Part 16

– Továbbá édes testvérem Imre, téged is kérlek, ha csak lehet, megmaradj műhelyedben, hogy segitségemre lehess, ha szükség lesz rá, mert nem tudom, mikor vetődöm vissza. Ne keveseld a fizetésedet, mert én se kapok itt talán többet, pedig itt minden drágább, mint Bécsben.

– Arra pedig különösen serkentelek, hogy a könyvirásban szorgalmasan foglalatoskodjál, mert most már látom, hogy könyvem jól van megirva. Majd irok én te néked bővebben is levelet, mivel már megtudakoztam, ha vajjon lehet-e itt magyarul nyomtattatni? Azt mondották, lehet és nem is kerül sokba. Tehát a nyomatás árát megtudhatom és ha az atyafiak is segitenek, akkor majd értesitlek, hogy te nékem az én könyvemet apró betükkel egyes levelekben megküld és én azt ismét itt könyvnek összeirom és kinyomattatom.

– Kérlek pedig édes öcsém Imre arra is, hogy mentül előbb felelj levelemre, mert szomoru az én szivem, mivel egyszer azt álmodtam utazásomban, hogy szegény édes atyámat eltemették s minden jószága prédára ment s mikor én hazamentem, semmit nem találtam. Kérlek tehát, ird meg, mit irt édes atyánk és azt is, ha él-e vagy meghalt? Ha meghalt, menj el haza és maradj otthon.

– Ajánllak pedig mindnyájatokat az ur Jézus Krisztus oltalmába. Legyetek békességben és jó egészségben!

Szinte feltünő e levélben, hogy csak most jutott eszébe a vagyon kérdése. Igaz, hogy most is csak ugy álmodta, hogy apjának minden jószága elpusztult. Eddig az üdvözülés biztositásán s a hitbeli igazságok ábrándjain kivül sohase jutott eszébe semmi más czélja az életnek. A vagyon épen nem.

De megmagyarázza ezt is az a komolyság, melylyel az uj hitről irt könyvét a magyar hivők számára mindenképen ki akarta nyomatni. Ehhez bizony pénz kellett. Gondolt ugyan az »atyafiak« segitségére is, de a teher nagyobbik sulya mégis csak az ő vállaira nehezedett volna. Ki nem kerülhette tehát, hogy a vagyon kérdésére is egyszer-másszor ki ne röppenjen gondolata.

Ezt a levelét különben Imre öcscse és Likhardus sietett közölni a magyarországi hitrokonokkal. Ezeknek nagy megnyugvásukra szolgált, hogy Hencsey azt a tudományt, melyet ő tanitott, Fröhlichnek és a svájczi atyafiaknak tudományával megegyezőnek találta.

Hencsey, mielőtt állását Michel Jakab műhelyében elfoglalhatta, csaknem egész hetet töltött Fröhlich házánál és társaságában. Ez idő alatt mondta el Fröhlich neki életének egész történetét. Megismertette családjával, de a zürichi, wiedikoni s több zürich-környéki gyülekezetekkel s tanitókkal is. Ezek közt főleg Debrunerrel. Közölte vele iratait és könyveit, melyek már nyomtatásban megjelentek.

Fröhlich ekkor irányozta Hencsey figyelmét János apostolnak Jelenésekről irt csodálatos könyvére. Fröhlichben nagy csodálkozást gerjesztett Hencsey tudatlansága.

Jánost ama szent káprázat, melyet könyvében leir, Páthmósz szigetén lepte meg. Beszélgetés közben Fröhlich többször emlitette e sziget nevét. Hencsey azt kérdezte:

– Hol lehet az a sziget?

– Hogy kérdezheted azt édes testvérem? Hiszen ott van az égei tengerben Görögország és Kis-Ázsia között.

Csakhogy Hencsey az égei tengernek se hallotta hirét soha. Se nem járt ott, se nem tanult vagy hallott róla semmit.

Fröhlich faggatásaira aztán lassanként kitünt, hogy Hencsey a kis falusi iskola elemi tudományánál többet, irásnál, olvasásnál s némi imádkozásnál egyebet soha nem tanult. A földrajzról azt se tudta, mi fán terem. De ez neki nyugtalanságot nem okozott. Azt felelte Fröhlichnek:

– A mi urunk Istenünk engem arra választott ki, hogy én csak az ő szent igéjét ismerjem s ahhoz ragaszkodjam.

Fröhlich nagyon elmerült János álomszerü látományaiba s nem egy korabeli eseménynek s nem egy vallásos eszmének magyarázatát egyenesen a Jelenések könyvéből származtatta. Ezt csak rejtélyes, titkos, kegyeskedő fejtegetésekkel tehette. Órák számra beszélt ezekről Hencseynek. Benne azonban ehhez semmi fogékonyságot nem talált. Hencsey csak a szentirás egyszerü igéihez s itthon megirt könyvének tanaihoz ragaszkodott.

A legközelebbi vasárnapon, október 16-án részt vett Hencsey az istentiszteleten, vagy mint mondani szokták, a szent gyülekezetben.

Ezt egy bérelt háznak tágas szobájában tartották s közel százan voltak jelen. Zürich kanton ekkor már elnézte az uj hivőknek, hogy bent a városban magánosoknál, vagy bérelt helyiségben rendes istentiszteletre összegyülekezzenek. Aargauban például még ekkor sem engedték meg ezt, a mint már erről megemlékeztem.

Másnap munkába állott Hencsey s a következő hónapokat egész az év végéig s azontul is szorgalmas munkában, szentirás olvasásban s a német nyelv tanulásában töltötte el. Egyelőre nem tanitott. Itt nem is volt arra szükség, hogy tanitson. De erre alig is lett volna képes.

A vallásos nyelvnek megszabott és megszokott szólásai, igéi és mondatai vannak, melyeket magyar nyelven Károli Gáspár, német nyelven Luther bibliaforditása alkotott. A magyart ismerte Hencsey, de a németet nem. Mig a német nyelven századok óta megszokott igéket és mondatokat meg nem tanulta: addig a bibliaolvasásban jártas svájcziak előtt félreértések nélkül tanitó beszédet nem mondhatott.

Szorgalmasan részt vett a vasárnapi gyülekezetekben s türelmetlenül várta naponként Denkelnek s a többi pesti atyafiaknak leveleit, kikhez nemcsak ő, hanem Fröhlich és Debruner is irtak még október első felében.

III.

(Hencsey sürgeti hazulról a leveleket. – A két Aschmann testvér. – Hencsey Langnauban. – Debruner élete története. – Hogy vannak otthon?)

A levelek ritkán jöttek Magyarországból. Ez kissé türelmetlenné tette Hencseyt. Az 1843. évi január 9-iki levelében némi szelid szemrehányással illeti hiveit. E levelét özvegy Véber Katalin asszonyhoz czimezte. Kegyes, jólelkü nő volt s szintén hivő. Utolsó itthonlétekor téritette meg Hencsey. A József-téren lakott Pesten a Hanzély-házban. Azért intézte hozzá levelét, mert azt hitte, hogy talán egyéb hiveihez intézett levelei nem jutottak kézhez.

– Elgondolhatjátok, – igy ir, – hogy az igazat nekem meg kell vallanom, itt az atyafiak tudakolják tőlünk, irtatok-e hozzám levelet s nekem azt kell felelnem, a mi igaz, hogy nem. Csodálkoznak rajta velem együtt, hogy miért nem irtok. Kivált Denkel János, a ki pedig tanitó.

Különösen Bámer Ferenczet inti e levélben s kéri meg egyuttal, hogy a magyarországi gyülekezetek dolgairól nyujtson részletes tudósitást. A mit Bámer meg is tett, a mint később majd rátérünk.

Az uj évet, az 1843-ikit, Hencsey szorgalmas műhelybeli munkával s tanulással töltötte el. A mellett arra törekedett, hogy a jelesebb svájczi atyafiaknak, kiváltképen a tanitóknak és téritőknek élettörténetét följegyezze s ezt például, intésül, oktatásul magyar hiveivel közölje.

Mi mindenre ki nem terjedt e buzgó fiatal ember figyelme! Hátha még a mindennapi kenyérért mindennapi nehéz munkát nem kellett volna végeznie.

Talán emlitettem már, hogy Zürichben és környékén ekkor négy tanitó, négy téritő működött. Az idegenek némi gúnynyal püspököknek is nevezték őket. Fröhlich, a két Aschmann testvér és Debruner János volt ez a négy »püspök«.

Fröhlich életét már ismertettem vázlatosan s működésének és szenvedéseinek történetét is. Fröhlichnek ebben az évben végkép el kellett hagynia Zürichet, mint állandó lakost nem türte meg ott a hatóság, átköltözött Straszburgba, mely akkor Francziaországhoz tartozott s téritő munkáját ott folytatta. Csak annyit engedtek meg neki, hogy svájczi gyülekezeteit vagy legalább a zürichit meglátogathassa. Meg is tette gyakran s ilyenkor néhány napot hivei s Hencsey társaságában tölthetett el.

A két Aschmann testvérről Hencsey följegyzései után ennyit tudunk:

Gazdag molnármester és malomtulajdonos volt Zürichben az öreg Aschmann. Sok gyors vizü folyó van Zürich körül: a Limmat, a Sichl s ezek mellékfolyói. Melyiken volt a malom, Hencsey nem jegyezte föl. Volt a gazdag molnárnak háza, telke, boltja is a városban. S volt három fia és egy leánya.

Idősebb fia János s második fia Jakab. Ezek 1837-ben áttértek az uj hitre s magukhoz vonzották leánytestvérjüket is. Apjuk, anyjuk s a harmadik fiu tudni se akart az uj hitről. Fájdalmas jelenetek törtek ki a család kebelében. Az öreg Aschmann törhetetlen volt. Egyházának lelkes hive s valami előljárója is. Buzgó kálvinista. Mikor szép szava, intése, könyörgése, parancsolása nem használt: legsulyosabb apai jogához folyamodott. Fiait testileg fenyitette s mikor ez se használt: megvont tőlük minden segitséget. Az apai háztól s a malomból elverte őket.

A két fiu, tele az uj hit legyőzhetetlen buzgalmával, istennek ajánlta lelkét, szó nélkül tűrt mindent s apjának sujtó kezét is megáldva, elhagyta a közös hajlékot s ment a világba két kezével keresni a kenyeret s tanulni és tanitani. Vitték magukkal hugukat is, a kinek nemsokára szerencséje is akadt s 1842-ben férjhez ment.

Az apa elbusult, elkeseredett családjának e szétesésén. Nem volt maradása se a malomban, se a háznál, se a boltban. Otthona siralomházzá vált. Utóbb eladta mindenét s józanul, becsületesen, tékozlás nélkül, de szomoruan töltötte napjait és éveit. Találkozott vele Hencsey is s a fiatal ember tapasztalatlanságával s a mély hitnek bátorságával törekedett kiengesztelni ő is. Eredménytelen volt buzgósága.

– A mi urunk Istenünk ugy akarta, hogy szive kemény maradjon.

E sóhajtással hagyta abba kisérleteit.

Annál buzgóbb tanitó lett a két testvér. Tehetséges, eszes és komoly fiu volt mind a kettő; János is, Jakab is. Nagy elemi tudással s a szentirás csodálni való ismeretével, szelid és komoly lélekkel téritett és buzgólkodott mind a kettő. Annyira, hogy már Hencsey oda menetele előtt tanitóknak ismerték el őket mind a zürichi, mind a környékbeli gyülekezetek Neumünszterben, Wytikonban, Zollikonban, Wollishofenben és Dietlikonban s másutt is. Mind e helyeken megfordult hol az egyik, hol a másik Aschmann kiséretében vasárnaponként Hencsey is.

Elment Hencsey távolabbra is.

Bernhez nem messze van Langnau az Emmenthalon. Népes és iparos városka.

– Akkora gyülekezet van ott, irja Hencsey, csak nénéink többen vannak két száznál, az atyafiak pedig még többen.

Kegyes és buzgó tanitó volt itt is. Nevét nem jegyezte fel Hencsey. Azelőtt Bernben volt városi elemi iskolaigazgató. Áttért, uj hivő lett s megkeresztelkedett. De nyomban bejelentette a följebb való hatóságnak s egyuttal ajánlkozott továbbra is s még nagyobb buzgósággal a tanitásra. A tanács ezt nem engedte meg, sőt állásától nyomban felfüggesztette. De minthogy kitünő tanitó volt, derék buzgó embernek ismerték s a városban általában szerették: nem akarták elkergetni s kenyerétől megfosztani: egy évi időt engedtek neki, hogy megtévelyedett gondolkozásától megszabaduljon s az egyházhoz ismét visszatérjen. Hiában volt. Nem tért vissza, sőt annál lelkesebben tanitotta az uj hitet. A vége az lett: számüzték a városból. Mikor Hencsey ott járt: akkor Langnauban volt tanitó »püspök«.

Nagy lelki örömmel fogadta Hencseyt. Az idegent, a messze földről ide bujdosó testvért, a pogány magyarok ivadékát. Ime az erős hit megmozditja a hegyeket s isten akarata kiterjed mind az egész föld kerekségén!

Ily szavakkal mutatta be a tanitó Hencseyt a gyülekezetnek. Hencseyt könyekre fakasztotta a gyülekezet áhitatos szent éneke.

Ő maga is tartott egy kis beszédet.

– De nem szólhattam sokáig, – irja. – A mint szeretett atyánkfiainak és nénéinknek a mi Urunk Jézus Krisztushoz szálló lelkét láttam, erőt vett rajtam is az érzés és eszembe jutott, hogy én vagyok itt a legkisebb és a legerőtlenebb!

A negyedik tanitó az Aschmann testvéreknél, talán még Fröhlichnél is nagyobb tanitó volt Zürichben ekkor Debruner, a kit már néhányszor név szerint emlitettem. Ezzel volt együtt legtöbbet Hencsey. Ennek életéről a következő adatokat jegyezte föl:

Debruner János Thurgauban született iparos szülőktől 1808-ban. Mint ifju iparos legény Aargauba költözött s ott telepedett meg 1830 körül. Ott vette föl az uj hitet, »ott született ujjá« 1833-ban s mindjárt a következő évben elkezdett tanitani, szent gyülekezeteket tartani s keresztelni. S nemcsak a kanton székhelyén Aargauban, hanem a környékbeli falvakban is. Megnősült 1830-ban, felesége 1810-ben született, aargaui lány volt s már mint menyecske tért az uj hitre 1835-ben. Sok gyerekük lett. Hatalmas, szép, erős alak volt mind a férj, mind a feleség. Mikor Hencsey megismerkedett vele, tiz évi házasságuk alatt már hét szép egészséges gyerekük született, három fiu és négy leány, – de két leánytestvér ikrekként jött a világra 1836-ban. Ez áldásos szaporaságot mint Debruner, mind Hencsey s utóbb Béla József és Hencsey Imre is ismételten megirta Magyarországba az itteni atyafiaknak. S mindig azzal az intéssel, hogy Istennek különös áldása a sok gyerek. A házas felek hűséggel és szeretettel legyenek egymás iránt, egymást igazán megbecsüljék, erejükre s egészségükre vigyázzanak; – akkor várhatják istennek különös kegyelmét, ugymint az egészséges és sok gyermeket s a földi boldogságot. Kövessék Debruner Jánosnak és hitvesének ragyogó példáját.

Tanitásaira az első napokban nem ügyelt a hatóság. De a mikor már öt gyülekezetet, öt istentiszteletet tartott: beidézték a városházához a tanács elé. Városi hajdu élőszóval hozta az idézést. Ott kihallgatták, maga igazolására fölhivták s azután megpirongatták. Egyuttal kimondták határozatban s kiadták irásban is, hogy a tanitást, keresztelést, gyülekezettartást egyenesen megtiltják s ha a tilalmat megszegi: mind őt, mind azt, a ki házában az istentiszteletet megengedi, száz forinttól négyszáz forintig terjedő birsággal, mint büntetéssel sujtják. Egyuttal lelkére kötötték, hogy tévelygéseit hagyja abba, az egyháznak jámbor bárányait tilos legelőre ne terelgesse, térjen vissza apáinak igaz hitére s legyen az egyháznak hű fia.

Ő azonban ragaszkodott a maga mélységes hitéhez s tovább tanitgatott és téritgetett. Csakhogy most már nagyobb óvatossággal.

– Ez után a város pandurjai, – igy ir Hencsey, – mindig keresték, mindig leskelődtek utána, hogy őt elárulhatnák, de az Isten megerősitette őt s ily módon két egész esztendeig tudta az évangyéliomot hirdetni. Mig végre Isten rábocsájtotta a város pandurjait.

Panduroknak nevezi Hencsey a város közbiztonsági szolgáit. Más nevüket magyarul nem tudta.

Debrunert s másik négy hivét 1836-ik évi márcziusban épen istentiszteleten lepték meg a hajduk s vitték a tanács elé. Azt az itéletet kapta, hogy a város területéről kiutasittatik, sőt örökre számüzetik, de az elköltözésre, műhelye és vagyona kimozditására négy heti időt kap.

Felesége épen várandós volt, a négy hét elteltével nem mozdulhatott. Nosza fogták fülön Debrunert s vitték a börtönbe. Mikor felesége szült: akkor kieresztették s a költözésre hét heti haladékot adtak neki. De akkor aztán feleségével s öt gyerekével kénytelen volt útra kelni. A két legkisebb gyereke a két iker lányka volt, hét hetes csecsemő.

Hová menjen? Hol hajthatja fejét nyugalomra?

Szülőföldét Thurgaut jelölték ki számára. Odament.

Ott se szivesen látták, mint uj hivőt. A mint odaért: azonnal behivták fegyvergyakorlatra. Nem ment be, feleségét és kis gyerekeit nem hagyhatta. Karhatalommal bevitték s börtönbe zárták. Innen hamar kiszabadult ugyan, de maradása még se volt otthon, ez év deczember havában Zürichbe költözött. Ez nagy város volt, a téritők ellen még se fenekedett ugy, mint a kis városok.

Lelke és buzgósága nem hagyta nyugodni. 1838-ban ellátogatott Aargauba régi hiveihez. Két hajdu nyomban lefülelte s vitte a tanács elé. Öt heti börtönt kellett e miatt szenvednie. Két év mulva 1840-ben ujra visszatért, ujra elfogták s a börtönbe kisérték. A miért megszegte a tilalmat s ujra hirdette az igét.

Nem nyugodott meg az itéletben. Fölvitte az ügyét a legfelső biróságig. Nyilvános tárgyaláson maga fejtette ki igazságát. Nem sértette a közerkölcsöt s a köztársaság törvényeit. Isten igéjét hirdette csupán, a hogy azt a szentirásban találta. Mi hát a bűne? Miért kell neki üldöztetést szenvednie?

Mind nem használt semmit. A legfelső biróság elitélte kilencz heti fogságra s 70 frank pénzbüntetésre. A hatóság iránt engedetlennek lenni nem szabad. Hogy pedig a hatóság mit tilt vagy mit parancsol: azt a legfelsőbb biróság nem birálgatja. Igy származott büntetése.

Azóta nyugalma van.

Zürichben nem bántják. Ott megelégedtek Fröhlich számüzetésével. Azóta kétszer megfordult Aargauban is, de az Isten egyszer sem szolgáltatta át a fogdmegek kezébe.

Ime ez Debruner élettörténete Hencsey szerint. Utódai ma is élnek Svájczban.

Hencsey folyton aggódott, hogy otthon Magyarországon elszélednek hivei, mint a nyáj, a melynek nincs őrizője s meggyöngülnek hitökben. Debrunert is rábeszélte tehát, hogy ő is irjon leveleket a magyarokhoz. Irt is. Természetesen németül. A pestiek aztán leforditották a leveleket magyarra s ugy küldözték szét a németül nem tudó hiveknek.

Hencsey arra is szakadatlanul intette hiveit, hogy őt a magyarországi gyülekezetek és egyes atyafiak állapotáról gondosan értesitsék. Hogy addig is, mig hazamehetne: intést, oktatást, jó tanácsot, buzditást nyujthasson levél utján, a mennyire szükségesnek látja.

A jelentések minden oldalról beérkeztek hozzá.

Legbuzgóbb, legszorgalmasabb tudósitó volt Bámer Ferencz, a székesfehérvári születésü nazarénus. Kovács József is rendesen irt ugyan Nemesfaluból, de ő az összes hivek és téritők sorsát onnan a Balaton partjáról nem tudhatta, de Bámer Pesten és Budán lakott, az ország központján, ő mindent tudhatott.

Ihász Gyuri és Rajki János még az 1842-ik év végén elhagyták Bécset s lementek Pestre. Hencsey Imre azonban ott maradt s ő onnan kimozdulni nem is akart. Lelke csak azzal a vágygyal volt tele, hogy Lajos bátyja után mehessen Zürichbe. Annak kezétől akarta a szent keresztséget elvenni. Visszatérni Magyarországba egyelőre nem akart. Ha visszatér: szülőit ki nem kerülheti. Attól pedig méltán tarthatott, hogy ha egyszer hazamegy: szülői őt többé hazulról el nem eresztik. Idegen országba, messze földre semmi esetre. Neki pedig bátyját látnia kell.

Szegény jó fiu, alig sejtette azt a magasabb végzetet, mely őt Lajos bátyjának fölkeresésére unszolá.

Bámer levelei tiszta képet nyujtottak a magyar nazarénusok állapotáról.

IV.

(Bámer Ferencz és a lánczhidépités. – A szétszóródott hivek. – A pesti hivek. – Likhardus. – Hencsey szomorusága. – Öcscse Zürichbe megy.)

Bámer Ferencz az öreg Nipp Annának volt öreg legénye és munkavezetője. Ő igazgatta a műhelyt, ő szerezte a megrendeléseket, ő hajtotta be a kintlevőségeket, ő szerezte be az anyagot s ő ült ki a vásárba is a sátor alá. Szóbelileg bizalmasan abban állapodtak meg, hogy Nipp Anna örökösen is átadja neki a műhelyt és szerszámokat s azért Bámernak nem is volt rendes fizetése.

Azonban valami távoli rokonok kerültek elő valahonnan, ezek megsejtették öreg nénjük szándékát, nyakára mentek s addig sugdostak a fülébe, hogy a jó Nipp Anna a műhely átadásaért utóbb ötszáz váltó forintot, a mai pénzben 420 koronát kért Bámertől. Ennek nem volt pénze. Nem takarithatott, mert hiszen fizetést se kapott. Szülői is szegények voltak Fehérváron, nem tehetett mást: ott kellett hagynia a műhelyt.

A lánczhidépitésnél kapott alkalmazást és pedig a budai oldalon.

Azon a helyen, a hol most a lánczhid van, egészen más képe volt akkor a Duna partjának, mint most.

Az alagut még nem volt meg. A budai várba fölvezető Albrecht-út is egészen más volt, mint most. Akkor is a Vizikapuhoz vezetett föl, de meredekebben. A lánczhid körüli paloták helyén üres parti telkek állottak. A hajóvontató lovak járása volt a mostani korzó helyén. A hol most a kereskedelmi miniszterium palotája áll: majdnem azon a helyen állt egy alaktalan régi, de nagy raktárépület magánosan. A várhegy oldala gondozatlan és szabályozatlan gyep, tele apró bokorral; kökény, bodzafa, vadmeggy cserjével. Gyerekek mászkáltak ott s malaczot, bárányt, kecskét legeltettek.

A lánczhid lánczai mélyen a föld alatt lévő üregben vannak megkötve. Mikor a lánczhid épült, a partnak jó nagy részét magas keritéssel elkeritették. A bekeritett részt nevezték épitő udvarnak. Itt dolgoztak a kőfaragók. Ide hordták a lánczhid lánczainak Angliából szállitott aczéldeszkáit. Itt állitották össze a lánczszemeket. Itt volt az épitő mérnökök s különféle munkavezetők irodája. Itt ásták a lánczok végeinek földalatti üregeit is. Száz és ezerféle furó, faragó szerszámnak, kötélnek, emelő csigának, targonczának volt ez az udvar állandó raktára.

Bámer Ferencz itt nyert munkát eleinte mint lakatos, utóbb mint az épitő udvar felügyelője.

Télen azonban munkaszünet volt s 1842-ik évi november 1-én harminczad magával elbocsátották. Csak a külföldi idegen munkásokat tartották meg. A magyar munkás menjen, a hova tud.

A fővárosban költséges volt az élet s kivált műhely és munka nélkül maradt kézművesnek. Bámer tehát hazament szegény szüleihez Fehérvárra. De uj év után 1843 elején ujra feljött a fővárosba munka után nézni, néhány napot testvéröcscsénél töltött, a ki Kropacsek malmában volt molnárlegény s aztán február végén ujra elfoglalhatta tavalyi helyét a lánczhid épitő udvarában.

Ez évben meg is nősült.

– A sok kisértetnek ellent nem állhattam, irja; s ezen felül még az én jó apám s anyám testvérjei is mindig unszoltak a házasságra.

Talált egy magához illő fiatal özvegy asszonyt. Keresztneve Anna volt. Ezt vette el s épen Szent István napja előtt való napon, augusztus 19-én esküdött meg vele. Ez időtől fogva Pesten a Józsefvárosban Koszoru-utcza 791. számu házban lakott. Családi élete boldog volt.

Az uj hit mellett buzgón megmaradt.

Levelei sok szomoruságot okoztak Hencseynek. Hencsey azt értette e levelekből, hogy a hivők lassan szaporodnak, a pesti gyülekezet tagjai szétszóródtak, közös isteni tiszteletre összejönni alig tudnak s még a legbuzgóbbak is lankadoznak.

Bizony szétszóródtak a pesti hivők.

Rajki János nem maradt meg Pesten; elment Szegzárdra, Fekete József lakatos műhelyébe Tolnavármegyébe. Onnan pedig átment Bajára Bács-Bodroghvármegyébe.

Ihász György Czeczére költözött Fehérvármegyébe s ott vert fészket hosszu időre.

Kertész András Meggyesen telepedett le Erdélyben s ott meg is házasodott. Ide jött Filippi is.

Vitkovszky József kőműves Eperjesre költözött Sárosvármegyébe.

Klein János Szebenben állott műhelybe szintén Erdélyországban.

Vájdenhóf még mindig Békés-Csabán buzgólkodott, Kovács József Nemes-Boldogasszonyfán; amaz Békés, emez Zalavármegyében.

Tehát az ország minden részébe messze kerültek el egymástól azok, a kik Hencsey édes szavaiból meritették egykor az uj hit igéit.

Likhardusnak más lett a sorsa. Ez semmire való, korhely emberré vált. Bécsből Pestre jött. Vándorkönyvét valahol elhagyta, beitta, zálogba tette. A vándorkönyv volt akkor a munkakönyv is, az igazolvány is. E nélkül se idegen városban, se a szállókon nem volt helye a kézműves legénynek. A kinek nem volt vándorkönyve, azt hely nélkül való csavargónak tekintették a hatóságok s küldték tovább.

Likhardusnak azonban mint hivőnek mégis szereztek műhelyt a pesti hivő atyafiak. Szállást és élelmezést kapott s hetenként öt forintot. De a rendes munka nem tetszett neki, otthagyta a műhelyt s Magyarék házánál töltött el három hetet henyélve. Onnan átment a jó Nipp Anna nyakára s annál erőszakoskodott. Sorba járta az összes hivő atyafiakat s Bámer Ferencznek is sok háboruságot okozott.

Intették, jóra kérték. Semmi szép szó nem használt.

– Én is hivő vagyok, testvértek vagyok, kötelességtek nekem lakást, ruhát s enni-inni valót adni.

Ezt az itéletet mondta ki rájuk.

Az atyafiak sokáig türtek, de türelmük utóbb elfogyott. Fogták a gallérját s »átadták a Sátánnak, mivelhogy annak kezéből ugy sem lehetett kiszabaditani«.

Ez volt a magyar nazarénusoknál a gyülekezetből kizárás első esete.