhelyezte családját a karzaton s ő maga lement a tanácsterembe, a hol már jócskán voltak az egybegyültek. Némelyek a karzat szépei fölött tartottak szemlét, a mi nem rossz mulatság, mások szeme a falakon lógó ötvennégy főispán arczképein kalandozott, miközben türelmetlenül várták az ötvenötödiket. Sokan csoportokba verődve élénken vitatkoztak.

– Puskaporszagot szimatolok a levegőben – jósolta Kiplényi István.

– Lesz valami? – tudakolá a benfentesektől az ugrifüles Viléczy Ödön.

Palojtay, a vezérférfiú begombolkozott s csak egy-egy «no, no» vagy «hja, hja» jelezte, hogy ő nagyobb és beavatottabb koponya a többinél.

Tóth Mihályt többen körülfogták. Ő már látta az új főispánt. Híre ment, hogy lemaradván a vasútról, a vadászokkal az ő házába tért be tegnap este. S onnan rándult be éjjel a városba. Négyen is kérdezték egyszerre:

– No milyen ember?

Tóth Mihály vállat vont.

– Nekem tetszik.

– Igaz, hogy hasonlít Don Quichotte-hoz?

– Én soha sem láttam Don Quichotte-ot – felelte kitérőleg Tóth Mihály.

– Inkább hasonlít Pitthez – jegyzi meg a vármegye elméncze, Klementy szerkesztő.

– Hogy-hogy?

– Annyiban, – magyarázza Klementy – mert se ő, se Pitt nem tudott magyarul.

– Kopereczky egész hibátlanul beszél magyarul – bizonyította Tóth Mihály.

E közben egyre új és új bizottsági tagok szállingóztak s velök különböző hírek, majd az utczáról, majd az aulából – a belső termekből.

– A főispán már öltözködik. Nagy udvar van bent körülötte, tömérdek cognacot megittak. Most vitte fel a hajdú a negyedik palaczkot a kávéházból.

– Ott vannak a tányérnyalók, mint XIV. Lajos körül, mikor öltözködött. Csakhogy Kopereczkynek nem a canterbury érsek nyújtja a nadrágot, hanem Csóva Jancsi.

– Nagy különbség. Hanem ezt a Csóva Jancsit mégis el kellene csapni, utálatos egy fráter – vélték nehányan, keresve szemeikkel az árvaszéki elnököt, Pehely Miklóst, a ki a «végzett földesúr» Csóvát irnok gyanánt foglalkoztatta az árvaszéknél.

– Az pedig kivihetetlen – szólt közbe a mindet coulissa-titok tudója, Klementy szerkesztő. – Csóva Jancsinak van a legszilárdabb pozicziója az árvaszéknél, pedig egész nap a körmeit piszkálja. De mindegy, ő megrendíthetlen. Mindenki összeomolhat, csak ő nem. Neki olyan amulettje van, a melylyel föltétlen ura a helyzetnek.

– Vajjon?

– Egy reczeptje van a gyomorgörcsök ellen valami bécsi doktortól s csak ez az egy szer segít az elnöknek, a kinél gyakoriak a kólika-rohamok. Ilyenkor aztán Csóva után szalasztja a hajdut, a ki megcsináltatja a reczeptet, de a kezéből ki nem engedi, nehogy leirassa az elnök. Hiszen már régen kitette volna Pehely bácsi a szűrét, mert néha ugyancsak felbőszíti a léhaságaival, de bármennyire csikorgatja is a fogait, a végső határozat az: «Nem tehetem, nem csaphatom el, az átkozott reczeptje miatt.» S az imposztor Csóva a markába nevet, mert jól tudja, hogy nélkülözhetlen a közigazgatásnál.

Apró hirecskék szivárogtak be, a melyek többé-kevésbé érdekesek: hogy Poltáryt megtámadta tegnap este egy rekruta (bárcsak agyonütötte volna), hogy Poltáryné elvesztette a gyémánt tűjét a Rágányos kastélyban és a szájöblítő vizet hogy fölhajtotta a vacsora után. Efféle sületlenségek mulattatták a tekintetes és nemzetes urakat. Míg ellenben politikai esemény színezetével hatott, hogy Tóth Mihály megvette odakünn az összes záptojásokat és elvitette valahová a kocsiján.

E miatt rögtön megindult a kritika.

– Hát már Tóth Mihály is stréberkedik? Az egyetlen demokratánk! No, szépen vagyunk. Talán nemességet akar?

A házasuló fiúkkal biró apák védelmezték Tóth Mihályt. Végre is azt teheti a pénzével, a mit akar.

Még azért nem hazaáruló. A kofákat akarta fölsegíteni. Szóval egy kis szeszély az egész. Ha az embernek sok pénze van, miért ne lehetne sok szeszélye is?

Ez alatt nagy a sürgés, forgás, készülődés a főispán szobáiban. Ott van Noszty Pál és még vagy öt Noszty (a reggeli vonattal Feri is megjött a sógora installácziójára), a két Rágányos (a hölgyek a karzaton láthatók), a Horthok, Leviczkyek, Homlódyak. A főispán a belső szobában öltözködik, galoppinok jönnek-mennek, hírt hoznak a közgyűlési terem hangulatáról, míg a főispán a legnagyobb feladatnak egyelőre a csizma felhuzását tartja (szaladj le Bubenyik, keress valahol egy kis Federweisst). Tényleg ez az első nehézség a megyei kormányzatnál, a többi is mind elkövetkezik, de a többi már nem oly nagy. Szemet szúr azonban, hogy még az alispán nincs itt, pedig a nélkül nincs akasztás. Ő az üdvözlő szónok. Mondják, hogy egész éjszaka a felesége ékszereit kereste és most alszik. Felmerül az aggodalom, hátha nincs is beszédje. Ejh, nem kell Poltáryt félteni! Nincs az a kávédaráló gépezet, melyet ő felül ne mulna, ha egyszer kinyitja frázisainak zsilipjét. Ettől nincs mit tartani, hanem ha netalán elalussza az időt. No, az bizony meglehet, mert a ki alszik, az nem gondolkozik, csak álmodik, a ki pedig álmodik, az megálmodhatja magának a királyi tanácsosságot mindennemű fáradtság nélkül, sőt akár az aranygyapjat is, ha már benne van. Azért tehát jó lesz utána szalasztani egy hajdut, hogy siessen, mert addig nem vonulhat be kiséretével a főispán a terembe, míg ő ott nincs.

Ide is hírül hozzák, hogy Tóth Mihály megvette az összes záptojásokat, hogy kivonja őket, mint nemtelen fegyvert, a forgalomból.

– Ez a Tóth Mihály derék ember!

– És gyönyörű leánya van, – mondja élénken Homlódy.

– Izes falat, – vigyorog Horth Miska – és micsoda keze van!

Az öreg Noszty odaintette fiát egy ablakmélyedésbe.

– Feri! – szólt halkan – Ez az, a kiről otthon szóltam már neked. Ez még egy olyan deszka, a melyen mindnyájan kiúszhatunk a partra. A leánynak több mint egy milliója lesz. Gyepre fiú!

– Hm, majd megnézem, – mondá az exhadnagy. – Tudod mit, hivasd meg Rágányosékhoz egy legközelebbi estélyre.

– Az nem lehet, – szólt az öreg Noszty elgondolkozva – mert Tóth Mihály az a bizonyos párisi úr, a kivel Rágányosnak illo tempore párbaja volt. Hiszen tudod a históriát. A grófnőt fájdalmasan emlékeztetné, hogy az ura pillanatnyi szükségben vette el.

– Úgy? És honnan csöppent ide a megyébe?