Part 10

Végre is akkép egyezett meg a czigányokkal, hogy a Jóskát átadja nekik megfigyelés végett, hét nap mulva jelentést tartoznak tenni, van-e valami baja; ugyanazt teszik hét hét mulva, majd végül hét hónap mulva, ha akkor se mutatkozik Jóskán semmi veszedelmes jel, húsz forintért visszaveszi, ha ellenben csakugyan megveszne a hetes állomások valamelyikén, akkor Klincsók uramnál jelentsék Szederjesen, a ki megnézi a kost, konstatálja a veszettséget s megengedi, hogy isten hirével megehessék. A báró ezért nem követel semmit, az ezer szöget se, csak arra tart igényt, hogy ha aztán ettől a hústól a rajkók vagy az öreg czigányok közül megveszne valamelyik, azt ő lőhesse le, mert lőtt már medvét, szarvast, vadkecskét, zergét, csak még czigányt nem.

Ezt a fenforgó szomorú körülmények közt ilyen bölcsen eligazítván, szinte újból kedvet kapott a főispánsághoz (hisz az is csak ilyenekből áll) és a legközelebbi csütörtökön, bár még egy napig várhatott volna (csakhogy akkor péntek lenne), érzékenyen elbucsúzván Vilmától, kis fiától, megindult Bontóvárra Bubenyikkal, a ki új vadászruhát kapott, ezüst tölgyfalevelekkel a galléron. Illetőleg előbb csak Pestre mentek, a hol még sok csip-csup elintézni való akadt. Ott kellett átvenni a magyar díszruhát, összevásárolni egyet-mást, beszélni egy-két emberrel a kaszinóban, betekinteni a szabadelvű körbe s bemutatkozni még egy-két miniszternek, stb.

Az «Angol királynő»-be érve, az első dolga volt Kopereczkynek a kulcs után tudakozódni.

– Nem küldtek ide semmi kulcsot – jelentette a kapus. A mi levél vagy csomag jött, mind elküldtem Krapeczre, a hogy parancsolni méltóztatott.

– No, az szép komédia; már most mi az ördögöt csináljak?

– Miféle kulcsról van szó? – kérdé Bubenyik.

– Nem tudom én. A belügyminiszter azt mondta, hogy ide küldi és a nélkül ne induljak el.

– Legokosabb, ha reggel fölmegy méltóságod hozzá és megkérdezi.

– Egyebet nem tehetek.

Másnap aztán föl is ment Kopereczky a várba, de csak az államtitkárral beszélhetett, hogy még nem kapta meg a kulcsot, a miről a miniszter beszélt. Az államtitkár csengetett, elküldte a titkárját, ő tudja hova, valamelyik tanácsoshoz, tudakozódni mi, van a kulcscsal, azalatt szivélyesen elbeszélgetett Kopereczkyvel (jóizű, kordiális ember volt az államtitkár), érintvén, a megyében milyen zavaros állapotok vannak, figyelmeztette, hogy nem fog rózsákon aludni, hanem azért ne hagyja el magát.

– Óvatos leszek.

– Az nem jó. Hova gondolsz? A főispán semmi egyéb, mint a miniszter bőrének az a része, a miből szijjat is lehet hasítani. Óvatos csak a belügyminiszter lehet, barátocskám s épen abból áll az óvatossága, hogy főispánja van. Ha a főispán valami okosat csinál, az a belügyminiszter érdeme, ha a belügyminiszter valami ostobaságot csinál, az a főispán hibája. Legokosabb hát, ha a főispán semmit se csinál, ha békén csibukozik s hagyja történni a dolgokat. Magyarország kezd a jelentések országa lenni. A főispan minden rendkívüli dolgot jelent. A melyik főispán legkevesebbet jelent, az a legjobb főispán, a mely megyéből a legkevesebb ügydarab érkezik fel, az a legjobban kormányzott megye. Ezeket jegyezd meg magadnak. És a másikat is, a mit mondtam… Voltál-e valamikor szolgabiró?

– Nem voltam.

– No én voltam, még akkor nem volt eltörülve a viginti quinque solidos, s láttam, hogy a delinquens ilyenkor úgy játssza azt ki, hogy a nadrágja fölé még egy másik jó vastag nadrágot húz, nos hát el ne felejtsd, hogy te vagy a belügyminiszternek az a bizonyos vastag felső nadrágja.

Kopereczky szinte szédült e beszélgetés ereje alatt, jó szerencse, hogy visszatért a titkár jelenteni:

– A kulcs már a mult héten elküldetett a bontómegyei főispán úrnak az «Angol királynő»-be.

Ejnye, ez már fatális eset. Kopereczky visszakocsizott a szállodájába és követelte a kulcsot a portástól. Az mennyre-földre esküdözött, hogy vakuljon meg, ha csak látta is a kulcsot, fölhányt a páholyában minden zeg-zugot, mind hiába, Kopereczky a haját tépte düheben, hogy mit fog most csinálni. Kikereste táskájából a miniszteriumtól kapott leveleket, melyeket a portás utána küldött s melyeket otthon csak felületesen olvasott el, s ime megtalálta az egyikben, hogy mellékelve küldik a kulcsot. A levél még most is ott volt azon módon a borítékban, de a kulcs hiányzott. Tünődtek rajta Bubenyikkal, mitől lehet az a kulcs, hogy a miniszter olyan fontosnak tartja? Talán a megyeházától? De hiszen a megyeháza nincs becsukva. És ha be volna is csukva valami, a mi szükséges, hiszen nem lehet az olyan ok, hogy ne merjen a miatt elindulni, mert talán csak van Bontóváron lakatos, vagy mi a szösz?

Mindezeknél fogva, miután minden egyebet elvégeztek, másnap korán reggel elhajtattak az indóházba és a félhét órai vonattal megindultak Bontóvár felé.

Barátházáig semmi nevezetes se történt, itt azonban a programmhoz híven Malinka beszállásának kellett elkövetkeznie.

Az állomáson sok kabátos utas volt, kik csörtetve rohanták meg a vasutat. Malinkát alig birta a szem kiválasztani, míg végre előbukkant kis táskájával.

– Ide, ide! – kiáltá eléje kappan hangján Bubenyik.

Megkapván az irányt, csakhamar felugrott a coupéba.

– No, csakhogy már látok valakit, – szólt a főispán örvendezve. – Alig ismertem meg ebben a ruhában! Olyan benne, mint egy vérbeli mágnás.

Új fekete Ferencz József-kabátot viselt és szépen vasalt szürke nadrágot.

– Csináltatnom kellett egy öltözetet, – mentegetőzött Malinka. – Nagyon szegényesen festettem. Egy titkár végre is tartozik ezzel a főispánjának.

– Okosan tette, – hagyta rá a báró. – Deák Ferencz maga is azt mondta egy kopott ruhájú főispánnak, hogy szereti, ha a főispán fényt fejt ki, de az ne a térde kalácsán mutatkozzék.

Mialatt Malinka a táskáját elhelyezte a fonatos polczra, háttal fordult a főispánnak, ki csodálkozva pillantotta meg, hogy a titkár új kabátjának egyik hátulsó gombjára egy ezüst női óra van kiakasztva arany lánczon.

– Azonban, – tette hozzá rögtön, – a túlságos fényűzéstől mégis jó tartózkodni, mert azt már Esterházy herczeg se teszi, amicze, a mit maga, hogy az óráját kívülről akasztja ki a kabátján. Ámbátor a westministeri herczegről mesélik a kaszinóban, hogy egy millió font sterlinges bankóját az istállóban tartja berámázva, csakhogy az istállót mégis csukják, míg ellenben a maga óráját bármely szegény ember észrevétlenül leakaszthatja. Hiszen ebben kétségkívül van valami grandezza, de én mégis túlságosnak tartom a fenforgó viszonyok közt.

Bubenyik kedélyesen vigyorgott, míg a szegény Malinka zavartan bámult a főispánra, s csak épen ösztönszerűleg kapott hátra a gombokhoz. Hát csakugyan egy óra volt ott összegubanczolódva, a mit akarata ellen akkor ránthatott ki gombjával valakinek a zsebéből a zsufolt váróteremben, mikor a táskájáért lehajolt s azt a földről felemelte.

Ezen aztán nagyokat nevettek. Malinka behívta a kalauzt, átadta neki az órát, hogy keresse meg a gazdáját valahol a vonaton.

– No, maga szerencsés kópé, Malinka. Üljön le most és mesélje el, hogy és mint állnak a dolgok?

– Hát csak úgy lassan, – felelte a titkár a vállát vonogatva. – Sok baj van.

– Mondjon például egyet.

A záptojások ára például nagyobb tegnap óta a piaczon, mint a jó tojásoké.

– Tudja-e, hogy ez igen kellemetlen! – szólt a főispán fejcsóválva.

Malinka csak a fejével bólintott.

– Magam is úgy gondolom.

– És az apósom mit mond ezekhez?

– Ő mindent elkövetett, a mit lehet. De azért mégis igen hűvös lesz a fogadtatás.

– A záptojások miatt gondolja?

– Abból is sejthetni, hanem még inkább, hogy a diadalkaput, a mit a város szélén voltaképen ő nagysága, a méltóságod apósa csináltatott a mi pénzünkön, az éjjel összetörték.

– Szép história!

– Az ellenpárt konventikulumot tartott tegnap a Veszelyi Tamás házánál s elhatározta, hogy minden áron meg fogja akadályozni a főispáni ténykedését, ha kell, botrányokkal is.

– És ugyan mi kifogásuk van ellenem?

– Mindent megmondjak?

– Csak rázza ki bátran az egész zsákot.

– Azt mondják, hogy méltóságod értelmi tehetség dolgában nem egészen áll azon a magaslaton, mely egy ilyen megye kormányzásához kivánatos volna.

– Azaz hogy ostoba, tudatlan fráter vagyok; menjünk tovább.

– Hogy inkább a Jóska kost neveztette volna ki Noszty úr főispánnak, mintsem méltóságodat.

– Ah, szegény Jóska, – sóhajtott fel a főispán, – ő már átesett az ilyesmin, őt már egy pár nap előtt megharapta egy veszett kutya. Nekem pedig ön egy egész falkát helyez kilátásba.

– Valóban úgy van. A csőcselék föl van izgatva s kivált a bevonulásnak könnyen lehetnek komoly és kellemetlen részletei, a mi azonban magát a beiktatást illeti a közgyülési teremben, ott már nem igen lehet félni, ha lesz is egy kis lárma, egy csomó gúnyos vagy épen goromba közbeszólás.

– Az nem tör csontot, – jegyezte meg Kopereczky elgondolkozva, – hanem a rántottát nem szeretem.

– A közgyűlési teremben, – folytatá Malinka, – már jelentékeny számmal lesznek embereink: a Noszty-rokonság, a közömbösek, óvatosak, félénkek, várakozó álláspontúak, stréberek és azok a paraszt bizottsági tagok, a kiknek Noszty úr napidíjakat fizet, hogy éljenezzenek. A közgyűlésnek legfeljebb a másik fele lesz rakonczátlan. Meglepetések azonban itt sincsenek kizárva, mert ezek az emberek átkozottul leleményesek. A hangulat határozottan ellenünk van, a hangulat pedig nagy hatalom. A legjobb embereinket összetöri. Így jártunk az üdvözlő szónokkal, Vér Tamás főjegyző úrral is, tegnap váratlanul polypot kapott a gégéjébe, most operálni kell.

– Még ez is? Ki tartja most a beszédet?

– Noszty úr az alispán urat, Poltári Györgyöt kérte fel ma reggel, csak úgy vállalta el, hogy királyi tanácsosságot igért neki. Ad vocem beszéd! Tudja a beszédét?

– A beszédet tudom, hanem a rántottát nem szeretem.

– Azt mi is gondoltuk s Noszty úr megbizott engem, hogy négyszemközt valamit előadjak, de csak négyszemközt, mert…

Malinka nyugtalanul tekintett a bóbiskoló Bubenyikra.

Kopereczky gondolkozott egy perczig: a coupé azokban az időkben készült, mikor a kocsi-folyosó még nem volt kitalálva, Bubenyikot tehát nem lehet kiküldeni.

– Bubenyik! – kiáltott rá, – beszélsz te németül?

Bubenyik felriadt és a fejével bólintott:

– A katonaságnál megtanultam.

– Marha vagy, – förmedt rá ingerülten. – Semmire se használhatlak. Hogy lehet németül tudni!

Eközben azonban eszébe jutott, hogy egy csomó gyapot van a táskájában, a mire jód tinkturát szokott csepegtetni fogfájás ellen. Ezt hát most elő kellett keresni és a saját méltóságos kezeivel dugdosta be a Bubenyik füleibe, de még ez se volt elég, ráadásul kinyittatta vele az ablakot is, hogy azon nyújtsa ki a nyakát, a mennyire csak lehet, nem törődve a figyelmeztető táblácskával, hogy: «Ne tessék kihajolni».

– Csak te hajolj ki, Bubenyik, ha valami bajod történik, nagyon szépen foglak eltemettetni.

Most aztán beszélhetett Malinka:

– Hát az a terv, méltóságos uram, – suttogta, – hogy a bevonulást elkerüljük, de olyan ravasz módon, mely mellett semmi gáncs nem érheti személyét. Bontóváron innen van Rekettyés kőzség, a hol Tóth Mihálynál vidám vadász-társaság van.

– Ki az a Tóth Mihály?

– Valami nagyon gazdag ember, én nem ismerem. Közönségesen «Amerikánus»-nak hívják és állítólag gyönyörű leánya van, nagy parthie.

– Ahá! Hallottam már erről valamit.

– Hát ennél a Tóth Mihálynál vannak a vadászok s ezek közt kettő, Homlódy János és Noszty Károly, a méltóságod apósának közeli rokonai be vannak avatva a tervbe, de csak épen ők ketten. Mind a kettő igen derék ember, a kik…

Ne kezdje nekem Ádám és Évától amicze, – vágott közbe türelmetlenül.

– A terv az, hogy mikor a vonat az alsó-rekettyei indóházba ér, akkor a vadászlakból a bizalmasok véletlenül épen ott lesznek s Homlódy úr, (a kit a kaszinóból ismer a báró úr) kiáltani fogja a nevét, mire kitekint az ablakon s udvariasságból leszáll, hogy kezet foghasson s néhány szót váltson velök. Szóból szó lesz (ők is fűzni fogják mesterségesen), a vonat e közben megindul s méltóságod lemarad. Én kétségbeesve fogok kiabálni, de hasztalan, ön káromkodni fog, aztán megadja magát sorsának, az estét a Tóthék házánál tölti, vacsora után kocsira ül és megkerülve a várost, a nyugati oldaláról hajtat be a megyeházába, a hol mi megvetett ágygyal várni fogjuk. Oly egyszerű az egész, mint a Kolumbus tojása.

– Hm, – szólt Kopereczky hálásan pislogva. – Egy kicsit restellem, hátha gyávának fognak tartani?

– Az lehetetlen. Hisz egész evidens, hogy vis major volt.

– És maguk aztán mit csinálnak? Maga kapja a rántottákat mi?

– A mi szerepünk könnyű. Gyimókán beszáll az összetoborzott küldöttség, ebben benne lesz Noszty képviselő úr is, a ki nekünk elhiszi a fatális elmaradás történetét, szidni fogja a vasutakat, fenyegetőzni fog, hogy meginterpellálja ezért a minisztert, ráfogja az ellenpártra, hogy aljas csinyt követtek el, megvesztegették a kalauzt, a vonatvezetőt, vizsgálatot fog követelni. Szóval úgy nyélbe üti ő a dolgot, hogy még mi csinálunk tőkét belőle.

Kopereczkyt kezdte erősen mulattatni a szituáczió.

– És az utczákon, meg az indóházban várakozó tömegekkel mi lesz? – kérdezte vigyorogva.

– Azok bizony szépen felsülnek, nem lesz kit inzultálni.

– Ha csak az üres hintómat nem.

– Azt se; mert az ugyan ott vár az indóház előtt, de mihelyt odaérünk, nyomban elküldjük méltóságodért a rekettyési indóházhoz, a hol lemaradt, de azzal ne tessék törődni, mintha ott se volna, az csak egy finta, egy kis szemfényvesztés, azon a kocsin nem jó volna bejönni. Majd iszen tudja a többit Homlódy úr.

– Körülbelül én is tudom, – felelte Kopereczky fölélénkülve és egy nagyot ütött a Bubenyik hátára. – No pupák, behúzhatod már a tökfejedet.

NYOLCZADIK FEJEZET.

(Mikor a tens vármegye ballábbal lép ki.)

Igaz volt, nagy elégedetlenség forrt a megyében a kinevezés ellen. Az urak, a kik a kormánynyal éreztek, azért boszankodtak, mert nem közülök nevezték ki az új főispánt. Emberemlékezet óta nem volt itt idegen főispán. Még a provizóriumban is itthon akadt az ahhoz való imposztor. Csak most kellett megszégyeníteni a megyét. Azt is egy tót báróval. Mintha csak a Caligula lovát küldenék a nyakukra. Sőt még rosszabb. Mert a Caligula lova legalább a Caliguláé volt, de Kopereczky nem is a miniszter lova, hanem csak az öreg Noszty Palié. Kopereczky együgyű mondásai, a tudatlanságáról, eszelősségéről szóló anekdoták, mint valami inycsiklandozó kaviár keringtek a társaságokban, nevelve az ellentállási étvágyat a négy lovon járók között. A két lovas urak és az iparosok az ellenzékhez tartoztak; ezeknek azért nem kellett Kopereczky, mert a kormány küldte, mert a mameluk Nosztynak a veje és mert Izraelnek hívják, gyanút gerjesztő, hogy valamelyes köze van a zsidó felekezethez. A tisztviselők és a mindenféle szállítók, kik a Gyik-szabályozási panamába bele voltak keverve, azért toporzékoltak ellene, mert nyilvánvalónak látszott, hogy a kormány vele akarja fölpiszkáltatni a nagy szemétboglyát. A protestánsoknak azért nem kellett, mert katholikus, a katholikusoknak azért, mert a klerikális gróf Topsichot ütötte el hitük szerint a főispáni széktől. Szóval ezer és egy oka volt a kedélyek hullámzásának. Úgy, hogy olyannak látszott a vármegye, mint egy háborgó tenger. Nyüzsgött-mozgott, lázadozott minden ember, csak a Noszty rokonság állt szilárdul, mint egy phalanx, az új főispán mellett. De talán csak a felületen tarajosodnak ezek a habok ily nagy háborgással. Egy kis magyar hangulat az egész. A vizek mélye esetleg nyugodt. Alul a tenger semmit se tud arról, hogy nehéz gályák járnak rajta, vagy hogy fürge csónakosok evezőlapátja barázdákat vág a hátán.

A népszerűséget a népszerűtlenségtől nálunk csupán egy finom hártya választja el egymástól. Minden egyes magyar hazafi két emberből áll. Az egyik, a ki otthon pipázik az ambituson; ez igen okos úr, érzületére nézve konzervativ, haragszik a zsidóra, de azért nem tud el lenni nélküle, okos, higgadt egyébként, sóhajtozik a régi idők után s csendes filozófiával, vagy keleti apathiával nézi az új időket, – a másik, a ki magára veszi a közgyűlési atilláját és a fórumon kiabál, vagy a zöld asztalnál könyököl, ez liberális és sangvinikus, jogállamot és egyenlőséget ordít, mindenképen heves férfiú, se lát, se hall, rohan az ösztöne, vagy a kiadott jelszavak szerint s még a búza sikértartalmát is politikai okokra vezeti vissza. Hát ez a két ember az emberben könnyen összetéveszti magát s a két ellenfél csodálatos gyorsan békül ki; csak egy kis külső inczidens kell hozzá s az egyik beadja a derekát a másik előtt, vagy pedig úgy belefárad az egymással való tusakodása, hogy a mikor tettre kerülne a dolog, egyik sincs ott.

A közéletben szereplő vezéralakokat is ilyen kettős felfogással taksálja a magyar ember. A pecsovics Széchen Antalról azt mondja például: «Hej, okos egy ember, de sokat pisszegtem neki», míg ellenben megesik, hogy mikor egy-egy népszerű emberét megéljenezi, hozzáteszi kritikaképen: «Nagy svihák biz’ ő, de jól szaval.»

Meg kell azonban adni, hogy a Kopereczky elleni agitáczió ügyesen volt csinálva: Liszy ügyvéd, az egész mozgalom vezetője, kitett magáért (lesz még abból követ is, ha így folytatja), legfőképen azzal gyújtotta fel nagyarányúvá a heczczet, mert tömérdek bizottságot alakított. Az ellenálló bizottság annyi mellékrajt eresztett ki! a tüntető-bizottság, a romboló-bizottság, a macskazene-bizottság, a hírszolgálati-bizottság, a záptojástgyűjtő-bizottság, a kapaczitáló-bizottság és más mindenféle nevű és czélú albizottságok kiküldésével, hogy az összes kabátos emberek díszes szerepekhez juthattak, részint, mint elnökök, alelnökök. igazgató választmányi tagok, főtitkárok s jegyzők. Nagyon okos dolog volt, mert szerep kell a magyarnak. A szerep tetszik neki. S nem ő viszi a szerepet, hanem a szerep viszi őt. Sőt, hogy még több legyen a szerep, egy szerepkiosztó-bizottság is alakult, mely az elhelyezkedésről is gondoskodott azon a vonalon, a melyen a főispán bevonul. Minden húsz-harmincz lépésnyire, minden utczaszögletre jusson egy krakéler, a ki birizgálja, animálja a közönybe könnyen sülyedő tömegeket. E krakélereknek viszont a pasquilcsináló bizottság osztott ki részint csufondáros, részint gyújtó jelszavakat. A csúzli-bizottság (elnöke Krátki Elemér ügyvédbojtár) betanította a város mesterinasait parittyából lőni s e végből mintegy háromszáz parittyát osztott ki, kiknek hivatása a főispán huszárját és lovait eltrafálni, de a főispánba is szabad belehibázni. Ezeket csoportokban kellett elhelyezni a vonalon.

Ugyancsak illetékes kezekbe osztattak ki a záptojások s minden a legjobb mederben folyt, hogy országos skandalum legyen a fogadtatás, – a többi azután magától jön, – az ellenállási-bizottság nemcsak az ellenzék nagy rétegeit állította talpra, hanem a kapaczitáló albizottság a Nosztyék nyájából is kihúzott egyes juhocskákat, így például Vér Tamást, a ki az utolsó órában lépett vissza az üdvözlő beszéd megtartásától, kár, hogy mindég akad komisz ember, Poltáry alispán vállalkozott szónoknak s ezzel minden odium a nyakába szakadt. (No megállj, kutyafülű, hiszen lesz még alispánválasztás!)

Nagy sokaság gyűlt be a vidékről is s noha a főispán csak uzsonna táján volt megérkezendő, a nép mindjárt ebéd után elözönlötte a Csipke-utczától a megyeházig terjedő útvonalat. Az ablakokból szép női fejek hajoltak ki. «Lesz itt ma virághullás, – jegyezte meg Demeczky József, a megyei ellenzék feje, – de cserepestől.» A «Klenpa és Komp» vaskereskedése előtt a veniczei kurtanemesek sorakoztak, a legverekedőbb fajzat a vármegyében, gyújtó harczi dalukat fujva:

Bujdosik a disznó kilencz malaczával, Utána megy Draskóczy, nagy bunkós botjával.

Nincs az a vörös posztó, a mitől a bika annyira megdühödik, mint a veniczei nemes ettől a mámorító, régi kortes-nótától.

Az utczákat uraló néptömeg közt csak kevesen vonúltak ki négy óra felé az indóházba, a főkapitány, Csiz Károly, a szürkéjén lovagolt s itt-ott rákiáltott a hullámzó csoportokra:

– Rendet tartsanak atyafiak, rendet, mert a ki a rendet megbontja, hátraköttetem a sarkát.

A mi annyit jelentett, hogy ő is a Topsich grófok kreaturája és nem bánja, ha egy kis zenebonát csinálnak.

A Noszty-atyafiság szállingózott kifelé, ki négyes fogaton, ki a hogy bírta. Majd a főispán üres hintaja következett, czifra tarsolyos hajduval a bakon. A négy kövér paripa kevélyen hányta-vetette a fejét. (Ki csak ki, de majd hogy lesz a bejövetel?) Azután a polgármestert lehetett látni, a mint mélyen behúzta ősz fejét a krispinjébe. (Szégyenli magát a jámbor.)

De fölösleges részletezni a kivonulást, miután már előre tudjuk, hogy a bevonulásból nem lesz semmi. A Szent Erzsébet-templom tornyára kiküldött éjjeli őr jelezni fogja ugyan, mikor a vasút bekanyarodik a bontóvári völgybe, a mozsarak el fognak pukkanni a Dengely-hegyen a megérkezéskor, élénk riadalom, lázas nyüzsgés támad a várakozó tömegekben, mígnem, mikor már legjobban meg lesz feszítve az érdeklődés lehangoló morajjal fog megérkezni és tovább-tovább hatolni a hír:

– Az új főispán nem érkezett meg; lemaradt a vasútról.

A csalódott tömegek káromkodnak, bosszankodnak, össze-vissza kuszálódnak rendetlen gomolyaggá, találgatni fogják, miként történhetett ez, árulás volt-e, vagy csak véletlen, a róka volt-e ügyes, hogy kiszabadult a veszedelemből, vagy a vezetők rendezték a dolgot ügyetlenül?

– Az Isten is a nagyurakkal tart, – dühösködik Tari Gábor, a politikus varga.

Híre megy, hogy Noszty képviselő meg akarta kardlapozni mérgében a kalauzt és a vonatvezetőt, – tehát mégis csak «véletlen eset» volt.

A különböző albizottságok elnökei, alelnökei és titkárok észvesztve szaladgáltak, hogy a népeket visszatartsák, mert a főispán minden bizonynyal megérkezik, csak azt nem tudni, mikor. Őrszemeket fognak állítani a város végére lóháton, a kik híradással legyenek. A titkárja elküldte a hintót érte Rekettyésre, de meglehet, nem várja be, hanem különvonatot rendel. Okvetlenűl itt lesz estére, nem kell szétszéledni. Itt a Kálvária mellett fog bejönni valamelyik utczán, majd ügyelni fognak rá. Másünnen be nem jöhet a városba, mert röpülni nem tud, ámbátor a kétfejű sas nemzette.

De a népszeszély is olyan, mint a puskapor, csak egyszer lehet vele lőni. Az atyafiak a vállukat vonogatták. Bánják is ők már. Az ördög áll itt glédában bizonytalanra. A záptojásokat csak nem őrzik a zsebükben itéletnapig. Uczu, bele kell hajítani valakibe, s olyan valaki mindég akad a nagy sokadalomban. Ha más nem, hát a városi rendőr. Meg is dobálják nagy röhejjel és vihánczolással. Az inas gyerekek is hasznát akarják venni a csuzlinak s útközben különféle czélpontokat találnak, de legnagyobb élvezet az ablakok csörömpölése. A veniczei nemesek torka kiszáradt, be kellett térniök a «Két gránátos»-hoz és ott egymással verekesznek össze. Jó szüretje lesz itt a doktoroknak holnap a látleletekért.

Áldomással járván minden alkotmányos mozzanat, az egész város vigadott az este. A kudarcz ép úgy szomjúságot okoz, mint a diadalérzet. Nemcsak a kocsmák és vendéglők teltek meg zsúfolásig beszálló vidékiekkel és mulatozó benszülöttekkel, a magánházaknál is nagy összejövetelek estek. A közgyűlésre összesereglett urak ugyancsak válogathattak a meghívásokban. Az ellenzékiek számára Liszy fiskálisnál volt nagy estély és a gróf Topsich tiszttartójánál bál, hol a vezetők rossz hangulatban hányták-vetették meg a mai különös fordulatot és a holnapi közgyűlés esélyeit. De a fiatalság csak olyan vígan rúgta a port, mintha a főispánt tényleg agyonverték volna a bevonuláskor és most a ravatalon feküdnék égő viaszgyertyák között.