Part 7

Férfiú volt, kinek szivét megrohanta a szerelem s a mikor ez szerencsétlenné vált, kiolthatatlan gyülölet származott belőle a világ ellen s minden ellen, a mi a földön szép, nagy és dicső. Ki eltemette magát, mikor még fiatal volt, de ifju lánggal támadott föl s rohant a nagy koreszmék küzdelmei közé s a csaták véres mezejére, a mikor már nem volt fiatal s fürtei már őszülni kezdettek.

Ki fásult lélekkel, kiégett szívvel istennek ajánlotta föl életét és az életnek minden örömét s a ki mégis pártot ütött az ég ellen s vakmerően idézte önfejére a haragos végzet kegyetlen büntetését.

Ki vad szenvedélylyel ragaszkodott egyházához s mégis nazarénussá lett egy pillanatra. Ki gyülölte a nagy eszméket s mégis szolgálta azokat. Ki kész volt megtagadni a hazát és mégis fegyvert fogott érte, mikor a haza veszedelmének ideje elérkezett; – ki pillanatonként talán gyűlölte a magyar fajt s mégis büszkén ment a bitó alá s fenséges önérzettel vallotta magát magyarnak, mikor ez a nemzet elbukott s fölötte két nagy hatalomnak kérlelhetlen dühe tombolt.

Különös férfiu volt ez, kinek élete ellenkezett korával; kinek szenvedélyei ellenkeztek eszméivel; kinek szereplő vágya messze-messze röpködött tul a zárda ama szűk körén, hova széttörhetlen lánczokkal volt lekötözve. Kinek lelkében nagy bűnök csirái fogamzottak meg, s a ki mégis dicsőséges nagy tetteknek végrehajtására volt hivatva. Kinek sorsát tragikussá tették életének kibékithetlen ellentétei s a ki iránt csak akkor engesztelődtek ki a haragvó istenek, a mikor viharokkal teljes életét áldozatul megnyerhették.

És meg is nyerték.

Ki volt már használva ez az élet és tulajdonosa nem becsülte már semmire. Könnyen vetette el magától s talán gyermekkora óta az volt legbensőbb öröme, a mikor a vesztőhelyre kellett mennie. A bitónak megpillantása végtelen kéjjel töltötte el idegeit. Vidáman érezte magát, mint a vőlegény, ki szerelmesének karján lakodalomba megy. Ő volt a vőlegény és a halál volt rá a mosolygó menyasszony. Az összekelés gyorsan megtörtént. De a közönség könyező szemekkel nézte a szomoru menyegzőt. A közönség a leigázott magyar nemzet volt.

E férfiú volt a tüzes barát. Név szerint Gasparich Márk Kilit, szent-ferenczrendi szerzetes.

Kevéssé ismerte őt a világ, mig élt és gyorsan elfelejtette, a mikor meg kellett halnia. A mult század harminczas és negyvenes éveinek kortörténetében neve se fordul elő. Még a nemzet vértanui közt is alig emlékeznek rá. Sirját ma már senki föl nem födözheti. Szerzetes társai nem járulhattak oda s nem akadt hű barát, a ki e sirt egy árva emlékező jellel megmentette volna a feledékenységtől. Rokonai szegény földművesek messze távol Zalavármegye déli határán a Dráva mellett talán csak hónapok mulva hallották meg halála hirét; hű barátai, honvéd bajtársai pedig akkor már föld alatt voltak – a sirban vagy a börtön fenekén. Vagy messze bujdostak már, hová csak a kósza hír juthatott el az elhagyott hazából.

Homályos zárdákban jámbor, istenfélő szerzetesek emlékeznek meg néha a nevéről. Elbeszélik maguk között viselt dolgait, örök bánatát s őrjöngő eszméinek ki-kitörő rohamait. És olvassák eszmékben dús könyveit és megsugják egymásnak a részleteket, melyek haláláról hagyományként szállanak egyik zárdából a másikba s az öreg szerzetesekről a fiatalokra. És keresztet vetnek magukra, valahányszor eszükbe jut, hogy a mikor halálra kellett készülnie, nem ő neki tartott szent szónoklatot a lelkész, hanem inkább ő intézett szép és igaz szózatot a lelkészhez, kit pedig az ő vigasztalására rendeltek melléje.

Én elbeszélem a zárdák némely titkát s megismertetem e férfi életét. Életét is, halálát is. A magyar nazarénusok története csonka lenne e nélkül s Hencsey működésének erejét, a lakatos legény varázsló hatalmát alig érthetnők meg, ha azt a befolyást, melyet a tüzes barát gondolkozására gyakorolt, legalább nagy vonásokban nem ismernők.

Adataim gyüjtésében egykor szerencsés is voltam s kevés ideig fáradhatatlan is. De adataim még se teljesek. Mégis közlöm a tüzes barát élete történetét, a mennyire közölhetem. Meglesz talán az az eredmény is, hogy közléseim nyomán mások figyelme is fölgerjed s talán e zaklatott élet lefolyását sikerül egykor egészben összeállitani s az utókor emlékezetének hiven átadni.

Czirkovlyánban született, Zalavármegyének muraközi járásában. E falu neve most Drávaegyház. Perlaktól alig három kilométernyire fekszik kelet felé a Dráva árterének partján, buja termékenységü vidéken. Lakói horvát ajkuak s buzgó római katholikusok.

Szülői egykori jobbágyok, derék, munkás és józan mezei gazdák voltak. Öt gyermekükről tudok. Egyik a tüzes barát, eredetileg Márk néven. A másik: György, a ki 1871-ben halt meg. Nyolcz gyermeke maradt, kik mind kegyelettel emlegették vértanu bátyjukat. Volt még két férfi testvér: Boldizsár és Jakab, – a mult század hetvenes éveiben még éltek, de azóta nem hallottam róluk. Volt egy nőtestvér is, Borbála, férje után Kutnyákné, szintén drávaegyházi lakos. Él-e még, nem tudom. Ha él: a nyolczvanadik életév körül járhat. Szakasztott mása volt a vértanunak. Arcza, szemeinek tüze, lelkének rajongása, szellemének nyugtalan természete mind-mind a tüzes baráté. Könyv nélkül tudta azt a levelet, melyet a vértanú a siralomházból testvéreihez intézett. Mikor kis leány volt is: végtelenül szerette őt a tüzes barát.

Születésének idejére nézve egymástól eltérő két adat van birtokomban.

A Máriáról nevezett szent-ferenczrendi szerzet 1830-ik évi névkönyvében s ettől kezdve 1847-ig a szerzeti évkönyvekben akként van bevezetve, hogy 1810-ik évi április 7-én született. Ugyanez adatot nyertem egy öreg hitszónoktól is, ki szerzetes-társa s ismerőse volt, de ő tudását kétségtelenül az évkönyvekből meritette.

Halálos itéletében s a hadi törvényszék előtt tett vallomásaiban, melyek 1853. évi augusztus hóban keltek, az van állitva, hogy 49 éves. Ezt ő maga állitotta s az irásokba az ő előadása után vették igy föl. E szerint ő nem 1810-ben, hanem 1804-ben született volna.

A két évszám közül melyik felel meg a valóságnak: nem tudom elhatározni. Mindakettő hitelesnek látszó forrás s mindakettő az ő tudtával s befolyásával készült. Többnemü okból azt hiszem, inkább az az adat helyes, melyet halálos itélete nyujt s igy születési évének inkább 1804-et fogadom el. Volt egy gyermekkori jó ismerőse, Chernel Ignácz, nagy miveltségü, előkelő uri ember. Ez utoljára 1848 őszén Nagy-Kanizsán látta a tüzes barátot. De meg se ismerte hamarosan, annyira tele volt redővel az arcza. Az pedig nem valószinü, noha bizony nem lehetetlen, hogy 38 éves egészséges és jól élő ember arcza tele legyen redővel. Van más körülmény is, mely nyom valamit. A tüzes barát 1831–32 körül rövid ideig kolduló barát volt. Ha 1810-ben született volna: 21–22 éves korában küldték volna ki kolduló barátnak. Ezt alig lehet hinni. Ellenkezik az általános szokással.

Szülői és testvérei, mint emlitettem, horvát ajkuak voltak s a magyar nyelvet alig tudták beszélni. Falujuk határos a Dráván tul fekvő Varasdmegyével, a mely már a társországhoz, Horvátországhoz tartozik. Itt a bécsi osztrák udvar már évek óta szakadatlanul izgatta 1848 előtt a horvátokat Magyarország ellen, de ez az izgatás a muraközi horvát ajku magyarokra nem igen hatott. A tüzes barát különben sem engedte volna meg, hogy rokonai Magyarország ellen fegyvert fogjanak. Ő már 1847-ben lelke szerint igaz magyar volt s ez időtől kezdve gyakran megfordult szülőföldén.

Hogy azonban a magyarság iránt még se a legmelegebb érzés lakott szivükben: kitünik az a tüzes barát egyik elbeszéléséből. Elmondja, hogy mikor ő már a gimnáziumban jól megtanult magyarul beszélni, testvérei szintén kedvet kaptak e nyelv megtanulásához s azért megkérték apjukat, fogadjon a házhoz magyar cselédet, kitől majd a nyelvet együtt-lakás és közös munka közben elsajátitják.

– Jó apám – mondja a tüzes barát – ezt nem engedte meg, mert mint buzgó vallásos férfiu azt állitotta, hogy a mig ő él, a tisztességesen és becsületesen beszélni nem tudó magyarok nyelvével nem fogja bemocskolni házát és földjét, melyet ő annyi buzgó sóhajjal és fáradsággal szerzett.

Talán van valami tulzás a tüzes barát szavaiban. Az is igaz, hogy az öreg Gasparich a magyar nemes ember nyelvét s különösen káromkodó nyelvét gondolta olyannak, a mely bemocskol, de bizony a puszta vallásosság még se elég ok e némileg gyülölködő felfogásra.

Ilyen gondolkodásu apa házában bizony a gyerekek is hasonló gondolkozásuak lehettek eredetileg. És a kis Márknak sokáig távol kellett lenni az apai háztól s nagyon elszokni annak légkörétől, mig benne tiszta öntudattá s lángoló önérzetté válhatott az a gondolat, hogy ő magyar s hű fia a hazának a halálig.

A kis Márk – ez volt keresztneve, a Kilit nevet a zárdában vette föl – Drávaegyházán végezte az elemi iskolákat. És végezte ugy, hogy tanitója s plébánosa nem mindennapi tehetséget födöztek föl benne s azért apját arra beszélték rá, hogy a fiut tanittassa, küldje tudós iskolába s neveljen belőle papot, orvost, barátot vagy jegyzőt, talán ügyvédet. Köztisztviselővé nem nevelhette, minthogy nem nemes ember volt.

A gondos apa szivesen hallgatott e rábeszélő szavakra s örömmel nyugodott meg, mikor a plébános ismeretsége s befolyása következtében a gyereket a szombathelyi gimnáziumba fölvették. Itt valamelyik székeskáptalanbeli kanonok, ki a plébánossal barátságban állott, vette magához a gyereket s gondoskodott szükségleteiről s további kiképeztetéséről.

Hogy hivták a plébánost s ki volt a kanonok: nem tudom. Általában a tüzes barát életében az a leghomályosabb rész, a melyet iskolában töltött. Kevés följegyzést hagyott erről ő maga is hátra.

II.

(A tüzes barát kartársai. – Szerelme. – Mária eltünik örökre. – Gasparich kétségbeesése. – Regék és hagyományok.)

Társainak is keveset beszélt ifju-koráról s ha beszélt is, régen elfeledték azt már utolsó szóig. Valószinüleg senki se él ma már társai közül. Ferenczrendi szerzetes, de semmiféle szerzetes se szokott naplót vezetni. Sok század óta alig volt szerzetes, a ki másról, mint legföljebb zárdája dolgairól jegyzeteket készitett volna. Ha ugynevezett világi dolgokat, egyéni viszontagságokat jegyez föl emlékül: halála után jegyzeteit bizonyára megsemmisítik szerzetes-társai.

Mikor az esztergomi és pozsonyi konventben a hittant végezte, egyik tanulótársa s legbizalmasabb barátja Dank Agapusz volt. E nevet ösmeri a nagy közönség. Ő volt egyik szerzetes, ki 1849-ben az osztrákok által kivégzett magyar miniszterelnöknek, Batthyányi Lajos grófnak holttestét a szent-ferenczrendiek budapesti sirboltjába elrejteni segitett. Ő a tüzes barát ifjukori életének sok rejtekébe be tudott volna világitani. Mikor én megismerhettem, ezelőtt negyven évvel, már a szerzet provincziálisa volt. Nem hittem, hogy közölje velem Gasparichra vonatkozó emlékeit, kisérletet se tettem nála.

Harmincz év előtt határoztam magam el arra, hogy a tüzes barát multját földeritem.

Akkor még élt két elaggott szerzetes, ki Gasparichcsal egy napon lépett be, ezelőtt mintegy nyolczvan évvel, a szemináriumba. Az egyik Ambrus Ferdinánd Anaklétusz volt, a pozsonyi konvent tagja s gróf Batthyányi József házi káplánja, a másik pedig Magyar Ignácz András, a szombathelyi zárdának egyik nyugalomba vonult egyházi szónoka. Ezek bizonyosan ismerték Gasparichot fiatal korában s ugy hittem, oly adatok birtokában vannak, melyek a tüzes barát megismerésére érdekesek és fontosak. Levélben fordultam hozzájuk. Öreg emberek voltak már, nem emlékeztek biztosan semmire.

A tüzes barát eredetileg déli szláv vérből eredt. Nagy mértékben megvoltak benne fajának és származásának erényei és hibái. Élénk, gyors elme; erős képzelet konok ábrándokkal s hirtelen fellobbanó s nagy szenvedélyekkel párositva: ime a déli szlávok jelleme. Rokonszenvei és ellenszenvei végletekig menők. Büszke és önérzetes. Vágyai és érzelmei nem állanak arányban nyomasztó és szegényes társadalmi helyzetével s azért keresi a magányt, félrevonul s kisded odujában vagy erdők sürüjében önkeblét emészti s komor gondolatoknak s vakmerő ábrándoknak él.

A tanulás vágya, az eszmék szeretete és hatalma nem vonzzák őt eléggé. Mégis tanul s mégis elmerül pillanatonként a nagy eszmékben. Mert lelkének munka, foglalkozás és fáradság kell. E lélek csak önmagával foglalkozik s ha ebben elgyötrődött, kifáradt, akkor tér át a világra; akkor kezdi észrevenni a világot s felölelni a tudomány és bölcselet vivmányait.

Azt irja Hencseynek 1842-ben:

– Mily boldognak kell neked lenni, édes fiam; te nem gondolsz egyébre, mint Istenre és előtted égen és földön nincs egyéb tudomány, mint a szentirás tudománya. Mikor én olyan fiatal voltam, mint te, az én lelkem örökké birkózott és mindig legnagyobb ellenségével, önnönmagával. Én csak magamat ismertem, semmi mást.

Ilyen lélek számára csak a szerelem volt még hátra, hogy vagy nyugodt legyen vagy őrjöngővé váljék.

Megjött a szerelem is.

A tüzes barát szerelme a suhancz kor szerelme. Minden részletén a homálynak köde lebeg. Ha elbeszélem: inkább fölingerli, mintsem kielégitené a kiváncsiságot és a képzeletet. Mégis elbeszélem ugy, a hogy az alaktalan hagyományból, Gasparich néhány töredékes jegyzetéből s Hencseyhez intézett néhány leveléből összeállithatom történetét.

Mint 17–18 éves ifju találkozott egykor egy szép, fiatal leánynyal. A leánynak keresztneve Mária volt. Vezetéknevét nem tudom.

A leány apja herczeg Batthyányi Fülöp valamelyik vasvármegyei falujában szegény iskolamester vagy községi jegyző volt, vagy talán mind a két hivatalt s vitte. A község nevét se találtam meg bizonyosra.

Az ifju már az első találkozásnál olthatatlan szerelmet érzett a lány iránt. Nem is szerelem, nem is a mindennapi szenvedélynek egyszerü fellobbanása volt az. Láz volt az, mely keresztül hatolt a csontokon. Őrjöngés, mely izzóvá tette az agyvelőt. Nem is lehetett az más. Hiszen az első találkozás akkora örvényt ásott az ifju szivében, hogy abban végre egész élete is elmerült. Élet, boldogság, nyugalom és minden. Van ilyen eset, noha szerencsére ritkán.

Ő maga igy ir e szerelemről:

– A föld is mély és az ég is magas, de még sem oly mély, hogy az én szenvedésem elrejthetné és az ég sem oly magas, hogy az én kinos érzéseim oda föl ne hatolnának.

– Oh te leány, a te életed és halálod szült engem az örök kárhozatra. Miért jöttél te az én utamba? Miért nem tudtam én veled együtt elenyészni?

– Mikor én téged először megláttalak, miért nem vette el az Isten az eszemet, hogy őrülten futkostam volna be utánad a világot és az én lelkem, mint a feneketlen örvény, örökké te körülötted forgott volna?

– Akkor nyerném én csak meg a boldogságot, ha elmém tőled soha el nem szakadhatna s ha még sem tudnék sem magamról, sem terólad semmit.

– Mit ér nekem a te halálod és mit ér nekem az én életem?

Mikor e sorokat irta, már régen szerzetes és meglett férfiu volt a tüzes barát, mikor pedig a lányt utoljára látta, akkor még csak gyermek volt. Minő mély szenvedélynek kellett annak lenni, melynek fénye vagy talán árnyéka ily messze eláradhatott.

Az irói nyelven ne akadjon fenn a nyájas olvasó. A tüzes barát szellemében erős költői ér lüktetett. Iróképessége pedig oly erős és szép, hogy az ő korában az ő irói nyelvét kevés magyar iró érte el s talán csak Kölcsey multa felül.

Az 1838-ik évi pesti árviz alkalmával a szerencsétlenek mentésében és ápolásában tevékeny részt vett. Midőn látta a nyomorult, kiéhezett, elgémberedett, siró alakokat: lelkének régi sebje megint erősen kiujult. Még ott is a lány emléke rajzott lelkében.

– Ha most – irja ez időből – a sárból és a vizből, a jéghalmoknak fenekéről vagy összedőlt házak omladékaiból Máriának megtört testét kimenthetném! Ha százak és ezerek közt fölismerném őt vagy láthatnék hozzá hasonlatost! Lenne bár megaggva, vagy lenne hervasztó betegségnek rettenetes hatalmában: lelkemmel melengetném föl és ápolnám őt. Ide hoznám e boltozatok alá s az oltárra tenném reszkető testét!

Száz meg száz változatban egész életén át ekként emlékezett Máriáról.

Az első találkozást csakhamar követte több is. Gasparich gyakran eljárt a leány szülőihez és mint jegyzeteiből következtetem, alapos reménye volt ahhoz, hogy a leány, a szülők beleegyezésével, oda ajándékozza neki kezét s szive hajlamait.

Hónapokig, vagy talán egész éven át tarthatott ez a viszony s az ifju ernyedetlen szorgalommal látott tanulmányai után s el volt szánva megérdemelni a leányt s méltóvá lenni ahhoz, kit az ég és a föld minden teremtménye között a legmagasabbra becsült.

Hanem hát valami véletlen, rá nézve valami borzasztó szerencsétlenség csakhamar véget vetett a viszonynak s a boldog jövendő ábrándképeinek.

A legközelebbi őszi szünidőt otthon töltötte Gasparich a szülői háznál. Mikor ennek leteltével Szombathelyre visszament s a leány szülőit meg akarta látogatni: nem találta otthon se a lányt, se a szülőket. Kérdezősködéseire azt a feleletet kapta, hogy pár hét előtt a faluból valahová elköltöztek. Hova, merre: erre felelni senki nem tudott.

Az ifju nem esett kétségbe, noha lelkén kínos aggodalmak nyilaltak át. Később ismét kereste Máriát s ismét nem találta. Várt hetekig. Azt hitte, hogy Mária szülői csak ideiglenesen távoztak el, s hogy késő őszre vagy télre vissza fognak térni. Gyakran megfordult a háznál s gyakran kérdezte a háznál levőket, de oly feleletet, mely megnyugtathatta volna őt, nem kapott.

A várakozás mindig kinosabb lett. A leányról, a kihez lelkét és életét kötötte, még csak hirt sem hallott. Az epedés hatalma lassanként erőt vett rajta, buskomorság kötözé le lelkének ruganyosságát s szivszaggató fájdalmak czikáztak át forrongó érzelmein.

Bejött a tél – hidegével, förgeteges zivatarával. De őt se tél, se zivatar nem gátolta. Napokon és éjszakákon át bujdosott s szökött önmagától s járt a faluban, honnan szerelmese örökre eltávozott.

Minden hiába volt.

Faggatódzásaira, őrült esedezéseire mindössze annyit tudott meg, hogy a herczeg az ősz elején uradalmait meglátogatva, megfordult a faluban is s a tanitót és leányát kegyelmesen arra méltatta, hogy velük beszédbe ereszkedett. Azután a herczeg elment s utána egy hét mulva a tanitó is eltávozott családjával együtt.

Most már mindent tisztán látott. Beteg képzelgésében legalább azt hitte, hogy tisztán lát. Izgatott agya s őrült szerelmének rajongása a borzasztó lehetőségek egész seregét rajzolá le előtte. Lelke kinosan tévedezett az önkényes föltevések között. A leányt se hütlennek, se könnyelmünek nem tudta tartani. Ragyogó és szent az a leány. A szülők becsületességében se kételkedhetett. Minden gondolata abban állapodott meg, hogy a szülők bizonyosan el vannak téve láb alól, a leányt pedig valamely rideg, elhagyatott várban a herczeg játékszere gyanánt szigoru őrizet alatt elzárva tartják.

Mesékben, könyvekben ilyeneket hallott, olvasott. Beteg agya ily esetté alakitá át a leány eltünését.

E rettentő gondolat sulya alatt Gasparich elfeledte kötelességeit, el a jó szülőknek hozzá kötött reménységét, elfeledte önmagát s ott hagyva a tanintézetet, szomoru bujdosásban töltötte a napokat és éjszakákat. Föl akarta a leányt keresni – szerelméért s föl akarta a herczeget keresni – boszujáért.

Mi történt tehát a leánynyal voltaképen?

Itt a hagyományok mesések s részben hamisak és valótlanok. A tüzes barát jegyzetei nem nyujtanak eligazodást.

Az egyik hagyomány azt beszéli, hogy herczeg Batthyányi Lajos az apa vitte volna el a leányt, a kibe azután beleszeretett fia s el akarta venni feleségül, de apja ezt ellenezte s a konok és indulatos fiu a leányt apja karjai között agyonlőtte.

A másik hagyomány ugy emlékezik, hogy az ifju Fülöp herczeg vitte el a leányt s annak lett barátnője, de néhány év mulva valaki orvul meggyilkolta s a gyilkos neve sohase tudódott ki.

Arról is beszéltek abban az időben, hogy az ifju herczegnek egyik barátja, egyik osztrák gróf vagy egyik angol lord vitte el a szép leányt örökre, el is vette feleségül s boldogul élt vele késő korig.

Kisértetes mesék támadtak Vasban, Zalában, még Veszprém vármegyében is; a merre csak elterjedtek a herczeg birtokai: mindenütt.

Még mikor én a nazarénusokról csak annyit tudtam, hogy ilyen nevü felekezet is van a világon s mikor Gasparichnak még neve se jutott el hozzám: már akkor is hallottam valamit e csodálatos és rejtélyes esetről.

Az én falum szomszédságában fekszik Enying városa. Ez is a herczeg birtoka volt. Van ott egy görög épitészetü gyönyörü katholikus templom, melyet a herczeg épittetett. Sokszor elnéztem a templom remek homlokzatát. Arany betükkel van rajta a herczeg neve. Erről azt beszélték, hogy vezeklésül, nagy bünének engeszteléseül épittette ezt a herczeg fiatal korában. Ezt is és Rómában egy fogadalmi kápolnát is. Egy szép leány erőszakos halálával hozták azt összeköttetésbe. Ezt hozták föl indokul arra is, hogy Fülöp herczeg soha nem nősült, rideg agglegénységben töltötte el hosszu életét s hogy hosszu élete egész folyamán át soha se telt öröme semmiben.

Se nőben, se a közügyekben, se rengeteg vagyonában. Ugy élt s ugy halt meg, mint boldogtalan szegény ember.

Bizonyos, hogy a köznép együgyü meséinek, a mikor messze lakó nagy urakról van szó, századrésze se igaz.

III.

(Minden mesének van valami alapja. – Lajos herczeg és a szép asszony. – A szép asszony rejtélyes halála. – Gasparich szenvedései. – Lemondása.)

De a mesének mégis van valami alapja. Eredetének mégis volt valami oka. Térnek messzesége, időnek mulása, emberi képzeletnek játszó szeszélye, könnyelmüség és rosszakarat száz alakba öltözteti, eltorzitja, módositja, nagyitja, homálylyal vagy fénynyel környezi, a mi történt s ránk a történet már csak tündéri alakjában száll, a hogy elhinni semmiképen nem lehet, de azért mégis valósággal megtörtént valami eset, melyből a népmese a maga költészetét fölépiti.

Még a boszorkánynak, a tündérnek, a tátos lónak, a leányevő sárkánynak, a vasorru bábának is van történeti alapja.

Ha regényt irnék, ha a költészet paripáján száguldozhatnám be a képzelet világát s a száz éves multnak homályboritotta tájékait: akkor se apró, se nagy nehézség nem állaná utamat. Soha nem született lények helyett teremtenék költött alakokat, uj élettel ruháznám fel a rég elholtakat, szavakat adnék a némák szájába, felnyitnám a beomlott sirok üregeit s a regevilág dalnokainak példájára életet lehelnék az élettelen kődarabokba.

De én megtörtént s régmult dolgokat akarok elbeszélni. Kötelességem, de jogom is azok titkait kinyomozni. Tévedhetek egyes részletekben. Ha vannak még, a kik emlékeznek, feladatuk a felvilágositás és kiigazitás. Én csak annyit mondok bizonyosnak, a mennyit gondos nyomozás alapján jóhiszemüleg bizonyosnak tartok.

A tüzes barát alakja körül képződött regének valóságos történet volt alapja.

Batthyányi Lajos herczeg 1790 körül nem a legbensőbb viszonyban élt nejével, Pergen Erzsébet grófnővel. Volt egy nagyon szeretett barátnője, Lázár kormányszéki tanácsos és referendárius felesége. Csodálatos szép asszony. A bécsi körök ifjai rajongtak érte.

Lázár öreg ember volt, hunyt szemmel türte a barátságot. A nagyon szép méltóságos asszony szerette az élvezetet, a fényüzést s a hatalmat. Utóbb ellenállhatatlan befolyást gyakorolt a herczegre s a nagy uradalmak tisztjeire. A herczeg kegyeibe csak általa lehetett bejutni. Sok uradalmi tisztet elbocsátott, sok uj tiszt tőle nyerte kényelmes és jövedelmes állását. Sok örömnek, de sok keserüségnek is volt forrása a szép asszony hatalma.

Fülöp herczeg 1781-ben született. Serdülő korában Fuchshofer jezsuita atyát, a Monasterologia hires iróját adták melléje nevelőnek és tanitónak. Ez is a szép asszony befolyására történt. A jezsuita atya is nagy tisztelője volt a szép asszonynak.