Part 2

Egyikből se.

A nazarénusok kevesen vannak. Nagyjaik sincsenek, mert ők mind szegények s közülök még se a tudomány, se a művészet, se a kormányzás és törvényhozás, se a nagy vagyon magaslatára nem emelkedett senki. A felekezet története csak tegnap kezdődött. Vallási intézményei alig vannak s a már meglevők is egyszerüek és kezdetlegesek. Még szokásaik se lehetnek erősek, – hiszen az a nemzedék, mely az uj hitet megalkotta, ma se halt ki még egészen. Még ma is lehetnek élők a legelső hivők seregéből.

És az ő hitük mégis erős, önérzetük mégis teljes s számuk lassan ugyan, de napról-napra szaporodik.

Én e titoknak mélyére akarok hatolni. Keletkezésük történetét s fejlődésük első folyamatát meg akarom ismertetni. Kisérem őket a felekezet bölcsőjétől fogva s igyekszem egyéni és családi életük rejtelmeibe behatolni. De menten attól az elfogultságtól, melyet más vallásom, másféle miveltségem s másféle társadalmi állásom szülhetne.

Különös gonddal fogok irni Hencsey Lajosról. Arról az ifjuról, ki a legszentebb hitnek rendithetlen erejével csüngött az uj felekezet tanain; ki hitelvekké dolgozta föl a homályos sejtelmeket; ki egyházat alkotott a hivők kicsiny, de lelkes seregéből s kinek buzgósága soha meg nem apadt. Ki éjjeleit s nappalait, ifjuságának minden örömét s végre életét áldozá föl nagy gondolatainak s a jövendő élet és a más világ ábrándos képeinek. Kegyelettel emlékezem meg az ápoló kezekről, melyek a szegény fiu szenvedéseit megkönnyitették s a sirról, mely nem honának földjén, hanem távol idegen országban fedi porladó hamvait. És megemlékezem a jó öreg szülőkről is, kik bizalommal, jó remény fejében bocsájtották el gyermeküket, kinek arczát többé nem láthatták soha.

A történet, a melyet e könyvben elbeszélek, az utolsó szóig hű a valósághoz. Az emberek, a kiket megnevezek, élő emberek voltak mind. Harmincz év előtt, mikor történetem egyik-másik részét irni kezdtem, még éltek közülök néhányan. Talán ma is élnek még. Akkor is bizalommal hivtam fel őket, hogy ha soraim kezükbe jutnak, tegyenek tanuságot soraim igazságáról. S ha tévedtem volna valamiben: igazitsák ki a tévedést.

Történetem a magyar függetlenségi harcz végével véget ér. A kor, a melyről irok, a mult század negyvenes éveinek kora. Az események fonalát tovább kisérni szemeimmel nem állott módomban. Tovább kisérni most már nem is vállalkozom. A kisded társaságot, melyből állott kezdetben a nazarénus felekezet s mely az atyafiak szent gyülekezetének méltán nevezheté magát, szétszórták az élet viszontagságai s én a tagokat az ország különböző részeiben és más országban s a tengeren tul is nem követhettem többé figyelő szemekkel.

De felhivok mindenkit, a ki olvassa e sorokat s lelkesül a történeti igazság teljességeért s a kit e titkos felekezet támadásának részletei érdekelnek: vegye föl az általam elejtett fonalat, kövesse az általam megjelölt nyomokat s legyen munkás abban, hogy a nazarénusok történetét levezethessük napjainkig. Egy kis darab ez a mivelődés egyetemes történetéből; egy kis mutatvány a magyar népszellem erőkisérleteiből. Megérdemli a nemesen gondolkozók fáradozását.

*

Mielőtt történetem elbeszélését megkezdeném: a nazarénus szóval kell tisztába jönnünk.

A magyar felekezet tagjai kezdetben a nazarénus szót és elnevezést nem ismerték, önmagukat ekként soha nem nevezték. E nevet a világ adta rájuk.

A hozzáértők, a tudósok azt állitják, hogy a nazarénus név a nazir szótól származik. E szó a héber nyelvben fordul elő s közhasználatú és valóságos jelentése magyarban annak felel meg, melyet nyelvünk a jött-ment, jövevény, kóbor szavakkal jelez.

Senki ezen meg ne ütközzék. A szót gúnyként szokták alkalmazni, tehát jelentése édes és gyöngéd nem lehet.

A régi héber világban nazir szóval jelezték mindazokat, kik családjuk, községük, felekezetük vagy nemzetségük kötelékéből kiváltak s más családba, más felekezetbe vagy más nemzetségbe léptek át. Nazir szóval jelezték a hontalanokat, a bujdosókat, a szakadárokat, a foglalkozás nélkül csavargókat, a tüzhely nélkül valókat és a jövevényeket. E szó: nazir, jelentett igazságot is, jelentett csufságot és megvetést is.

Nazireusnak vagy nazarénusnak nevezte a zsidó, a ki Samariában telepedett meg, vagy samariabeliekkel szoros viszonyra lépett. Nazarénusnak nevezték Zakariás papnak fiát: Keresztelő Jánost, mikor Judea pusztáin tanitott s a Jordán vizében keresztelt. Nazarénusnak nevezték Józsefet, mikor kis fiával Jézussal Egyiptomból visszatérve Galileában megtelepedett. Nazarénusnak nevezték magát az Üdvözitőt is, mikor a pusztában bolyongott, mikor rokonai megvetették s mikor a Golgotán keresztre feszitették. Nazarénusnak neveztek a középkor homályos századaiban száz meg száz apró felekezetet s még napjainkban is nem egy németországi s más országi titkos felekezetet neveznek e névvel.

Nazarénusoknak nevezték az ős keresztyéneket is az első két század folyamán mind a szent földön, mind Rómában. Semmise bizonyitja ezt jobban, mint Pál apostolnak nagy pöre, a mint leirják ezt a szent könyvek.

Nevezetes pör ez. A mai igazságszolgáltatás is sokat tanulhat belőle. Igaz, hogy a mikor lefolyt, a jog Rómában akkor már magas fokra fejlődött.

Ananiás főpap vádolta Pált eretnekséggel és közcsendháboritással. Pál azonban római polgár volt, a zsidók birósága ellen kifogást emelt, s azért áttették ügyét a római birósághoz. Rómának czezáreai helytartója akkor Felix volt, neki kellett első fokon biráskodni.

Ananiás nem bizott magához. Nem hitte, hogy Pál apostol nagy elméjével, lánglelkével s nagy igazságaival meg tud birkózni. Ügyvéd után nézett.

Volt Jeruzsálemben egy hires ügyvéd. Római jogász, a neve volt Tertullus. Ezt fogadta meg a főpap vádló ügyvédnek s vitte magával Czezareába Felix helytartó elé.

Gyönyörü volt a bünügyi tárgyalás, de nem irom le. Nem tartozik ide. Hanem az igenis ide tartozik, hogy a vádló ügyvédnek első szava is az volt a helytartó előtt Pál apostol ellen:

– Ime, ez az ember a nazarénusok felekezetének főembere!

Vád is volt, gunyolódás is volt e szóban. De e jelenet azt is bizonyitja, hogy akkor az első keresztyéneket a törvényszékek és hatóságok előtt is nazarénusoknak nevezték.

A magyarországi nazarénusok maguk közt ezt az elnevezést nem használják. Kezdetben legalább nem használták. »Atyafiak« és »szent gyülekezet« ezek maguk közt a legszokottabb elnevezések.

Ma a közéletben atyafi alatt a testvérnél távolabbi vérrokont értenek, de hajdan csupán csak az édes testvért értették. Még pedig az apul-anyul való testvért, a melyet latinul carnalis és uterinus frater néven neveztek.

Legjobban szeretik magukat a magyar nazarénusok »igaz keresztyének«-nek nevezni. Hitvallásuk könyvében, melyet Hencsey Lajos 1841-ben irt s melynek eredeti kézirati példánya kezeim közt van, e nevet vették föl: »A bűnökből megtért, szentélet-követő, Krisztusnak szent keresztségét a hitnek megvallása után felvett keresztyének«.

Hosszú név. Én ezt nem használom. Maradok a nazarénus szónál. A világ igy ismeri őket. Nálam e szó nem gúnyt jelent.

AZ UJ IDŐ KEZDETE.

I.

(Denkel János és Kropacsek János haza jönnek Helvécziából. – A mesterlegény. – Fröhlich Henrik Sámuel.)

Az 1839-ik év nyarán két lakatos legény jött haza a szabad gondolkozásu Helvécziából. Az egyiknek neve Denkel János volt, a másiké Kropacsek János.

Idegen hangzásu nevük daczára mindkettő magyar fiu volt, bár jól tudtak németül. Hol születtek és hol nevelkedtek: nem tudom. Némi jelekből azt hiszem, mindakettő Tolna-vármegyei volt, bebizonyitani nem tudnám.

Az 1838-ik év tavaszán, a nagy árviz után már Pesten voltak s itt mesterségüket tanulták és gyakorolták. Ez évnek végén Bécsbe mentek. A czéhrendszer akkor még teljes virágzásban volt s ez megkövetelte a kézmüves legényektől, hogy bizonyos számu évet vándorlásban s más meg más remekes mester oldalán mesterségük tanulásában töltsenek el.

Ennek a szónak: legény, a magyar nyelvben több jelentése van. Egyik jelentése nőtlen állapotu férfit jelez. Ha fiatal: ifju legény; – ha öreg: agglegény. – Másik jelentése szabad, szilaj, bátor ifju férfit jelent tizennyolcz éves kortól a huszonötéves korig. A katonaságnál a közembert értik alatta. – A kézműiparban azt a segédet értették alatta, a ki már jól értette mesterségét és csupán a szakmabeli iparmüveket készitette s egyebet a háznál és műhelyben nem dolgozott.

A czéhrendszer fejlesztette ki ez elnevezés igaz értelmét. A tanuló gyereket, a kezdő fiut inasnak nevezték. Az inas mindenféle cselédszolgálatot teljesitett a háznál és a műhely körül. Parancsolt neki mindenki s ő engedelmeskedni tartozott mindenkinek. Lassanként dolgozni kezdett az iparosmunkában is, a mint esze, ügyessége s testi ereje nőtt. Mikor már egész darabot tudott késziteni s tizenöt-tizenhat éves korát elérte: akkor a czéh rendszabályai szerint bizonyos ünnepélyességgel felszabaditották. S akkor legénynyé lett. Ha pedig a legény már több éven át legénykedett s esze, szakbeli tudása, józansága s megbizhatósága nyilvánvaló volt s a műhely felügyeletét, a munka kiosztását, a kész darab átvételét a mester vagy özvegye rábizta: a neve öreg-legénynyé változott.

Denkel és Kropacsek efféle legények voltak.

Akkor a kézmüiparos-legény erős bilincsekkel volt kötve mesterségéhez. Nehezen ismerték el tudományát és ügyességét, de ha vándor éveit kitölté s nagy nehezen valahol megtelepedhetett s remekes mesterré válhatott: örömöt, büszkeséget s biztos kenyeret látott abban, ha magát egész életén át iparának, czéhének, városának szentelhette. Ma a szabadság korát éljük. Ma, hogy valaki mesterré és munkaadóvá lehessen, nem szükség neki szakmájában tudni semmit. S azért ma gyakran nem annyira az iparoslegények, mint inkább a munkaadók vándorolnak.

Denkel és Kropacsek büszkék voltak arra, hogy vándoridejük egy részét ne csak saját honukban, hanem külföldön töltsék el. De Bécsnél s Ausztriában se állapodtak meg, ott sem maradtak sokáig. Pár hónapi tartózkodás után Németországba Münchenbe s onnan Svájczba, Zürich kantonba mentek át.

Vajjon hol álltak munkába, kiknél dolgoztak, meddig maradtak itt: nem tudtam kipuhatolni. Sok jelből azt látom, idejük legnagyobb részét Zürichben és környékén töltötték el.

Itt már akkor Fröhlichnek ábrándos vallási tanai nagyban elterjedtek. A hatóságok ismerték és üldözték e tanokat, a mi azonban egyáltalán nem szolgált akadályul abban, hogy ezek mind szélesebben ne terjedjenek.

II.

(Denkel János nazarénus. – Hencsey Lajos kora és származása. – Növekedése. – A kézmüiparosok osztálykülönbsége. – Az öreg Hencsey, a falu kovácsa. – Az öreg számtartó.)

Fröhlich. Egész nevén Fröhlich Henrik Sámuel. A nagy hitjavitók példáját követve, latin neve is volt. Kezeim közt levő egyik eredeti levelében a Samuelis Henricus Hilarius nevet használja. Hol élt Svájczban, mit tanitott, mit művelt és mit szenvedett: erről később elmondok egyet s mást. Akkor, a mikor vele a magyar nazarénusok felekezetének mind maig legnemesebb apostola, Hencsey, legelőször találkozott.

Denkel és Kropacsek szintén találkoztak Fröhlichhel, de mielőtt találkoztak volna, tanait és vallásos ábrándjait már másoktól megismerték s megkedvelték.

Kik és hol vezették be e két iparos legényt a titkok szentélyébe, nem tudom. Fröhlichhel való találkozásuk részleteit se ismerem. Denkel hanyag volt a leirásban s elmulasztá napjainak történetét hüségesen följegyezni. Igaz, hogy közönséges iparos segédtől, vándorló mesterlegénytől rendes napló vezetését, emlékirat szerkesztését megkivánni nem lehet, nem is szokás. De Denkel még se volt épen közönséges iparos legény. Kropacsek névtelen ember maradt, hatása nem volt, emlékezete is elenyészett s történetünk folyamában alig találkozunk vele valaha.

Azonban Denkel Jánossal együtt ő is bevette az uj hitet s elfogadta az uj tudományt, de ő csak közönséges hivő maradt, mig Denkel jogot nyert arra, hogy »elfogadja azokat, a kik a megtéréshez jönnek s megkeresztelje azokat, a kik hitvallásuknál fogva arra méltók és érdemesek.«

Mind a kettő nazarénus lett, de Denkel János egyuttal tanitó is.

A mint Svájczból haza jöttek s Pesten munkába álltak: Denkel rögtön megkezdette kortársai előtt s különösen műhelybeli pajtásai előtt az uj tudomány hirdetését.

Denkelnek nem volt nagyobb általános miveltsége, mint a minővel az ő korában az iparos segédek birni szoktak. Irás, olvasás, elemi számvetés – ennyiből állott elméleti tudománya. Társai fölött minden deréksége abból állt, hogy a német nyelvet jól beszélte, külföldön járt, aránylag szélesebb világbeli ismeretet szerzett, affélét tudniillik, a minő az ő gondolatkörébe beleillett és belefért; – de leginkább abból állt, hogy a szentirásban gyakori, sőt mindennapi olvasás által meglehetős jártassággal birt.

Az ábrándos kedély, a mély költői lélek, az ihletettség ama bizonyos neme, mely a hittéritőknek oly bámulatos hatalmat és befolyást szokott biztositani, nála majdnem teljesen hiányzott. S azért valószinü, sőt én bizonyosnak tartom, hogy ő a nazarénus felekezetet se megalapitani, se elterjeszteni nem lett volna képes.

Van erre más okom is.

Fröhlich, ki a helvét, német és franczia földön uj tanaival mozgásba hozta a vallásos kedélyeket, tudományosan mivelt elme volt. Ő tehát a szentirást és annak tételeit nem a gyermekhit ábrándos melegével, nem a tulvilág képeiben elmerült érzések kegyeletével, hanem a rideg ész sivár okosságával fogta föl és bonczolgatta. Neki sikerült a társadalom alsó rétegeiben sok léleknek megrenditeni hitét, de nem sikerült a hitnek uj világát megalkotni.

Ehhez egyéb is kell, mint ész, tudomány, okosság.

Denkel Fröhlich tanitványa volt, habár nem is közvetlenül. De ő se Fröhlich elméjével, se a tudományosan mivelt elme érveivel nem rendelkezett. Kezdetleges és töredékes eszméket hozott magával, melyek uj hit alapjait, uj felekezet vallását, uj egyház keretét alig képezhették volna.

De a gondviselés egy ifjut vezetett eléje. Egy ifjut, kinek gazdag költői lelkületét megtermékenyitették a töredékes eszmék. Kinek magas képzelete csakhamar elmerült a szentirás rejtelmes és csodálatos világában. Kinek nemes ábrándjai csakhamar a siron tuli élet üdveihez tapadtak s kinek egész lényét ama nagy gondolat karolta át: az uj hitért élni és meghalni.

Ez ifju volt Hencsey Lajos, – a magyar nazarénus felekezet valódi megalapitója.

Ez ifju élete meghatott engem. Valahányszor nevére gondolok, mindannyiszor mély kegyeletnek szomoru és mégis vigasztaló érzete fog el. Oly igénytelen társadalmi helyzetben, oly fiatal életkorral s minden vagyon, család, miveltség és jutalom nélkül – oly egyszerü, tiszta és nemes lelki nagyság, mint az övé, mindenkor méltó arra, hogy fölötte eltünődjünk, belőle bátorságot meritsünk s emlékét az utónemzedék számára elevenen megtartsuk.

El fog veszni munkája nyomtalanul. Tanait a feledékenység felemészti. Felekezetét el fogja nyelni az időknek folyása vagy a lelkek ridegsége, vagy rokonirányu uj hitalakulás rengetege. De nevét és nevének emlékét őrizzük meg mi. És ha sirját, melyre talán egy testvér s néhány hű barát emlékezik még, idegen ország messze földjén meg lehetne találni, ha sirja fölött a letelt ötvennyolcz év hagyott volna még nyomokat: megérdemlenék porai, hogy a helyet, a hol nyugosznak, innen a hazából egy darab emlékkő jelölje meg.

Hencsey Lajos 1820 táján született, valószinüleg Szent-Péter-Urban, Zalavármegyében, Keszthelyhez mintegy 20 kilométernyire fekvő kis faluban.

Születésének se helyét, se évét bizonyosan nem tudom. Bizonyos, hogy atyja, az öreg Hencsey történetünk idején Szent-Péter-Urban lakott és ott a községnek kovácsa volt. A részletesebb adatokat, ugy hiszem, ma is meglehet még szerezni. Én tizennégy éves korom óta nem jártam ezen a vidéken, akkor nem jutott eszembe a közelebbi adatokat és értesüléseket megszerezni.

Az öreg Hencseynek két fiával fogunk megismerkedni. Az idősebb fiu: Lajos, a fiatalabb: Imre. Elbeszélésünk folyamán Hencsey Imre is nagyban fog szerepelni. Ő még ma is élhet, noha közel lehet a 80-ik életévhez. Hogy meghalt volna s ha él, hol lakik: nem tudom.

Szent-Péter-Ur a Balatonba szakadó Zala folyó s a Murába ömlő Nagycsatorna közt középen a vizválasztón fekszik Zala-Apáti közelében. A vidék hullámos, hegyes, gyönyörü erdőkkel koszoruzott s forrásokban, kutfejekben, apróbb patakokban felette gazdag. Szőlők, gyümölcsösök, szántók, kaszálók, gesztenye-erdők s kisded falvak váltakoznak az utazó előtt. Az éghajlat enyhe, a tenyészet buja. A nyár melege nem oly rekkenő, a tél hidege nem oly csikorgó e vidéken, mint a rónán vagy a Balaton partjain. Nagy angol kertnek minden szépsége, minden változatossága megvan itt gazdagon, csupán a természetnek ingyen adományából.

Hencsey Lajos e vidéken növekedett s jellemében szülőföldjének szelid és regényes bája visszatükröződött. Ugy növekedett, mint a parasztgyerek. Nyáron mezitláb; inge, gatyája, kalapja s kis vászontarisznya: ez volt minden ruhája. Télen bocskort vagy csizmát s melegebb gunyát kapott.

A gyerek nagy szorgalommal végezte az elemi iskolákat s mind ama csekély ismeretet mohón szivta magába, a melyet a községi mestertől szerezhetett. A mester ur kiszolgált vén huszár káplár volt. Részeges, nyers hangu, de mindig jókedvü. Irásból, olvasásból, a kétszerkettőből s a templombeli katholikus imák és szertartások csekély ismeretéből állt minden tudománya. Csak télen tartott a vén huszár káplár iskolákat; nyáron nyulászott, verebészett vagy napszámba járt dolgozni magának is, másnak is a földjére. Az öreg Hencseyvel gyakran kiment az erdőre, neki a szénégetésnél segiteni s a napokat és az éjszakákat a tűz mellett elpipázni és elbeszélgetni. Puha kenyér, szalonna, valami hideg sült, tele csutora természetesen nem hiányozhatott.

A kis fiu már tizenegy éves korában apja mühelyében a kovácsmesterséget tanulta. Később ugyan lakatos lett, de itt szerzett ügyessége nem volt kárba veszett fáradság, mert hiszen a kovácsmesterség is vassal és kohóval bánik, mint a lakatosság. Jó kovácsból mindig lehet jó lakatos. De megforditva már nehezebb. A lovat jól patkolni: ezt a tudományt kevés lakatos tudja elsajátitani.

Vannak kézművességek, melyek lassu eszüvé, egyoldaluvá, félszeggé teszik az embereket. Irhás, tobak, kapczás, gelencsér, kőmives iparban alig találhatók eleven és vidám elmék, mig a szabók és fodrászok általában, szűcsök, molnárok és mészárosok gyakran virgoncz észjárásuak s mindig van valami sajátságos miveltségük.

A magyar csizmadiák és kovácsok általában a higgadt, komoly, tekintélyes elemet képviselték a kézművesek társadalmában. Nemes ember is volt köztük tisztes számmal. De megszokták már a tekintélyt legénykorukban, mert a csizmadia és kovácslegények karjuk és derekuk erős munkája után általában izmosak és jól fejlődöttek s azért legjobban szeretnek a szűcs, mészáros, molnár és ácslegényekkel társalogni; a szabó, sütő és vargalegényeket félvállról nézik; – takácscsal, saruvargával, német szabóval nem sietnek barátkozni. Ezek rendesen gyöngébb izmuak.

Alig szükséges megjegyeznem, hogy én a mult időkről, a mult század első feléről, az 1848 óta majdnem egészen kihalt társadalmi szellemről beszélek.

Akkor a jobbágyfalvakban az uraság után a tisztelendő ur és azután a telkes gazda következett a tekintélynek lefelé vezető lépcsőin. A falu kovácsa épen oly tekintélyben részesült, mint akármelyik telkes gazda; gyakran a kántorral és jegyzővel állott egy rangban, de néha még ezeket is megelőzte. A takácsok és saruvargák rendszerint zsöllérek voltak s a zsöllérekkel állottak egy sorban. Utánuk már nem következett más, mint a nyájőrzők, kanászok, juhászok. Ezek után jöttek a czigányok. A cselédség nem volt külön osztály; a cselédet együtt számitották gazdájával.

Kovács minden faluban volt legalább egy. Ezer lélekszámnál nagyobb faluban kettő-három is. Ezek közül egyik mindig a község hivatalos, szegődvényes kovácsa volt. A neve volt »a falu kovácsa.« Nem volt szabad egy faluban se a kovácsnak hiányozni. Lovat patkolni, kocsit és szekeret vasalni, ekét és talyigát rendben tartani mindenütt s mindig szükséges volt. Lakatosok csak nagyobb, népesebb községekben és városokban laktak. De azért lakatosmunka kis faluban is volt. Ezt is a kovács végezte.

Minden kovácsnak remekes mesternek és czéhbelinek kellett lenni. Különben kontár volt a neve s becsülete semmi. Az érczczel dolgozó rokon iparosság emberei gyakran egyesültek egy czéhbe. Kovácsok, lakatosok, szegkovácsok, szerszámkovácsok s néha még a kolompárosok, rézöntők, bádogosok is. A drótozó tótot és kolompáros czigányt nem vették czéhbe. Ezek különben is faluzó, kóborló iparosok voltak. A kovács sohase járt vásárra eladni. Neki nem volt vásári portékája, a mit eladhasson. Ő csak a maga műhelyében dolgozott, mint a borbély vagy az ügyvéd. Tekintélye se engedte volna a házalást és vásározást. Faszénnel dolgozott s nem kőszénnel. A faszenet is maga égette az erdőn.

Az öreg Hencsey, mint a falu kovácsa, meglehetős tekintélynek örvendhetett. Ötleteit, jó tanácsát szivesen hallgatta a falu népe. Műhelyének kisded pitvarában szivesen gyültek össze a rokonok, komák, szomszédok, jó barátok s előljáró uraimék. Kaszinók, olvasó egyletek, ujságok még nem voltak akkor. A társaságot jó kedvvel és vidám adomákkal tartotta az öreg kovács. Itt beszélték meg különösen azt, kinek mit ér a lova. Cserében, alkuban, vásárban mit lehet érte várni. A kovács tudja azt legjobban, a ki a patkolásnál minden lónak erejével, erkölcsével közelről megismerkedik.

A kis Hencsey Lajos szorgalmas volt a hallgatók közt és az apai tekintély nagy arányokban s mélyen vésődött lelkületébe. Később, mikor már ifjuvá vált s éjjel-nappal arról álmodozott, miként alakitsa át a világot, miként nemesitse az erkölcsöket s hozza közelebb hozzánk az eget és annak üdvösségeit, még akkor se mert apjához közeliteni.

Az öregnek a szomszéd falukból is voltak tekintélyes, jó ismerősei. Gétye, Nemesszer, Vörrü, Igricze apróbb falvak egy-egy puskalövésnyire feküsznek Szent-Péter-Ur mellett. Innen is voltak gyakran látogatói még nemes emberek is.

Volt különösen egy jó barátja, nekem messze távoli rokonom, Magyari Kossa Sándor. Ugy emlékszem legalább, Sándor volt a keresztneve. Az ő fia volt az a rég elfeledett költőnk, a ki a mult század ötvenes éveiben Magyari névvel látta el divatlapjainkat költeményeivel. Irt néhány kedves népdalt is.

Mint pápai diákgyerek látogattam meg egyetlen egyszer az öreget. Már akkor nyugalmazott számtartó volt a pacsai uradalomban. A belga király nyugalmazta, mikor megvette az uradalmat. Megvette utóbb a Rumy-család igriczei szép birtokát is. Most már ugy tudom, a Rumy-család magyarországi ága is kihalt. Az ősi kuria akkor is uratlan volt Igriczén s az én nyugdijazott öreg rokonom ebbe vonult be, hogy itt töltse el utolsó éveit. Itt látogattam meg én is 1855-ben.

Az öreg számtartó a régi szabásu magyar emberek egyike, még pedig kedves példánya volt.

Szive és udvara a vendégeknek mindig nyitva állott. Tudott a szépért, dicsőért, hazafieszmékért lelkesülni. A nagy alkotmányos harczokban Deák Ferencz és Csányi László táborában küzdött. A nagy államférfi és a dicső vértanu egyaránt szerették. Szerette és ismerte a hazai irodalmat, Lisznyay Kálmán költőnkre azonban nagyon haragudott. Szentül hitte, hogy fiát Lisznyay birta rá a versirásra. Fiát pedig rossz poétának tartotta s abban a vélekedésben volt, hogy a rossz poétát, részeges asszonyt és vörös lovat nem szabad megtürni a békességes társadalomban.

III.

(A számtartó ismerte Hencseyt. – A zalamegyei pártok. – A kis Hencsey sir. – Felszabadul és vándorutra megy. – A zalai nép hitbuzgósága. – Hencsey Pestre ér. – Denkellel megismerkedik.)