Part 4

(Az első nazarénus keresztelés Magyarországon. – Ennek helye és ideje. – Hencsey fölveszi a keresztséget.)

A megtérőt heteken, hónapokon, sőt néha éveken át tanitják ugy magányosan, mint isteni tisztelet alkalmával a gyülekezetben. A keresztségen és urvacsorán kívül, miként a kálvinisták, minden szentséget tagadnak; minden szertartást, intézményt, egyházi rendet s kötelező szokásokat mellőznek; minden ékes templomot s istentiszteletre szánt különös épületet kárhoztatnak. Külső jelek, fogadások és cselekmények nem voltak elégségesek arra, hogy a megtérő igazi hitvallásáról bizonyosak legyenek. Ugy vélték tehát, hogy naponkénti érintkezés, oktatás és vallásos társalgás után kell meggyőződést szerezniök arról: vajjon a megtérő elfelejtette-e már az idegen vallási szokásokat, emlékeket, szólásokat s gondolkodást, melyet egykor a gyermeki lélekbe szülők és tanitók, mindennapi látások és hallások bevéstek s melyek a gyermeki kortól kezdve folyton erősödtek? Vajjon teljesen meggyökereztek-e már lelkében az uj hitvallás tételei s üdvözitő igazságai?

E meggyőződésre el kellett jutniok. Az együttlakásnak és mindennapi érintkezésnek kétségtelen bizonyitékot kellett arra nyujtani, hogy az uj hit a megtérőnek vérévé vált. Hogy a megtérő az uj hittől várja lelkének nyugalmát a siron innen s az örök üdvöt a siron túl.

Csak akkor részesitették a keresztség szentségében.

Hencsey 1840. évi május 8-án vette magára a keresztvizet. E nap nevezetes nap volt. E napon kezdődik Magyarországon a nazarénus felekezet.

E felekezet e napon tartott rendes isteni tiszteletet Magyarországon. Eddig csak ketten voltak hivők: Denkel és Kropacsek. Két ember pedig még nem gyülekezet, nem szentegyház. De e napon már hárman, sőt négyen voltak együtt s alkották meg kisded gyülekezetüket, mely az ő álmadozásuk szerint arra volt hivatva, hogy az uj vallást az ország széles határai közt elterjeszsze. Ők legalább azt hivék, arról ábrándoztak, hogy bennük és általuk vettetett meg az uj anyaszentegyház szegletköve.

A Kerepesi-út 5-ik számu háza s Pecznik János pesti lakatos műhelye volt az ünnep szintere.

Négyen voltak együtt e műhelyben. Denkel a tanitó; Kropacsek a hivő s amannak svájczi utitársa; Hencsey Lajos, a ki most volt a keresztvizet magára veendő és végre Béla József, kit már Hencsey vezetett be az uj tudományba. Róla még sokszor lesz szó történetünk folyamában. Rá még nagy szerep vár itthon is, de a tengeren túl is. Most már megengedték neki, hogy a keresztelésnél jelen legyen, noha még arra nem találták méltónak, hogy a keresztségre bocsássák.

Valami ünnep volt e napon.

Megvárták, mig a legények és inasok eltávoztak hazulról vagy elfeküdtek erre-arra. Megvárták, mig a Kerepesi-út elcsöndesedett s ajtót és ablakot bezárva, késő éjjel tartották az isteni tiszteletet.

Fehér asztalkendőt tettek a kohó mellett való kis asztalra s erre egy kancsó vizet. A csöbör az ülő mellett tele volt hütő vizzel. A faggyúgyertyák égtek függő tartóikban a falakon.

Az ünnep énekkel kezdődött. A kálvinisták templomi zsoltárkönyvéből énekeltek el egy éneket. Most már a nazarénusoknak maguknak is vannak énekeik s énekes könyveik; – akkor még Svájczban is és Denkel utmutatásai szerint itthon is a kálvinisták könyvét használták.

Ezután egyszerü és buzgó imát mondtak együtt mind a négyen, melyre őket Denkel tanitotta.

Az ima bevégzése után Denkel az uj-szövetségi szentirásból olvasott föl egy részt s erről tartott a hiveknek vallásos előadást.

Mikor ezt elvégezte, Hencseyt a keresztviz elfogadására hivta fel. Hencsey leölté dolmányát, mellényét és nyakravalóját. Inge nyakát megoldozta s kétfelé lehajtá. Feje, nyaka, vállai meztelenek voltak.

A felhivásban e szózatot intézik a hivekhez:

– Térjetek meg és forduljatok el minden álnokságaitoktól és tinektek az álnokság nem lészen romlástokra, mert meg vagyon irva: nem gyönyörködöm a halálra valónak halálában, hanem hogy megtérjen és éljen.

Ekkor lényegileg az apostoli hitvallás tételeit kérdezte egyenkint Hencseytől.

– Hiszed-e, hogy egy isten vagyon, ki teremtette a mennyet és földet, ki mindenhol jelen vagyon és tud mindeneket?

Hencsey meghajtott fővel, de erős hangon felelte:

– Hiszem.

– Hiszed-e, hogy Jézus Krisztus Istennek fia és hogy öröktől fogva való?

Hencsey felelte:

– Hiszem.

– Hiszed-e a Szentlélek Istent, ki megszentelt minket, ki oktat minket, ki vezérel minket és a ki minden jó erkölcsöt nevel bennünk?

– Hiszed-e a közönséges keresztyén anyaszentegyházat, mely irtózik a bűntől és hajlandó az isteni parancsolatoknak megtartására?

– Hiszed-e az örök életnek megnyerését?

Hencsey felelte:

– Hiszem.

Ekkor Denkel megfogta Hencsey kezét s oda vezette őt a hütő vizhez. Hencsey a hütő viz fölé hajolt. Denkel kezébe vette a kancsót, Hencsey fejére önté a vizet s egy lassu imával beavatta őt a választottak szentségébe.

Ennek megtörténte után a három megkeresztelt között kenyérrel és borral kiosztatott az urnak szent vacsorája. Béla József sóhajtva és könyező szemekkel nézte e szertartásokat. Ő még nem volt méltó ezekre.

Az urvacsorának vétele után kezébe vette Hencsey a szentirást s felolvasván a tékozló fiuról szóló elbeszélést, gyönyörü beszédet tartott arról, miként pazarolja az emberi nemzetség istennek áldásait s a megváltás üdvét és miként pazarolja önnön lelkét, melyet elmerit a világi örömök undokságaiba a helyett, hogy azt az örökké való örömök megnyerésére tisztává és alkalmassá tenné.

Éjfél rég elmult már, mikor a hivők kisded gyülekezete szétoszlott, mikor Kropacsek és Béla haza távoztak.

De valamennyien, még Denkel is, azt gondolták s azt mondották Hencseynek:

– Most már te légy a mi tanitónk!

HENCSEY TÉRITŐ MUNKÁJA.

I.

(Béla József. – Kovács József és felesége. – A zalavármegyei mozgalmak. – Hogy lehet szilaj kortesből nazarénus?)

Hencsey rövid időre eltávozott Pestről. Czélját egyelőre elérte s élénk vágyat érzett most lelkében apjának és anyjának meglátogatására. Haza ment tehát Szent-Péter-Urba, hol azonban csak junius végeig maradt.

Ez időt is eredménynyel használta fel. Szorgalmasan irt Béla Józsefnek, hogy őt az uj hitben oktassa s napról-napra jobban megerősitse.

Béla Józsefről már előbb is megemlékeztem. Ő is lakatoslegény volt s Hencseyvel egykoru. Liptóvármegyében Hradeken született és növelkedett. Tudott magyarul és tótul beszélni. A német nyelvet Pesten és Ausztria fővárosában Bécsben sajátitotta el. Mikor Pesten a Kerepesi-úton a Magyar Nemzeti Szinházat épitették: akkor ő is Pecznik János műhelyében dolgozott. Ez a műhely szállitotta a Nemzeti Szinházhoz a lakatosmunkák nagy részét. Béla volt Hencseynek legmélyebb tisztelője s legengedelmesebb, mondhatni rajongásig ragaszkodó barátja, ki Hencseyt elkisérte mindenüvé, elkisérte még külföldi utjára is s haldokló ágyánál az fogta föl utolsó lehelletét. De utolsó áldását is.

Hencsey uj hiveket is szerzett ama néhány hét alatt, mig otthon tartózkodott. Az uj hivek: Kovács József és neje Pap Novák Anna, kik Szent-Péter-Urhoz nem messze, Nemes községben, Keszthelynek is szomszédságában laktak.

Ezt a községet ma nem e néven ismerik. Van ott egy kis község, melynek a neve Boldogasszonyfa. E mellett volt egy szőlőhegyi község Nemesfalu névvel. E két község ma már egyesült s most Boldogasszonyfa nevet visel. A helybeliek sokáig Nemes-Boldogasszonyfának nevezték az egyesült falut. Itt laktak Kovács Józsefék s velük együtt néhány kisnemes.

Minden térités közt ezt tudom legkevésbbé megmagyarázni. Itt nagy lélektani nehézséget látok magam előtt.

Kovács József nemes ember s közbirtokos volt. Kisded birtokán mezei gazdasággal s ezen kívül szőlőmiveléssel foglalkozott. Hencsey gyakran fölkereste leveleivel s ő ennek viszonzásául hűségesen följegyzett mindent, mi Hencsey életére s a kisded felekezet ügyeire vonatkozott. Adataimnak nevezetes részét az ő jegyzeteiből meritettem.

Kovács iskolázott ember volt. A gimnáziumi tanulmányok bevégeztével azonban félben szakitá az iskolákat s haza ment kisded gazdaságára. 1836-ban megnősült s a szemrevaló csinos Pap Novák Annát vette feleségül. Németül egy szót se tudott, de latin nyelven képes volt irni, olvasni és beszélni. Később, mikor Hencsey közbenjárására Fröhlichhel levélbeli érintkezésbe lépett, ő latin nyelven irta leveleit Fröhlichhez, valamint ez is ő hozzá. Fröhlichnek Zürichben és Strassburgban kelt néhány latin levele innen került az én kezembe.

Természete szilaj és indulatos volt. Nagyon csekély szó elég volt arra, hogy kedélyállapotának nyugalmát a hirtelen kitörő harag lobogása váltsa föl. Gyakran tettlegességre ragadta el indulatja s helytelen tettei miatt nem egyszer idézték biró elé. Egy alkalommal el is itélték több hónapi fogságra, melyet ki is töltött, mikor már a nazarénusok közé tartozott.

Zalavármegyében ekkor a megyei pártélet rendkivül élénk volt. Minden tisztujitás és minden követválasztás nagy izgalommal folyt le. Gyakran erőszakos cselekmények háboritották meg az alkotmányos élet folyamát s az 1843-iki követválasztást hullák és véres tetemek nagy sokasága bélyegezte meg.

Nem akarom ez életet bővebben ecsetelni, nem akarom részleteit elsorolni. Deák Ferencz nagy államférfiui alakja volt e mozgalmas élet jelszava. E miatt történelmi jelentőségü volt Zalavármegye ekkori közélete. Figyelt rá az egész ország s a mult század 40-es éveinek hirlapjai hiven megörökitették a részleteket.

Kovács mind e mozgalmakban részt vett s bár kisnemes volt, de elevenen érdeklődött a közdolgok iránt, tehát tetemes részt vett bennök. Természetesen nem a zöld asztalnál, nem is az ország szine előtt, nem is vezérszereplésben, hanem mint a legszegényebb zalai nemesek egyike, elvegyülve a nemesek tömegében. E tömeg, mint minden sokaság, sokszor öntudatlanul, sokszor ittasan s csaknem mindig tulhajtott eszmék mámora közt vállalkozott valamely elvnek megdöntésére vagy támogatására. Sőt nem is elvnek, hanem csak valamely elv mögött izzó érdeknek vagy szenvedélynek.

És ez embert, a ki iskolázott volt, a ki kedvelte a szilaj korteséletet; az indulatos, családos, nemes és birtokos embert egy szegény, iskolázatlan kézműiparos ifju, egy vándorló legény megnyeri az uj hitnek, mely örök lemondást követel s a szelid életnek, mely ég-föld távolságnyira áll a kortesvilág szilaj élményeitől.

Megnyer az uj hitnek oly embert, a ki a régi hitre se ad semmit, nem azért, mert régi, hanem azért, mert hit. A ki a hit bensőségei fölött sohase elmélkedett, a kinek szive a hit borongó érzéseit nem ismeri s a ki az egész hitvallásban csak az egyházat s annak is csak külsőségeit vette észre eddig.

Hencsey ennél nagyobb diadalt soha nem aratott. Az ő ábrándos lelke és szelid, vallásos kedélye soha jobban ki nem fejtheté erejét és hatalmát, mint a mikor e félmivelt és elszilajult lelket a hitnek enyhe igájába befoghatá. Igaz, hogy gyermekkorától fogva ismerhette Kovács Józsefet, de mégis csak néhány nap alatt hajtotta végre e csodálatos téritést. Minő kár, hogy társalgásuk részletei nem állanak rendelkezésünkre.

De a mi keveset tudok e részletekből: el kell mondanom.

Kovács József pinczéjébe a szelelő lyukon át bebotlott egy rókakölyök s ezt Kovács elevenen elfogta. Heteken át tartotta s magához és feleségéhez szeliditette. De végre is mit csináljon a rókával? Megbizta feleségét, vigye be a rókát Keszthelyre s ott a piaczon az uraknak adja el.

Az asszony a rókát bevitte s eladta. Azután sietve indult hazafelé. Boldogasszonyfa Keszthelyhez hat vagy hét kilométer távolság, gyalogszerrel másfél óra járás, sietett, hogy délre még idején haza érjen.

A hol a keszthelyi út a páhoki úthoz ér, ott a keresztutnál van egy csárda, vagy legalább volt ez előtt hatvan évvel; Csali csárdának nevezik. Mikor a csárda közelébe jutott: elért egy lassan ballagó ifju embert.

Az ifju tisztes fekete ruhában volt, fején bolyhos selyem czilinder kalap. Ez különösen feltünt a menyecskének, mert ilyen kalapot csak előkelő urak viseltek abban az időben.

Viseltek bizony Pesten a kézműves legények is. A selyem czilinder kalap ugyan akkor is költséges volt s iparos legény nem is vehetett ujat, de az uraságok czilinder kalapját, ha már letették, akkor is meg lehetett az ószeresektől venni néhány filléren. S ezért a legtöbb iparos legény ilyet viselt.

Ilyen volt a Csali csárdánál is annak az ifjunak. Az az ifju pedig senki nem volt más, mint Hencsey Lajos. Épen akkor ment haza Pestről.

A menyecske a czilinder kalap után valami vidékbeli urnak gondolta az ifjut s mikor mellette elment, tisztességesen köszönt neki.

II.

(Hencsey megfeddi a menyecskét. – Kovács Józseffel megismerkedik. – A páhoki esperes arczul üti Hencseyt s elkobozza irásait. – Istennek végezése.)

Az ifju szerényen és szives szelidséggel fogadta és viszonozta a menyecske köszöntését.

Utjuk együtt haladt, a mint a Csali csárdánál letértek az országutról s neki váltottak a nemes-falui szőlőhegynek. Hencseynek is ez volt legegyenesebb utja Szent-Péter-Ur felé. Beszédbe ereszkedtek. Kérdezte az ifju a menyecskét, honnan jön, hova megy, mi járatban van?

A menyecske elmondta keszthelyi utját s hozzátette:

– Nagy nehezen mégis csak el tudtam adni a rókát, de nagyon olcsón. Az uram azt mondta, hogy egy váltó forintot legalább hozzak érte, én pedig nem kaptam érte többet, tiz váltó garasnál. Meg se merem az uramnak mondani. Majd azt mondom, egy váltó forintért adtam el.

Hencsey erre megállt s szelid komolysággal feddőleg nézett a menyecskére. De nem csak nézése volt feddő, hanem szava is.

– Asszony, testvérem az Ur Jézusban, bünös gondolat ez a te szivedben. A mit a te uradnak akarsz mondani: az hazugság. Hazudni nem szabad senkinek, semmiért. Hát az asszonynak az ura előtt hogy volna szabad hazudni, a kivel egy test, egy lélek, mivelhogy igy rendelte az isten!

A nő elcsodálkozott ezen a beszéden. Jobban megnézte a fiatal embert. Igy beszélni csak a pap szokott s a pap is csak a szentegyházban. Most már tudni akarta, ki ez a fiatal ember? Megkérdezte egyenesen.

Hencsey megmondta. Röviden elbeszélte, hogy Pestről jön, szülőit akarja meglátogatni Szent-Péter-Urban. Az asszony emlékezett, hogy hallotta már apja-anyja hirét-nevét. Kérdezte: milyen messze van Pest? Mióta utazik?

– Ötödik napja.

Az asszony részvéttel kérdezte tovább.

– Nem éhezett e hosszu utazás alatt?

Az ifju kivett táskájából egy könyvet s rámutatott:

– Imé, lásd, van nekem a kenyéren kivül más eledelem is!

– Hisz az könyv; – micsoda könyv az?

Hencsey megmutatta az asszonynak a könyv czimlapját: »Uj Testamentom, azaz, a mi urunk Jézus Krisztusnak Uj szövetsége«.

– Ez a könyv, édes testvérem, a szentirás. Ebben vannak istennek igéi, Jézusnak tanitásai, melyek a kenyérnél jobban táplálják lelkünket és testünket.

Kovács Józsefné katholikus nő, soha se látott szentirást, de értelmes és fogékony lélek volt. Hencsey nyomban elkezdte neki a szentirást a maga felfogása szerint magyarázni. Hallgatta az asszony figyelemmel.

Nemsokára azonban hazaértek. Az asszony bemutatta az ifjut férjének. Kovács József jól ismerte a szent-péter-uri nemeseket s az öreg Hencseyt is. Épen déli idő volt. Szent-Péter-Ur oda egyenes vonalban is jó tiz kilométer távolság, vagy három óra járás gyalogszerrel. Az ifjut ott fogták ebéden. Ebéd alatt s kevés ideig még ebéd után is Hencsey csak a szent dolgokról beszélt. Uj hajnal hasadása, uj napnak támadása, uj hitnek és boldogságnak elkövetkezése sugárzott ki beszédéből, szemeiből, egész lelkéből.

De sietett haza szülőihez.

De beszéde csodálkozást, figyelmet, rokonszenvet és tünődést támasztott a kis nemes emberben. Megtetszett neki e különös fiatal ember. Tisztességesen meghivta, hogy házát el ne kerülje ezentul, hanem inkább minél előbb meglátogassa. Hencsey megigérte, hogy harmadnapra visszatér.

Mikor eltávozott, az asszony akkor számolt be a róka áráról s elmondta hűségesen a Csali csárdánál lett találkozás történetét, az ifju feddő szavait s a feddés okát.

Nagy töprengés vett erőt Kovács József lelkén. Istennek különös embere lehetett az a fiatal ember. Mi köze van annak ahhoz, hogy egy ismeretlen menyecske, a kit az előtt sohase látott, igazat mond-e az urának vagy nem? Nem lehet az lakatos legény. Valami kegyes zarándok vagy valami »küldött« ember lehet az. Sohase látott ő olyan lakatoslegényt a világon, a ki szentirással járja be a világot.

Ez a gondolat aludni se hagyta. Másnap kora hajnalban azt mondta feleségének:

– Lelkem, az a fiatal ember nem Hencsey volt, nem is szent-péter-uri volt. Valaki más lehetett az.

– Hiszen édes uram, megigérte, hogy harmadnapra visszatér. Majd megtudjuk holnap igazán.

– Nem ugy van az lelkem. Nem tudok megnyugodni ezen a dolgon. Ugorj át Szent-Péter-Urba, nézz be Hencseyékhez, tudd meg igazán, a kovács fia volt-e az az itt járt ember s mondd meg neki, hogy igéretéről el ne felejtkezzék. Délre még vissza is jöhetsz.

Igy történt.

A menyecske később sok időre már mint özvegy s hatvanadik életéve felé ballagó idős nő beszélte el e jelenetet. S hozzá tette, hogy boldogult férje féltékeny volt, de őt mégis addig sarkalta, mig csak át nem ment Szent-Péter-Urba. Hencseyvel szemben sohase jutott eszébe a féltékenység.

Másnap csakugyan eljött Hencsey, de nemcsak maga jött. Magával hozta Imre öcscsét is, a ki szintén kovácslegény volt apja műhelyében.

E fiura is nagy szerep vár a nazarénusok történetében s elbeszélésünk folyamán még sokszor találkozunk vele.

Julius elejéig volt ekkor Hencsey az édesapjánál. Szorgalmasan dolgozott a műhelyben, de tanitgatott is a vidéken köröskörül. Boldogasszonyfára még két vagy három izben ellátogatott. Kovács Józsefékben volt valamelyes fogékonyság az uj hit iránt, de azt hiszem, annak fölvételére mégis inkább egy szomoru külső esemény birta őket.

Hencsey térítő működése ugyanis nem maradt titokban. Különösen Kovácsék nem győztek eleget beszélni a szent érzésű derék fiatal emberről. Hire utóbb eljutott a páhoki esperes-plébánoshoz is.

Az esperesnek Bertalan volt a neve. Java korabeli, tüzes természetü, lelkes pap volt, hirtelen lobbanó, heves indulatu.

Valaki egyenesen följelentette nála Hencseyt, mint oly embert, a ki naponként olvassa a szentirást és a falubeli népeknek veszedelmes tudományokat hirdet s azokat is a szentirás megszerzésére s olvasására buzditja.

Nem tudom, honnan ered s minő korból, de tudom, hogy tul a Dunán az egyszerű falusi katholikus népnek a szentirást olvasni nem szabad. A papok legalább úgy tanítják: nem szabad. Sok indokot s köztük jó indokot is hoznak elő tanitásuk igazolására.

Az esperes magához hivatta Hencseyt s kérdezte tőle, mi igaz abban, a mivel a följelentés vádolja?

Hencsey a szerénység alázatosságával, de szilárdan s habozás nélkül vallotta meg, hogy ő Krisztus evangyéliomát naponként olvasgatja s a népnek naponként hirdeti. Megvallotta azt is, minő vallást tart ő olyannak, mely mindenben az evangyéliomra van fektetve. Kifejtette az esperes előtt az új hitnek elveit.

Az esperes elképpedt e vakmerőségen. Meg nem foghatta, hogy az ő hiveinek világi romlottsága hogy terjedhetett ennyire! Valóságos pártütést látott Hencsey munkájában az egyház ellen.

Ebben igaza is volt.

De ki is kapta Hencsey a kegyes káromkodás igéiből a maga részét. A pap tüzes volt, indulata is fölgerjedt s harsány hangon beszélt lelkére, hogy mi sors vár rá, ha a veszedelmes uton tovább is megmarad. Könyveinek és irásainak elvétele, az egyháznak átka, börtön, kín és üldöztetés e világon s ördög és pokol és ennek örök szenvedése a másvilágon. Csak győzte hallgatni két fülével.

De nemcsak a szavakat kellett meghallgatnia, hanem testi bántalmat is kellett szenvednie. Mert egyszer a pap, mikor tüzes intéseit Hencsey lassu fejcsóválással fogadta, ugy ütötte őt arczul jobb felől és bal felől, hogy mind a két szeme szikrát hányt tőle.

Hencsey azt irta: »kitombolta magát rajtam a fekete arczu pap«.

A lakatos legény fiatal volt és erős. Ha elragadja az indulat, összetörhette volna a papot. Jó nehéz utazó bot is volt a keze ügyében, de a mikor a pap arczul ütötte, hátra lépett s az ajtó sarkához támasztotta botját. Ugy lépett megint vissza a pap elé, előbbi helyére, üres kézzel. Nem szólt vissza, nem feleselt, szeliden és szó nélkül türte el a testi bántalmat is. De nem is ijedt meg se a paptól és börtöntől, se az ördögtől és pokoltól.

– A mi üdvözitőnk többet is szenvedett.

Hanem attól igenis megijedt, hogy könyveit és irásait elveszik tőle. El még a szentirást is.

Sietett haza.

Irásait, leveleit egy ládába elzárta, de bibliáját nem merte otthon hagyni. Volt egy nagybátyja Káptalan-Tótiban: Hencsey Ferencz, apjának testvérje. A szentirást egyenesen oda vitte el.

Ez a falu Badacsony hegye és Csobáncz vára közt fekszik, gyalogszerrel majdnem egy napi járóföld Szent-Péter-Urtól. Mig oda járt s bátyjánál tölté az időt, eltelt néhány nap.

Alig távozott hazulról: Bertalan esperes a káplánnal vagy a mesterrel együtt azonnal ott termet Szent-Péter-Urban s szoros kutatás alá vette az öreg Hencsey házát. Vele volt az esperessel saját testvéröcscse is, a ki véletlenül akkor is ott volt a szobában, a mikor az esperes Hencseyt arczul verte.

Az öreg kovács nem sokat törődött a dologgal. Természetesnek tartotta az esperes jogát a házkutatásra. De az öreg kovácsné mégis csak anya volt s szép szóval és sürü könyeivel kérte a papot, ne vigye el fiának irásait.

– Az én Lajos fiam nagyon szereti irásait.

Mintha csak olajat öntött volna a lobogó lángra, haraggal kérdezte az esperes:

– Hol vannak azok a könyvek, melyekből fia olvasni szokott?

– Nem tudom, aligha a ládájában nincsenek.

– Vegye elé őket, hadd nézzem meg.

Az anya megtagadta.

– Nem vehetem elő; azt sem tudom, hol van a kulcsa.

Erre a »sátán« a ládát feltörette s az irásokat elvitte magával. Mikor e jelenetet irja le Hencsey: akkor már »sátán«-nak nevezi s nem »fekete arczu« papnak az esperest.

Irásait nem kapta vissza soha. Maga is kérte személyesen, Kovács Józseffel is kérette, ki az esperesnek jó embere volt, de azért irásai oda vesztek.

S most történt az az esemény, mely Kovács Józsefékre oly megrenditő hatásu volt.

Hencsey, arczul üttetése után hét vagy nyolcz nap mulva, átment Kovács Józsefékhez, hogy az esperesnél történt jelenetet elpanaszkodja.

A kemény természetü nemes ember ökle összeszorult, mikor azt hallotta, hogy a pap mily kegyetlenül verte arczul az ifjut s hogy ez mily bárányszelidséggel türte el a bántalmat. Rászólt az ifjura:

– Aztán nem volt fokos a kezében édes öcsém?

– Kezemben volt a nehéz botom, de hogy az ördög meg ne kisértsen, azt is letettem a kezemből az ajtó sarkába. A pap testvérje, ki ott volt a szobában, még ki is nevetett.

– No édes öcsém, most már hiába beszélsz; nem fogadom el a te hitedet. Nem én!

Az ifju téritő nagy szelidséggel felelt:

– Lelki betegség szól belőled, édes testvérem az Urban. A haragot és boszut a megtisztitott léleknek ismerni nem szabad. A mi Urunk Istenünk végez el mindent. A pap és testvérje megérzi az ő kezét nemsokára. Meglásd, édes testvérem az Urban!

Alig mondotta ki e szavakat: hirhozó jött a faluból Boldogasszonyfáról. Lihegve nagy sebten nyitott be Kovácsékhoz.

– Tudja-e nemzetes uram, mi történt? Borzasztó eset történt. A páhoki főtisztelendő ur életét elvette az isten. Délelőtt testvéröcscse halt meg, agyonütötte egy gerenda, mely leesett a háztetőről, délben pedig a főtisztelendő ur esett le holtan a karosszékből!

Hencsey és a Kovács-házaspár elképedve hallotta e hirt.

Hencsey felsóhajtott:

– Adj uram istenem nekik bocsánatot és örök életet.

Kovácsné elkezdett imádkozni.

Férje, a szilaj nemes ember még e napon kijelentette Hencseynek, hogy ha a testvérek elfogadják: ő is belép az uj hitvallók gyülekezetébe.

III.

(A csodában való hit. – Hencsey levelei Kovácshoz. – Nipp Anna meleg szive és meleg hajléka. – Uj hivek.)

Csodáról beszélt mindenki.

A Kovács-házaspárnak uj hitre térését nem tudták megmagyarázni az emberek.