Part 9

A szószék gyakran azt a hatást gyakorolja a szólóra, a melyet a mámoritó italok gyakorolnak. A szónok agyában a gondolat gondolatot kerget; eszmék gyulnak ki s tünnek el nagy hirtelen; képeket rajzol, miként az álom; költészetet teremt, mint az ifjuság s szenvedélyeket kelt, mint a gyülölet, szerelem, boszu, csatariadás, őrültség s vallási düh. Szerencsés ember, ki a szószéken komoly, nyugodt, a fontolgató értelemnek s teljes öntudatának ura. Még szerencsésebb, ki ezen felül ura önmagának, birtokosa az emberek és a világ titkainak s ki az önbizalom és önérzet rendithetlen alapjáról mosolyogva beszél a mindenséggel. Ez a vidám komolyság, melyet humornak nevez az irodalom.

A tüzes barát ama szónokok közé tartozott, kik elől, mihelyt a szószékre felállanak, elvesz a világ s kik akkor önnön létezésüket is elfelejtik. Azok közé, kiken az öntudatlanság mámorában vad gondolatok s lobogó szenvedélyek uralkodnak. Kik a szónoklat végével testben, lélekben kimerülve ugy érzik magukat, mintha mély, lázas álomból most ébredtek volna fel.

Férfias alakja, erőteljes hangja, eszméinek élénk csapongása, szokatlan bátorsága s merész gondolatai csakhamar ismeretessé tették Pesten. Beszédeinek meghallgatására, mint emlitettem már, özönlött a sokaság a Ferencziek templomába. E beszédeknek akkor nemcsak a fővárosban, hanem messze vidéken is nagy hirük volt.

Pesten találta őt az 1838-dik évi nagy árviz.

Az árviz leirása történetünk folyamával semmiképen össze nem függ. De én Gasparich életét a rendelkezésemre álló adatokból lehetőleg megismertetni akarom, tehát röviden az árvizet is érintenem kell, a mennyiben ez Gasparich életére s szerzetesi cselekményeire vonatkozik.

A tüzes barátot a nagy árviz, az elemeknek e romboló szeszélye rendkivüli izgalomba hozta. Azon a négy napon és négy éjszakán át, mig az ár folyton hullámzott s mig egyes városrészek viz alatt voltak, alig aludt valamit s igénytelen szükségleteiről alig volt képes gondoskodni.

Szerzetének temploma és zárdája szárazon maradt. A templom küszöbe majd két ölnyivel fekszik magasabban, mint a hogy a régi központi városház kapuküszöbe. A városház terén jégtáblákat himbált a szél által zaklatott mély áradat. A régi Kigyó-utcza végén, az ugynevezett Kigyó-patikánál szünt meg a viz. A Ferencziek kolostora körül egy kis keskeny szabad tér volt.

Tele a menekülők ezreivel.

A templom és a zárda a vész kezdetétől fogva menedéke volt azoknak, kiket tanyájukból a jeges áradat kiszoritott. Annyian menekültek oda, a mennyien a falak közt megférhettek.

Azt irja Gasparich:

– Telve volt a vész ideje alatt az egész templom. Földön és padok között helyezte el magát kiki. Itt volt ágyuk, itt a vizes ágynemü között sirtak a gyermekek, itt nyögtek a betegek.

Bár a kolostor szárazon volt, azért a föld meglágyulása s a viznek a csatornákon áthatolása mégis éreztette romboló hatását a szerzettel is. A templomnak sanctuariuma megrepedt s az egyik keresztoltár lesülyedt s derékben kettészakadt.

Rettenetes jelenet volt ez. Márczius 16-án történt nap közben, a mikor ébren volt mindenki. Zsufolva volt menekülő tömeggel a templom. Agg férfiak és asszonyok üldögéltek a falak tövében. Kisdedekkel tele voltak rakva a padok könyöklő deszkái. Álló ember alig kapott már helyet a padokban, a padok közti folyosókon, az oltárok mellett s a nagy oltár közelében. A tömeg lassu beszédének zugása betölté a boltozatok üregeit. Mindenki a maga inségét s menekülését emlegette s azokról beszélt, kik szerettei közül távol voltak, ide nem juthattak. Borzadva gondoltak az elmult napokra és éjszakákra s reszkettek a jövő napok rémségeitől.

Egyszer csak tömegekben hullott alá a vakolat a szentély boltozatáról s meredt szemekkel láthatták, a mint a falak hosszában és keresztben repedeznek.

A rémület orditásával ugrott föl mindenki a másik pillanatban s egymást tiporva és taszigálva menekült az ajtók felé. A nők és kisdedek sikoltása s a halálra rémültek jajgatása töltötte be a szentegyházat. Ha össze nem omlik is az épület, száz halált okoz a gyöngéket elgázoló rémület.

A tüzes barát nem vesztette el lelkét. A szószék mellett állt, nyomban felfutott a szószékre s dörgő hangon szólt a holtra ijedt sokasághoz.

– Emberek! Boldogtalan hiveim! Ide nézzetek! Az erős isten van itt fölöttem és körülöttem. Ha sujtani akar: engem sujt s nem titeket. Én pedig itt maradok s a hajam szála se görbül meg. A ti végzetetek az enyém. Az én végzetem pedig nem ma s nem most következik el. Boruljatok térdre!

Hangja, mint a harangszó betöltötte a boltozatok üregeit. Egy pillanatra mindenki megállt, elhallgatott és feléje nézett. Sötét szőrcsuhájára s fényes arczára oda villant egy napsugár. A rémült szivekbe visszatért a nyugalom s térdre borulva mormogták a tüzes barát imádságát.

A szerviták templomában semmi kár nem esett, valamint a Teréz- és Lipót-városi templomokban is kevés. A Bel-városi plébánia temploma, valamint a Józsefvárosé is sokat szenvedett. A Ferencz-városiban három oltár dőlt le, köztük a főoltár is összeroskadt. Legtöbbet szenvedett az Angol-kisasszonyok zárdája és temploma. Itt akkora volt az áradat, hogy az első emeletből egyenesen be lehetett az ablakon át a mentő csónakba lépni.

Gasparich valamennyi közt ezt fájlalta legjobban. Itt kis lánykák tanultak. Végtelenül szerette a kis gyermekeket s alig volt nagyobb gyönyörüsége, mint az, melyet akkor érzett, a mikor kis gyermekek közt lehetett. A kisdedek ártatlan csevegései közben érezte magát igazán embernek s a világ gyermekének. Ezek között elfelejtkezett komor eszméiről, valósithatlan ábrándjairól s a zárdáról, melyet gyakran ugy tekintett, mint sorsának igazságtalan vaskényszerét. Mint börtönt, melyből csak fölfelé meg lefelé van szabadulás. Az égbe és a sirba. S kisdedek közt lenni sehol se volt alkalma, csak az angol szüzek zárdájában. Ide járt misézni és szónokolni.

Az Angol-kisasszonyok zárdája hónapokon át lakhatatlan lett. Hónapokig kellett nélkülöznie a kisdedek társaságát. Szomoru hiányt érzett e miatt a napok folyásában.

– Mennyire emelkedett lelkem – igy szól egyházi beszédében – midőn gyakran hallám itt az Angol-kisasszonyok szorgalmas gondja alatt növekedő kisded ártatlanságot utánunk dadogva az urhoz imádkozni! És most mély csendet tapasztalok a szent romok közt uralkodni!

Általában a templomok pusztulása mélyen hatott lelkére. Egyházi szónoklataiban, melyekhez a tárgyat a pusztitó vész alkalmából vette, legszebb részek azok, a melyekben a templomok pusztulása miatt panaszkodik.

– Uram! – igy sóhajt fel egy helyütt. – Uram! hatalmas és igaz vagy, imádom szentségedet. De miért zárod ki buzgalmunkat azon helyeidről is, melyekben hozzád fel szoktuk sirni kérelmeinket, kizokogni panaszainkat s megnyugtatni zajgó sziveinket?

A vész márczius 14-től 17-ikéig tartott.

Ez egész idő alatt naponként kijárt a zárdából menteni, segiteni, vigasztalni a szerencsétleneket. Gyakran találkozott az emberszeretet és áldozatkészség nemes hőseivel, a kiknek nevét az utókor emlékezetére e napok története megörökitette. Nem emlitem e neveket, ismeri ezeket a hazában mindenki.

Gasparich a maga jegyzeteiben különösen fölemlit három nevet. Ők mindenütt s mind végig ott voltak, a hol a vész legnagyobb s a segély szüksége legégetőbb volt. Kiemeli Földváry Ferencz királyi tanácsost s a királyi tábla biráját s nejét báró Baldacci Francziskát, továbbá Messkó Johanna urnőt s Andrássy József helytartótanácsost. Amaz idők évkönyve ezeket kevésbbé emlegeté. A hol ezek osztották a segély és könyörület áldásait, ugy látszik, a tüzes barát ott részesitette a szerencsétleneket leggyakrabban a lelki vigasztalás jótéteményeiben.

Valóban mélyen meghatók a beszédek, melyeket a hivek lelkeihez és az imák, melyeket az egek urához bocsátott e napokban a tüzes barát.

VI.

(A tüzes barát imája. – Az ország mindenféle papsága. – Gasparich nem maradhat Pesten. – Egyházi beszédei. – Szent-Antalon és Szarvas-Gedén. – Székes-Fehérvár.)

Különös ez! A ki horvátból lett magyarrá, kolduló barátból iróvá, a nemzeti irodalom föllendülésének kezdetén minő szép nyelven tudott istennel beszélni.

– Istenem! – mondá egyik szent beszédében – szomoru gyermekeid fonják össze könyörgő kezeiket s emelik fel hozzád! Siró teremtményeid alázzák meg magukat előtted kegyelemért. Mentsd meg őket ezután minden vésztől s terjeszd ki malasztodat minél előbbi fölsegélésükre.

– Istenem! tekintsd a feléd ázó szemeknek buzgó záporát; adjad, hogy nem sokára ismét öröm mosolyogjon ott, hol az inség könyei remegnek! Hallgasd rebegő ajkainkat, melyek bocsánatért esedeznek, megnémulást igérve minden gonosznak. Ne engedd, hogy ezután az inség, szenvedés és fájdalomnak ennyi áldozatja legyen köztünk. Távoztass tőlünk minden veszedelmet, valamint mi törekedünk magunktól elháritani minden erkölcstelenséget. Add meg uram szivünk forró vágyait nyugtató kegyelmedet, könnyitsd a sebhedt kebleket, hogy a melyek tőled méltán megkeserittettek, az általad nyujtott segedelem alatt enyhüljenek. Isten, teljesitsd alázatos kérelmünket!

Egyházi beszédei közül, melyeket e tárgyban tartott, külön füzetben kinyomatta az árvizkárosultak fölsegélésére azt, melyet az 1838. évi ápril 1-én tartott nagy hálaünnep alkalmával roppant néptömeg előtt mondott el. A hallgatók közt volt, mint nekem mondták, Horváth István is, az egyetemi tanár s tudós történetiró, a ki az egész világot magyarnak látta. Ő mondta volna e beszédre e szavakat:

– Ha minden pap ugy beszélné a magyar nyelvet, mint e szegény barát, ma-holnap mi magyarok nem azt néznénk, mik voltunk valaha, hanem azt, van-e még föld, a melyet szaporodó unokáink számára elfoglaljunk.

Sok jellemző van e szavakban.

Magyarországnak sokféle egyháza s minden egyháznak sok papja van. A papok csak ott beszélnek magyarul isten előtt a néppel, a hol az osztrák befolyás s a korona hatalma a magyar nyelvet semmiféle erőszakkal ki nem irthatta. Német, tót, oláh, szerb, horvát, orosz, görög nyelven, sőt még holt nyelveken is, latinul, héberül istennek több szentegyházában vezették a szertartásokat összevéve, mint magyarul. Egész vidékek vannak százezrekre menő lélekszámmal, tiszta ajku ősmagyarok, kiknek isten igéjét saját nyelvükön hallgatni nem szabad. Pedig egy szót se tudnak idegen nyelven.

Nincs ilyen ország több a világon.

Olyan szép nyelven, mint a tüzes barát, a sok egyháznak kevés papja szolgálta az egyházat és a hazát. Első kinyomatott műve különben az 1838. évi ápril 1-i beszéde volt.

Ő maga is becsesnek tartotta ezt. Azokat, a kiket szeretett s a kik iránt tiszteletet érzett, szivesen ajándékozta meg e művel később is. Igy adott egy példányt, saját keze irásával ellátva, Bobory Károly országgyülési képviselőnek is. Ez katholikus pap volt, függetlenségi harczunk egyik hőse s forradalmi elitéltje. Az ő példányát láttam magam is.

E munka czime: Egyházi beszéd, melyet az elfelejthetlen kárt, nyomort, inséget és szomoruságot okozott 1838-iki árviz elmultával a kesergő pestiekhez Szent-György hó 1-én mondta s hallgatói közkivánatára a károsult szerencsétlenek segedelmezésére ki is nyomata P. Gasparich Kilit sz. ferenczrendi szerzetes s egyházi szónok. Pesten Esztergomi E. Beimel József betüivel.

Láttam ez időből néhány kiadatlan egyházi beszédét is kéziratban.

A tüzes barát ez után nem sokáig maradhatott Pesten.

Beszédének heve s gondolatainak merészsége sokkal nagyobb figyelmet gerjesztett már, mintsem jámbor lelkü, félénk szerzetes társai valami nagyon örülhettek volna vasárnapi egyházi beszédeinek.

E beszédek nem maradtak a hitvallás és erkölcsi élet tárgytalan elveinek magas légkörében, hanem hangjukkal, példázgatásukkal belenyultak a napi eseményekbe s a politikai mozgalmakba is. A nemzet ébredezett, ifjusága lángolni kezdett s a tüzes barát hire napról-napra terjedt. A királyi tábla s a vármegyeház ott feküdt a Ferencziek kolostorának szomszédságában. A tábla esküdt ifjai s a vármegyeház bejárói lassanként oda szoktak a tüzes barát szószékéhez. Uj eszmék szellői fuvalltak át a hazafi lelkeken s e lelkeknek nagyon tetszett a barát minden beszéde. A hatalom kezelői észrevették ezt.

Mi az e beszédekben, a mi a hatalom kezelőinek nem tetszhetett: ezt ugyan ma már senki se érti. De a szabad szó üldözése épen akkor napirenden volt. Kossuthot és társait akkor olyan szavak és nézetek miatt pörölte és börtönözte a bécsi uralom, melyek ma észrevétlenül tünnének el a zsibongó élet utczai zajában. Olyan nézetek miatt, melyek okosak, szükségesek, szelidek, emberszeretők s a minőket ma minden kormány saját nézeteinek vall és hirdet.

Nem tudom, de valószinünek tartom, hogy a szerzet előljáróságát felsőbb helyről figyelmeztették Gasparich veszedelmes irányára.

Veszedelmes irány!

Minden ostoba és önkényü kormánynak ez a jelszava. Indokolni ugyan nem tudja, nem is akarja, de majomként használja e szót. A tüzes barát beszédeiben semmi sincs, a miből veszedelmes irányra lehetett volna gondolni. Csak az, hogy a sokaság megszerette a barátot s mindinkább szaporodtak, kik rajongtak érte. Mást is szeretni, mint a kormányokat, másért is rajongani, nemcsak a királyokért: ez a veszedelmes irány.

Bizonyos, hogy a zárdafőnök s szerzetes társai is nem egyszer szóváltásba keveredtek a tüzes baráttal egyházi beszédei fölött. De a tüzes barát nem az az ember volt, a ki egyhamar hajlandó lett volna meghunyászkodni. Fiatal is volt még ehhez. De ha lett volna is benne hajlandóság, a mint a szószékre feljuthatott, gondolatainak és szenvedélyeinek nem tudott többé parancsolni.

Ez volt főoka, a miért őt már az 1838-ik év folyamán a pesti zárdából eltávolitották. Van Pozsonyvármegyében a felső Csallóközben egy kisded falu: Bácsfa. Ehhez tartozik a szent-antali puszta, hol egy kis Ferenczi zárda áll fenn. Ide helyezték át. Itt csak évenként egyszer-kétszer gyülik össze búcsu alkalmával néhány száz főből álló kegyes hallgatóság. Itt se módjában nem állott, se indittatva nem érezte magát az egyházi szónoklat terén valami különös buzgalmat fejteni ki.

Eltették a világ szemei elől. Magányba, pusztaságba.

Napjai azért még se folytak munka nélkül. Nem békétlenkedett legalább látszólag. Ki se tört. Ugy látszott, mintha végképen a szerzetesi föltétlen engedelmesség alá hajtotta volna fejét. De szorgalmasan olvasgatott s egyházi beszédeit rendezgette sajtó alá. E beszédek két kötetben 1839-ben jelentek meg Pesten szintén Beimelnál e czim alatt:

Az út, igazság és élet, vagyis a Megváltó szelid lelke szeretetben és igazságban.

E beszédek nem szórul-szóra való másolatai azoknak, melyeket a szószéken mondott el. Ez időben Gasparich még előre el szokta beszédeit késziteni, de azokat ritkán mondta el változatlanul ugy, a hogy előre megirta. Gyakran felejtett ki egyes részleteket s a helyzethez képest rendesen uj eszmék, uj szónoki gondolatalakitások támadtak agyában. Ezeket azután papirra jegyezte s üres óráiban leginkább ezekből állitotta össze sajtó alá adott beszédeit.

E beszédek egyházi és irodalmi értékét nem akarom fejtegetni. A tüzes barát általános jellemzését ugyis hosszura nyujtottam már. Nyájas olvasóm bizonyára események leirását várja már. De még meg kell jegyeznem, hogy e beszédekben már sok helyütt a cselekvési vágy csillámlik föl. Mintha nem elégitené ki őt csupán a vallás és erkölcs mélységeiben való emelkedés. Mintha a világba s a világ küzdelmeibe való avatkozás vágya sarjadzanék lelkében. Egyes helyek ugy hangzanak, mintha nem egyházi szónok, nem igénytelen kolduló barát, hanem a közélet valamely világi férfia állana előttünk erős érdeklődésekkel, tudományos elméletekkel s a napok történetéből kikelt szenvedélyekkel.

A szent-antali pusztai zárdában egyébiránt kevés időt töltött. Messkó János szarvas-gedei nógrádvármegyei előkelő birtokosnak házi káplánra volt szüksége. Bejött Pestre Ferenczi barátért. Messkó Johanna urnő, ki az árviz idejéből már jól ismerte Gasparichot, őt ajánlotta. De ez már Szent-Antalon volt. Messkó János utána ment a Csallóközbe s elvitte onnan uri házához.

Alig töltött ott egy évet. Talán a Messkó-család befolyása következtében az 1839-ik év végén ismét bejutott a pesti kolostorba. De itt már nem türték. A következő év végén a székes-fehérvári zárdába helyezték át. Nem tudtam nyomára jönni: miért. A közvetlen okot tehát nem ismerem.

Itt volt négy éven át 1844-ig. Az egész időn át egyházi szónokként szerepelt. Szónoki hire itt is nagy volt s folyton erősbödött. Még ezelőtt harmincz évvel többen éltek, kik nagy hévvel, erős hangon s a szenvedély gyakori kitöréseivel tartott szónoklataira élénken emlékeztek.

De a hatóság előtt még se tünt ugy fel itt, mint Pesten. A kis város közönsége más, mint a nagy városé. Az urak, a nemesek, a köztisztviselők, az értelmiség előkelő férfiai és női ez időben nem jártak rendesen a templomba. Ha jártak is: nem a kolduló barátokhoz. Székesfehérvár püspöki székhely. Ott van a káptalan is s a gazdag zirczi szerzetnek is van ott zárdája és gimnáziuma. Az urak inkább oda járnak istentiszteletre, ha járnak, a hol a püspök és a kanonokok vannak, mint a barátokhoz. A kolduló barátok oltárai előtt vidéken csak a szegényebb néposztály áhitatoskodik. Előtte semmiféle tüzes szentbeszéd nem feltünő. Azt hiszi, ilyennek kell lenni minden beszédnek. Ki félne vidéken egy kolduló baráttól, habár az egeket hasogatná is heves beszédeivel?

A tüzes barát kedélye azonban itt már borulni kezdett. Sorsát, függő helyzetét lassanként nyomasztónak kezdte tartani. Önmagával mindinkább elégedetlen lett. A vármegye politikai élete ekkor nagyon élénk volt. A nagy nemzeti ellenzék, melynek élén Madarász László állott, hatalmas erővel döngette a régi rendszert s az udvari törekvések itteni táborát. A nagy küzdelem Székes-Fehérvárott folyt le. A megyei nemesség két tábora ott vivta csatáit. A szereplési vágy oroszlánja eddig csak aludt a tüzes barát lelkében, most azonban már ébredezni kezdett. Végzete még a messze távolban, de sugarai már kezdtek csillámlani.

Itt ismerkedett meg Perczel Mórral is, a függetlenségi harcz egyik hadvezérével. Nagy következéseket szült utóbb ez ismerkedés.

A lelkek átalakulása mindig vonzó és érdekes.

A szentirás és annak fölséges tudománya többé nem volt képes a tüzes barát lelkét teljesen elfoglalni. Beszédei gyakran oly hevesek voltak, hogy társai ugy tekintették már, mint valóságos rajongót. Szerzetbeli főnöke gyakran figyelmeztette is szerzetesi kötelességeire s talán a püspök is megintette néha, hogy mérsékeltebb s vallásosabb szinü és tartalmu beszédeket tartson a hivek előtt. Az ily intések egy pillanatig ingerültté tették, de hatásuk azért még megvolt ez időben. Ugy látszik, ha némely pillanatban felmerült is agyában a szerzetből kilépés gondolata: e gondolat ekkor még csak röppenő volt s komoly tervvé nem válhatott.

A közélet nagy kérdése volt akkor a jobbágyság felszabaditása s a törvény előtt való egyenlőség kivivása.

A tüzes barát szülői és rokonai szintén jobbágyok voltak. Zalavármegye muraközi része, e több mint százezer holdnyi óriási terület, alig két nagy uré volt. Sok-sok ezer jobbágy csak két uraság szolgája. Hogy ne támadt volna keserüség a tüzes barát lelkében, mikor elgondolta, hogy mi mindnyájan egyenlők vagyunk isten előtt, de semmiképen se vagyunk egyenlők a törvény előtt.

A nagy szónok mindig nagy erőt érez magában arra, hogy a dolgok rendjét megváltoztassa. Ez erő érzete föltámasztja a cselekvés vágyát. Fel kellett támadnia ennek a tüzes barátban is.

Ekkor találkozott vele Hencsey. A szelid ember, az igénytelen, tanulatlan, de éles elméjü, buzgó és ábrándos hittéritő.

HENCSEY ÉS A TÜZES BARÁT.

I.

(A hitviták. – Hencsey fölkeresi Gasparichot. – Értekezésük s leveleik.)

Hencsey hitalapitó és szelid lélek, Gasparich a római egyház szegény és alázatos szerzetese, de nyugtalan és szilaj lélek. Találkoznak és mérkőznek egymással.

Találkozásuk és mérkőzésük hit fölött való vitát idéz elő.

Nagy hitbeli vitákat ismer a világtörténet. A mikor Jézus verseng a papokkal és irástudókkal. A mikor a keresztyén közönséges egyház ketté válik: napnyugotira és napkeletire. A mikor a hitujitás megkezdődik s diadalra jut. Nagy fejezetek az emberi nemzetség történetéből.

Nálunk Magyarországon nem a hitujitás százada a nagy hitbeli viták kora. A tizenhatodik századból kevés irodalmi emléke maradt e vitáknak. Annál több és élénkebb a tizenhetedik századból, a mikor a római egyház férfiai kezdték a harczot, hogy ez egyház számára visszahóditsák a magyar nemzetet.

Szomoru, de dicsőséges korszak. A szabadságért és nemzeti függetlenségért folytatott háboruk korszaka. Dicsőségéből még az se von le semmit, hogy a hadi tárogatók hangjába belejátszik a hitbeli viták zsivaja.

A mai kor még képzelni se tud üresebb, sivárabb dolgot, mint a minő a hitelvek fölött való vita és versengés. A világ ma nem törődik semmiféle hitelvvel. Nem is érti mi az. Érzéke sincs hozzá. Az irodalom se fogadja be. A tudós társaságok is elzárják magukat a hitelvek fejtegetése elől. Csak néhány hittanár borongós agya foglalkozik még vele a papságra készülő ifjak társaságában.

Felekezeti harcz, vallásos gyűlölködés ma is van. De ez utálatos, mert oka nem vallási buzgóság, hanem társadalmi önzés és hatalmi érdek. Sokkal szebb volt a hitujitás korának szószéki és irodalmi vitája, pedig azt is örökre megunta s elfelejtette a világ.

A szelid hittéritő és a tüzes barát közt hitbeli vita támadt. Ugy hat reánk ez, mint régi mohos kődarab összeomlott épületekről, régi korhadt ruhafoszlány sirbolt üregéből. Valami keveset mégis közlök e hitbeli vitából. Hiszen ötven-hatvan év előtt mind a két szellem köztünk élt s korának mind a kettő nagy közmunkása volt.

Emlitettem már, hogy Béla József az 1841-ik év végén meglátogatta Székes-Fehérváron a tüzes barátot s erről értesitette Hencseyt, ki akkor Szent-Péter-Urban, szülői házánál tartózkodott.

Levelében érintette, hogy a tüzes barátnak nem merte előhozni a magyar nazarénusok felekezetének létezését s még kevésbbé azt, hogy neki és Hencseynek mi a szándékuk s életük feladata. Béla József a baráttal szemben nem érezte magát elég erősnek, de bizott abban, hogy Hencsey különösen jártas a szentirásban s olyan kegyes és tiszta életü fiatal ember, hogy egyedül őt illeti meg, hogy a baráttal mind az eszmékben, mind a buzgóságban szembe szálljon. Hiszen ő és társai azért választották Hencseyt vezérül, tanitóul, követendő például.

Bár Gasparich már személyesen ismerte Hencseyt, de valódi és benső érdeklődést iránta mégis csak Béla beszéde gerjesztett. Feltünt a tüzes barát előtt az a majdnem rajongó kegyelet, bizalom és hűség, melylyel Béla József az ő tanitójáról emlékezett. Meg is kérte tehát, hogy Hencseynek adja tudtára az ő czimét, a mely alatt intézze hozzá leveleit s közölje vele óhajtását is, hogy szeretne vele találkozni s értekezni.

Óhajtása teljesedett.

Februári utjában, a mikor Pestre ment, ugyan csak pillanatra látogathatta meg őt Hencsey, de innen márczius 24-én Hencsey kiment Székes-Fehérvárra s a következő napon – pénteken, mint egyik levelében megjegyzi – már korán reggel bejutott Gasparichhoz. Látogatása sokáig tartott. Az egész napon át.

Végre igazán együtt volt hát a tüzes barát és a hittéritő szelid lakatoslegény.

A kolduló barát lakása szegényes. Kis szobácska egy ablakkal, ajtaja a folyosóra nyiló. Falai egyszerü meszelt falak. Egy ágy, durva szürke pokróczczal leteritve, egy kis asztalka s rajta a feszület, egy szekrény s néhány festetlen és fényezetlen fa-szék. Ebből áll a kolduló barát lakása.

Hencsey jóval fiatalabb. Talán tiz-tizenöt évvel. Mind a kettő valamivel magasabb a közepes termetnél. Egyiknek arczképét se láttam, talán nem is volt nekik soha. Mindkettő sovány a sok munkától, nagy buzgóságtól és sok álmatlan éjszakától.

Hogy a tüzes barátnak minő volt alakja 1842-ben: nem tudom. Hogy minő volt nyolcz-tiz évvel később: azt hallottam ismerőseitől. Előre hajlott termet, gyöngén lehajtott fej. Sovány redős arcz, szegletes arczcsontok, sovány áll. Nem szép férfiarcz, de nagy sötét szemek, melyekben a lélek nagy indulatainak lángjai égtek.