Part 17

Likhardus eltünt Pestről. Eltünt az országból is. Hogy és hogy nem: egyszer csak Zürichben termett s Hencseynél jelentkezett. Ez 1843-ik évi szeptemberben történt. Hencsey igaz testvér gyanánt fogadta, valamint Béla József is. Bemutatták a zürichi hivő testvérek sok tagjának. Azonban Likhardusnak nem volt se útlevele, se más igazolványa. E nélkül pedig a zürichi rendszabályok szerint 24 óra alatt el kell hagyni a várost. Hencsey nem tudta, minő életet élt Likhardus Pesten. Titkon elhelyezték, műhelybe állitották s adtak neki kenyeret és ellátást.

De megromlott lélek volt már egészen. Zürichben is korhelykedett s henyélt s Hencseyre való hivatkozással csakhamar tizenhét forint adósságot csinált álnokul. Hencseynek volt már egy kis megtakaritott pénze, nem tartozott volna ez összeget kifizetni, de azért mégis csak kifizette. Pirult arra a gondolatra, hogy magyar hivő ilyen ember lehet. De azután levette róla kezét. A városi hatóság nyomban ki is utasitotta Zürich területéről.

Mi lett utóbb belőle? Nem tudom. A magyar nazarénusok jegyzeteiben többé nyomát nem találom.

Kik maradtak hát meg Pesten?

Ott volt Denkel János, a tanitó. Ez Musek nevü mészárosmester házában lakott a Dunaparton a vágóhid mellett. A vágóhid akkor nem ott volt, a hol most, hanem legalább két kilométerrel följebb, közel a mai vámpalotához. Felesége nagybeteg volt, vizi betegségben szenvedett, pár év mulva meg is halt. Talán e miatt is a tanitásban nem buzgólkodott annyira, mint kezdetben s mint akkor, a mikor Hencsey még itthon volt.

Megvolt Denkel Terézia.

Megvolt a jó Nipp Anna. A Terézvárosból, a Nagymező-utczából átment lakni a Lipótvárosba, a templom-téri piaczra. A hol most az óriási bazilika áll: ott állott akkor egy kis templom. Körülötte szabad tér s ezt heti és napi vásártérnek, piacznak használta a közönség. Zöldséggel, baromfival, hentes és sütő árukkal volt tele egész nap. Ennek északi oldalára a 294. számu házba költözött Nipp Anna, de már itt nem volt akkora szobája, a hol istentiszteletet lehetett volna tartani.

Megvolt még az öreg Eichman Margaréta asszony, több mint 90 éves, gyenge, beteges. Lakásából kimozdulni már nem tudott, a hivek jártak hozzá látogatni s az imádkozásban segiteni.

Végül Magyar Ferencz és hitvese s Bámer Ferencz: ime ezekből állott az 1843-ik év végén a pesti hivő atyafiak gyülekezete. Alig heten, nyolczan. Rendes gyülekezetet tartani nem lehetett.

Hencseynek fájt ez az állapot.

Körülötte élet, zsibongás, eleven hitbuzgalomnak csodálatos pezsgése, minden vasárnapon isten tisztelet, a hova nagy számban seregelnek a hivő atyafiak s ha üldözik is őket, annál nagyobb elszántsággal engedik át lelküket az üdvösségkereső áhitatnak.

Pedig üldözik őket.

Fröhlichnek el kellett költözni még az országból is. A többi lelkes tanitót se türik meg otthonában. A kisdedeket erőszakkal keresztelik.

Erre különös gondja van minden világi és egyházi hatóságnak. Számon tartják az ujszülötteket. Ha a szülők késlekednek a kereszteléssel, a végrehajtó hatalom odamegy a házhoz, a gyermekágyas anya kebléről leszakitja a csecsemőt, viszi a templomba s megkeresztelteti a pappal.

E fölött sokat tanakodtak az uj hivők. Mit csináljanak ily esetben?

Ellenállani nem szabad. Erőszakot erőszak ellen szegezni tiltja hitük. De azt maguk számára szoros törvény gyanánt meghatározták, hogy az ily keresztelést még érintéssel se szabad elősegiteni. Ha kérik az anyától a csecsemőt: neki nem szabad a kezét se mozditani. Vegye el kebeléről az idegen. Hitük szerint ugy sincs foganatja az ily keresztelésnek. A hit nélkül való keresztelést ugy se veszi észre az ur isten, a csecsemőnek pedig még hite nem lehet. A sarjadzó lélek a hitnek magasságaihoz föl nem emelkedhetik.

Igy gondolkoztak s e törvényük szigoru megtartását követelték minden hivő atyafitól. A kik ez ellen vétettek, a kik a csecsemőt önkényt vitték a keresztvizre vagy saját kezükkel adták át a végrehajtóknak: azokat kizárták a gyülekezetből.

Kizáratás gyakran fordult elő. Ennek természetes oka volt.

Az anya lelkében, midőn maga mellett látta apró szülöttjét, feltámadt az egyház régi tana. Keresztség nélkül nincs üdvözülés. A boldogok seregébe el nem juthat a kereszteletlen. De hátha kiskorában veszi el isten az ő ártatlan magzatját? Az anya megbirkózhatik a gyehenna gondolatával, de csecsemőjét még a gondolatnak se adhatja át. Hiszen ő felelős annak üdvösségeért.

Gyakori eset volt a régi egyházhoz való visszatérés is. Sok uj hivő erőtlennek érezte magát az üldöztetés közben. Gyakran a tanitók ellen feltámadott a tömeg s véresre verte őket. Maga Debruner két izben alig tudott véres fejjel menekülni a rá zúdult tömeg elől. Kézzel és öklelő szerszámokkal bántalmazták s kövekkel dobálták. Ha nem menekülhet: István vértanu sorsára jut.

Mindezt tudta és látta Hencsey. De azt is látta, hogy ennek daczára folyton szaporodnak az uj hit követői. S az fájt neki épen, hogy hazájában nem üldözik az ő követőit s azok mégis lassan szaporodnak, a pesti gyülekezet is szétoszlott s bánatos lelke ugy látta, ugy képzelte, hogy még a ki megmarad is a hitben, annak hite is lankadoz. Foglalkozott a hazatérés gondolatával.

Egyszer azonban csak nála termett öcscse is. Hencsey Imre otthagyta Bécset s átment Zürichbe. Még nem volt megkeresztelve; Bécsben nem is volt tanitó, a ki megkeresztelhette volna, sietett hát bátyjához.

Műhelyt rögtön kapott. Ugyanott, a hol Lajos bátyja: Michel Jakab lakatosnál.

A nyár végén nyerte el a keresztséget. Buzgalmával, példás erkölcseivel s hitének biztos megvallásával kellett azt kiérdemelnie. Épen a sok visszatérés miatt Svájczban nem könnyen vették be az uj hivők közé az embereket s kivált az idegeneket.

A keresztelés megtörténhetett a szobában is, de kint a szabadban is. Álló viz és folyó viz között nem tettek különbséget. Imrét hajnali négy órakor keresztelték meg a Siehl-folyó egyik szép ligetes partján. Még sötéttel kiindult oda a városból negyven-ötven hivő, férfiak és nők gyülekezetet tartani. Debruner és Hencsey tartott beszédeket. Imre azt szerette volna, hogy bátyja ereszsze rá a keresztelő vizet. De bátyja Zürichben nem tanitó volt s épen ő meg nem bontotta volna a rendet. Debruner volt keresztelő tanitója.

Hárman voltak most már Zürichben magyar hivők. Likhardust nem számitották, csak a két Hencseyt és Béla Józsefet. Hencsey Imre buzgalma és kegyessége ezentul csak oly nagy volt, mint Lajos bátyjáé.

V.

(Vitáz a két testvér. – Hencsey buzgósága és betegsége. – A jámbor Raschy Anna. – Hencsey halála.)

Sőt még vitába is keveredett Lajos bátyjával s vitájuk a hitnek nem egy tételére terjedett ki. A vita szelid és testvéri volt, a nyilvánosság elé nem is került, de mégis jellemző.

A svájczi hivők közt fölmerült az a kérdés, vajjon a hitetlenekkel, idegen istenek imádóival s a tisztátalanokkal ehetik-e, ihatik-e egy edényből a hivő? Mindenki tudja, hogy e kérdés a zsidók kérdése s nem a keresztyéneké, de Jézus korának szent irásaiban is gyakran szellőztetik.

Pál a nagy apostol azt irja egy helyütt a korinthusiakhoz:

– Ne társalkodjatok azzal, ha valaki, holott atyafiunak neveztetik, parázna vagy fösvény vagy bálványimádó vagy szidalmazó vagy részeges vagy ragadozó. Az ilyenekkel mondom, hogy ingyen se egyetek.

A svájcziak, meglehetősen félreértve az apostol szavait, szigoruan álltak a mellett, hogy ha már valaki hozzájuk tartozott, de bűnös élete miatt a gyülekezetből kirekesztették, azzal egy asztal mellé nem ültek s egy edényből nem ettek-ittak. Más egyházhoz tartozó bűnös ember iránt ezt a vonakodást nem cselekedték.

Imre ehhez a tanhoz ragaszkodott.

Bátyja ezt nem fogadta el. Az ő hite az volt: minden embert egyenlő szivvel kell szeretnünk; azt is, a ki hozzánk tartozik s azt is, a ki más felekezethez tartozik, de még azt is, a ki egykor hozzánk tartozott, de bűnös élete miatt a gyülekezetből ki kellett rekeszteni. Ennek minden büntetése e földön abból állhat, hogy többé a gyülekezetben részt nem vehet s az urvacsorát el nem nyerheti. Egyéb módon haragot, boszut, neheztelést érezni és tanusitani iránta nem szabad.

Volt más vitájuk is.

Svájczban nyakra-főre büntették az uj hivőket. A büntetés a tanitókra nézve számüzetés volt, a közönséges hivőkre nézve pénzbeli birság.

Fölmerült a hivők közt az a kérdés: vajjon pénzbirság esetén a hivő önkényt fizessen-e vagy bevárja a végrehajtást, foglalást, becslést, árverezést, ingó jószág hatósági elhurczolását?

A nagy apostolnak a zsidókhoz irt levelében találtak egy pontot, a hol az apostol dicséri azokat a zsidókat, a kik Jézus követői lettek s e miatt jószáguknak elzsákmányolását örömmel szemlélték. Ugy okoskodtak tehát, hogy a hatósági végrehajtást, mely nem egyéb, mint zsákmányolás, örömmel kell venni, tehát azt önkéntes fizetés által kikerülni nem kell.

Hencsey nem fogadta el ezt a nézetet, Imre öcscse pedig ehhez hajlott. Sok szelid vitában hányták-vetették meg ezt a kérdést. A magyar hivőkhöz intézett leveleiben Hencsey határozottan megállott a maga nézete mellett s ezt ajánlotta hiveinek. Imre öcscse nem ajánlotta a maga nézetét, de bőven ismertette a svájczi felfogást leveleiben.

Főleg vita közben s esti órákban cserélték ki eszméiket. Velük volt gyakran Béla József is.

Munkanapon, hétköznapon nem jutott idő sétára. Műhely után pihenés s a szentirásnak német nyelven való közös olvasása következett. Mind a kettő serényen törekedett elsajátitani Luther szentirási nyelvét, Hencsey őszre kelve már több izben tartott egyik-másik kisded gyülekezetben egyházi beszédet. Bele akarta magát gyakorolni egészen.

Ünnepnapon korán keltek s már napfeljötte előtt kimentek sétálni. Utjok messze-messze vezetett vagy a tó partján Wollishofen felé, vagy a Limmat partján Wipplingen felé. Valami különös ösztöne vagy vágya volt azonban Hencseynek a temetőben tölteni a reggeli időt.

Az a gyönyörü sétány és fáskert, mely a Rämi-útra dül s melyet ma ó-temetőnek neveznek, akkor még temető volt. Korán se oly diszes, annyi és oly szép siremlékkel korán se behintve, mint az olasz és franczia temetők, de az áhitatnak s a másvilági életre néző gondolatoknak fölkeltésére csak oly alkalmas, mint azok. Ide vonzotta Hencseyt bánatos lelke.

Százszor eszébe jutott: ha ő ide jutna, ha neki itt idegenben kellene meghalni.

De ezzel a gondolattal nem tudott megbarátkozni.

– Hazamegyek, édes öcsém, ugymond, még sok dolgom van otthon. Csak a tavaszt várom, vagy talán meg se várom, hazamegyünk.

Nem várta meg a tavaszt.

Novemberben betegeskedni kezdett. Ugy érezte, hogy testi ereje szemlátomást és rohamosan fogy. Még se ő, se közellévői nem gondoltak talán arra, hogy nagy beteg, de már nagy beteg volt. Ugy látszik, tüdejét támadta meg orvul a nyavalya.

Nem lehetett csodálni.

Sok emberre s kivált sok fiatalra, kinél kialszik az élet, mint a gyertya, azt mondja a magyar közmondás: megölte a buzgóság.

Hencsey egész nap a legnehezebb kovács- és lakatosmunkát végezte tűzzel, vassal, pörölylyel, nehéz vasreszelővel. Lelkiismerete szerint első akart lenni a munkában. Példa társai közt. Kora reggeltől késő estig tizennégy óra volt a munkaidő. Izom megernyedt, tüdő és sziv kifáradt a nehéz munkában. Dolgoznia kellett, mert hiszen szegény kézműves legény volt. Ételét, italát, hajlékát, ruházatát, hazamenő utiköltségét csak mindennapi munkával lehetett megkeresni. Becsületükre kellett válnia azoknak is, a kik az idegen országban körülötte voltak s azoknak is, a kik otthon maradtak s a kikhez lelke haza vágyott.

Volt olyan téli nap, a mikor álmatlanul, lázas nyugtalanságban töltötte az éjszakát s hajnalban alig volt ereje kemény nyoszolyájáról fölkelni. De azért erőltette a munkát. A buzgóság hajszolta előre. Volt eset, a mikor a nehéz pöröly kiesett a kezéből. Mestere emberséges ember volt. Gyakran kivette kezéből a vasat, rászólt, tegye le a bőrkötényt, menjen ki egy-két órára pihenni a szabadba.

Ha már igen gyöngének érezte magát, gyakran szót fogadott. A Niederdorf-út, a hol műhelye és lakása volt, közel van a Limmat-folyóhoz, s azzal egyenközüen halad az Unterstrass nevü városrész felé s a szőlőhegyek felé. Ilyenkor ki-kiment a folyó partjára, órák számra elnézte a hullámok csendes vonulását s elhallgatta a malmok zugását. A malmok hidján gyakran átment arra a térre, a hol most az árvák háza áll s ha kis gyermekkel találkozott, megállitotta, nevét és szülőit megkérdezte tőle s Isten áldásával eresztette tovább.

De ha jobb napja volt is, éjjeli pihenője még se volt pihenő. Imádkozott sokáig. Szülőinek és ismerőseinek, hazájának és az embereknek üdvösségeért meleg fohászokat bocsátott az éghez. Azután elővette a szentirást s olvasgatta nagy gonddal és figyelemmel. S irdogálta szép és hosszu leveleit Magyarországon hagyott hiveihez. Sokszor elmult éjfél, a mikor szemeit álomra hunyhatta, a mikor mécsét eloltotta. S nyáron négy órakor, télen hat órakor már talpon kellett lenni s munkába állani.

Ilyen élet nem tarthatott soká. A testnek a föld felé, a léleknek az ég felé kellett sietnie.

Sietett is.

Az 1843-ik évi szent karácsony ünnepeket s a következő uj évet még fentöltötte. Még részt vett a gyülekezetben s sürü könyhullatással rebegte imáit s énekelte a hivőkkel egyetemben a szent zsolozsmákat. Magához vette az urvacsorát is. Január 24-én ágynak esett.

Mestere és házigazdája Michel Jakab szivesen adott neki tanyát, de a czéh szabályai s a város törvényei szerint három nap után be kellett költöznie a közkórházba. Hencsey szivesen nyugodott meg ebben. Hiszen ő tisztelte a törvényeket, megtartotta a rendet és szerette az embereket.

Volt azonban Zürichben egy jámbor néne, egy buzgó hivő, a ki már jól ismerte Hencseyt s szerette a hivők szent szerelmével e buzgó ifjut. A neve volt Raschy Anna. Hivő volt már 1836 óta. Élt férje is, a ki kádármester volt, de az uj hivők közé soha be nem lépett. Feleségét azonban szerette és becsülte s az uj hit gyakorlásában nem zavarta. Volt egy kis lányuk is, Borbála nevü, akkor tizenkét esztendős.

Ez a Raschy Anna elment Michel Jakabhoz s elment a kovácsok és lakatosok czéhmesteréhez s mindegyiktől elkérte Hencseyt. Ne vigyék őt a kórházba, adják át neki, ő ugy fogja ápolni, mint édes anyja.

Oda vitték. A jámbor hivő asszony adott neki szép napos, meleg szobát, tiszta ágyat, betegnek való jó ételeket s kegyes és éber gondviselést. Otthon, szülőföldén Szent-Péter-Urban se lett volna hivebb és gyöngédebb ápolása.

Imre öcscse és Béla József is odamentek ápolónak, vigasztalónak. Mellette voltak felváltva éjjel-nappal.

– Látogassátok a betegeket!

Szentséges szent tanácsa és régi tanácsa ez a szeretet egyházának. Az igazi szeretet lángelme erejével bir. Csodákat tesz, találékony, mindig jó arcza van, kifáradhatlan abban, hogy enyhülést, örömöt, vigasztalást nyujtson, boldogságot teremtsen. De összes tevékenysége közt egyik se fönségesebb, mint a csecsemő ápolása s mint a betegek látogatása.

A beteg élni akar, de ereje gyönge hozzá. Örülni akar, de fájdalmai vannak. Remélni szeretne, de gyakran mozdulni sem bir. Áhitja a napfényt, a mezőt, a virágot, a jókedvü társaságot. Mindent pótolni tud a beteglátogató, ha szeretettel közelit hozzá s nála tölti az ébrenlét idejét.

Föltámasztja a haldokló reményt, visszaidézi az eltünő ábrándokat, megemlékezik a beteg multjának derüs pillanatairól s együtt szövi-fonja vele a felüdülés jövendő terveit.

A legnagyobb jóltevő az, a ki a haldoklónak arczára mosolyt tud varázsolni.

A halál se oly bátor, ha, mikor benéz az ablakon, ott találja a beteg ágya szélén a hű baráti sziveket. Vissza-visszasompolyog s oly pillanatra vár, a mikor a beteget egyedül találja.

A beteg napról-napra gyöngébb lett. Erős lázak gyötörték. A halál kikerülhetlennek látszott. Eszmélete mindig tiszta volt. Huszonegy napig egy órára se hagyták el. Vagy Imre öcscse, vagy Béla József mellette volt. De a jámbor Raschyné is.

És ott volt mellette a kis Borbála, a vidám, piros képü, édes, jókedvü lányka.

Az ugráncsi fiatal lánykák nem nagyon szeretnek a betegek körül tölteni időt. Nem is természetük. Futkározni, játszani, kaczagni, apró kis dolgaikat elfecsegni: erre valók. De ez a kis lányka kivétel volt. Oda vitte Hencsey ágya mellé kötését, varrását, könyvecskéit, babaruháit s ott mulatgatott mellette egész napon át. Kutyának, macskának, tyuknak, ludnak, galambnak dolgait ott mesélgette órák számra.

Megaranyozta azt a sötét felhőt, mely ott gomolygott a haldokló feje fölött s melyben a halál üldögélt.

Hencsey Imre ezt irta róla az otthonvalóknak:

– Ha irtok, szerelmes atyámfiai, el ne feledkezzetek a jó nénéről, Raschy Annáról. De megemlékezzetek kis lányáról is, Barbaráról, küldjétek el hozzá jó kivánságtokat s imádkozzatok boldogságáért, mert megérdemli.

Kérdezték Hencseyt: megirják-e haza szüleinek s hiveinek az ő betegségét?

– Ne irjátok meg, ne okozzatok szomoruságot. Megsegit az Isten s tavaszra hazamegyek. Ha pedig az én Uram Istenem kegyelméből át kell mennem a másvilágra: megtudják azt ti általatok akkor is, elég ez az egy fájdalom az ő szivüknek. De akkor megirjátok azt is, hogy ne szomorkodjanak, hanem örüljenek az ő szivükben, mert Istennek rendelése ment teljesedésbe. Ő méltónak tartott engem arra, hogy magához szólitson.

Máskor azt kérdezte Imre öcscse: mit irjon Kovács Józsefnek?

– Egyebet ne irj, csak azt, hogy vigyázzon. Mert a sátán még az erőseket is megkisérti, hát még a gyöngéket!

Szobájának ablakjai napnyugot felé néztek.

Márczius 14-ik napjának virradójára egész éjjel nem aludt. Lassu hangon hol imádkozott, hol szent dolgokat magyarázott. Mellette volt Imre öcscse is, Béla József is s a jó Raschyné. Németül már nem tudott beszélni. A haldokló agy csak az anyanyelvet birta.

Szürkületkor azt mondta:

– Szeretném látni a nap keltét. Arra van az én földi hazám. Forditsátok az ágyat arra, hadd lássam!

Megtették kivánságát.

Nyolcz órakor azt mondta:

– Ha Isten ugy rendelte, hogy haza ne mehessek, engem abba a nagy temetőbe ne temessenek, hanem az idegenek temetőjébe. Ott nem háborgatnak, nem tiporják le a füvet.

Kilencz óra után nyugtalan lett.

– Szeretnék felülni!

Béla József és a kis Borbála volt mellette. Béla hozzáment s kezeivel feltámasztotta.

Akkor azt mondta Hencsey, egyik kezét a kis leány fejére téve, Bélához intézve szavait:

– Vigyázz! Szeresd azt, a ki meghalt és él!

Letette fejét vánkosára, szemeit behunyta s pontban tiz órakor szép csendesen elaludt.

A HALÁL UTÁN.

I.

(Hencsey temetése. – Emlékezete elmult. – Édes apjához jut halála hire. – Végső megjegyzések.)

Az utolsó út bevégződött. Hencsey elaludt örökre. Elérte czélját. Hivő és áhitatos lelke fölszállt az ő jó istenének trónusához.

Lélek szerint való atyafiai ott zokogtak hidegülő teste mellett. Nem hallotta már a zokogás hangját. Ha hallotta volna: megtiltotta volna a szomoruságot. Hiszen a jó atyafinak örülni kellett a fölött, hogy ő eljutott már istennek közelébe. Csakhogy a sziv, ha igaz fájdalommal tele, nem tud szót fogadni. Maga Jézus is sirt, mikor meglátta Jeruzsálemet, melyre pusztulás vár.

Az uj hivők gyülekezete gondoskodott a temetésről. Összeadta a temetés költségét. Semmi fényüzést se engedtek meg a temetésnél. Ellenkeznék hitükkel a holtak körül való fényüzés.

A temetés napját márczius 17-ikére határozták.

Nem a nagy köztemetőbe, hanem az idegenek temetőjébe eresztették sirba. A hogy utolsó óhajtása volt.

– Ott nem tiporják le a füvet!

Az idegenek temetőjében is volt néhány diszes siremlék. De azon a részen, a hova a szegényeket, a vagyontalan átutazókat, az ismeretleneket, a vándorló kézműves legényeket temették, nem voltak költséges és ragyogó emlékkövek. Hencsey nem szerette volna, ha sirja ezek közt domborul. A szegények, az átutazók, az ismeretlenek sirját ritkán keresik föl. Messze földről, idegen országból nem jönnek a rokonok és jó barátok időszakonként a sirokat látogatni. A város lakossága se jön. Mindenki csak a maga kedveseinek sirját látogatja. A hol legkevesebb ember jár: oda kellett Hencsey porladó tetemét elhelyezni. Ott nem tiporják le a füvet. Ott oly buján és zölden virul a fű, mint szülőföldén, mint Szent-Péter-Ur völgyein s erdeinek tisztásain.

Az egyszerü koporsót hetvennégy hivő atyafi és néne kisérte. Fröhlich nem volt köztük. Ő már akkor mint számüzött Straszburgban lakott s ha akart volna, se érhetett volna oda a temetésre. De ott volt Debruner és a két Aschmann testvér s ott volt öcscse Imre és Béla József. Fájdalmát lebirni egyik se tudta. Zokogásuk hangja betöltötte a temetőt.

Elpihent tehát a forró sziv s elnémult az ajk, melyről oly édesen folyt az istenige s az emberszeretet szózata. De a láng, mely az ő szivéből lobbant föl, nem aludt ki többé. A hit, mely szavára támadt, ma is él Magyarországban.

Felnő-e, mily erős lesz, meddig él: ki tudná azt megmondani?

Nagyot változott azóta a világ. De az emberek lelke, a tömegnek szelleme ma még nyugtalanabb, mint akkor volt. Csakhogy a nyugtalanság ma nem Jézus tanaiból, nem a szentirás igeiből táplálkozik. Erőt nem onnan merit s végső czélul nem ama tanok és igék győzedelmét jelöli ki.

A haladás művein ma nem csak a szeretet dolgozik, mint Jézusnál s követőinél. És a mint Hencsey lelke által is dolgozott. Ma nagy erőt és hatalmat képvisel a harag és a gyülölet, mely a vagyon és jóllét aránytalan feloszlása miatt az osztályok keblében izzódik egymás ellen. Mi lesz a küzdelem vége? Lehetetlen, hogy más legyen, mint a mit Jézus a szeretet által akart elérni.

Hencsey emléke elhalványult. Talán a multak ködébe egészen elmerült is. Szülőföldjén még lehetnek öregek és vérrokonok, a kik emlékeznek rá s a kik, ha később születtek is, hallhatták hirét s a kik hallhattak valamit hittéritő buzgalmáról, szenvedéseiről és haláláról. De a mai magyar nazarénusok nevét se ismerik.

Élt régebben Pacséron egy meglehetősen iskolázott férfiu. Neve Kalmár István s néhányszor futólag emlitettem is már. Ő az uj-szövetségi szentirást latinból és németből leforditotta magyarra és mikor engem 1873-ban fölkeresett, megmutatta könyvét s átnézés végett heteken át nálam hagyta. Szerettem volna ezt a könyvet a Nemzeti Muzeum számára megszerezni, de erre nem tudtam rábeszélni. Egyetlen kézirati példánya volt belőle szép apró irással, szilárd kötéssel. Őt akkor a nazarénusok egyik helyi püspöküknek ismerték el. Később elégedetlenek voltak vele s ő tanitói állásáról lemondott s félrevonult. Több mint tiz év előtt meghalt.

Azért látogatott meg, mert olvasta Hencseyről szakadékosan irt följegyzéseimet s tudni akarta, honnan meritem értesülésem adatait? Megmondtam neki. Csodálkozott s azt felelte:

– Mi sohase hallottuk Hencsey hirét-nevét.

Ez közel harmincz év előtt történt. Azóta megint egy uj nemzedék kora tünt el. A feledés nem az évek arányában nő, hanem minden ujabb évvel százszorosan válik nagyobbá. Ha már akkor se emlékeztek Hencseyről: miként emlékezhetnének ma?

Sok hitványságot tartanak dicsőséges emlékezetben a hazug irások sorai. Sok fenség, sok igaz érdem, örök dicsőségre méltó sok emberi nagyság pihen a föld alatt jeltelenül, emléktelenül.

Hencsey halálát s halálos betegsége alatt ejtett utolsó igéit Béla József és Hencsey Imre gondosan megirták haza a hivőknek. A hol többen laktak egy helyütt: összejöttek a hivők s bánatos lélekkel elmélkedtek az utolsó igéken.

Az öreg Hencseynél, a gyermekevesztett apánál kevésbbé tört ki a fájdalom, mint várták volna. Évek óta nem látta már bujdosó fiát s szinte számot vetett a végzettel, hogy többé nem is látja. Ime: teljesült sejtése, aggodalma. Néhány könye hullott Imre fia levelére.

Kovács Józseféknek Béla József irta meg. Hosszu levelében hosszasan beszél az elhunytnak egyik utolsó szaváról. Arról, a melyben int, hogy hivei ne szomorkodjanak, hanem örüljenek szivükben az ő halálán, mert ezzel isten méltónak tartotta őt arra, hogy magához szólitsa.