Part 8

Volt Vasvármegyének a 18-ik század végén egy hirneves udvari embere, Mikos László kerületi táblabiró, később magas udvari méltóság, államtanácsos. Báróságot is kapott I. Ferencz magyar királytól. A magyar jogban való jártasságáról mesés hirek szárnyaltak. Minden előkelő család törekedett arra, hogy fia mellette legyen patvarista és juratus. Fülöp herczeget is ő mellé adták 1800-ban s ő ott együtt juratuskodott egy-két évig Ürményi Ferenczczel, a későbbi fiumei kormányzóval s koronaőrrel és Chernel Ferenczczel, Sopronvármegye későbbi nagytekintélyü főszolgabirájával. A három ifjut meleg barátság kötötte egymáshoz.

Egykor egy elbocsátott s talán ok nélkül elbocsátott herczegi tiszt oda ment panaszra Fülöp herczeghez apja barátnője, a szép udvari tanácsosné ellen. Szivreható módon adta elő: milyen szerencsétlenség történt vele, éhező családjával. Átkozta a szép asszonyt. Orvoslást kért a fiatal uraságtól.

Ürményi és Chernel föllázadtak a szép asszony ellen. Mindent hallottak s tudtak is már s erélyes közbelépésre izgatták a herczeget. De a herczeg nem avatkozott a dologba.

– Édes apámat szomoritanám meg, ha Lázárné ellen tennék vagy szólnék valamit; – őt szomoritani vagy boszantani pedig nem akarom.

Az ifjak félig komolyan, félig dévajul azzal gyanusitották, hogy ő is benne van a szép asszony varázsló hatalmában. Ez a gyanusitás később még erősebb lett.

Lajos herczeg aránylag fiatalon meghalt 1806-ban. Lázárné befolyása a herczegi udvarban megszünt. De férjének se volt megfelelő vagyona. A szép asszonynak minden hatalomról, minden fényüzésről és sok élvezetről le kellett mondani. Boldogtalannak érezte magát, sokat sirt.

Sorsa meghatotta Fülöp herczeg szivét. Utóbb is szerény, de tisztességes évdijat utalt ki számára központi pénztárából. Kétezer pengő forintot, a mi akkor annyi pénz volt, mint most egy államtitkári fizetés. De azt óhajtotta, hogy Bécset hagyja el. A szép asszony szót fogadott s Zalavármegyébe Reznekre költözött.

Reznek akkor Bernáth udvari ágens birtoka volt, a ki szép távolból szintén legyeskedett a szép asszony körül. Hajdan vár volt, de a mohácsi csata után a törökök ellen gyöngének találták s azért nem is erősitették meg. A régi vár köveiből uj kastélyt épitettek, a falu házsorain kivül nagy kertben, árnyas fák közé. E kastélyba vonult a szép asszony, multján busulni s ha lehet, azt elfeledni. Haszonbérben birta a birtokot s azt beszélték, Fülöp herczeg fizette a haszonbért.

Több éven át lakott már ott, a mikor 1817 körül egy szép reggel cselédei halva találták hálószobájában az élete delén levő, noha még mindig szép asszonyt.

Az asztal mellett feküdt pongyola-ruhában. Vére szétömlött a padlón. Mellén, csodaszép mellén volt keresztül lőve. Ágya felbontva érintetlen. Asztalán kártya Napoleon-pasziánszra szétrakva. Pénzében, ékszereiben semmi hiány.

Nem rablók voltak a gyilkosok.

A vármegye kemény vizsgálatot teljesitett. Azon az éjszakán viharos, esős idő volt. A kert fái zugtak, a kastély ajtajai, ablakai dörömböltek a vihar csapkodásai alatt. A cselédek már lefekvőben vagy nyugodtak is már ágyaikban. A szép asszony egyedül kártyázott. Valaki megzörgette kertre néző ablakát. A szép asszony azt gondolta: valaki a faluból levelet hoz. Kinyitotta az ablakot s oda állt az ablak elé. Kivül egy puskadörrenés s a szép asszony visszaesett az ablak mellől szobája közepére. Kint a kertben felnőtt férfi csizmájának nyomai az ablak alatt. A nyomok a nagyvölgyi patak felől jöttek s arra is távoztak.

A vármegye sohase tudott egyebet kideriteni. Ki volt a gyilkos: sohase tudta meg senki.

A szép asszony halálának esetéből alakultak a rémes mesék. E mesékbe szövődött bele a két herczeg neve. De bele szövődött később a tüzes barát neve is. Ez előtt harmincz évvel némileg magam is hittem a mesékben.

A szép asszony közt és Gasparich eltünt Máriája közt, mint most már tudom, semmi összefüggés nincs. Gasparich még a világon se volt a szép asszony lánykorában s mikor ez meghalt is: Gasparich alig lehetett idősebb 10–12 évesnél.

Keszthely körül egykor egész részletességgel beszélték nekem, hogy a szép asszonyt egyik leánykori megcsalt imádója őrjöngő szerelmi boszuból lőtte agyon. A függetlenségi harcz idején, 1848-ban, az a hir terjedt el Zalavármegyében, hogy Varasdon haldoklása közben utolsó gyónás alatt vallotta magára valaki a gyilkosságot. A haldokló az öreg Lajos herczegnek volt egykor uradalmi tisztje, kit állásából a szép asszony hatalma mozditott ki. A haldokló utasitotta gyóntatóját, bontsák fel szobájának padlódeszkáit: ott megtalálják bűnének jeleit és bizonyitékait.

Senki se kereste. Régen porrá vált akkor már a szép asszony. Nem is emlékezett rá senki már. Csak Rezneken emlegetik még a rémes esetet.

A római fogadalmi kápolna se engesztelésül épült. Nem is Fülöp herczeg épittette, hanem másodizbeli unokatestvérje, gróf Batthyányi Antal József, függetlenségi harczunk egyik hősének, Magyarország egykori külügy miniszterének, gróf Batthyányi Kázmérnak édes apja. Neje, Roggendorf grófnő, beszélte rá.

Bizonyos, hogy a lányt Gasparich elvesztette. S ő bizonyosnak tartotta, talán később meg is tudta, hogy a lányt valaki a herczeg kiséretéből vitte magával szülőivel együtt.

Vajjon a leány önként és szivesen egyezett-e a viszonyok változatába; – vajjon kicserélhette-e érzelmeit s visszafojthatta-e, elnyomhatta-e az ifju kebel fel-feltoluló ábrándjait s a szüzi lélekismeret önérzetes szavát? Vajjon a suhogó selyemben, kárpitos termek illatos légében elfelejtette-e végkép a szenvedélyes ifjut, kinek szive megtörött utána? Vagy talán néha-néha visszaemlékezett ennek szerelmes szavaira, melyek egykor neki is oly édesek valának? Mindez érdekes dolog lehet a lélekbuvár előtt s hálás tárgy a regényiró számára; – mindez azonban az én elbeszélésem tárgyai közé igen kevéssé tartozik.

Fiatal diákgyerek életében mindennapi eset ez.

Semmi jelet se találtam arra nézve, hogy Mária valaha értesitette volna sorsáról Gasparichot. És semmi nyomot arra nézve, hogy valaha őt még életben látta volna.

Vajjon meddig élt s mikor és hol mult el Mária? Egyetlen megjegyzést találtam a tüzes barát irásai között, melyből azt sejtem, hogy sirját egyszer meglátogatta. Szelidültek-e e siron kínjai vagy ujabb átkokban tört ki az üldöző sors és a haragos ég ellen: ki tudná azt most már?

Megjegyzése egy töredékes szövegü imádság után olvasható sárgult papiroson. Az imádság elhunyt szerelmesünk üdvösségét kéri istentől. A megjegyzés igy szól:

– Sürü fák közt korhadó kereszt; – elfeledték, mikor eltemették. Mit kerestem ott? Bolond voltam.

Hosszu bujdosás után egy napon Gasparich összetört lélekkel s lázban égő testtel tántorogva ment haza Czirkovlyánba a szülői házhoz. Szenvedéseiről nem beszélt még anyjának sem. Beteg lett, ágynak esett, lelkét őrült látások háborgatták s ha néha eszméletre jött, óhajtotta a halált, a mely neki nyugodalmat ad.

A halál nem következett be. Gyermek volt még s ifju ereje megküzdött a testnek és léleknek szenvedéseivel. Gondos ápolás után visszanyerte egészségét.

De lelkének üdeségét nem nyerhette vissza. A nagy rázkódás eltompitotta őt a világ iránt s mintha a vágyak és ábrándok csiráit kiölte volna lelkéből, egyéb gondolata se volt, mint szerzetessé lenni, zárdába vonulni és életét istennek szolgálatára s meghiusult reményeinek eltemetésére használni.

Igy ir egy későbbi levelében:

– A világnak szerencsétlen szülöttei azon boldogtalan hitben lélekzenek, hogy az ő életük nyom valamit az örökkévalóságnak folyamában. De én azt kérdem magamtól és az emberektől, a madár repülésének marad-e nyoma a levegőben és a madárnak utját megjegyzi-e magának a levegő? És az örökkévalóságban az embernek nyomorult élete több-e, mint a madár röpülésének elmulandó nyoma? Én már boldogtalan gyermekkoromban tudtam ezt és a mióta élek, csak mindig jobban megtanultam!

Ily gondolatok közt határozta el megmásithatlanul a zárdába lépést.

Miért lesz ma baráttá valaki? El se lehet szinte képzelni, honnan kerül a barátok ama nagy száma, mely egyik-másik országban feltünő már? A tanitó és betegápoló barátokat értjük. Mivelik a tudományt, van dolguk minden napra s egész életre, az élet csöndes örömeihez is eljuthatnak, pályájuk a korszerü ember felfogásával s életczéljával nem ellenkezik.

De miért léphet valaki fiatalon oly szerzetbe, melynek tagjai szegények, vagyontalanok, koldulásból élnek, semmit nem dolgoznak, hanem csupán elmélkednek és áhitatoskodnak? Egykor, régen, századok előtt, a vallásos rajongás korszakában fenséges tünet lehetett az az élet, mely egyéb czélt nem tüzött maga elé, mint hogy istennek gondolatában örökre elmerüljön. Öreg embernél, törődött léleknél ma is érthető. De a fiatal lélek előtt ott van, ott tombol, ott tolong az egész élet minden vágya, minden szenvedélye, minden munkakedve, minden alkotó ösztöne. Mit csinál ezekkel? Miként szabadul ezektől?

Azt mondják: lemond, letér az élet országutjáról, félre áll.

Csakhogy a lemondás ifju embernél a léleknek megcsonkitása. Mintha kivágnák belőle az erélyt. De lehető-e ez? Nem nől-e ki ujra a kivágott rész?

Gasparichot a lemondás vezette. A méltatlanul kiállott rettentő szenvedésnek vagy harczban és boszuban kell kimulni, vagy a csöndes lemondás sivatagán elenyészni.

IV.

(Hol tanult Gasparich? – A Barthodeiszky-ház Mihályiban. – A tüzes barát Pestre kerül. – Kezd önmagával meghasonlani.)

A lemondás érzete oly mélyen vésődött lelkébe, hogy fajának szenvedélyes vérmérséklete s egyéniségének végletekre hajló heve hosszu évekig nála tartósan soha ki nem tört s jelleme fölött zsarnoki uralmat sokáig nem gyakorolhatott. A mikor szenvedélyei később más alakban ujra fellángoltak: azok akkor már a hosszu elfojtás után oly erőre emelkedtek, hogy azoktól már csak a halál menthette meg.

De ez sokkal később következett be. Betegsége s fölépülése után annyira képes volt a tudományokba elmerülni s föltétlen lemondása oly csodálatos szelidséget kölcsönzött gondolkozásának és magaviseletének, hogy a hol zárdában vagy magánházaknál megfordult, azonnal megnyerte magának az ismerősök szeretetét mindenütt. Szűk beszédü, alkalmazkodó, kedves és szelid ifju emlékezetét hagyta magáról néhány uri családnál, a hol több időt töltött, a mint majd rá fogok térni.

Szerzetéül a szent Ferenczrendi atyák zárdáját választotta. E szerzet szent Mária különös tiszteletére áll fenn s husz zárdája van Magyarországon. Szombathelyen is van, a hol a gimnáziumot végezte. Gyanitom, hogy itt jelentkezett először. 1827-ben október 23-án öltözött be barátnak. Ha csakugyan 1810 áprilban született: ekkor lett volna tizenhét és fél éves. Igazán suhancz korú még.

Semmi sem lehet bizonyosabb, mint az, hogy a mikor elhatározta a szerzetbe lépést, rendületlenül szánta el magát arra, hogy a zárda homályos falai közé fogja eltemetni ifjuságát, egész életét, szárnyukszegett vagy alaktalan vágyait s szétfoszlott reményeit. Alig juthatott ekkor még eszébe, hogy az a korszak, melyet át kell élnie, nagy eszméket fog szülni s hogy az eszmék áthatolnak még a zárdák falain is s az ő egyéniségét hosszu szunnyadása után is uj életre ébresztik, cselekvési vágyát ujra felköltik.

Szombathelyen nem maradt meg.

Az első évi hittan-folyamot mint klerikus 1830-ban a nagyszombati konventben végezte. Jó messzire szülőföldjétől, kinzó emlékeinek szinhelyétől. Talán igyekezett is ettől távol lenni.

A másod évi hittant az esztergomi s a harmad és negyed évit a pozsonyi konventben végezte.

Sajátságos, hogy klerikus korában a magyar nyelvet rendkivüli szenvedélylyel tanulmányozta s a magyar irodalom akkori termékeiben egész lélekkel elmerült. Az illir-délszláv izgatás akkor még alig kezdődött s az ő lelkéhez soha el nem jutott.

Azt irja 1844-ben megjelent Szózatában:

– Magyar vagyok, annak érzem és tartom magamat, habár más ajku honpolgárnő tejét szivtam is, habár csak jó későn kezdém szorgalmam által magamévá tenni a magyar nyelvet.

Irályáról azt következtetem, hogy gróf Széchenyi István műveit előszeretettel olvasgatta. Mintha irásain az ő irályának nyomait fedezném fel. Kevesebb eszme, kevesebb tartalom, vallásosabb irány, de csaknem hasonló erő, hasonló szakadozottság, a közbeszorult mondatok bősége s ama gondolatalakitások mintegy erőltetett keresése, melyek az uj eszmeáramlatok, az uj gondolkozás biztos jelzésére az akkori irodalmi nyelvben még alig voltak eléggé kifejlődve.

Az iskolai tanulmányok elsajátitásában talán középszerüen haladt előre. E tanulmányok leginkább vallásos tárgyuak voltak. Ezek helyett örömest olvasott történelmi műveket. Olyanokat természetesen, a minőket az ő idejében szerzetes és klerikus ifju kézhez kaphatott. Szép ismeretekre tett szert igy is, melyekkel mivelt körök is szivesen látták őt kebelükben. Hiteles közlések után tudom ezt. Érdekes véletlenből jutottam e közlésekhez.

A soproni lyceumban az ágostai vallásuaknál végeztem 1859-ben a VIII-ik gimnáziumot. A német nyelv kedvéért kerültem oda. Volt egy kitünő tanárom, Domanovszky Endre, a hirneves bölcseleti iró. Nagy összeütközésbe jutottam vele. Ő is heves volt, én is hibás voltam, siettem ott hagyni Sopront s visszamenni Pápára.

A mely napon összeütköztem vele: azt a napot már nem akartam Sopronban tölteni. Vasut nem volt, uri fogatra pénzem nem volt, Pápa messze fekszik, kimentem a vásártérre, vajjon kapnék-e Pápa felé menő alkalmi kocsit.

Egy jóképü magyar gazdaember azt mondta, ő Mihályiba való, rögtön indul, hajnalra haza akar érni, odáig szivesen elvisz egy vagy két forintért.

Mihályi! Emlékeztem, hogy ilyen nevü falu épen Pápa közelében fekszik. Felrakodtam kocsijára.

Mulatságos csalódás lett a vége. Pápa közelében Mihályháza fekszik s nem Mihályi. Csak másnap tudtam meg, a mikor fuvarosom házánál már jól ki is aludtam magamat. Pápához azonban nem sokkal jutottam közelebb.

Sebaj. Diákgyerek ilyesmi fölött nem busul, ha kevés is a pénze. E véletlen nélkül sohase hallottam volna talán a tüzes barát hirét s nem irnám most e sorokat.

Itt megismerkedtem egy későbbi jó barátommal, Lendvai Fekete Józseffel, ki mint királyi táblabiró halt meg itt Budapesten. Szülőhelye Kisfalud volt, a nagy Kisfaludy-nemzetség ősi fészke, e falu pedig csaknem össze van épitve Mihályival. Ő elvitt engem látogatóba a mihályi Barthodeiszky-családhoz. Jó birtoku, magas miveltségü, előkelő, uri család volt ez s engem is szivesen látott. Kik vannak ma e családból Mihályiban, nem tudom. Negyvenkét éve mult ennek s én azóta nem jártam e vidéken.

Itt hallottam igen sokat a tüzes barátról. A mit hallottam, abból sokat elfeledtem, de sok dolog eszembe is jut, a mint most a betüket papirra rakom. Gyerekkorát, ifju korát, Mária eltünte fölött való szenvedéseit, függetlenségi harczunkban való nagy dolgait s szomoru halálát itt jól ismerték.

A tüzes barát itt sok időt töltött. Neki is kellett kolostora számára alamizsnát gyüjteni, neki is kolduló barátnak kellett lennie, őt is kiküldötték ugy is mint klerikust, ugy is mint ifju szerzetest e czélból. Igy jutott 1832-ben vagy 1833-ban először Mihályiba a Barthodeiszky-házhoz. Később többször is, sokáig majdnem minden évben megfordult ott.

Akkor még élt az öreg Barthodeiszky Mihályné. Özvegy asszony volt s igen koros lehet már. Onnan gondolom ezt, mert Terézia leánya már 1805 körül férjhez ment Chernel Ferenczhez, pedig nem ez volt első gyereke. Ott vezette gazdaságát fiával, Barthodeiszky Pállal, a ki előkelő miveltségü férfiu volt, sokat utazott, sok nyelvet ismert s a páviai egyetemen hittanfolyamot is végzett.

Nagyon kedves katholikus család volt ez. Az agg urnő megkövetelte a plébánustól, hogy minden kolduló barátot, a mikor jön, hozzá vezessen el. Bőkezü volt a zárdák iránt s minden barát bő alamizsnával távozott tőle.

Igy került hozzá a tüzes barát is.

Fiatalsága, halvány arcza, nemes miveltsége, áhitatos beszéde által kedvessé lett az urnő előtt. De Pál ur előtt is. Gyakran heteket töltött az uri háznál. Különösen kedvelték azért is, hogy a magyar nyelv titkait a család körében is törekedett elsajátitani. A Rába-vidéki magyarság nyelve végtelen gazdag nyelvanyagban, közmondásokban, példabeszédekben, vidám fordulatokban egyaránt. Nagyon sokkal gazdagabb, mint bármely más magyar vidék nyelve. Okát alig tudnám megmondani. Gazdagsága az irodalom számára még nincs összegyüjtve.

A tüzes barát a Barthodeiszky-háznál sokat jegyezgetett. Nagyon örült ezen az urnő. Meg is igérte a barátnak, hogy primitiájának ünnepét ő fogja rendezni, ő viseli költségeit.

Igy is lett.

A primitia a katholikus egyházi rend tagjainak életében emlékezetes egyházi cselekmény. Mint pap és mint áldozó és áldó, ekkor jut az egyik szentség birtokába. A tüzes barát az 1834-ik év végén vagy az 1835-ik év elején tartotta Mihályiban ez ünnepet.

Nem tudom bizonyosan, hogy ezután két évig hol tartózkodott. A szerzet ama korbeli évkönyveiből megtudható. Ugy rémlik előttem, ugy hallottam Mihályiban, hogy a Mariano-Pratensis Conventusban, a mosonymegyei Boldogasszonyfalvai zárdában lett volna egy-két éven át. Ha csakugyan ott volt: 1835-ben és 1836-ban lehetett ott.

Az 1837-ik évben már mint szerzetes és hitszónok az alkantarai szent Péternek felajánlott pesti zárdában volt. E zárda a belvárosban, a Ferencziek-terén és a Kossuth Lajos-utczában van. Temploma a régi, de a zárda-épület csak harmincz év előtt épült. A régi zárda egyszerü kis emeletes ház volt nagy kerttel, melynek helyére időközben a Ferencziek uj zárdája, bazár-épülete és az egyetemi könyvtár palotája épült.

Itt volt a tüzes barát a régi egyszerü zárdában az 1838-ik év végeig. Itt érte őt a nagy árviz is. Szerzetes társai név nélkül élt s név nélkül elhalt barátok voltak.

Itt tünt fel mint hitszónok legelőször. Gyönyörü nyelven, erősen és tisztán csengő hangon, szentséges hévvel és buzgósággal, gyakran nagy szenvedélylyel tartotta beszédeit. Beszédei nem egyszerü hitviták, nem az egyházi szószék általános szólásai, nem a szent atyák ismeretes közmondásai voltak. Kora irodalmi magaslatain szárnyalt gondolkozása. Egy öreg szabómesterrel még találkoztam, a ki egy szónoklatát se mulasztotta el s a kinek az volt véleménye, hogy olyan nagy szónok se előtte, se utána nem volt a Ferencziek templomában.

Lehet, hogy igaza volt.

Hanem a tüzes barát vérének lázongása, szenvedélyes természetének zsarnoki önkénye s kedélyének szinte beteges izgalma itt már ismét elő-előtört. Szerzetének előljáróságával itt már esetenként meg-meghasonlott s forrongó eszméi s a serkedező cselekvési vágyak már alig tudtak a zárdának falai, feladatának korlátai s szerzetes állásának kötelességei között megmaradni.

Egykor keserü boszu töltötte el lelkét a nagy urak ellen s a végletekbe rohanó lélek kiterjesztette gyülöletét az egész nemesi osztály, sőt pillanatonként a magyar faj ellen is. Erre is van bizonyság irataiban. Betegsége, tanulmányai, a zárdának nyugalma s csöndje s a szentirásnak isteni tanai hosszu időn át elvonták lelkét a boszu és gyülölet emésztő érzeményeitől. De betegsége elmult. A szentirás tanai egyéniségét, a vad természetnek e sajátságos remekét végkép át nem idomithatták. Tanulmányai mind magasbra szárnyaltak a nélkül, hogy egyuttal az örökkévalóság törvényeinek mélyébe hatoltak volna. A zárdának nyugalma lassanként háborgó lelkének nyügévé és gunyjává vált. Harmincz éves életkorának minden testi és lelki izma feszülni kezdett. Az ellentétek, melyek vágyai és társadalmi állása, eszméi és szenvedélyei közt voltak, teljesen megalakultak lassanként s ugy látszott, nem lehet köztük béke és kiengesztelődés.

Pesten annyi könyvhöz juthatott, a mennyihez csak akart. A véletlen szeszélye Yung éjszakáit, Benthamot és Rottecket juttatá kezébe.

Yung éjszakáiban a világ nem egyéb, mint a siralom völgye. S még ez se nappal, hanem éjszaka. Dante pokla ez, de nem tűzzel, kínokkal és fogcsikorgatással, hanem a könyeknek örök hullatásával. Báró Eötvös is e könyvből merithette Karthauziájához a sötét eget, a bánatos lelket s a kiapadhatatlan könyeket. A vallás se deriti föl ez éjszakákat. Istennek igéi csak ugy világitanak be a sötétségbe, mint a csillagok, ha fekete felhők takarják el őket.

Bentham is homályos. Különösen homályos az olyan elme előtt, a ki a mindennapi élet ezer változatát nem közvetlenül szemléli s azokat minden nap át nem éli.

V.

(Bentham és Rotteck. – A szószék varázsa. – Az árviz. – A templom falai megrepedeznek. – Az angol szüzek kolostora.)

Bentham könyve egy bölcseleti rendszer, melynek tárgya a legnehezebb tárgy. Az állam és a társadalom erőviszonyai önmagukban s egymás ellen. Miként lehetne s kellene e viszonyokat a joggal szabályozni? Bölcseleti rendszer, melyet egészében se a tudomány, sem az államélet terén soha el nem fogadtak. Be sincs talán fejezve. Befejezését az alkotó halála meggátolta. Részeiből műegységet alkotni s ezt a világ rendjével összhangzásba hozni, mind máig senki se vállalkozott.

Mit csináljon ily művel a barát, kinek elméje sohase fárad el, de a titkok mélyéig se tud jutni?

Rotteck eszményi világtörténet. Korának bölcseleti felfogását keresi s találja meg háromezer évnek történelmi eseményeiben. S a jelen kor eszméit nem a multnak történetéből vonja le, hanem a multnak történetét is a jelen kor eszméi szerint alakitja át. Amaz eszmék szerint, melyeket a hegeli rendszer áramlatai vetettek fölszinre. Ellenkezik a mű egész iránya a római katholikus egyház sok százados szilárd felfogásával is. Vagy az egyik, vagy a másik iránt támad kétségünk, vagy mind a kettő iránt, ha igazán belemerülünk.

E műveket olvasgatta Gasparich s olvasgatta a nélkül, hogy a kellő ismeretekkel s előtanulmányokkal rendelkezett volna. S a nélkül, hogy a művekben tárgyalt eszméket a gyakorlati élet napfényes mezején a helyes birálat legjobb látó-távolából szemlélhette volna. Benthamot olvasá, holott egész életét a zárda falai közt töltötte s a társadalmat csak messze távolból ismerheté. S Rottecket buvárolta, holott neki egy szegény szerzetes gondolatköréből kitekinteni alig volt szabad és alig volt lehetséges.

S mindezen felül még a szószék titkos varázsló erejének is hatalmába került.

Sajátságos hatalom a szónoklat. Oly alkotmány ez, melyhez a tudomány, a szinpad, a költészet, az egyéniség és a véletlen adja az anyagot s a melyben mindez csodálatos vegyülékben van együtt s versenyez az egymás fölött való uraságért. E verseny, e soha el nem dönthető verseny az, mely a szószéknek titkát képezi s hatalmát alkotja.

A tudomány tulsulya értekezéssé, a szinpad tulsulya szinijátékká, a költészet tulsulya képzelődéssé, az egyéniség tulsulya társalgássá s a véletlen tulsulya adomázássá teszi a szónoklatot. Pedig a szónoklat egyik se és valamennyi. Kevesebb, mint akármelyik s több, mint mindegyik összevéve.

Gondolat, mely lángol; szenvedély, mely gondolkodik; egyéniség, mely eszmévé magasul; költészet az önérdek szolgálatában s önérdek, mely a világot öleli magához. Visszanéz a multra, előre tekint a jövőbe s szeme mégis mindig a jelenen függ. Ismeri a történetet, a tudomány érveit, az erények és bűnök vonzó erejét, a természet szépségeit s a vallásnak titkait és nagyon ismeri az emberek gyöngeségét. Ismeri és felhasználja mindezeket s ha szükség: el is használja. Eszközeiben nem válogat, vagyis mindig azokat választja, melyek a czélra biztosan vezetnek. Si nequit superos, Acheronta movebit. Ha a magasság nem elég, a poklot hivja segitségül. Az égben, a földön és a föld alatt levő hatalmak közt a legnagyobb hatalom, – ugy mondta Stephenson György. De csak akkor, ha sikert arat. Ha sikert nem arat: elveszett, eltünt, mintha soha nem is történt volna. Gúny vagy közöny és feledés moha nyomban eltemeti.