Part 15

E levelekben a világnak romlottságát, az uralkodó egyházaknak erőszakoskodásait s más vallások tévelygéseit élénk szinekkel ecseteli s szentirásbeli idézetekkel bizonyitja. Magyarázza hol egyik, hol másik hittételét s köztük leginkább a felnőttek keresztségének egyedül való jogosságát. A biblia egyes igéit gondosan fejtegeti s ezernemü intést és irányt nyujt arra nézve, miként viseljék magukat a hivők az állammal és az uralkodó egyházakkal szemközt, hogy a surlódást és viszályt lehetőleg kikerülhessék.

E leveleken kivül Fröhlich némely más idegen, de kegyeskedő szellemben irt olvasmányokat is ajánlott követőinek. Ez olvasmányok leginkább Hofacker, Baxter és Yung iratai voltak.

Hofacker württembergi lutheránus pap és iró volt s valahonnan Fröhlichnek személyes ismerőse. A kegyeskedésben rendkivül elmerült s egyházi beszédeit, melyek a mult század elején e szellemben készültek, a hasonló vallásos kedélyüek kedvelt olvasmánynak tekintették.

Baxter, ha jegyzeteim helyesek, angol puritán lelkész volt s a XVII. század második felében élt és működött. Némely munkája németre is le van forditva. Különösen »A szentek örök nyugalmáról« szóló művét német protestánsok még a mult század elején szerették olvasni.

Yungról s Éjszakák czimü könyvéről már e munka más részében megemlékeztem. Ez is Angliában élt és halt meg a XVIII. század végén, mint lelkész.

Mindezeket Fröhlich nem tartotta s nem is tarthatta elégnek hivei számára. E könyvek mégse az ő hitbeli különös felfogását tolmácsolták. S azért, mihelyt megnősült, rögtön hozzálátott, hogy követőit tisztán az ő számukra készült olvasmányokkal lássa el. Munkái közt talán legelső, mindenesetre a legelsők egyike az, melynek czime: »A megtért hivőnek az államegyházhoz s az államvallásnak a Krisztus evangyéliomához való viszonyáról.«

E röpiratot nem láttam eredetiben, csak magyar forditásban. Igy is csak kéziratban. Azt hiszem, Kalmár István pacséri »püspök« forditotta magyarra, ő mutatta nekem 1873-ban a kéziratot. Nyomtatásban csak néhány iv lehet e könyvecske. Finsler G. zürichi iró azt állitja 1854-ben megjelent egyházi statisztikájában, hogy e könyv a svájczi nazarénusok előtt csaknem szimbolikus tekintélylyel bir. A magyar nazarénusok ezelőtt huszonöt-harmincz évvel a hitvallások és egyházak közt való viszonyok megitélésére irányadó műnek tekintették.

E munkában Fröhlich az államegyházat és az államvallást ostromolja. Érveit nem a történelem gazdag tárházából s nem a haladás és közszabadság nagy érdekeiből meriti látszólag. Remek irodalmi művek s nagy államférfiak szónoklatai tárgyalják e kérdéseket. Fröhlich tudományos és irodalmi műveltsége alig volt képes mindezt felölelni. De nem is ily művel tudott ő hatni az ő egyszerüen gondolkodó közönségére. Az ő műve köznapi s mint szoktuk mondani, kézzel fogható okoskodások lánczolatával egyszerüen a szentirás egyes igéire hivatkozik s azokat magyarázza. A nazarénus, a kinek csaknem minden olvasmánya a szentirásból áll, igy érti meg a kérdést legjobban.

Ezen kivül még három művéről emlékezik Finsler G.

Egyiknek czime: »Az isteni félelem és istentelenség titka«. A másiknak czime: »Nyugalom szerző morzsalékok«. Mind a kettő általános tartalmu vallásos értekezésekből áll. Kegyes intések, szentirásbeli mondatok idézése s fejtegetése s a »sátán incselkedéseinek« leirásai töltik be e műveket. A sátán incselkedései alatt Fröhlich mindig a más egyházak tanitásait s hitbeli szokásait érti. – Harmadik művének czime: »Szivkönyvecske«. Ezt inkább imának lehet tekinteni.

Mindegyik mű kicsiny.

Én ezeken kivül még két munkáját láttam magyar forditásban. Egyik az, melyről már föntebb megemlékeztem, a melyet akkor irt, a mikor családját tőle elszakitották. A másik a polgári házasságról szól s az egyházi házasság kényszerét támadja meg. Ennek czimét nem ismerem. Keletkezésének története következő:

Thurgau kanton az 1838-ik évben a nazarénusok házasságát általában érvénytelennek mondta ki s miként Aargau is, ágyasságnak minősitette. Meg kell jegyeznem, hogy az üldözések már Aargauban is megkezdődtek s nem sok idő mulva a hauptwyli telep nyugalmát is felzavarták.

A mint Thurgau rendeletét kibocsátották, Fröhlich hivatalos előterjesztés alakjában kérdést intézett a kanton tanácsához, hogy az érdemes tanács adna neki felvilágositást arról, vajjon:

– Hol van az a szentirásban megirva, hogy a házasságnak egyházinak és csupán csak egyházinak kell lenni?

Természetes, hogy a tanács e kérdésre meg nem felelt. Vagyis inkább azzal felelt, hogy a törvénytelennek kimondott házasság »elkövetőit« ugy az egyházi, mint a világi törvények értelmében még az eddiginél is szigorubban kezdte üldözni. Fröhlich ekkor egy emlékiratot intézett ujra a tanácshoz, melyben a polgári házasság czélszerüségét s egyedül való jogosságát bizonyitja.

– Ha a tisztelt tanács meg nem felel a hozzá intézett kérdésre, hát majd megfelelek én!

Ez volt emlékiratának jogczime.

Aargau kanton, ha jól emlékszem, 1873-ik évi juniusban határozta el a polgári házasság behozatalát. Fröhlich küzdelmei s nagy szenvedései után egy emberöltő mulva.

Fröhlichnek tehát igaza volt s ő bátran, csüggedetlen küzdött az igazságért.

Egykor őt számüzték, nejét tőle elszakitották s törvényes itélettel becstelennek mondták ki s ezenfelül üldözték; négy ártatlan édes gyermekére rásütötték a fattyu bélyeget s elhelyezték őket a lelenczek és törvénytelen szülöttek közintézetébe. Csupán azért, mert apa és anya saját benső hite szerint polgári házasságot kötött egymással.

Ime: mikor az államnak és egyháznak hatalma szemben áll az embernek igazságával!

Fröhlich és neje ma már a sir örök álmát aluszszák. Rettentő fájdalmaik emléke egyuttal dicsőséges igazságuknak is emléke.

AZ UTOLSÓ ÚT.

I.

(Az utazás. – Münchenben. – A hauptwyli társalgások. – Találkozás Fröhlichhel.)

Hencsey tehát elindult utolsó útjára hű kisérőjével, Béla Józseffel, hogy fölkeresse és szinről-szinre lássa Fröhlichet és a svájczi atyafiakat.

Összes pénzecskéjüket Hencsey vette magához s minden osztozkodás nélkül ő teljesitette az utazással járó közös kiadásokat. E közös gazdálkodás azonban csak Salzburgig tartott. Hencsey gyöngéd figyelő lelke észrevette, hogy az étel és ital szüksége nem egy időben s nem egyenlő mértékben jelentkezett mindkettőjüknél. Ő szülőfölde szokása szerint némi bort ivott, társa pedig a tótos felvidék szokása szerint pálinkát vagy sört az úti fáradalmak ellen. Ámde azon a vidéken a bor sokkal drágább, mint a másik két ital. A közös gazdálkodásból ily módon hű társában kedvetlenség támadhatna. Nehogy tehát a sátán incselkedése viszályt támaszszon köztük, Salzburgban kétfelé osztotta az egész pénzt. Mindegyikük azt tegye pénzével, a mit akar.

– Mert tudja a jó isten, irja Hencsey, hogy én senkit nem kivánok lábam alá vetni, hogy én rajta tapodjak és senki fölött uralkodni nem akarok s azért békességben utaztunk, mert az osztozás nem haragból, hanem szép egyetértéssel esett meg köztünk.

Hencsey meglehetős részletességgel irja le az utazás folyamát. Elégnek vélem, ha ebből csak a főbb részleteket emelem ki.

A bajor határszélen, miként irja, mindegyiküknek külön-külön tiz forintot kellett felmutatni, »mely a mi pénzünk szerint husz forintot teszen«, – annak igazolására, hogy saját erejükkel keresztül tudnak menni az országon s könyöradományokhoz folyamodni nem lesznek kénytelenek.

Münchenben, Bajorország fővárosában ekkor már volt egy kis nazarénus gyülekezet. Meg kell jegyeznem, hogy tagjai se itt, se Svájczban, se Németországban nem nazarénusoknak nevezik magukat, valamint a világ se ugy nevezi őket. Ők magukat ujra keresztelőknek vagy uj hivőknek nevezik, németül Neutäufer vagy Neugläubiger. Mint nálunk is ez idő szerint csak hivőknek nevezik egymást maguk között. Münchenben is főleg iparosok s legények voltak a gyülekezet tagjai. Ugyanitt a különböző irányba induló téritőknek is volt már akkor rendes találkozási helyük.

A kis gyülekezet tanitója itt bizonyos Kohk nevü, eredetileg svájczi származásu értelmes iparos volt. Ez vezette a gyülekezet ügyeit, adott utmutatást a téritőknek s tartotta fenn az összeköttetést Fröhlichhel.

Hencsey fölkereste őt. Név szerint már ismerték egymást. Kohk a legnagyobb barátsággal és előzékenységgel fogadta Hencseyt, ki itt társával együtt egy napot töltött. Irt is egy levelet innen Imre öcscsének Bécsbe egy épen oda induló téritő által, a kinek azt kézhez kellett volna szolgáltatni. A levél sohase jutott el öcscséhez. Hencsey nem jegyezte föl e téritő nevét.

Münchenből vasuton mentek Augsburgba. Hencsey ekkor utazott először vasuton, otthon levő társai pedig ilyet még csak nem is láttak soha. Meg is jegyzi, hogy azt az utat, mely gyalogszerrel 18 óra járás, a gőzkocsi fél óra alatt tette meg, pedig utközben nyolcz állomáson állapodott meg.

Augsburgból Lindau felé a Westach völgyén mentek, körülbelül azon az úton, melyen ma vasutvonal halad. Schwabmünchenben megállapodtak egy napra, mert e gazdag iparu kis városban volt néhány hitrokonuk, kit meg akartak látogatni. Hencsey kegyes kötelességnek tartotta a külföldi testvéreket mindenütt meglátogatni, a hitben őket erősiteni vagy buzgóságuk láttán uj erőt gyüjteni.

Kemptenből nem az Iller völgyén, hanem Isnyn keresztül mentek Lindauba, a hol Hencseyt, a mikor megpillantotta a bodeni tavat, élénk honvágy lepte meg, szomoru ábránddal gondolván vissza a Balatonra s az ennek szomszédságában fekvő kedves szülőföldjére.

– Erőt vett rajtam, irja, az emberi gyöngeség, ugy, hogy alig tudtam mozdulni, meg kellett állapodnom és szememet a vizre szegeztem. Mintha csak azt sugta volna valaki, forduljak vissza és térjek vissza, a hol test szerint való rokonaim laknak. De azért meg ne itéljetek, mégis csak előre mentem, hogy lélek szerint való atyánkfiait láthassam, a melyre el is segitett a mi Urunk Istenünk.

Itt gőzhajóra ültek. Hencsey kiszállt Rohrschachnál, mert ő Hauptwyl felé akart menni. Béla is szeretett volna vele maradni, de ő már kijelentette a hajóskapitánynak, hogy ő Konstanzig megy, tehát itt nem mert kiszállni. A két ifju itt néhány napra elvált egymástól és csak Zürichben találkozott ismét október 11-én.

A hauptwyli telepről már szóltam. E kis falu alig számlál két ezer lelket. Thurgau kanton déli határszélén fekszik a bischofszelli kerületben, gyönyörü völgyben s egy kisded patak partján, mely a niederwieli erdőségekben, Szent-Gallen kantonban ered. E patak a hauptwyli határban kis hegyi tavakat alkot. A falu lakosai mind gyárosok és iparosok, szövőiparral és kelmeföstéssel foglalkoznak, de némi szőlőmiveléssel is.

Emlitettem már, hogy itt több év óta állott fenn egy kis ujhivő gyülekezet, melynek tagjai azonban főleg csak egyetlen festőgyár személyzetéből kerültek ki. Innen terjedt a felekezet a szomszéd községekre s különösen Waldkirchre is, mely ide fél óra járásnyira fekszik, de a mely már a szent-galleni kantonhoz tartozik s jelentékeny község.

Hencsey látogatására a hauptwyli gyártulajdonosokat Fröhlich már figyelmeztette s azonkivül Hencseyt Kohk is ellátta ajánló levelekkel. Mégis meglepte őt az a kitünő figyelem s áradozó, noha zajtalan vendégszeretet, melylyel itt fogadták. Az igénytelen magyar fiu, a szegény bujdosó iparos legény minden fáradalmát megjutalmazva érezte e fogadtatásban. A gondviselés áldó kezét ismerte föl abban, hogy ismeretlen létére oly messze földön is oly nagy kitüntetésben részesült. Hitében és törekvéseiben csak még jobban megerősödött.

Sokáig késni nem akart itt, de egy napot s éjszakát mégis el kellett töltenie. Vasárnapon, október 9-én este ért ide. Az isteni tiszteletről már elkésett, de a gyülekezet tagjai mégis összejöttek kedvéért s egymással késő éjszakáig nagy bizalommal és lelki gyönyörrel beszélgettek. A két gyárur s családjuk tagjai a munkások közt annyira elvegyültek, hogy Hencsey köztük a társadalmi és vagyoni különbséget föl nem fedezhette.

Értesitették az uj felekezetnek állásáról. Ismertették előtte hitvallásuknak alaptanait s szertartásaik módját, a mint azokat Fröhlich tanitotta és tanitja. Különös tisztelet látható jelenségei közt emlékeztek Fröhlichről s a többi zürichi és aargaui tanitóról. Önérzettel emlitették, hogy a hivők száma már tetemes s hogy napról-napra szaporodik. Fájdalommal panaszolták el ama soknemü és rettenetes üldözést, melyet a hiveknek régebben Thurgau, Zürich és Bern kantonokban kellett, most pedig folytonosan Aargau s több más kantonban kell szenvedniök.

Száz kérdést intéztek ő hozzá is.

Hencsey hasonló bizalommal és őszinteséggel beszélte el a magyarországi hivők számát, személyes viszonyait és messze ható nagy és szent törekvéseit. Mindezek uj dolgok voltak a hauptwyliek előtt.

Eleintén nem könnyen értették meg egymás beszédét. A magyar ifju különben is gyenge és akadozó volt a német nyelvben s a mit tudott is, a svábnak nevezett pesti szójárás szerint tudta. A svájczi ember megint másként beszéli a népies német nyelvet. De lassanként mégis csak összetörődtek. A legtöbb iparos soha hirét se hallotta Magyarországnak s magyar nemzetnek. Volt azonban egy-kettő, a ki olvasott valamit a Bakony erdejéről és Sobriról. Pár éve csak, hogy elmult a Sobri-világ s a német népsajtó tele volt ennek hirével. Azt képzelték, a hány erdei fa: annyi zsivány és utonálló s az egész ország csak erdőből és zsiványból áll.

A min legjobban csodálkoztak, az volt, hogy Hencsey a maga országában történt üldözésekről nem beszélhetett s mindaz, a mi ott vele és hiveivel történt, csak annyiból állt, hogy a páhoki esperes neki erős szemrehányásokat tett s iratait elszedte.

A jó svájcziak azt hitték, hogy ha náluk a művelt helvét földön házassági viszonyukat el nem ismerik, gyermekeiket erőszakkal elszedik, isteni tisztelet tartását meg nem engedik, összejöveteleiket a rendőrök szétverik, tanitóiknak az állandó lakást és nyilvános tanitást minden kantonban megtiltják s nőiket az állam és az egyház ugy tekinti, mint tilos ágyasság bűnrészeseit: akkor Magyarországban, abban a – mint közülök sokan hitték – vad, félig barbár, műveltség nélkül való országban a nazarénusokat legalább is kerékbe törik, ha megfoghatják.

Hiába, ők is csak németek voltak, a kik Magyarországról semmit se tudtak igazán, de annál több rémséges dolgot képzeltek el. Annál kellemesebb volt a csalódás, melyet Hencsey előadása után éreztek.

Hencsey másnap korán reggel akart útnak indulni, azonban házigazdái nem eresztették el. Ott tartóztatták ebédre. A szives barátságot lehetetlen volt visszautasitani s azért csak délután indulhatott útnak. Estére Wylig ért s az éjszakát itt töltötte el. Következő napon, október 11-én huzamos gyaloglás után alkonyatkor Zürichbe jutott s Fröhlichet rögtön felkereste s megláthatta. Nevezetes pillanat volt ez az ő életében.

A mi után oly rég óta vágyakodott; a minek eléréseért még az ő gyöngéd szive is kész volt a szeretett szülők akaratával ellenkezni; a mi után álmadozott és a miről gondolkodni évek óta soha meg nem szünt: meglátogatni a külső országi hitrokonokat, a valódi atyafiakat, a lélek szerint való testvéreket s meglátogatni Fröhlichet, ki tudományával, rendithetlen hitével, üldözött sorsával s nagy szenvedéseivel már régóta világitó oszlop s követendő példa volt ő előtte: ime mindezt sikerült elérnie.

Nagy alázatossággal borult térdre s mély áhitattal adott hálát az ő urának, istenének, a ki érdemesnek találta őt mind e nagy kegyelemben részesiteni.

Fröhlichhel való találkozását igy irja le:

– Örökké való dicséret és dicsőség legyen a mi Urunk Jézus Krisztusnak, ki által fölserkentettünk a mindenható szent Isten nagy nevének dicséretére. Ime az ő véghetetlen kegyelménél fogva megengedtetett nékem, hogy ezen messze földön levő atyafiakat megláthassam és az ő példájukra felbuzduljon az én lelkem, hogy titeket is felbuzdulásra inditsalak és serkentselek az Ur Jézus Krisztusnak szent nevében. Ámen!

– Tudósitlak pedig, édes atyámfia, a mint már tudósitottalak is, hogy a mint én napnyugtakor Zürichbe értem, egy utczán, a mely Niederhofnak neveztetik, kérdezősködtem Fröhlich atyánkfiának lakása felől és a midőn engem erről föl nem tudtak világositani, jött egy kis gyermek, ki nekem megmutatta a lakást és oda elvezetett. Ezt is én a kegyelem jelének vettem, hogy ime a világi férfiak és asszonyok nem tudják az ő lakását és egy kis gyermek mutatja meg nékem azt.

– Midőn én a házba betértem, a mi atyánkfia nem volt otthon, de nemsokára hazajött és azt kérdezte tőlem, honnan való vagyok. Én feleltem, messze földről jöttem, én Magyarországból való vagyok. És ő kérdezte: te vagy-e az a Hencsey Lajos, a kinek társa a tegnapi napon Zürichbe jött? Én feleltem, én vagyok az; azért jöttem egyenesen ő hozzá. Erre ő megölelt engem és ama szent csókkal illetett. Én sem szólni, sem beszélni nem tudtam; ugy éreztem, mintha szivem egészen elszorult volna és szemeimet elboritotta a könyhullatás. Alig tudtam Kohk atyánkfiának levelét és az ő apjának levelét, melyet Hauptwylból hoztam, neki átadni. Nagy szivességgel magánál tartott és nekem lakást adott.

Béla Józsefre hivatkozott Fröhlich, mint a ki tegnapi napon jött Zürichbe. Béla Konstánzból szintén gyalog tette meg ide az utat s ő már hétfőn, október 10-én ide ért. Ugyanazon a napon, melyen Hencsey ide ért, Béla már állandó műhelyt és rendes munkát is kapott.

Fröhlich és Hencsey csaknem az egész éjszakát értekezésben töltötték el. Hencsey különösen tudni akarta, vajjon a tudomány, melyet ő irt és hirdetett, megegyez-e azzal, melyet Fröhlich hirdet?

Az értekezés részleteiről nincs tudomásunk.

Hencsey csak annyit jegyez meg október 12-én kelt levelében, melyet Imre öcscséhez Bécsbe intézett, hogy tudományuk megegyez.

– Hogy pedig, irja, röviden tudósitsalak benneteket az igazságnak velejéről, én értekeztem Fröhlichhel. Azon mód beszél, a mint én irtam a nálatok hagyott könyvemben; ezzel minden rendtartások megegyeznek.

II.

(Zürichi szokások. – Hencsey munkát kap. – Fröhlich oktatja Hencseyt. – Az év végén.)

Később több levélben részletesen is megirta a magyar hivőknek a svájczi gyülekezetek hittételeit, szervezetét s szertartásait. Sőt több kérdésben saját eltérő nézeteit is, de e levelek, fájdalom, valószinüleg mind elvesztek. Hozzám a következő 1843-ik évről két levelénél több nem jutott.

Az éjjeli értekezésnél Fröhlich különös érdeklődéssel kérdezősködött Denkel Jánosról, valamint az uj hitvallásnak Magyarországon miként lett elterjedéséről. Hencsey megadta a kellő felvilágositásokat, valamint Fröhlich is megismerte vele az uj felekezetnek Svájczban és Németországban való állapotát.

Hencsey nem akart sokáig terhére lenni házigazdájának, azért másnap már korán reggel műhely után látott. Végig járta munkáért a szállón kivül a város minden lakatos czégét, valamint ama gyárakat is, hol lakatos munkára szükség lehetett. Mindamellett aznapon munkát még se talált, bár Debruner és más hitrokon is segélyére volt.

További élményeiről hadd beszéljenek saját sorai:

– Jóskának vagyon munkája, de nékem nincs, de azért mai napon, ugymint október 12-én irom Fröhlich szobájában nektek e levelet. Ez utolsó időben az isten ő általa kezdte el az ő gyülekezetét épiteni és ő is kér titeket általam, csak maradjatok meg abban, a mit a szentirás tanit és a mit elkezdettünk.

– Bár én most munka nélkül vagyok, azért vasárnapig mégis itt maradok, mivel még a vasárnapi gyülekezetben szeretnék részt venni, ha az isten megengedi.

– Eddig irtam október 12-én, de mai napon az az október 13-án nekem a jó isten ismét megmutatta az ő segitségét. Történt, hogy én, a midőn reggel fölkeltem, el akartam menni a rendőrségre tartózkodási czéduláért. És a midőn oda mentem, onnan elküldöttek a doktorhoz, hogy megvizsgáljon, ha egészséges vagyok-e vagy sem, mivel itt ugy a szokás, hogy ha valaki munkát akar venni vagy a városban akar maradni, magát a doktornál meg kell vizsgáltatni és ha valami baja van, kórházba viszik és csak akkor állhat munkába, ha kigyógyul.

– Igy tehát, a midőn én mentem a doktorhoz, ime jön eleibém egy lakatos mester, a kinek műhelyében voltam is 12-én, de hiába. Igen barátságosan beszélt velem, mivel ő is sok ideig dolgozott Bécsben és mondtam már neki, hogy én is onnan jövök. Igy a midőn kérdezi, hogy hová megyek, mondottam, hogy a doktorhoz, mivel itt akarok maradni vasárnapig. E közben mondja nékem, hogy ő nála volna munka s hétfőn elkezdhetek dolgozni. – A nevét is nékem mindjárt átadta irásban, hogy a rendőrségnél csak jelentsem mint hozzája tartozója magamat, mivelhogy, mint mondá, itt a vándorkönyvet mindjárt el szokják venni s egy jegyet kap az ember reá.

– Igy tehát, édes atyámfiai, a jó isten nékem munkát rendelt, pedig már azt akartam irni, hogy visszamegyek rövid időn hozzátok. És vissza is mentem volna, ha az isten munkát nem rendelt volna, de most már hétfőn, azaz október 17-én elkezdek dolgozni.

– Meddig maradhatunk, azt csak a jó isten tudja; de ha a tavaszig megmaradhatunk is, mi azért mégis utazásunkat tovább nem folytatjuk, hanem egyenesen hozzátok térünk. Ti pedig, kérlek az istenre benneteket, ha csak lehet, megmaradjatok műhelytekben, mert erre szörnyen nehéz munkát kapni és a mint halljuk, nagyon kevés a fizetés. A kinek két forintja van, annak igen jó legénynek kell lenni; ez pedig a mi pénzünkben csak négy forint, mert az itt való ezüst forint a mi pénzünkben két forint és olyan pénzek vannak itt, hogy ki nem ismerjük velük magunkat.

A lakatos mester, kit Hencsey e levélben emlit s kinek műhelyében munkát kapott, Michel Jakab zürichi lakos volt s lakása és műhelye a Kisvárosban Niederdorf-utczán 515. szám alatt volt. Sok iparos czégnek és műhelynek volt akkor s van talán ma is Zürichben czime és czimere is, mint nálunk szokás a vendéglőknél s boltoknál, de csak elvétve szokás a műhelyeknél. Michel Jakab műhelye a Nagy Hajóhoz (»beim grossen Schiff«) volt czimezve s egy kopott, fakó árboczos hajót ábrázoló mázolás az ajtó fölé ki is volt függesztve. Ezt is megirta Hencsey az ő Imre öcscsének.

Később Michel Jakab is áttért az uj hitre. Hencsey téritette át s ő e jó emberben nemcsak munkaadót, nemcsak házigazdát, hanem egyszersmind jó barátot is nyert.

A zürichi dolgokról más észrevételei is voltak Hencseynek, mint a melyeket föntebb közöltünk. Azt irja egyik későbbi levelében Kovács Józsefnek:

– Tudd meg azt, szerelmes atyámfia, hogy itt nincs császár, nincsenek mindenféle fejedelmek és herczegek, mint Bécsben, sem pedig palatinus és egyéb mágnások és fényüzésben dobzódó papi fejedelmek, mint Magyarországon, de még nemesek sincsenek. Itt minden ember egyenlő polgár s mindenki a munkája után él. A vármegyének a neve kanton, annak van egy tanácsa s a városi tanács is megvan s ezek végezik el a közönség dolgát. Nincsenek itt katonák se, csak bizonyos napokon katonáskodnak az emberek. Hanem van rendőrség, a mit policzájnak neveznek; ez mindenre ügyel s a jövők, menők, utazók az ő szemeit el nem kerülhetik. Otthon mi nálunk ilyen nincs, ott úti passzust se kérnek senkitől; azt se keresik, kinek mennyi pénze van a zsebjében, egészséges-e, beteges-e? Az én elmém sokat hánykolódik e fölött. Azért van-e e nagy vigyázás az emberekre, mert szeretik őket, vagy pedig azért, mert félnek tőlük?

E fölött bizony már tapasztaltabb elmék is tünődtek, mint e szegény fiatal magyar kézműves elméje.

Hencsey és társa Béla József, mielőtt Bécsből elindultak volna, Likhardussal és Hencsey Imrével ugy beszéltek össze, hogy a mint majd a körülmények változása hozza magával, s a mint majd a svájczi munkás viszonyokat megismerik s Likhardussal és Imrével is megismertetik: ezek is utánuk fognak menni Zürichbe. Ezt azonban Hencsey itt tartózkodásának első idejében egyáltalán czélszerütlennek látta s azért sietve intette Likhardust is, Imre öcscsét is, hogy Bécsből ki ne mozduljanak.

– Édes atyámfia Likhardus – irja egyik hosszabb levelében – Béla József is köszönt és kér általam, hogy a midőn mi visszamegyünk, ha nekünk nem is, tehát a pesti szegény atyafiaknak iparkodjál segitségére lenni és azért ne próbálkozzál megindulni, hanem megmaradj a te műhelyedben, mert mi is csak alig, hogy el tudtunk idáig jönni.