Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by The Internet Archive

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

59. KÖTET

A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL

Irta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL

REGÉNY

IRTA

MIKSZÁTH KÁLMÁN

ELSŐ KÖTET

KEMÉNYFFI JENŐ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

_Minden jog fenntartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

MIKSZÁTH KÁLMÁN.[1]

I.

Mikszáth Kálmán annak a nemzedéknek szellemét képviseli irodalmunkban, a mely gyermekkorát az abszolutizmus idejében töltötte ugyan, de már a kiegyezés utáni világban cseperedett fel s lépett ki az életbe. Mint a korszak jellemző képviselői csaknem mind, ő is faluról, a kisnemesség köréből indult el, hogy aztán életét a nagyvárosban élje, a nélkül, hogy a nagyvárosi életbe bele tudná magát élni. Ez a származás és az ettől meghatározott nevelkedés adja meg gondolkodásának, izlésének, érdeklődéseinek körét és anyagát.

A falusi ember nyugodt, passzivitásra hajló temperamentumát nem bírta soha levetkőzni s munkájában is mindig van valami kényelmesség, a mely szereti a dolgokat a könnyebb végükön megfogni. Az urbánus társadalmi élet idegen előtte, nem is érdekli, a parlamenti folyosó és a politikai klub teljesen kielégíti társaságra való igényeit. Szinház, zene, képzőművészet alig érdekli. Olvasmánya nem sok, de válogatott: az angolok közül Carlyle, Macaulay és Dickens – a történetírók és a humoristák – érdekelték, egy időben úgy látszik az oroszok is, de már a naturalizmus nagy világáramlatának nem volt rá semmi hatása. Szerette a kuriózumot, a furcsaságot emberben, dologban egyaránt s bámulatos érzéke volt minden iránt, a mi jellemző és tősgyökeres. Nagyon kifejlett volt a családi érzéke; azok közül való volt, a kik odahaza élnek, mindenhova máshova csak járnak. Szerette a politikát, de nem becsülte túlságos sokra, inkább az érdekességét látta, mint a komolyságát, hajlandó volt mulatságos játéknak nézni, mint valami nagyszabású kártya-parthiet. Ragaszkodott parlamenti tagságához, de politikai ambiczió nélkül; párthoz, vezető államférfiakhoz való ragaszkodását inkább a személyes rokonszenv irányította, mint a politikai elveik és módszereik helyességéről való erős meggyőződés. Szerette a vidám beszélgetést; nem azt a társalgást, a melyben az egyik elbeszélő inspirálja a másikat, az egyik megjegyzés pattantja ki a másikat, hanem az adomázást, melynek az a lényege, hogy egy beszél és a többi hallgatja. A természetből csak a gyermekkorában megszokott dombos nógrádi tájaknak volt rá mélyebb hatása. Bár lakott Szegeden, sokat járt az Adria mellé és a stájer hegyekbe, alig találni irásaiban képet, melyet ezek sugalltak volna neki. Szkeptikus volt és irónikus, a lelkesedés elragadtatásait nem ismerte, mindig ura volt önmagának; nem kelt ki magából soha, nem adta oda magát semminek teljesen. Önmagában befejezett, kerek egyéniség volt, nem volt egyetlen olyan pontja sem, a melyen beleolvadt volna valami másba, rajta kívül állóba. Viszont beolvasztott magába mindent, a mi kívülről érte. Egész lényével benne gyökerezett abban a földben, a melyből származott, a maga társadalmi osztályának világfelfogásában, érzésében, előitéleteiben és hagyományaiban. Harmincz évnél hosszabb ideig élt Budapesten és a nagyvárosi életnek semmi nyoma se maradt sem egyéniségén, sem munkáin: mintha csak az ablakon át nézte volna a körülötte folyó városi életet.

Gyermekkorát a falusi kisnemesek és parasztok körében töltötte, serdülő korában ezekhez járultak a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai, legénykorában a vármegyei urak. Ezek maradtak szeme előtt egész életében. Később még gyarapodott galériája a parlament alakjaival, kik között férfikorát töltötte. Ezekről is sokat írt, de többnyire journalistikai jellegű dolgokat; még nagyszabású szatírája, _Az új Zrinyiász_ is alapjában véve nem más, mint az ő különleges journalistikai műfajának, a parlamenti karczolatnak legnagyobb arányú s irodalmi magaslatra emelt példája. Képzelete a tornáczos kuriák, falusi parókiák és a zsupfödeles parasztházak körül járt legszívesebben.

Meglátszik munkáin még az is, hogy ezek az ifjúkori benyomások hogy rakódtak le, rétegenkint, az emlékezetében. Mikor parasztokról ír, megérezzük, hogy ezeket az alakokat egy gyermek látta, ezeket a történeteket egy gyermek hallotta, hogy aztán a férfi alkossa újra. Legtöbb paraszt-történetébe egy alakkal többet képzelünk bele, mint a mennyiről ír: a kis fiút, a ki ott ténfergett a falusi emberek közt, hallgatta beszélgetésüket, álmélkodott nevezetes történeteiken, megbámulta virtusos cselekedeteiket, megdöbbent tragédiáikon, sejtő szemmel figyelte szerelmeiket. Mindenütt észrevenni a történetekben a gyermeki perspektiva nyomait.

Sokszor meg is mondja a fiatal korra való visszaemlékezés melancholikus hangján, hogy emlékeit írja meg, egyszer-másszor szerepelteti is önmagát, a parasztok között ténfergő gyermeket, történeteiben. De a többi paraszt-rajzokon is megérezzük, hogy milyen szemmel nézte egykor azokat az embereket, a kikről szól; osztozott a falu közvéleményében, ezzel együtt tartotta őket nagyon okos embereknek, vagy bolondoknak, furcsáknak, nevetségeseknek, félelmeteseknek; érezzük, hogy mulatott vagy borzongott azokon a történeteken, amelyeket egykor a cselédszobában, a mezőn, a georginás kertekben, a kis házak előtti padokon tágranyitott, mindent meglátó gyermekszemmel hallgatott s melyeket most játszi humorral mond el, megindulását csak néha engedve keresztülcsillogni.

Innen van, hogy bár a parasztokat is bizonyos távolságból, felülről nézi, mégis valamivel közelebb van hozzájuk, kisebb távolságban felettük, mint pl. ha megyei urakról ír. Innen van az is, hogy jóformán csak azt rajzolja a paraszt-életből, a mit a gyermek is meg tud látni. A vasárnap délutáni beszélgetések, a téli esték tréfálkozásai, a vidám mesélgetések, a templomba járás, a falu nevezetes eseményeinek meghányása-vetése, a kovácsműhely pletykálkodásai – ezekben és effélékben alakulnak ki a történetek. Ha munkaközben rajzolja a parasztokat, akkor a munka maga alig szerepel, annál többet a munkaközben folyó tréfák, dalolások, tereferék. A paraszt szegénységét, nyomorúságos, egyhangú életét, tudatlanságát – mindazt a sok nyomorúságot, melyben egész életén át benne él, melyet úgy megszokott, hogy észre sem veszi, mint a hogy nem veszi észre a levegőt, melyben lélekzik: ezt nem vette észre a gyermek, a ki a paraszt álláspontjáról nézi a parasztot s ezért nem szól róla az író sem, a ki a gyermek benyomásait rajzolja meg.

Minden pontos megfigyelő észreveheti, hogy a szemlélet dolgában mennyire különböznek Mikszáth palócz-rajzaitól azok, a melyekben a szegedi parasztokról vette az anyagot. Ezeket már érett szemmel figyelte, s a felnőtt ember attitudéjében áll velük szemben. Megrajzolásuk teljesen a pontos, rendkívül éles megfigyelésen alapszik, objektivebbek, markánsabb körvonalúak, de egyoldalúbbak is: a parasztnak csak egy-egy vonása domborodik ki belőlük. Nagyon biztos kontur-rajzok, nincs meg bennük a tónusnak az a gazdag árnyalása, mint a palócz-rajzokban. A szegedi parasztban valami kuriózumot lát, a palócz nemcsak egyes különösségeivel érdekli, hanem egész lényével.

Az egy Jókait kivéve senki regényirásunkban a parasztot úgy megeleveníteni nem tudta, mint ő. De rajzai nem intimek, úgy ábrázolják a parasztot, a hogy mások szemeláttára viselkedik, sohasem úgy, a hogy önmagával szemben áll. Parasztjai kívülről vannak megjelenítve, nem belülről, látvány, nem együttélés alapján. Szeretete a paraszt iránt nem is intimitáson alapszik, hanem a magasabb társadalmi osztályból való ember megbecsülésén; a magyar parasztot, kivált a palóczot, jóravaló, erős, derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni benne. A keményfejű, ravasz, érdekeit, igazát megvédő palóczczal szemben mennyire másnak látja a tótot! A mi abban energikus keménység, az ebben jámbor szelidség, a mi abban ravaszság, ebben félszeg, ravaszkodó együgyűség, a mi abban önérzetesség, ebben alázatos meghunyászkodás. Becsületes, szelid, derék emberkék ezek a tótocskák, de mennyivel különb, imponálóbb náluknál a magyar! A tót nép fantasztikuma azonban néhány pompás kisértetlátó történetet adott neki, a melyekben még ma is érezzük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a szklabonyai kis fiú érzett.

A paraszt után időrendi sorban a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai következnek. Ezek sokszor feltünnek egy-egy munkájában, ha nem adtak is neki annyi anyagot, mint a falu népe. Sokszor megtaláljuk itt is a diákkori szemlélet emlékeit azokban a színekben és vonalakban, a hogy a kisvárosi kosztadó gazdákat, iparosokat, szatócsokat, bérkocsisokat rajzolja és bizonyára diákkori epekedések emlékei azok a csinos, karcsú bokájú, libegő szoknyájú polgárlányok, a kik egy-egy történeten hirtelen átlebbennek. Selmecz és egyéb felvidéki városok polgárságának képei ezek, olyan polgárságé, melyben még ma is elevenen élnek a régi bástyák közé szorított élet hagyományai, kicsinyességeikkel, nagyzoló polgári gőgjükkel, korlátoltságukkal. Innen van véve a régi szepesi polgárságnak képe is az író utolsó regényében, _A fekete város_-ban Ezeket a polgárokat Mikszáth majdnem mindig komikus, furcsa alakoknak rajzolja. Valamikor a faluról a városi iskolába került diák is bizonyára furcsáknak, nevetségeseknek találta őket, a minthogy a kisvárosi diáknak mindig is legnagyobb mulatsága volt a nyárspolgárok rovására nevetni.

Ugyanebből a korból valóknak látszanak a falusi apró gentryre vonatkozó emlékek. Mikszáth maga is ebből a kicsiny birtokon élő apró gentryből származott s róla rajzolt képein megérzik, hogy a színeket hozzá odahaza, a családi beszélgetésekből, környékbeli látogatásokból, mulatságokból vette, a melyekben a vakáczióra hazajáró diák már részt szokott venni. Ezeknek a kis uraknak is, mint mindennek, meglátja a humoros vonásait, de a tisztelet bizonyos nemét hozta magával irántuk gyermekkorából; szüleinek barátairól van szó, a kiknek, ha maguk közt észreveszik is fonákságait, furcsaságait, idegenek előtt kimélettel beszélnek róluk. Sohasem bánik el velük olyan kegyetlenül, mint például a nyárspolgárokkal s ha rossz embert rajzol közülük, önkéntelenül tragikus vonások vegyülnek a humoros rajzba. Egy vonás pedig különösképen bizonyítja, hogy ezek a képek serdülőkori emlékek alapján készültek: majd mindegyikükben feltűnnek az apró gentry leányai, olyan színezésben, a hogy egykor a diákgyerek gyuladozó képzelete látta őket. Ifjú pezsgések emlékei remegnek még ma is ezeknek a lányalakoknak a vonalaiban.

Mikszáth témáinak anyagában a negyedik legdúsabban termő réteg a vármegyei nemes urak élete. Ezt már érett szemmel, az élete pályáját kereső fiatalember szemével nézte s megismerte egész körét, de abban, a hogy látta, nincsenek meg a nyomai annak a gyermeki naiv szemléletnek, melyet a többi körökről rajzolt képeiben láttunk. A kiegyezés utáni gentrynek ő a leghívebb és legpontosabb festője irodalmunkban.

Jókai egész lelkével a 48 előtti és az abszolutizmus korabeli életben élt és azt a nemességet rajzolja, a mely nimbusza tetőpontján, történeti szereplése legszebb tényének, az 1848-iki törvényeknek világításában áll. Ezért vagy idealizálja, vagy a régi táblabiró világ képeivel humorizál róla. Mikszáth már a kiegyezés utáni nemességet látja, a mely törvényesen lemondott ugyan előjogairól, de a hatalom megtartására folytonos erőfeszítéseket tesz, a mely az állami, gazdasági és társadalmi rend hirtelen átalakulásában megtizedelődött s a vármegyeház fellegvárába vonulva küzd a régi hatalom maradványaiért.

Mikszáth gentry-képeiben érdekes fejlődést láthatunk. Kezdetben őt is magával ragadta a pusztulás melancholiája. Bár tisztán látja azokat a hibákat, melyek miatt a gentry egy részének szükségszerűen el kellett pusztulni, melancholikusan nézi, hogy csúszik ki a föld a négylovas magyar urak alól, hogy foszladoznak az egykor büszke, oszlopos kúriák. A mit akkor, a nyolczvanas évek általános hangulata szerint a gentryről írt, annak hangulata a pusztulás humorának hangulata, kevés szatirikus ízzel. Az író rokonszenve alakjai mellett áll. A szatirikus elem, bár egyelőre még keserűség nélkül, mind erősebb lesz – pl. a _Gavallérok_-ban – s legkésőbbi korszakból való gentry-képeiben még sötétebben színez. A _Noszty fiú_ már egyenesen hatalmas persiflage-zsa a gentrynek. A családi politika, mely egy család zsákmányává, vagy néhány család vetélkedésének harczterévé teszi a vármegyeházát, a határtalan léhaság, a melyben feloldódik minden erkölcsi ellenállás, a pénzvágy, a mely a becstelenséget is magától értetődőnek tartja, a komoly közdolgoknak léha játékká való sülyesztése, a közhatalomnak magánczélokra való felhasználása – ezek azok a jellemvonások, melyek a _Noszty fiú_-ból, mint a vármegyei élet jellemző vonásai tünnek elő. Ez a regény tükröt tart a vármegye urai elé. Torzító tükör-e? Mikszáth nem annak szánta. Szatirikus nem lehet el bizonyos torzítás nélkül, Mikszáth ezen a mértéken nem megy túl; az olvasónak folyton az az érzése, hogy ő csakugyan ilyennek látta a vármegyei urakat s hogy tipust akart rajzolni, nem tendentiosus torzképet. S a kép annál élesebb, mert az okosság, a becsületesség, a komoly jellemszilárdság megszemélyesítőjéül a meggazdagodott iparost állítja vele szembe.

Semmivel sem jár jobban a gentrynél, sőt még rosszabbul jár a mágnás. Ha sorra vesszük Mikszáth mágnásalakjait – nem sokan vannak – alig találunk olyat, a ki ne volna ellenszenvesnek rajzolva. A gentry akármennyire léha, mindig marad benne valami szeretetreméltó, a mágnás egyéb hibáin kívül még nyegle, keményszívű és rideg is. Mikszáthban jellemzően fejeződik ki az az ellenszenv, mely a kisebb falusi gentryben a mágnások ellen él.

Mikszáth műveiben változatos képekben tükröződik a harmincz-negyven év előtti magyar vidéki élet egész köre. Gyakran tükröződik a magyar mult egy-egy képe is; számos elbeszélése s néhány regénye történelmi korszakba vezeti az olvasót. A történelemről nem volt mély felfogása, történeti képei alapjában a mai élet képei, elmúlt idők kosztümjeiben. A mult lelkébe való elmerülést nem találjuk meg nála, a történelemnek inkább anekdotikus vonásai érdekelték s a mélyreható históriai tanulmány szükségérzete sem volt meg benne. Az ő terrénuma a megfigyelés és ha néha meglepő valószerűséggel hozza ki az elmúlt korok gondolkodásmódjának egy-egy vonását, megismerni rajta, hogy visszakövetkeztetés révén, a mai életre vonatkozó megfigyeléseiből kiindulva jött rá. A történelmi anyag költői feldolgozásában Jókai tanítványa, Jókainál is kevesebb történeti érzékkel.

II.

Alig van író az egész világirodalomban, a kinek elbeszélő hangja oly közel áll az élő szóhoz, mint Mikszáthé. Mintha csakugyan eleven beszéd csengene fülünkbe olvasásakor, folyton modulálódva: az elbeszélés folyamában nyugodtan, kényelmesen ömlik, egy-egy jelenetnél ellágyul, halk, alig észrevehető, de érzésünket épen ezért erősen ingerlő remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül – szóval él és a maga kifejező eszközeivel kíséri a történet folyamát. Ez Mikszáth közvetlensége, minden jellemvonása közt a legjellemzőbb. Nemcsak az előadásban magában van meg ez a közvetlenség, hanem a mű egész természetében, a mese alkatában, az ember és természetlátásban is.

Az előadás közvetlenségét a nyelv természetes könnyedségén kívül a hang eleven, emberi volta adja meg. Mintha minden szó egyenesen az ajkról lebbent volna a papirosra, még rajta van – hogy úgy mondjuk – a test melege. Ezzel életet kap a szó, nem marad csupán a képzetek és fogalmak kifejezője, hanem kifejezi ezeknek a beszélővel s a hallgatóval való titokzatos kapcsolatait is. A szó mögött ott áll az ember, a ki mondta s azzal, hogy hallom, bizonyos viszonyba jutok ezzel az emberrel is. Az élőszóval mindig így vagyunk, az írott szónak csak akkor van meg ez a hatása, ha nagyon közvetlen. A száraz, élettelen stíl csak fogalmakat közöl, a közvetlen stíl ezen fölül megpendít lelkünkben bizonyos húrokat, nem maradhatunk közömbösek az iróval szemben. Mikszáth hatásának lényeges tényezője, hogy stíljének közvetlenségével személyes kapcsolatokat teremt önmaga és olvasója között.

A mese is mintha önkénytelenül buggyanna ki lelkéből, mint a földből a forrás vize. Semmi csináltságot nem érzünk, a minek papiros íze volna, az apparatus el van az útból takarítva s csak az eredmények vannak előttünk. A mese megindul és szabadon folyik, hol kiszélesedve, hol keskenyebb mederben, nagyokat kanyarog, máskor kis tóvá terjed szét, hogy aztán ismét tovább siessen s képzeletünket viszik magukkal hullámai, mint a folyóvíz a falevelet. A jelenetek nem egymásra következnek, hanem egymásba olvadnak, nem látni közöttük hézagokat, nem válnak el egymástól, mintha egyetlen folyamatos jelenet volna az egész. A mese önmagáért van, hogy szép legyen, kellemes legyen, érdekes legyen. Utólag észrevehetjük az író apparatusát, hogy itt is elrejtett egy gépezetet, a melyen a mese láthatatlan kerekei forognak, onnan is eltakarított egy sziklát, melyen illuziónk megbomlott volna, szóval, hogy mégis csak konstrukczió volt, a mit szerves folyamatnak gondoltunk. Olvasás közben nem hallottuk a gépezet zörgését, nem láttuk a vetítő lámpa fényét, azt hittük, élet van előttünk. Ha utólag rájövünk, hogy csak mozgófénykép volt? Nem baj, jól mulattunk.

A meséknek szövevénye a regény primitiv korára emlékeztetően egyszerű. Egy cselszövény, egy titok, a melynek nyitját keresik, egy ötlet, a mely fordulatra hoz mindent – rendszerint ez a központja mindegyiknek. Könnyen átláthatnánk az író szitáján, ha engedne belenézni. De nem enged, folyton újabb, meg újabb érdekességekre irányozza figyelmünket, minden jelenet magában érdekel, a míg olvassuk és minden jelenet mintha csak arra való volna, hogy megvesse az utána következő érdekességeknek az alapját.

Mikszáth kompozicziójának az adja meg művészi közvetlenségét, hogy nem látszik kiszámítottnak; mintha kitűzött czél nélkül, magától folyna a mese. Az epizódok kiszélesednek s csak mikor visszatérnek az eredeti mederbe, látni, hogy egy sereg szál fonódik belőlük az egészbe s e miatt szükséges volt, hogy kiszélesedjenek. Az olvasó szinte részese a történetnek s vele megy jelenetről-jelenetre. A jelen érzése tölti el egészen. Ez a jelen-érzés maga az élet; a mikor igazán él az ember, a pillanatban él, a multba vissza és a jövőbe előre csak az elmélkedés óráiban gondolunk, mikor az élet-érzés le van fokozódva. Ezért oly elevenek Mikszáth történetei.

Mikszáthban erősen ki volt fejlődve a plasztikus látás ritka adománya. Egy szempillantás alatt megelevenedik, dimenziókat kap nála minden, ember, táj, élettelen tárgy. Azonnal meglátunk mindent, meg van világítva minden annyira, a mennyire kell, a szemünkbe szökken minden úgy, mint a valóságban. Ez onnan van, hogy Mikszáth legelőször mindig szemléletünket ragadja meg s azon keresztül jut el képzeletünkhöz, hogy felgyújtsa benne a valóság illuzióját. Ez a jellemzés közvetlensége.

Ő maga is írás közben mintha szemmel látná a történetet, az alakok mozgását, olyan erősen, mintha előtte volnának. Mintha valami karzatról nézne alá a világra, a hol az ő kedvére, mulatságára mozog minden. Karzatról: mert Mikszáth felülről nézi az embereket, bizonyos távolságról. Nagyon éles szemével mindig azokat a vonásokat látja, a melyek pillanatnyilag fontosak, a melyekkel az illető alak résztvesz az épen most folyó dolgokban. A mint más vonásokra van szükség az esemény megváltozott körülményei között, eltűnnek az előbbiek s helyükbe pattannak azok, a melyek épen kellenek. Így játszanak előttünk az alak jellemvonásai, mindegyik az élet, az akczió pillanatában, a mikor az illető lényének középpontjában vannak. Innen a plaszticzitás hatása, a megelevenedés.

Mikszáth nagyon ritkán rajzol embert magában, a mikor csak önmagával áll szemben. Emberei mindig másokkal való viszonyukban tűnnek elénk. Ez a mélység rovására esik. Mikszáth ember-ábrázolásában nincs is meg a nagy psychologus írók mélysége. De annál életszerűbb a hatás, mert úgy mutatja be az embereit, a hogy az életben is látni szoktuk az embereket. Az ő emberei sohasem jutnak abba a helyzetbe, hogy kitárják lelkük legbensőbb tartalmát, heves rázkódások nem vetik bennük felszínre a lelkük mélyén öntudatlanul szunnyadó erőket. Rendszerint kicsiny, köznapi embereket rajzol, a kik kicsiny, köznapi harczokat küzdenek, kicsiny, köznapi dolgokon mennek keresztül. Nekik azonban ezek a dolgok fontosak, – az életükre tartoznak.

Az az ellentét, mely a kicsiny emberek kicsiny dolgai és a fontosság között van, melylyel nézik és csinálják őket, adja humora egyik legfőbb elemét. Nem humoros dolog-e, mikor egy vármegye urai minden eszüket, minden ravaszságukat, minden erejüket megfeszítik, hogy megkaparintsanak egy szolgabiró számára egy hozományt? Vagy mikor emberek sorsa azon fordul meg, megkerül-e egy esernyő-nyél, a melybe egy hóbortos ember belerejtette a pénzét? Ilyen apróságok, az embereken magukon kívülálló dolgok döntik el Mikszáth embereinek sorsát, nem pedig az egész lelket összerázó belső események. Általában ő, mert felülről s messziről nézi az embereket, nagyon kicsinyeknek látja őket. Olyanformán van velük, mint Chamisso versében az óriás gyermek a szántóvető emberrel. Fölveszi, megforgatja, megnézegeti őket, játszik velük, mint valami játékszerrel. Humorának másik főeleme ebben van: a hogy az embereivel viszonyba lép. Mulat rajtuk s ezt a mulatságát szuggerálja ránk. Érdeklik, szereti nézni, a mint tesznek-vesznek, de nem veszi őket nagyon komolyan. Nagy gyermekek játéka – ez az emberi élet. A hogy a gyermek, ha katonásdit játszik, csakugyan katonának képzeli magát, úgy játszanak az emberek a pénzzel, a hiusággal, a szerelemmel, egész életükkel. Mindenük illúzió, ők maguk komolyan veszik, a ki kívülről nézi – az író – mosolyog rajta. Az emberi élet illuzórius voltának sejtelme tölti el Mikszáth humorát.

Az illuziónak szomszédja a hazugság s ezért szereti Mikszáth az olyan embereket, a kiknek az élete egy hazugságon alapul. A gazdatiszt, a ki tolvajnak hazudja magát, hogy legalább valamit megmentsen a vagyonból a tönkremenő grófi család gyermekeinek. A gróf, a ki beleszuggerálja magába a hazugságot, hogy a középkorban él, kastélya megvíhatatlan vár, szedett-vedett népe hadsereg. A szolgabiró, a ki az önzetlen szerelem hazugságával akarja megkapni a gazdag lányt. Butler gróf, a kit a Dőryek e galádul kitervelt kényszerrel hazudnak leányuk férjének. A sárosi gavallérok, a kik önmaguknak és egymásnak hazudnak a kölcsönkért jóléttel és a zálogházból egy napra kiváltott pompával. A mikor a hazugság így az ember életének fontos elemévé válik, akkor elhomályosul a határvonal igazság és hazugság, valóság és fantazma között, a mi rendkívül fokozza az élet illuzórius hatását, humoros színben tünteti fel az egész életet.