Part 6

E levélben arra is kéri, hogy minél előbb jőjjön Pestre, az atyafiak már óhajtva várják, ne hallgasson test szerint való atyafiaira, kik otthon vannak és torzsalkodnak ellene, hanem inkább hallgasson Istennek fiaira, kik őt Pesten várják.

– Azt a tüzet pedig – folytatja, – mely benned hitvestársaddal együtt meggyulladt, hiában való beszédek által eloltatni ne hagyd, hanem inkább te gyujtsd meg másokban a kegyes élet szövétnekét. Azért is jó volna, hogy ha Pestre jönnél, mert ha netalán az Isten néked is adna juhokat, az itt való tapasztalás után jobban el tudnád Isten segitségével a szent élet legelőjén vezérelni.

– Tisztelnek az atyafiak mindnyájan; szerető csókkal maradok igaz atyádfia az Ur Jézus Krisztusban.

E levélnek meglett foganatja. Kovács József nejével együtt elkészült az utra s Hencseynek megirta, hogy május hó közepére Pestre megy, óhajtaná akkor a szent keresztséget is fölvenni, de óhajtana az urvacsorával is élni.

Hencsey örömmel egyezett bele s a keresztelés ünnepét május 16-ára tüzte ki.

Kovács József e napon csakugyan elért Pestre és pedig nejével, született Pap Novák Annával együtt. E napon tizenhatan vették föl a keresztséget. Ők ketten ugyanis s ama tizennégy uj hivő, kikről föntebb emlékeztünk.

Voltak az isteni tiszteleten ujonnan megtértek is, kiket azonban Hencsey még keresztségre nem bocsátott. Ezek közül Rajki János, Bámer Ferencz és özvegy Véber Katalin pesti lakosokat emlithetem föl. Bámer Ferencz testvére volt Bámer Józsefnek. Ő is, Véber Katalin is állandó pesti lakos volt. Rajki János azonban itt csak vándoridőt töltött s később Pestről eltávozott.

Kovács Józsefék két hétig maradtak Pesten. A szent atyafiak adtak nekik nagy szivességgel szállást és ellátást. Özvegy Kovács Józsefné idős korában már nem emlékezett tisztán vendégszerető gazdáikra, csak arra, hogy azok részint a Király-utczán, részint a Kalap-utczán laktak.

Ezután a gyülekezet tagjai nem sokáig voltak együtt.

Junius első napjaiban Hencsey Kovács Józsefékkel együtt hazaköltözött Zalavármegyébe. Béla József és Kertész András szintén utra indultak. Amaz Szegzárdra, Tolnavármegyébe, emez Erdélybe.

Hencsey hazamenetelének két oka volt. Édes apja öreg volt már, a mesterséget nehezen folytathatta s bár Imre fia még otthon volt, de már annak is vándorolni kellett mennie s azért Lajos fiát haza óhajtotta. De Hencsey ezen kivül a térités munkáját a Balaton vidékén is meg akarta komolyan kezdeni s Kovácsnak a munka folytatását meg akarta könnyiteni.

Utközben Székes-Fehérváron meglátogatta Gasparichot, a barátot, azonban ekkor még az uj hitet neki elő nem merte hozni. Az összes társalgás közte s a szerzetes között ennek műveire terjedt, melyeknek szebb részeit Hencsey könyv nélkül tudta már. A szerzetes nagyon megörült ennek.

Béla József junius 13-án indult utra. Utrakelését a következő sorokban adta Hencsey tudtára:

– Junius 12-éig vártam Kovács levelére, de mivel az nem jött, tehát 13-án elindultam. Az én elindulásom is nagy örömet hozott szivemnek, mert Pestről az atyafiak átjöttek Budára, Vajdenhof lakására. Tartottunk gyülekezetet. Volt tanitás, éneklés és ima. Ezt az Ur Isten utravalóul ajándékozta nekem. E kincscsel méltán dicsekedhetem. Az atyafiak közül jelen voltak Fülöp János feleségével, Halna feleségével, Bámer József, Vidkovszki, Magyarné s ezeken kivül öreg nénénk Anna.

Irja ezen kivül, hogy Hencsey kéziratainak egy részét Denkel Teréziának átadta s ő majd átadja azoknak, kiknek azt le kell irni.

E kéziratok Hencseynek az uj hitvallásról szóló iratai voltak. Ezeket az irni tudó hivő atyafiak többszörösen leirták. A maguk számára is, de az ujonnan megtérők számára is, a kik esetleg maguk nem tudták volna leirni.

Béla Józseffel egyidejüleg Vajdenhof Fülöp is Békés-Csabára, szülőföldjére távozott. Hencseynek ő is rögtön megirta, minő czimmel s hova küldje neki leveleit.

Ihász és Rajki szintén elhagyták Pestet. Ihász Sopronba, Rajki Pozsonyba távozott. Rajkihoz csatlakozott később Likhárdus is.

Igy oszlott szét egyidőre a kisded gyülekezet. Búcsuzásuk megható volt.

– Kedves szeretett társam – irta Béla József Hencseynek – a te elmeneteled sűrű könyhullatásomra esett énnekem. Szomoruan köszöntjük egymást az atyafiakkal. De él az Isten és a mi megváltó Idvezitőnk, és vigasztalásunkra szolgál, hogy te csak test szerint váltál el tőlünk, de lélek szerint velünk vagy!

Minő becses volna az, ha minden levél, melyet társaihoz intézett Hencsey, rendelkezésünkre állana!

Az 1841-ik év eltelt a nélkül, hogy a gyülekezet tagjai ismét összejöhettek volna. Ama nagy elhatározással búcsuztak el egymástól, hogy kiki rendithetlen buzgalommal fogja terjeszteni az uj tudományt.

Alig vetettek számot erejükkel. Alig voltak elkészülve a nehézségekre, melyek utjok elé fognak tornyosulni. Alig hitték, hogy a mai társadalom minden ziláltsága daczára is oly erős szövedéket képez, melynek megbontása majdnem határos a lehetetlenséggel. Talán nem is gondoltak mindezekre. Ábrándos és buzgó lelkük talán csak a hajnal szineit látta, a mely majd rájuk derül. Szent fogadást tettek önmagukban. Egyik se akart Pestre visszatérni a nélkül, hogy azt a vigasztaló hirt ne hozza társainak, hogy az üdvösség utja ismét megnyillott nehány együgyü lélek előtt s az uj tudomány ismét megvilágitá néhány hivőnek lelki szemei előtt istennek országát.

Hencsey az egész nyarat és őszt otthon töltötte s napi műhelybeli foglalkozásán kivül szorgalmasan igazitgatta czikkeit és szorgalmasan dolgozott – mint egyik levelében irja – az urnak kertében, melynek gyomlálása ő reá is, mint egyik méltatlan szolgára rá bizatott.

Munkája nem volt egészen eredménytelen.

Volt Keszthelyen egy fazekas-mester, másként gelencsér, Majcza Ferencz nevü. Ez maga is megtért, felesége is. Később a férj meghalt s özvegy felesége átengedte lakását szent gyülekezet tartására. A kiket a környékben Hencsey és Kovács megtéritettek: időnként itt tartottak isteni tiszteletet.

Főleg a szőlőhegyi falvakban szereztek hiveket.

Kovácsék fészke, Nemesfalu is szőlőhegyi falu; nem egymás mellé épitett lakóházakkal, hanem szétszórt szőlőhegyi hajlékokkal, melyekben állandóan ott laknak a tulajdonosok. Többnyire kis vagyonu emberek és családok, a kiknek a hajlékon, szőlőn és szőlő lábján kivül alig van valami más birtokjuk. Boruk, gyümölcsük elég terem, eladásra is jut. Nyáron Somogyvármegyébe mennek át arató munkára. Őszszel, tavaszszal eljárnak napszámba szőlőmunkára, télen erdei munkára. Kenyerük, ruházatjuk megvan, a tél nagy részét munka hián elmélkedésben, szomszédokkal való társalgásban, jámbor mulatozásban töltik el. A téritő szava könnyen lelkükhöz fér.

Ilyen szőlőhegyi falvak Keszthely közelében északon Tomaj és Cserszeg, keletre Gyenes, Diás, Vanyarcz s még tovább Badacsony hegyétől keletre Kis-Örs, Ábrahám. Az ábrahámi szőlőhegységben seregesen akadt hivőre Hencsey.

Oka az, hogy a közel szomszédságban van Nemes-Káptalan-Tóti falva, hol Ferencz nagybátyja lakott, kinél sokszor megfordult s kinek beszédei után a jámbor szőlőhegyi egyszerű nép őt már jó hirből ismerte. A páhoki pap esetét is mesés változatokban regélték itt az emberek.

Első híve Ábrahámban Kenyeres Juliánna asszony lett, Károly Péter felesége. Ez asszony monoszlói származásu kálvinista nő volt, megtéritette utóbb férjét és sok ismerősét. Nem volt már fiatal asszony, 1796-ban született, tehát 45–46 éves volt Hencsey téritése idejében. Nagyon kegyes, beszédes és szentirásismerő asszonynak mondják. A többi hivő közül Tóth András kékfestőt s Horváth Ferencznét, születési neve szerint Csigó Sárát emlitem föl. Tóth András tanitóvá is lett a nazarénusok közt, de később hitetlenségben találták s a gyülekezetből kirekesztették.

Apjának és anyjának alig merte Hencsey az uj hitre térést ajánlani. Imre öcscse, mint felszabadult iparos legény, vándorolni ment s a nyár óta már Szegeden volt műhelyben. A család kebelében tehát nem volt tér a tanitásra.

De nem is igen lehetett. Apja, a falu öreg kovácsa, bár hajlott és gyengülő korban, még mindig nagy szellemi felsőbbséget gyakorolt a fia fölött. Megállapodott falusi észjárása, elmés ötletei s határozott modora előtt meg kellett hajolni az ifju szelid lelkének, költői kedélyének s vallásos ábrándjainak. Mindezt az öreg üres, hiába való érzékenykedésnek tekintette. A sok imádkozásról, könyvolvasásról, szentirás magyarázatról és kegyes beszédről ugy vélekedett, hogy az csak paphoz, baráthoz, öreg uri dámához illik, de paraszthoz, lakatos legényhez, életre való emberhez nem illik. Ha valami effélét fiánál észrevett: kinevette vagy jól összeszidta őt. De fia eszejárásán valami dicsérni vagy méltányolni valót nem talált.

Az öreg eszejárásának ismertetésére maga Hencsey ir le egy esetet szeptember 11-én kelt s Kovácshoz intézett levelében.

Künn voltak az erdőn szenet égetni. A rokolányi erdőszélben égettek szenet a Csányra vezető ut közelében. A szénégető-gödröt és katlant egész nap, egész éjjel szemmel kell tartani. Az eltakart tűznek kilobbanni nem szabad, mert akkor kialszik s a faág nem szenesedik meg. Éjszakára két embernek kell ott lenni, hogy ha az egyiknek szemét elneheziti az álom, ébren legyen a másik.

Egyedül voltak az erdőn az apa és a fiu. Az ég csillagos, de a lombtól alig lehetett látni. Az erdő némaságát nem zavarta hang. Csak a gétyei, nemesszeri, rokolányi kakasok hangját lehetett hallani a közeli és távoli szomszédságból. Az erdőnek és az éjszakának sötétségében némán bámulta apa és fiu a szénkatlan kupaczából gomolygó, alig látszó füstöt.

Végre megnyilatkozott a fiu szive és szája. Elmondta apjának a pesti szent gyülekezet dolgait. Elmondta az uj tudományt, megismertette a hivők kegyes életét s elárulta a rendithetetlen elszántságot, mely szivüket eltölti. Lerajzolta a jövendőt, melynek az uj egyház eléje néz. S beszéde végén, bár burkoltan, arra kérte apját, legyen ő is tagja az uj gyülekezetnek.

Az öreg kovácsnak is fölengedett kissé a lelke. Se guny, se harag nem támadott szivében. A jó gyermek szelid és okos beszéde, mély vallásossága meghatotta őt is. Az éjszaka, az erdő, a magányosság bizonyos elandalodásba vitték őt is.

De azért megmaradt a kemény elméjü öregnek s azt felelte:

– Már fiam, mind elhiszem én, hogy nektek igazatok van. De lásd, én már ugy vagyok a magam hitével, mint anyáddal. Ismerek én anyádnál sokkal szebb és sokkal jobb asszonyt eleget, de én már ezzel öregedtem meg s azt a szomszéd menyecske kedveért el nem hagyom.

Hencsey soha nem szólt többé apja előtt az uj hitről egy szót se.

VI.

(Hencsey utazni készül. – Kovácsnét megint feddi a nem igaz-mondásért. – Utra kél. – Kalandja a dőzsölőkkel. – Fölkeresi a barátot.)

Szorgalmasan el-ellátogatott Hencsey az egész idő alatt, mig otthon volt, Nemesfaluba Kovácsékhoz s ezek is gyakran átmentek hozzá Szent-Péter-Urba és pedig hol együtt, hol külön; egyszer Kovács, másszor pedig neje.

Hencsey ilyenkor kifogyhatatlan volt az oktatásban és a szentirás magyarázásában. Gyakran együtt töltöttek egész napokat és éjszakákat s Hencsey az erdőkön keresztül mindig elkisérte vendégeit a Zala folyó partjáig, a szent-györgyvári átjáróig, a honnan már nem messze esett Kovácsék lakása. Kovácsékba egész lelkét, egész buzgalmát s minden tudományát át óhajtotta ültetni.

Tudta, hogy örökké nem marad szülőföldjén. Erős vágyat érzett Pestre menni az atyafiakhoz s meglátogatni országszerte mind azokat, kik az ő lelkével rokonok, az ő tudományában részesek.

Ezen kivül volt egy nagy terve, melyet hiven ápolt kebelében, melyet közlött szülőivel s melynek végrehajtását szülőinek ellenzése daczára is elhatározta. E terv abból állott: kimenni Svájczba, meglátogatni Fröhlichet, meghallani annak tudományát s közölni vele irásait. Ez irásokat kinyomatni óhajtotta s a hivők birtokába akarta juttatni. De tudta, hogy nálunk Magyarországon a sajtóviszonyok a kinyomatást meg nem engedik, szentül hitte azonban, hogy Svájczban megengedik.

Szegény fiu! Ugy aggódott hite miatt Magyarországon, hol pedig se őt, se utódait az állam folytonosan soha nem üldözte s ugy vágyakozott a szabad helvét földre, hol pedig Fröhlich a vallásüldözés borzasztó kinjait szenvedte át, a melyeket gyöngéden szerető hű férj s lelkiismeretes apa csak átszenvedhetett. Magyarországon csak annyi korláta volt a szabadságnak, a mennyire az osztrák befolyás ide kiterjeszkedhetett. A magyar hatóságok hite miatt nem bántottak senkit.

Tervének végrehajtását akkorra halasztotta, a mikor Imre öcscse vándor útjáról hazatérhetett s a mikor ez apja műhelyét átveszi s ő szülőinek engedelmével nyugodtan távozhatik. De százszor megfordult agyában, vajjon visszatér-e még ő valaha hazájába s lehajthatja-e még fejét a szülői ház enyhe árnyékában?

Szegény ember utazása sok viszontagsággal járt abban az időben. A gyalogjárás sok idővel jár. Nélkülözés, betegség, rossz emberek, balsors mindig fenyegetik az életet és az egészséget. A ki erősen tud képzelegni: az előtt az ismeretlen jövendő még akkor is tele van balsejtelmekkel, a mikor azt ragyogónak látja. A bánatos lélek borút lát még a déli nap verőfényén is. Hencsey pedig bánatos lélek volt. Tévelygőknek látta az emberi lelkeket s boldogtalannak a világot.

Ezért sietett egész lelkét Kovácsba és nejébe átönteni. Hogy szülőföldjén legyen valaki, a ki tanítson, buzdítson és erősítsen, ha ő vissza nem tér.

Eszembe jut itt egy kicsinynek látszó dolog, mely azonban Hencsey jellemére ragyogó világot vet.

Egykor Kovács József és neje Hencseyt meglátogatta. A férj bement a műhelybe Hencseyhez s a nő künn az utczaszínen álldogált és várakozott. Vasárnap volt s egy ember jött a misére Vörrüből, a szomszédos kis falucskából.

Látván az ember a nőt magánosan álldogálni, közel ment hozzá, jó reggelt kívánt neki s beszédbe ereszkedett vele. Beszéd közben kérdezte a nőtől: hová való s mit keres itt? Kovácsné félt az igazat megmondani s azt mondta, Boldogasszonyfára megy, de az útját nem tudja s szeretné, ha valaki útba igazítaná, – ezért ment be az ura kérdezősködni a házba.

Ez hazugság volt. Ártatlan és kicsiny, de mégis hazugság. Nem is volt rá semmi szükség. Nem is szülte más, csak a női önérzet. Miért tudja meg azt az idegen, ismeretlen ember, hogy ő, habár férjével is, egy ifjú látogatására jött ide?

Hencsey később megtudta ezt s e miatt rendkívül elszomorodott. Hogy egy néne, mint ő nevezé; – Krisztusnak egy igaz követője, mint ő hitte; a szent gyülekezetnek egy tagja, kit ő tanitott és keresztelt meg – akármely kicsiny vagy nagy dologban hazugságra vetemedjék s az igazat, ha kérdezik, ne merje megvallani: e tényen lelke felháborodott.

Rögtön írt Kovácsnak s levelében a többi közt erről így emlékezett:

– És arra is kérlek, hogy a feleségedet minden kitelhető szeretettel intsd meg, hogy mindig, minden lépésével igazságban járjon, mert különben nem illik az atyafiakhoz és ők méltatlannak tartják istennek gyülekezetében. Csak az fáj nékem, hogy ő miért hazudott? Miért mondta, hogy Boldogasszonyfára akart menni, holott én hozzám jött? De én ezért neki még egyszer szivemből megbocsátok, mert tudom, hogy azt félelem miatt tette és te ne bántsd meg goromba szóval, csak ezután legyen tiszta életű!

Ime ilyen erkölcsi fogalmai voltak Hencseynek!

Ugyanez év őszén Kertész András visszatért Erdély felől Pestre s Zalavármegyébe is ellátogatott Hencseyhez. Innen Kovácsékhoz ment s ezeknél akart néhány napot tölteni s itt urvacsorával is élni. Hencseynél nem tehette, mert ott csak ketten voltak nazarénusok, de Kovácséknál már hárman lehettek. Azt azonban még se akarta, hogy habár csak egy napig is munka és szolgálat nélkül ingyen legyen Kovácsék terhére. Be akart ama nehány napra hozzájuk szolgálatba állani.

Erre nézve igy ir Hencsey Kovácsnak:

– Legyen hála a mi minden bajunkat felismerő szent Istennek, hogy ezen atyánkfiát a mi lelkünknek serkentésére hozzánk elküldeni méltóztatta, a kit is édes atyámfia, a mennyire tőlünk kitelik, a régi keresztyén atyafiak szokása szerint becsületben tartsunk. – Erre nem szükség, hogy tanitsalak, mert bizom, hogy az Úrnak ama lelke, ki felszabaditott a törvénynek átkától, meg fog téged tanitani, miként cselekedjél. A mint hallom tőle, nálad kiván ideig-óráig szolgaképen lenni, de kérlek, ne úgy nézzed, mint szolgát, hanem úgy, mint az Úr Jézus Krisztusban fölesküdött atyádfiát, hogy a mi Jónk meg ne bántódjék!

És később igy folytatta levelét:

– Arra is kérlek édes atyámfia, mivel Andrásnak is szándéka van urvacsorát venni, a szolgálót jó volna az alatt, habár csak papirosért is, Keszthelyre elküldeni, mert nem tanácslom, hogy annak szeme előtt történjék ez. Mert ugymond a példabeszéd, egy bolond akkora követ vethet a kutba, hogy száz okos se tudja kihuzni.

Minő gyöngédség s minő apróságig kiterjedő figyelem ez!

Az alatt, mig ezek itt történtek, a mig Kertész András pár heti tartózkodás után innen Pestre visszament, Béla József szintén elvégezte dolgait Tolnavármegyében. Sikerült neki különösen Szegzárdon Fekete Józsefet s nejét Bartha Borbálát megtériteni.

Béla meglátogatta Gasparichot, a barátot is, Hencsey leveleit megmutogatta Gasparichnak s megkérte ezt, hogy levélczimét mind az ő számára, mind Hencsey számára irja föl.

Mind e dolgairól Béla József 1842. évi január 15-én Pesten kelt levelében értesiti Hencseyt. E levélben különösen kéri Hencseyt, hogy siessen Pestre, ne hagyja árván a gyülekezetet.

E levélben több érdekes dolgot is érint. Irja, hogy Kertész András végképen el akar költözni Pestről s le akar mondani a mesterség folytatásáról. Szándéka Erdélybe visszamenni, – »dolgát Istenre bizni« s egyedül »az évangyéliom hirdetésének élni«.

Irja azt is, hogy Lajos öcscsétől, Hencsey Imrétől sok és szép levelet kap Szegedről s ezekben igéri, hogy husvétra ő is Pestre akar menni, hogy a szent gyülekezetbe elvégre régi óhajtása szerint bejuthasson.

Irja továbbá, hogy Denkel kapott levelet a svájczi atyafiaktól s különösen szép buzditó levelet Fröhlichtől magától is.

Irja végre, hogy mind azok, kiknél Hencsey a jó magot elvetette, fölvették a keresztséget s beléptek a szent szövetségbe.

– Hála legyen az Izrael Istenének! Békesség van köztünk és egyenlő akarattal munkálkodunk, a mint régen és mindig óhajtottuk.

E levél vétele után Hencsey otthon maradni nem akart. Dolgait rendbe szedte, szülőitől és ismerőseitől érzékenyen elbucsuzott s a következő február hónapban már Pestre érkezett.

Utazása lassan ment. Mintha nehéz szivvel vett volna bucsut szülőföldjétől. Egy napot Nemesfaluban töltött Kovácséknál. Keszthelyen is egész napja telt el. Ferencz bátyját is utba ejtette. Havas, szeles, förgeteges, hideg idők jártak.

Sajátságos kalandja volt Vörös-Berényben.

E falu Veszprém vármegyében fekszik a Balaton partján. Ma már Almádi néven hirneves balatoni fürdőtelep fekszik a határán. Akkor nagy szőlőterületek foglalták el a hegyek és dombok oldalát.

A falutól kelet felé a szőlőgyepük mellett vezet a szabályozatlan út a Mezőföld felé. Az utra nézett egy szent-királyszabadjai kisnemes embernek Horváth Jánosnak pinczés szőlője. A pincze előtt sajtóház, a tágas sajtóházban hatalmas tűz lobogott a katlan-sarokban. Bográcsban készült az illatos pörkölt, jó kedvü volt a gazda, több nemes barátjával hangosan mulatott. Az előző 1841-ik évben ritka nemes bor termett, a szőlőhegyi hajlékok tele voltak vidámsággal.

Hencsey hallotta a jó kedv zaját. Az ő szomorú lelke idegen volt ettől. Délután volt, egyébként is sietett, hogy mire este lesz és besötétedik, falut érjen s Litérre bejusson. Az utak nem voltak rendes utak, csak dülő utak, erdőkön is vezettek át, nem is ismerte őket jól, a Bakony is közel van már ide, bizony sietni kellett, hogy még világossal valami alkalmas éjjeli tanyát érjen. El akart surranni a mulató társaság előtt, nehogy valamiképen észre vegyék.

Észre vették. Utána kiabáltak. Hivták be magukhoz egy pohár borra, egy falat enni valóra, egy kézszoritásra.

Mit tegyen?

Ha elfut: utána iramodnak, elfogják, erőszakkal visszaviszik, velük kell átdőzsölnie az éjszakát. Ha szép szerivel szót fogad: akkor is ez lesz ugyan a vége, de akkor talán mégis könnyebben szabadul.

Bement a hajlékba, szerényen üdvözölte a kisnemes urakat s elfogadta a kinált poharat, de egyuttal szólt is:

– Meg kell mondanom szerelmes atyámfiai, hogy tudtotokra essék, hogy én se bort, se egyéb ártalmas csábitó italt nem iszom.

Nagy kaczagással fogadták az egyszerü, de szokatlan nyilatkozatot. De egyiket-másikat mégis meglepte e kijelentés. A vendégek egyike a bizalmas szóban ütközött meg.

– Vajjon szép öcsém, hol őriztünk mi együtt csürhét, hogy te mindjárt csak úgy te-tu módra kezded a beszédet.

Hencsey szeliden felelt.

– Istennek fiai vagyunk mindnyájan s testvérek az Ur Jézus Krisztusban. A jó testvérek pedig bizalmasan szólnak egymáshoz.

Igaz és édes szó volt ez ő tőle. Ismerték is a nemes urak ezt a hangot, hiszen kálvinisták voltak, a kik a szentirásban s annak magyarázatában eléggé jártasak. Köztük is szokásban van ez a felfogás istennek házában s a köztanácskozásban. De bizony nincs a pinczeszeren. Ott mulatni kell. Ott a jó kedv az első kötelesség. Adomák, vadászkalandok, követválasztási esetek, családi patvarkodások és kibékülések, házasságok, hazafias és dévaj dalok, harsogó felköszöntések: ezekből áll a pinczeszeri mulatság, nem a szentirás igéiből.

El is rontotta dolgát ezzel Hencsey, valamint uti tervét is.

Most már épen nem eresztették. Velük kellett maradnia, velük enni-innia s mulatnia. Egész délután, egész éjjel, sőt még másnap se szabadulhatott. Ezt irta Kovácsnak Pestről:

– Sok nagy kitanulhatatlan végezése van az Ur Istennek. Egész testem elbágyadott ebben a nyers felebaráti szeretetben. Hát még a lelkem. Pedig ezek lélek szerint jó emberek, mégis ugy meggyötörtek engem!

Székes-Fehérvárott is töltött egy-két napot. Hosszu értekezése volt itt a baráttal. Az egyszerü áhitatos nagy léleknek a tüzes, szenvedélyes nagy lélekkel. A tanulatlan agynak a tanult, tudományos fővel. Fontos volt ez az értekezés nagyon.

Mielőtt azonban ennek lefolyását s eredményét elmondanók: meg kell ismerkednünk a baráttal tüzetesen.

Nagy alak volt. Sokat küzdött, sokat szenvedett. Vértanuként halt meg. Megérdemli, hogy megismerjük.

A TÜZES BARÁT.

I.

(Miért hivják a barátot barátnak? – A tüzes barát sorsának jellemzése. – Hol és mikor született? – Szülői és testvérei.)

Miért nevezi s mióta nevezi a magyar ember a szerzetest barátnak: nem tudom. Sok száz esztendő óta nevezi annak közbeszédben is, irodalomban is. Ha két férfi testvér gyanánt szereti egymást s teljes bizodalommal osztozik egymás örömében és bujában, segitője és szövetségese egymásnak életre-halálra: az a két férfi barátja egymásnak. Nem testvérek, nem rokonok, más-más szülők gyermekei, mégis szeretik igazán, mélyen, örökre. Ha jó barátok.

A magyar a szerzetest is barátnak nevezi. Pedig a magyar nép sohasem volt vakbuzgó; sorsát, jövőjét, érzelmeit sohase bizta szerzetesre; történelmi nagyjai közt, igazi nagyjai közt sohase volt szerzetes. A nőszerzetest már nem nevezi asszonybarátnak, pedig a nőszerzeteseket egykor talán jobban kegyelte, mint a férfinemen lévőket.

S minden szerzetest barátnak nevez, csak valami jelző szóval különbözteti meg őket. Fehér barát, tarka barát, vörös barát, szürke barát, néma barát, fekete barát, fatalpu barát, cseri-barát, kopasz barát, kolduló barát: mind valamennyi más meg más szerzetnek a neve.

Ismer tüzes barátot is. De ez a szó: tüzes, nem külön szerzet neve. A hogy ismer tüzes asszonyt, tüzes lovat, tüzes nyelvet, tüzes angyalt, tüzes istennyilát, tüzes pallóst: ép ugy ismer tüzes barátot is. A lángszavu, nagy indulatu, gyors igéjü, fáradhatatlan barátot nevezi tüzes barátnak.

Ilyet ismert egyet a magyar függetlenségi harcz 1848-ban és 1849-ben. Tul a Dunán nem is ismerték igaz nevén. De a tüzes barát néven mindenki ismerte.

Különös férfiú volt ez, ki nagy szenvedélyei elől a sorsnak végzetes csapásai alatt félrevonult a világtól és csendes zárdának homályos rejtekében tölté viharos életének legszebb idejét.