Part 11

Hallgatóim közül kétségen kivül sokan elutaztak már abba a szép régi városba, Braunschweigba, ama derék, eszélyes, mivelt lovag, Malmesbury gróf kiséretében s Karolina herczegasszonyt elhozták epedő férjének, a walesi herczegnek. Az öreg Sarolta királyné nagyobbik fiát egyik unoka-hugával szerette volna összeházasitni, a hires Strelitzi Luizával, a későbbi porosz királynéval, ki a mult évszázban a szépség és szerencsétlenség szomoru magaslatán Mária Antóniával áll egy sorban. De III. Györgynek is volt egy unokahuga Braunschweigban s ez gazdagabb herczeg-asszony volt mint a strelitzi ő magassága – száz szónak is egy a vége: Karolina herczeg-asszonyt választották az angol trón örökösének hitestársul. Követjük Malmesbury grófot, ki őt felkeresi; minket is bemutatnak felséges atyjának és királyi anyjának; szemtanui vagyunk az agg udvar estéinek és tánczvigalmainak; bemutatnak magának a szép szőke haju, kék szemü és ingerlő vállú herczeg-asszonynak is, ez eleven, fürge, életvidor herczegnőnek, ki udvarias angol mentorának tanácsát nagyon kegyesen és barátságosan fogadja. Ha kedvünk tartja, még öltözésénél is jelen lehetünk, melyre nézve az angol udvaroncz kéri – tudja ő miért! – hogy kiváló figyelmet forditson. Milyen csodálatos egy udvar! Milyen különös, sajátságos szokások és erkölcsök szöknek itt szemünkbe! A predikátor, az erkölcstanitó szemével nézzük-e azokat és vészt kiabáljunk a leplezetlen bűnök, az önzés, a romlottság miatt, – vagy pedig csak ugy nézzük, mint szoktuk a báb-szinház báb-királyát és báb-nejét s báb-udvaronczait, kiknek összeütögeti vaskos fejüket, kiket jól elpáhol báb-királyi botjával, kiket börtönbe küld, báb-poroszlói kiséretében, mig ő maga leül báb-puddingja mellé? Komoly, szomoru, a legsajátságosabb téma akár erkölcsi, akár politikai elmélkedés alapjául; szörnyüséges, torz, nevetséges bámulatos kicsinykedéseivel, illemkedéseivel, szertartásaival, festett szégyenpirjával; komoly, mint egy prédikáczió és képtelenség, tulzás, mint a Paprika Jancsi báb-játéka!

Malmesbury elbeszéli a herczegnek, Karolina herczeg-asszony atyjának életét, kinek, épen mint harczias fiának, a francziák ellen kelle elesnie. Bemutat udvaronczainak, kedveseinek; nejének – III. György nővérének, ennek a mérges, vén herczegnőnek, ki félre vonta az angol követet s régi ocsmány történeteket beszélt el neki, régi ocsmány elköltözött népekről és időkről; ki később, midőn unoka-öcscse trónra lépett, Angliába jött, s itt egy kopottas, régi, füstös, elhagyott és izléstelen, de némi tekintetben mégis királyilag bútorzott házban lakott. És elvezet bennünket a herczeghez, hogy annak rendi szerint megkérjük tőle lánya kezét, s meghalljuk a braunschweigi ágyuk dörgését, tiszteletet és búcsut mormogva, a mint ő királyi felsége a walesi herczegné tél idején viz-utra kél, – és átkelünk az osnabrücki herczeg-primás – a mi korai időnk Yorki herczegének – területén, – és félre térünk, hogy kikerüljük a franczia forradalmiakat, kiknek rongyos seregeik elözönlik Hollandiát és Németországot és vigan tiporják szilakra a régi világot, a „ça ira“ dallama hanginál; aztán hajóra lépünk Stadenél s partra szállunk Greenwichnél, hol a herczeg-asszony hölgyei és a herczeg hölgyei várakoznak, ő királyi felsége elfogadására.

S mi következik most! Londonba érve, kiváncsian siet a vőlegény, hogy elfogadja menyasszonyát. „Midőn az első bemutatás volt“, beszéli Malmesbury, „a herczeg-asszony – a mint illik – le akart térdelni. De a herczeg barátságosan felemelte, megölelte, s hozzám fordulva szólt:

„Harris, roszul érzem magam; kérem, adjon egy pohár szilvoriumot.“

„Én pedig feleltem: Felség, nem jobb lenne egy pohár viz?

Erre türelmét veszitve, káromkodva mondá: „Nem – megyek a királynéhoz!“

Mit lehetett várni egy ilyen kezdetü házasságtól – egy ilyen vőlegénytől s ilyen menyasszonytól? Nincs szándokomban, hogy végig hurczoljam önöket e botrány-történeten, vagy hogy elkisérjem a szegény herczeg-asszonyt minden kanyargásain; báljain és tánczain, jeruzsálemi és nápolyi útjain, bolondságain, lakomáin és – könyein. A mint ügyét a történetben olvasom: én „ártatlan“-ra szavazok. Nem mondom, hogy részrehajlatlan itélet lenne ez – de ha történetét olvassa az ember: elszorúl szive e jólelkü, nemes, sokat kinzott teremtés iránti részvéttől. Ha igaztalanság történt: azt terheli az, ki gyalázatosan ellökte magától e szerencsétlen asszonyt. Bolondságai daczára szerette, pártját fogta, sajnálta őt Anglia nagy, helyesen érző népe. „Áldja meg az isten! visszatéritjük mi férjét“ – mondá egyszer egy kézműves; maga a herczeg-asszony beszélte el, sűrűn pezsgő könyek között, Bury Sarolta asszonynak. De biz’ ők nem tudták visszahozni a férjét, mert nem tudták megtisztitni önző szivét. S vajon a herczeg-asszonyé volt az egyetlen, melyet ő megtört? Önzésbe merülve, hűséges ragaszkodásra és férfias kitartó szeretetre képtelen – immár felülkerekedett az önvádon, immár hozzászokott a hitlenséghez!

Malmesbury elbeszéli a házasság kezdetének történetét: hogyan botorkázott a herczeg a kápolnába esküvőre; hogyan csuklott, mig kidadogta a hűség-eskü szavait – tudjuk, hogyan tartotta meg! – hogyan üldözte a szegény asszonyt, kivel megesküdött; hova juttatta őt; milyen sebeket ütött szivén; milyen gonoszsággal nyomorgatta; hogyan bánt lányával s milyen volt egész élete. Ő az első lovag egész Európában! Nem lehet maróbb gúny az akkori büszke angol társadalomra, mint hogy ezt a Györgyöt bámulta.

De nem – istennek legyen hála, különb emberekről is beszélhetünk, s mig szemeink utálattal fordulnak el a büszkeség, hiuság, tehetetlenség e szörny-képétől: láthatnak ez Angliában, melyről az utolsó György azt állitotta, hogy uralkodik fölötte, olyanokat is, kik valóban megérdemlik a nemes nevezetet – olyanokat, kiknek már nevük hallatára fennen dobog szivünk, s kiknek emlékét még akkor is szeretettel őrizzük, midőn ezért a királyi báb-jankóét már rég a feledékenység pókhálói boritják. Veszem a magam-fajtákat, az irodalmi férfiakat. Veszem Scott Waltert, a király hivét, kardját és paizsát, ki úgy küzdött érette, mint küzd az a vitéz fel-földi – saját elbeszélésében – gyáva vezére oldala mellett. Mily derék férfiu! Milyen hűséges lélek, mily áldozatkész a jótételben, mily szeretetreméltó ennek a derék Walternek egész élete! Vagy veszek egy más irodalmi férfiut, kinek életét még jobban bámulom, – azt a talpig egész embert, ki ötven nemes munka-éven át végzé kötelességét, ki egy nap úgy, mint más nap gyűjté a tudományt, ki egy napról másra szegényes jutalomért dolgozott, szűkös jövedelméből sok jótettre juttatott, hűséges kitartással állott meg választott hivatása mellett, és sem a nép-tetszés, sem a fejedelmi kegy el nem tántoríthaták ösvényéről; – értem Southey Robertet. Régi politikai látkörének határait nem is csak egy mértföldre hagytuk immár hátunk mögött, tiltakozunk dogmatismusa ellen, sőt már kezdjük ezt is, politikáját is elfeledni: de remélem, életét nem feledjük el soha, mivel egyszerüsége, erőteljessége, becsületessége, szeretete magasztossá teszik azt. Az Idő és Thalaba küzdelmében, azt tartom, az első – mely pedig mindent megsemmisit – szenvedte a vereséget. Kehama átka nagyon kevés olvasót rémit el ma már, de Southey magány-levelei egész halom elbeszélő költeménynyel érnek föl és fönmaradnak bizonnyal mindaddig miköztünk, mig nemes szivek lesznek, melyek a jósággal és tisztasággal, a szeretettel és egyenességgel rokonszenveznek. „Ha érzelmeid találnak az enyémekkel,“ – irja nejének – „nélküled el nem megyek Liszbonába, vagy itthon maradok s el nem válok tőled. Mert noha nem vagyok boldogtalan tőled távol, de boldog sem nélküled. Te éretted csak úgy, mint magamért s a kis Edithért bele nem egyezem a válásba; a köztem és közte való szeretetnek egy évi növekedése – ha isten életének kedvez – már magában is sokkal dicsőbb s eredményeiben sokkal becsesebb, hogy sem a magam vagy magad csekély kellemetlensége kedveért lemondjunk róla… De lesz még elég időnk, hogy erről nyugodtan beszéljünk – csak, kedves, kedves Edith, nem szabad elválnunk!

És ez egy szegény iró-féle ember volt. „Európa első emberé“-nek is volt felesége, gyermeke. Szerette-e vajon őket igy? Hű volt-e hozzájok? Feláldozta-e érettök nyúgalmát, avagy a vallás és becsület szentelt példáit megadta-e nekiek? A nagy angol pazarlót az ég nem részelteté ilyen áldásban. Peel inditványozá, hogy emeljék Southeyt báróságra s a király bele is egyezett. De a költő nemesen visszautasitá a felajánlott kitüntetést, igy szólván:

„Van 200 font évdíjam, melyet régi barátomnak, Wynn C-nek közbenjárására nyerék s ezen kivül itt van a koszorus-költőség. Ez utóbbi jövedelmével, a mennyire kifutja, azonnal 3000 fontig biztositottam életemet, mely összeg egy további biztositással az egyedüli, a mivel családomról gondoskodhatom. Egyebet mindent szorgalmam után kell magamnak megszereznem. Életem fentartásáért irva: életem fentartása az egyetlen, mit igy szerezheték; mert – valami magosabb is lebegvén szemeim előtt, és épen ezért sohasem vadászván a nép kegyét, sem csak a puszta haszonért nem irván – lehetetlen volt, hogy valamit félre is tegyek. A tavaly történt életemben először, hogy már az év kezdetén meg volt, mire folyamában szükségem volt. E körülmények meggyőzhetik önt, mily hozzám nem illő és eszélytelen lenne, ha el akarnám fogadni e kitüntetést, melyet ön rám nézve oly megtisztelő módon eszközölt ki számomra.“

Mily nemes e szegénység, urának gazdagságával hasonlitva össze! Ellenei már avval is gúnyolódtak, hogy évdijt fogadott el – de gondoljuk meg ez állam-segélyezett érdemét és szerénységét, – és azét a közpénzek másik telhetetlen gödényeét, ki 100000 fontot kapott évenként s azon felül még 650000 fontot kivánt a parliamenttől!

Collingwood Cuthbert volt amaz idők egy másik hű lovagja – és azt hiszem: mióta becsületes embereket teremtett az ég, ennél különb egy sem volt. Nem mondom, hogy ne lehetne olvasni fényesebb tettek véghezvivőiről, – de ugyan hol olvasunk a kötelesség nemesebb, feláldozóbb, szebb életéről, szelidebb, hivebb szivről, mint az övé? Azt tartom, hogy a siker ragyogásánál és a szellem csillogásánál száz és ismét százszorta magasabban áll Collingwood szelidfényü dicsőségének magasztos tisztasága. Hősiessége minden brit szivet föllángit, ha rágondolunk. Szeretete, jósága, kegyessége boldogitó érzelmek húrjait rezditik meg keblünkben. Ha az ember olvas róla és nagy bajtársáról, midőn ama győzelmekbe indulának, melyekkel neveik halhatatlan összeköttetésben állanak: hogy felpezsdül a régi jó angol vér és a régi jó angol érzelem, melyet szeretnék keresztyén becsületnek nevezni! Mily igaz emberek valának és mily nagy volt a sziv, mely keblükben dobogott!

„Mi, kedves Coll-am“, irja Nelson Collingwoodnak, „nem táplálhatunk kicsinyes féltékenykedést egymás iránt; mi csak egy nagy dolgot tarthatunk szemünk előtt: hogy találkozzunk az ellenséggel s dicsőséges békét vívjunk ki hazánk számára.“ Trafalgarnél, midőn a „Royal Sovereign“ egyedül nyomult az ellen egyesült hajó-raja közébe, lord Nelson igy szólt Blackwood kapitányhoz: „Nézze csak, hogyan viszi Collingwood, ez a derék gyerek, hajóját a tűzbe! Hogy irigylem sorsát!“ És Collingwood nemes kebelét is a hősi nagylelküségnek csak az a szivverése és ösztöne dobogtatá. Midőn a támadást inditá, igy kiáltott föl: „Mit nem adna Nelson, ha itt lehetne!“

A junius elsei ütközet után igy ir:

„Néhány napig csak kanyarogtunk, mint a nyomot-vesztett, ki azt keresi, mit nem bir megtalálni: egész a kis Sárika születése napjáig, midőn nyolcz és kilencz óra közt, a szél fuvása felölről fölfedeztük a huszonöt sorhajóból álló franczia flottát. Utána iramodtunk s mintegy öt (angol) mértföldnyire közelitettük meg. Az éj őrködéssel és a más napra való készülődéssel telt el – és az én Sárikámhoz nem egy áldást röpiték gondolatban, ha tán többször meg nem áldhatám. Virradatkor aztán közeledtünk az ellenséghez, csatasorba álltunk, katonáink sorakoztak s nyolcz óra lehetett, midőn a tengernagy jelt adott, hogy minden hajó támadja meg ellenesét és szoritsa sarokba. Akkor aztán neki! minden vitorlával s oly rohammal, hogy a leghidegebb szivnek is föl kelle hevülnie s a legrettenthetlenebb ellennek is meg kelle rettennie. A reánk eső hajó a harmadik volt a franczia tengernagy-hajótól, ugy, hogy a miénknek az ő, meg a két szomszédja tüzét kelle kiállnia, s ki is álltuk egész sortüzüket kétszer vagy háromszor, mielőtt csak egy ágyunkat is elsütöttük volna. Ekkor már közel járhatott tiz órához. Értésére adtam a tengernagynak, hogy nejeink ép ez idő tájt mennek templomba, de hogy azt hiszem: azok a hangok, melyeket mi a francziák füleibe akarunk csenditeni, túlhangoznák a templom-harangokéit.“

Ki nem lehet mondani, mily véghetlen jól esik az ember szivének, midőn egy ilyen hős ez egyszerü szavait olvassa. Itt van bátorság és győzelem – de a szeretet még ezeknél is nagyobb, magasztosabb. Itt van egy keresztyén harczos, ki a csata előtti éjet őrködéssel és a más napra való készülődéssel tölti, miközben drága otthonára gondol és áldás-gondolatokat röpit tova kis Sárikájának, „ha tán többször meg nem áldhatná“. Ki ne mondana Ament imájára? E rettenthetlen szerető sziv imája bizony áldást hozott hazájára!

Szóltunk egy derék katonáról s egy derék irórúl, mint a közelmult korszak angol lovagjának példányairól, – ne szólanánk tehát egy harmadikról is, kinek sziv-emelő történetét – meg vagyok győződve – idősebb hallgatóim közül sokan olvasák és édesen emlékeznek rá: ne szólanánk egy derék egyházi férfiuról is, megemlékezvén Heber Reginaldról, az angol férfiak egyik legjelesbikéről? A kedves költő, a kitüntető előnyöknek, szép tulajdonoknak: születésnek, elmeélnek, hirnévnek, jellem-nagyságnak, jólétnek boldog birtokosa – ez szülötte-földének, Hoderelnek, szeretett lelki-pásztora, ki „jó tanácsot adott hiveinek szorongattatásikban, segedelmet bajaikban, vigaszt megpróbáltatásaikban – gyakran saját életének veszélyeztetésével térdelvén betegágyaik mellett, biztatva, bátoritva, hol szükségét látta; békéltetve a háborúskodókat, bőkezüen segitve a szükölködőket.“

Midőn az indiai püspökséggel megkinálták: először visszautasitá; de később megfontolván (s ügyét oda terjesztvén fel, hol az ily kegyes emberek kételyeiket elő szokták adni): vissza vette tagadó válaszát s felkészült küldetésére és szeretett gyülekezete elhagyására. „Édes gyermekeim, szeressétek egymást s bocsássatok meg egymásnak“ – ezek voltak a végső szent szavak, melyeket siró nyájához intézett. És avval elvált tőlök, talán azt is tudva, hogy soha többé nem látja őket. Épen mint az előbb emlitett derekaknál: nála is szeretet és kötelesség volt az élet czélja. Boldog ő és boldogok azok, kik oly dicsőségesen maradtak hivei e kettőnek!

Nejéhez e kedves sorokat irja útjáról:

Ha itt lehetnél én szerelmem, S a kicsinyek is énvelem: Mily édes-nyugodtan haladna Hajónk a zajgó tengeren.

Szivem úgy vágyik teutánad, Midőn tikkadt lélekzetem Enyhűletét, a regg szelében, Keresi a fedélzeten.

S szivem úgy vágyik teutánad, A pusztákat ha járdalom, S még inkább kunyhóm mécse mellett, Még inkább, én jó angyalom!

A lassan mászó nap unalmát Elűzni könyvemet veszem: De, hogy figyeljen, hogy biztasson, Ah nincs egy ajk, se’ fül, se’ szem!

De ha az esti s hajnal-csillag Az Ur előtt térdelve lát: Érzem, hogy – bár oly távol estél – Mond’sz értem te is egy imát…

Előre hát! bizton előre! Bár merre visz el ösvenyem: Hindosztán égő puszta sikján Vagy sziklás, zord Almor-hegyen.

Vagy Delhi fényes kapujánál, S vad Malwah-n át, előre csak! Mert ah az üdv, ott nyugat földén Édes reménynyel hivogat.

Mondják, Bombay, sok tornyod fénylik, S alattad tenger vize zúg: De boldogabb két sziv még nem volt, Mint, ha mi ott találkozunk!

Mintha csak Collingwood és Sárika, Southey és Edith lennének. Szeretete élete egyik részét teszi. S mi is lenne az élet e nélkül? Szeretet nélkül nem tudok embert képzelni!

Mily meginditó Heber egyik megjegyzése „Utazás Indiákon“ czimü könyvében – midőn kérdezte egyik városban a bennszülötteket, hogy az indiai kormányzók közül melyiket szereti inkább a nép, s úgy találta, hogy bár Wellesley lordot és Hastings Warrent becsülik, mint a két legnagyobb férfiat, ki a világ e részét valaha kormányozta, – de a nép mégis nagyobb szeretettel emlékezik Cleaveland birórúl, ki 1784-ben huszonkilencz éves korában halt meg. A nép szobrot emelt sirján s vallásos ünneppel üli meg emlékét. A szelid Heber emlékét is ily szives szeretettel őrzi meg hazája.

Cleaveland hát 1784-ben halt meg s a pogányok szeretetteljes emlékezetben tartják hát még most is? Ej, hiszen az 1784-ik év nevezetes a mi barátunk, „Európa első lovagjának“ életében is. Hisz ez esztendőben töltötte be huszonegyedik évét s ekkor adott Carlton-house megnyitására egy nagy tánczvigalmat a nemességnek s az uraknak, s elhiszem akkor volt rajta az a halvány piros kabát, melyet fönebb iránk le. Kiváncsi voltam, hogy valami részletest olvassak e bálról, s felkutattam a régi lapokat, ha valamit kaphatnék bennök. A mulatság február 10-én volt. Az „Európai gyüjtemények“ 1784-diki márcziusi füzetében mindjárt rátaláltam.

„Miután Carlton-house átalakitása bevégzett tény: közöljük olvasóinkkal az államtermek leirását, úgy a mint azok e hó 10-én láthatók valának, midőn Ő királyi Felsége nagyszerü bált adott a legfőbb és közép nemességnek… Az elfogadó-terem mindjárt beléptünkkor a nagyság és ragyogás kifejezhetlen eszméjével tölti el beblünket.

„A trón-szék tisztára meg van aranyozva s bibor-piros damaszttal bevonva; a szék-lábak minden sarkát oroszlány-fej ékiti, az erő és hatalom jelképzésére, a lábakra magukra pedig kigyók tekerőznek, a bölcseség jelölésére. A trónnal szemben Minerva siska áll, az ablakok fölött pedig a dicsőséget nagyszerü dicsfénytől körülvett Szent György fejezi ki.

„A tulajdonképi remek-mű azonban maga a terem, mely minden ékitményében nagy találékonyságot árul el. Czitrom-sárga kamuka atlaszszal van kárpitozva. A függönyök, kerevetek, és székek ugyan oly szövetből készültek. A terem fel-lapját jelképes festmények ékitik: a Grácziák, a Múzsák, Jupiter, Merkur, Apollo, Páris, – s két bágyadt aranyozásu csilár függ le róla. Valójában lehetetlen, hogy az ember szavakkal megfelelőleg méltányolni tudja ez ékitményeknek akár rendkivüli tökélyü kivitelét, akár bámulatos tervezetét. Mind ez ékitmények egy-egy pálma-fát ábrázolnak, melyek mindenikéből öt-öt ág nyúlik ki, gyertyák számára, a fa törzseit pedig egy-egy mezei nimfa szép alakja ékiti fel virág-füzérekkel. A terem közepén szintén egy nagy karos gyertya-tartó áll. Hogy e nagyszerü termet dans son plus beau jour láthassa az ember: a kandalló fölötti tükörben kell megnézni. A termek hosszu sora, a diszteremtől egész a tánczteremig, ha az ajtók nyitva vannak, a legnagyobbszerü látmányt nyújtja, mit csak valaha emberi szem látott.“

A „Gentleman’s Magazin“ ugyan az évi s havi (1784. márczius) számában egy más ünnepély van leirva, hol megint egy más, angol származásu nagy ur játszta a főszerepet. Az idézett lap mondja:

„A főkormányzó ő kegyelmessége a parancs értelmében, nyilvános kihallgattatásra bocsáttatott a congressus elébe; miután helyet foglalt volna, egy kis szünet mulva tudatta vele az elnök, hogy az összegyülekezett Egyesült Államok készek jelentés-tétele kihallgatására, – mire föállott s igy szólott:

„Elnök ur! miután azon nagy események, melyektől visszalépésem függött, végre bekövetkeztek: im’ megjelenek a congressus előtt, hogy ismét kezeibe tegyem le ama hivatalt, melyet rám bizott, s megkérjem, hogy mentsen fel engem ez úttal hazám szolgálatától.

„Függetlenségünk és hatalmi állásunk elismertetése által boldogitva: lelépek a polczról, melyre csak remegve léptem; de a remegést csakhamar legyőzte ügyünk igazságába vetett bizodalmam, a felsőbb hatalomnak a nemzet által való támogattatása és az ég kegyelme. És most bezárom hivataloskodó életemet: drága hazánk érdekeit a mindenható isten pártfogásába és előljáróit az Ő szent kegyelmébe ajánlva. Bevégezvén a rám kiszabott munkát: én visszalépek a cselekvés nagy szinpadáról, s szeretetteljes búcsut mondván e fényes testületnek, melynek parancsait oly hoszas ideig hajtám végre, im’ leteszem hivatalomat és visszalépek a nyilvános élet teréről.“

Az elnök erre igy felelt:

„Uram! miután ön a szabadságnak az Uj Világban fölemelt zászlaját megvédelmezé, miután ön az elnyomóknak és az elnyomottaknak egyaránt üdvös tanitást nyújtott: polgártársainak áldásától kisérve lép vissza, de erényeinek dicsősége azért nem végződik katonai parancsnokságával, hanem élni fog az a késő utókor emlékezetében is!“

És vajon, melyik volt a ragyogóbb látvány: György herczeg londoni ház-szentelőünnepélye, avagy Washington lelépése? Melyik az utókor bámulatára méltó nemes jellem: az a csipkékkel és paszománynyal teleaggatott léhűtő tánczmester, vagy pedig az a hős, ki a mocsoktalan becsület, szeplőtelen tisztaság, törhetlen bátorság és kivivott diadal dicső élete után kardját hüvelyébe bocsátja? Melyik a kettő közűl az igaz ember? S vajon egyátalán nem az-e az igaz ember, ki dicső czél felé tör, egész élte folytán tiszta marad, becsületét szeplőtelen megőrzi, polgártársai becsülését és családja szeretetét élvezi, szerencséjét alázatossággal, szerencsétlenségét bátor kitartással hordozza s jó és balsorsában egyként az igazság részén áll? Mutassátok meg nekem azt a boldog embert, kinek életében meg vannak ezek a vonások: s őt becsüljük, mint igaz embert, akármiféle rangu legyen is, – mutassatok egy herczeget a ki ilyen: s az aztán biztos lehet szeretetünk, hűségünk felől. Britannia szive még most is szeretettől dobog III. György iránt, – nem, hogy bölcs és igazságos volt, hanem mivel élete tiszta, szándoka becsületes volt, hanem mivel az istent legjobb belátása szerint imádta. S azt tartom, királyi botjának örökösnőjében[22] bölcsebb uralkodást s ép oly tiszteletreméltó, tiszta életet ismerünk el, – és meg vagyok győződve: erkölcseinek jövendő festője szives készséggel fogja becsülni e tiszta életet s elismeréssel fogja emliteni e mocsoktalan erényt.

VÉGE.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A katholikusok. Ford.]

[Footnote 2: Ezt 1860 körül mondotta Thackeray. Ford.]

[Footnote 3: Igazán: argumentum ad hominem. Ford.]

[Footnote 4: Ma egy félreeső, csöndes tér, akkor az előkelő világ középpontja. Ford.]

[Footnote 5: Bullok = bika. Ford.]

[Footnote 6: „Udvari mulattató“, vagy „A tökéletes kártyás.“ Ford.]

[Footnote 7: Temple = az ügyvédek negyede Londonban; „Temple-Beau“ = e városrészi divatlap. Ford.]

[Footnote 8: Az eredetiben quadrille-t; nálunk a „papucs“ ilyen ujj-kopogatós, a vesztes fejére fejkötőt tétető kártyajáték. Ford.]

[Footnote 9: Albert herczeg, Viktoria királynő férje. Ford.]

[Footnote 10: A nagy menet alkalmával, – vagy is: püspök lett. Ford.]

[Footnote 11: Egyesitett szolgálat gyüldéje. Ford.]

[Footnote 12: Most a klubok utczája. Ford.]

[Footnote 13: Lord John Russel. Ford.]

[Footnote 14: Az angol épen úgy ejti ki a csizmát (= boot, olvasd bút) mint Bute nevét. Ford.]

[Footnote 15: Szépirodalmi folyóirat. Ford.]

[Footnote 16: Szórul szóra: „and turned a piece of meat with a string“ = egy darab hust akasztott. Ford.]

[Footnote 17: Lear király: 5-ik felv. utolsó jelenet. Vörösmarty forditása szerint. Ford.]

[Footnote 18: Madame Tussand viasz-alakjai közt Londonban meglátod a világ minden hires zsiványának, emberének, királyának élethű mását. Ford.]

[Footnote 19: Azaz: miért ragadt a kövezethez? Ford.]

[Footnote 20: Blundering general = hibákat ejtő tábornok. Ford.]

[Footnote 21: Mintha csak az orvosságos üvegen olvasná az ember: óránként ötezer evő-kanállal!]

[Footnote 22: Viktoria királynő.]

Nyomatott Bécsben, Holzhausen Adolfnál.