Part 12

Hencsey gyöngéd figyelemmel s lehető kimélettel adta apjának tudtára azt az elhatározását, hogy külföldre akar menni s a külföldön levő hitrokonokat meg akarja látogatni. Megmutatta s megmagyarázta az öregnek Fröhlich egyik levelét, melyet Denkelhez intézett s melyben nagy szivességgel hivja ki őt magához. Imre fia miatt se legyen apjának aggodalma. Igaz, hogy belépett az uj felekezetbe, de keresztségre még nem bocsátották s ha megkeresztelik is, külföldre nem fog menni s közel marad az apai házhoz. Legföljebb még vándorolni fog rövid ideig. S aztán végkép elbujdosni ő se akar. Hazáját és hitfeleit ő se akarja örökre elhagyni. Az ő lelke őt is visszavonja. Más iparos legény is elmegy külföldre. Sokkal messzebbre is elmennek, mint Svájcz. Elmennek Párisba, Londonba, néha még a tengeren túl levő világba is s mégis visszajönnek. Ő is visszajön minél előbb, de a jövő tavaszra minden esetre. A jó isten oltotta ezt a vágyat szivébe. Ő parancsol, senki más. A mit a jó isten elvégez: abban apjának is kész szivvel meg kell nyugodni.

Közbejött Kovács József is, a ki gyakran átlátogatott Hencseyhez. Ezen kivül Lajos egyik vasárnapra áthivatta Nemes-Káptalan-Tóthiban lakó bátyját is s ez is le törekedett az öreget ellenzéséről beszélni. Végre sikerült is. Az öreg kovács megjuhászodott s utóbb jó szivvel beleegyezett Lajos fia távozásába, sőt még azt sem ellenezte, hogy Imre fia is elkisérje bátyját Bécsig.

Volt az öreg Hencseynének Szent-Péter-Urban egy távoli rokona s annak egy csinos férjhez menő lánya. Hencsey csak Julinak nevezi levelében. Saját szive sugallotta-e neki, vagy az apa biztatta föl: ez a lányka is marasztotta Hencseyt. Édes szóval, könyező szemmel s talán nem is csupán rokoni szeretettel marasztotta.

Hencsey igy emlékezik e jelenetről:

– Azt is mondotta pedig az én szeretett hugom, hogy hátha az isten ugy rendelte, hogy együtt éljünk, együtt haljunk, elmegyek-e mégis messze földre? Megnyugtattam, a mint erőmtől tellett. Megmondottam neki, hogy az ő szerelme hervadó, az én lelkem pedig hervadhatatlan szerelemmel van tele az én Ur Jézus Krisztusom iránt, nyugodjék meg ő is abban, a mi elvégeztetett. Haza vezérel engem még az Isten.

A női lélek gyöngéd vonzalma se inditotta meg.

A mint apja beleegyezését megnyerte: rögtön irt Béla Józsefnek, ki akkor, mint már emlitettem, Liptó vármegyében Király-Lehotán volt rokonainál. Tudósitotta arról, hogy a külföldi útnak most már semmi akadálya nincs s hogy ő junius végén már Bécsben lesz a szállón vagy valamely műhelyben.

Az útrakészülés néhány napot vett igénybe. Meglátogatta Kovácsékat, meglátogatta a keszthelyi ismerősöket és hiveket és mindazokat, kik Keszthely körül a hegyek közt elszórtan tanyáztak és hozzá ragaszkodtak.

Bármily örömmel gondolt arra, a mikor ő Fröhlichhel, Debrunerrel, Kochhal, a levelekből már jól ismert svájczi testvérekkel fog személyesen találkozni, mégis minél inkább közeledett az elválás napja, annál nagyobb szomoruság lepte meg lelkét. Mintha előre érezte volna az örökre való elválásnak sejtelmeit.

Borus kedélylyel bucsuzott el kisded szülőházának tájától, gyermekkorának édes emlékeitől, sőt az emlékek oly élénken tolultak lelke elé, hogy egy szép somfabokrot, mely a falu mellett egy domb oldalában virult, kétszer is meglátogatott.

– Mikor kis gyerek voltam, sokat heverésztem ennek árnyékában. Alig tudtam tőle elválni.

Igy ir.

Könnyezve bucsuzott el a helybeli plébánostól. Jegyzetemből ugy látom: Baranyay volt a neve. Még Páhokra is átment s még az ottani uj papnak is elmondta, hogy az Isten áldja meg.

Junius 22-re szerdai napra lett az indulás elhatározva s ő e napon Imre öcscsével meg is indult. Korán hajnalban indultak el Zala-Egerszeg-felé s a fölkelő nap már a rádi határban érte őket.

Az előző napon nem ment át Kovácsékhoz. Valami akadály jött közbe, vagy talán édes anyja nem engedte, hogy az utolsó napon is távol legyen. De azt még se mulasztotta el, hogy levélben ne vegyen tőlük bucsut utoljára.

IV.

(Hencsey levélben bucsuzik Kovácséktól. – Bécsbe ér és műhelybe áll. – Bámer levele. – A lánczhid alapkövének letétele.)

Levele jun. 21-én kelt Szent-Péter-Urban és igy szól:

– Kedves atyámfia, tudtodra kivánom adni, hogy az én kivánságom annyira beteljesedik, hogy szivem hálaadásra gerjed isten előtt. Hozzád ma át nem mehettem és nem is mehetek; ezt eléggé fájlalom, de tudja az isten, hogy én titeket szeretlek. Nem kell nektek elszomorodni, sőt inkább az istennek kötelesek vagytok ti is hálát adni.

– Örüljetek a ti szivetekben, hogy az isten utat nyitott nekem ama messze földön lakó atyafiaknak meglátogatására s kérlek inkább, hogy valamint én érettetek imádságomban naponként isten előtt megjelenek, ugy ti se felejtkezzetek el érettem imádkozni, hogy legyen az én utam szerencsés, mely ha isten segitségével végbe mehet és egészségesen hozzátok visszatérhetek, hiszem, hogy az Ur Jézus Krisztus által ez nektek örömötökre válik.

– Csak arra intlek benneteket, hogy jól vigyázzatok s a hitben, melyet Isten szivetekben feltámasztott, megmaradjatok s azon hit is bennetek megmaradjon. Az Ur Jézus évangyéliumának követésétől semmiféle nyomoruságban és szenvedésekben el ne álljatok. Ez legyen élteteknek utolsó órájáig a ti zászlótok, mely zászló, mondom néktek, bevezet az Isten országába.

– Kis gyermekeidet pedig, a mint mondottam, el ne hanyagold, hanem tanitsd őket szorgalmasan, hogy ne nőjjenek föl bután, hanem Isten-félelemmel, mely a bölcseségnek kutfeje. Ezek után maradok az Ur Jézus Krisztusban atyátokfia.

Ki az idegentől e szavakkal vált el, minő megható lehetett annak bucsuja az öreg jó szülőktől. Az a bucsu, mely köztük az utolsó találkozás volt.

Utazásuk gyalogszerrel történt, a hogy illett s a hogy szokásos volt. Batyujokat is maguk hurczolták.

Pénze meglehetősen volt, már tudniillik az ő szerény igényeihez s szokott pénzviszonyaihoz képest. Kovácstól öt forintot, Ferencz bátyjától három forintot s anyjától is néhány forintot kapott az akkor divatozó ezüst huszasokban. Imre öcscse is el volt látva eléggé.

Utazásuk öt napig tartott s junius 27-én szerencsésen Bécsbe érkeztek, hol a szállón azonnal bejegyeztették magukat. Julius elsejére már mind a kettőnek volt műhelye, a hol munkába állhatott.

Béla József csak julius 4-én ért Bécsbe. Ő Liptóvármegyéből jött, utjába esett Pozsony, ott Likhardust és Rajkit fölkereste s velük eltöltött egy napot. Valószinü, hogy Ihász Gyurihoz is átrándult, ki akkor Sopronban tartózkodott. Erre is kellett két-három nap.

Első levele Bécsből igy szól Kovácsékhoz.

– Örvendek szivemben és hálát adok az istennek, hogy megengedte érnem azt az órát, melyben tudósithatlak titeket, hol és mikéntlétünkről. – Midőn ide ért József atyánkfia, – Béla Józsefet érti, – elébe terjesztettem a ti hozzánk való szerelmeteket és a ti bőséges alamizsnálkodástokat. Hálákat adott az Istennek, hogy a ti sziveteket azon jóságos cselekedetekre gerjesztette, melyekhez hasonlókat olvasunk a szentirásban a régi atyafiakról. Erre tovább is ébresztelek benneteket, hogy nem épen a mi számunkra, hanem az isten mindenféle szegényeinek számára, kik oltár gyanánt állanak mi előttünk, a ti istentől nyert vagyontokból alamizsnálkodjatok, hogy az isten áldása viszont ti rajtatok is bőségesen uralkodjék. – Mi, ha isten engedi, a mint mondottam és a mint hí az én lelkem, ki fogunk menni a Helvécziabeli atyafiakhoz, a mint csak költséget tudunk munkánk által szerezni.

– Utra való kis pénzünkből se költöttünk sokat, a melyet magunkkal hoztunk. Isten megsegitett.

Igaz, hogy alig került egy forintjukba az öt napig tartó bécsi út. Ennivalót legalább is öt-hat napra valót vittek magukkal. A szülői ház s a jó anya el nem engedte volna a kenyeret, kalácsot, sódart, füstölt szalonnát és sós pogácsát. Hajdan rövid útra se indult ki Magyarországon senki, hogy tetemesen ennivalót ne vitt volna magával.

Azon a papiron, melyen Hencsey irta levelét, Béla Józsefnek is van utóiratként egy levele, mely azonban csak kegyes elmélkedéseket tartalmaz s benne egyébként semmi adat nincs. Általában, mikor Hencsey és Béla együtt voltak, ez utóbbinak minden egyénisége, minden kezdeményező képessége elveszett. Nem ismert nagyobb kötelességet, nemesebb feladatot, mint Hencseyt árnyékként követni, annak visszhangja lenni s szelidségét, tudományát, lelkesülését, rajongását elsajátitani és mindenben annak nyomdokain járni.

Sajátságos ez. Vele érzett és vele gondolkodott. Se kicsiny, se nagy dolgokban vele soha nem ellenkezett. Ellenében, irányában egész önállóságáról teljesen lemondott. Boldog volt, ha elismerését megnyerhette s szerencsétlennek tartotta magát, ha netaláni szemrehányásra okot szolgáltatott.

E tünemény is Hencsey roppant hatalmát mutatja, melylyel a gondviselés társai fölött őt felruházta. E hatalom nem állhatott másból, mint lelki fenségből, mely belőle mindenkire sugárzott.

Béla József elvégre önállón gondolkodó és cselekvékeny lelkü férfiu volt. Mérhetlenül nagyobb külső eredményeket ért el, mint Hencsey. Mikor Hencseyt a halál elszólitotta mellőle, fáradhatlannak bizonyult s erős kézzel tartotta fenn a kapcsot a hazai és a külföldi rokon felekezetek közt.

Sőt képes volt nem mindennapi hősiességre is. Mikor jóval később már az osztrák kényuralom alatt a pesti rendőrség faggatni s lassanként üldözni kezdte a nazarénusokat, mikor gyermekeiket erőszakkal elszedeté, magukat kihallgatásokra idézgeté s börtönnel és kiutasitással fenyegette: Béla azok egyike volt, kik rendületlenül állták ki a hatalom merev tekintetét. Ez már 1850-ben volt. Se megijedni nem tudott, se meghátrálni soha nem jutott eszébe. Erős volt, mint rég elhunyt mestere és barátja.

De térjünk vissza az elejtett fonálhoz.

Mihelyt Hencsey Bécsben állandó műhelybe állhatott s a szállót elhagyhatta, maga és öcscse számára akként fogadott lakást, hogy velük együtt ott Béla József is megférhessen. E lakás az uj Wiedenen, egy akkor ugynevezett szabad házban, németül: im freien Hause, volt. Házi gazdájuk Mikoda Tádé nevü rajztanitó, ki azonban nem volt hitrokonuk. Hencsey ide kérte leveleit czimeztetni.

Ő különben, mint fönt idézett levelében emliti, csak addig akart Bécsben maradni, mig itt magának svájczi utjára egy kis költséget szerezhetett. Erre azonban egészen három hónapot kellett forditania. Ugy, hogy ő szeptember vége vagy október eleje előtt innen ki nem mozdulhatott.

Bécsben a munkabér viszonyok jobbak voltak, mint Pesten. Ott az élelmezésen, lakáson, mosáson, apró költségen kivül a lakatos legény szépen megtakarithatott másfél váltó forintot naponként, a mi a mai pénzérték szerint egy korona és 26 fillér, áruérték szerint pedig kétszer annyinál is több. Három hónapi munka és takarékosság után Hencsey mintegy hatvan ezüst forinttal indulhatott Svájcz felé.

Ennyi pénz kellett is.

A Bécsen túl nyugatra fekvő országokban már hatóságilag volt a vendégszeretet szabályozva. Ott úton, útfélen, boglyák tövében, kerti fák árnyékában ismeretlen utazó nem huzhatta át az éjszakákat. Ingyen hálóhelyet se adott senki. Rendőri felügyelet volt mindenütt s fizetni kellett mindenért. Igaz, hogy a segitő intézetek ott is megvoltak a vándorló iparos legények számára.

Időközben Pozsonyból Bécsbe jött át Likhardus József is, ki itt szintén munkába állott. Likharduson már itt mutatkoztak a korhelykedési hajlam előjelei, de Hencsey erkölcsi hatása alatt még Likhardus is jó fiu maradt. Ennek megjövetele után gyakran tartottak isteni tiszteletet s gyakran vettek urvacsorát. Mindig Hencsey volt a tanitó.

Téritésre nem igen volt idejök, mert egész erejükkel munkájuknak éltek, hogy minél előbb szabadulhassanak s czéljukat minél előbb elérhessék. Hencsey ezen kívül sok irányu levelezéssel is el volt foglalva s szorgalmasan gyakorolta magát a német nyelv tanulásában, melyre Bécsben is szüksége volt. Sikerült neki mégis egy Czápári nevü magyar ifjut, ki ideiglenesen Bécsben volt, megtériteni.

Augusztus végén kapott Bámer Ferencztől Pestről levelet. Bámer az öreg Nipp Annának volt az üzletvezetője, de időnként a budapesti lánczhidi munkálatoknál is dolgozott. Önsorsáról s némely pesti dolgokról küldött jelentést Hencseynek.

– Fölserkentett – irja Bámer – a te leveled, minekutána téged a mindenható isten az ő szent igéjének hirdetésére rendelt és minden nagy lelki tehetségekkel felruházott, hogy a mi szomorodott sziveinket megvigasztalnád. Most is a te leveled nélkül édes atyámfia, mely e hónap elején volt irva, az én erőm sokkal lankandtabb volna, mintsem hogy az ur szerelmében munkálkodhatnám.

– A mi pedig azon könyvet illeti, melyet te édes atyámfia nálam hagytál, hogy azt én leirnám és Kovács atyánkfiának Nemesbe elküldeném, erre nézve tudósitlak, hogy irásban naponként szorgalmatoskodom, a mennyire gyönge erőm engedi. Leirtam már a hatodik részt, a mely szól »A külső templomról és Czeremóniákról« és a hetedik részt, a mely szól a »Szent miséről«. A többi részt pedig mind egész a tizenkettedik részig rövid időn bevégzem és a mint meghagytad, József atyámfiának elküldöm.

– Sorsom felől, szerelmes atyámfia, csak annyit irhatok, hogy én öreg nénénkkel az istennek szent kegyelmében most is csak ugy vagyok, mint eddig voltam. Se a műhelyt még át nem vettem, se pedig meg nem feleségesedtem, a mint az én lelkemben régen szándékoztam, de feleséget nem mutatott még az Ur. Hanem egészséggel megáldott és ezért legyen hála ő szent felségének.

– Ama Véber Katalin néne, ki az urnak kegyelméhez és Krisztusnak évangyéliumához már akkor hajlandónak mutatkozott, mikor te, édes atyámfia, itt voltál és vele beszéltél, mind inkább szorgalmatoskodik az üdvösség tudományában és él bennünk a hit, hogy a szent gyülekezetnek igaz lélekkel való tagja lesz az Ur Jézus Krisztusnak segitségével.

– Tudtodra adom, hogy a lánczhidnak talpköve rémitő világi pompával ezen hónapnak 24-ik napján letétetett. Ő felségének bátyja, a Palatinusnak testvérje, főherczeg Károly már előtte való nap Pestre lejött és midőn a talpkő délután letétetett, az ország mágnásainak jelenlétében ő is ott volt. Az egyedül való istennek bölcs rendeléséből én is ott voltam és az urhoz fohászkodtam és az ur azon gondolatot támasztá az én szivemben, hogy ime, valamint e sokaság itt a folyó viznek és a haboknak fenekén a hidnak fundamentumát megveti, hogy ezen egyik partról a másikra veszedelem nélkül lehessen járulni: azonképen az isten is te általad és mindnyájunk által az Ur Jézus Krisztus evangéliomának fundamentumát ujra fölveti, hogy biztos utat készitsen, melyen ama mennyei üdvösségre lehessen eljutni. – És hogy valamint a habok nem ártottak a talpkőnek, ugy a sátánnak gonoszsága és az embereknek vaksága is a mi szent gyülekezetünknek ártalmára nem lészen soha.

– Volt pedig ott egy mágnás, a kiről azt mondták az emberek, hogy gróf Széchenyi István volna és ez kérdezi egy munkás embertől, hogy tudja-e, hogy ez a talpkő, mely a fenékre letétetett, mit fog tartani. És az ember azt felelte, tudja, hogy a hidat fogja tartani. És arra az a mágnás igy szólott: ez az első kő, mely azt fogja tartani, hogy az országban a törvény előtt mindenki egyenlő legyen. Ez szép egy mondás vala.

– Az egyedül való bölcs istennek és a mi üdvözitő urunknak legyen dicsőség, hatalom és tisztesség mindörökké. Maradok a te szerelmes hív atyádfia az urban.

Ki hinné, hogy az egyszerü, tanulatlan mesterlegényekben egykor ily mély érzelmek s ily magas gondolatok fakadtak.

A _budapesti_ lánczhid a világ legszebb és legnagyobb függő hidjainak egyike. Nagyságát tekintve bizonyára a legszebb. Művelt ember meg nem nézheti a nélkül, hogy remekművi szépségei bámulatba ne ejtsék őt. Két kőoszlopa a folyam közepén a világ legragyogóbb diadalkapui közé tartozik.

A Duna itt igen mély. Akkor még a viz alatt nem vasboritékkal dolgoztak. Három soros czölöpkeritést sulykoltak le a hidoszlop helyén óriási fenyőszálakból, a sorok közeit agyaggal kitömték s aztán a kerités belsejéből a vizet kiszivattyuzták. Igy nyertek a nagy folyam tolongó árjai közt a fenéken száraz területet. Ezen vetették meg a hidoszlopok alapjait.

Itt volt az alapkő ünnepe. Itt jelentek meg a magas és legmagasabb uraságok csillogó diszes öltönyökben. Van erről egy kép is a magyar nemzeti gyüjtemények közt. Az a hid nemcsak műszakilag nagy mű, még sokkal nagyobb mű közjogilag. A magyar nemesség az előtt semmi közterhet nem viselt. Még a hidakon, vámokon, réveken se fizetett dijat. Hatalmas törvényhozási viták után a lánczhidnál állitották fel először az egyenlőséget, mert itt mondták ki, hogy e hidon a nemes ember is csak ugy köteles a hidpénzt fizetni, mint a paraszt.

Ama nagy képen csak a főherczegek, mágnások és épitő főmesterek arczát és alakját lehet fölismerni. De a közmunkásét nem. Azét a szegény nazarénus lakatos legényét sem, a ki ott dolgozott épen akkor s a ki erről pár nap mulva jelentést tett Hencseynek.

Bámer ugyan e tájban irt Kovács Józsefnek is.

– Öreg nénénk – igy irja – öregség miatt gyenge és beteges, de a mellett kész teljes szivéből a világot elhagyni s az örökkévaló nyugalomba átköltözni, melyet a kik élünk, mindnyájan remélünk a mi üdvözitőnk szent pecsétje alatt hitben, reménységben és szeretetben.

Nipp Anna halála azonban még nem volt közel.

V.

(Hencsey elindul utjára. – Az utazási vágy. – Pál apostol kézművessége. – A magyar sátor és a zsidó sátor. – Pál apostol példáját követi Hencsey.)

Szeptember hava folytonos és erős munka közben telt el. Hencsey és társai a rendes munkaidőn kivül is dolgoztak, hogy a szükséges uti költséget annál inkább s lehető gyorsan beszerezhessék. Hencsey Imre és Likhardus is szives áldozatkészséggel takaritották meg keresményük fölöslegét, hogy Hencsey és Béla József az úton ne szükölködjenek.

E hó közepén kapta Hencsey Kovács József levelét, melyben a többi közt igy buzditja őt a levéliró:

– Kedves, édes atyámfia, Lajos!

– Köszönöm a te hozzám való szeretetedet, a melyet az urtól vettél irányunkban és köszönöm a te jó, ösztönző szavaidat. Áldjon meg téged az atya, áldjon meg téged a fiu, áldjon meg a szentlélek, ki tégedet az ő szent igazságának hirdetőjévé választott. Vezéreljen téged a te utaidban, a melyben most is ama mennyei Kanaán felé zarándokoskodol, hogy győzedelmeskedhessél az urnak karjai által a te szent igyekezetedben. Kérlek, emlékezzetek meg mi rólunk is a ti naponként való imádságaitokban, mert mi is nagy fogyatkozásban vagyunk, ugy hogy estélenként az álom miatt az imádságra is alkalmatlanok vagyunk.

Végre elérkezett az indulás ideje, melyet szeptember végére tüztek ki. Az isteni tisztelet bevégeztével lefeküdtek s rövid ideig tartó nyugalom után a négy ifju magyar kézműves érzékenyen elbucsuzott egymástól s Hencsey Lajos és Béla József még napfölkelte előtt kora hajnalban elhagyta a nagy császári várost, mely ugy is csak utjuk közben való ideiglenes tanyájuk volt, hogy átköltözzenek Svájczba, ama bérczes országba, hova lelki rokonaik ölelésére már oly régóta vágyakoztak.

De hát miért vágyakoztak?

Mi az a titkos vágy, mi az a szentséges ösztön, mi a léleknek az a kitanulhatatlan rebegése, mely Hencseyt hajtotta, mely nem engedte meg, hogy egy helyben maradjon, mely elzaklatta őt a szülői hajlék édes árnyékából s honának ismert és szeretett tájékiból?

Jézus is attól kezdve, a mikor a Jordán vizében Keresztelő Jánostól fölvette a keresztséget, egészen a Golgotáig mindig költözött. Bujdosás volt élete, mig szent igéit hirdeté.

De ne hasonlitsuk ő hozzá Hencseyt. Jézus a napnak örök ragyogása, Hencsey csak felvillanó s eltünő fénynek egyetlen sugára.

Ott van Pál, a nagy téritő apostol. Vajjon megirták-e már az ő életét? Megirták-e szárazon, tárgyiasan, vallásos ábrándoktól menten? Lehetne-e költőnek szebb alkotása, mint az ő élete?

Csak bujdosásaira akarok emlékezni.

Mikor Damaskusban megtér: soha nem szünő, még csak soha nem is csillapuló vágy hajtja őt attól kezdve országokon keresztül. Végig járja a Földközi-tengernek ázsiai partjait. Elkezdi utját Judeában és Sziriában. Folytatja Kis-Ázsia belső tartományain keresztül Czilicziában, Frigiában, Miziában Trójáig és még azon túl is. Átmegy a görög tenger szigeteire. Nincs maradása ott se. Átmegy Maczedóniába és Görögországba. Átmegy utóbb Rómába is. Sok helyütt bántják, sokszor üldözik, kínozzák, halállal fenyegetik, börtönre hányják. És ő még se a nyugalmat keresi, hanem a munkát és fáradságot. Hirdeti az igét, tanubizonyságot tesz Jézus életéről és haláláról s tanitja az uj tudományt. S ha valahol kipihente magát: megy tovább, hogy Jézusban való testvéreit mindenütt láthassa és ölelhesse.

Ez a csodálatos szent ösztön volt meg Hencseyben!

Kisértsük meg a mai ember mai nyelvén és mostani felfogása szerint az ő ösztönének megmagyarázását.

Azt mondaná a mai ember, hogy az, a ki örökké bujdosik: keresi szerencséjét s kerüli a nehéz és rendszeres munkát. Igaz, hogy vannak buzgó kutatók és nagy tudósok, a kik ma is éveken át mindennap életükkel játszanak, de tudományra szomjuhozó lelkük még se enged nekik pihenést. S nem ismernek veszélyt, mely utjokban őket visszariaszthatná.

Pál, a nagy apostol, nem szerencséjét kereste s nem is a kenyérkereső munkát kerülte.

Ő is kézműiparos volt. Mestersége: sátorkészités. Az ő idejében virágzó iparág volt ez. A vidékbeli emberek nagy része sátorban lakott. A szántóvető s nyájőrző emberek sátor nélkül nem lehettek.

A Jézus-korabeli zsidó, görög, római és khaldéi mezei lakosság sátorait egész aprólékossággal nem ismerjük. Csak azt tartom bizonyosnak, hogy sátora más szerkezetü volt, mint az ősi magyar cserge-sátor vagy a mostani tatár-sátor.

A magyar cserge-sátorhoz elég volt három vagy öt sátorfa, egyik végén karó módra kihegyesitve, másik végén kis vaskarikával s kis vaskampóval ellátva. A sátorfákat karikás és kampós végükön összeakasztották, karós végükön a földbe szurták, az ily kúpalakú, hegyes sisak alakú szerkezetet vászonnal beboritották, a kúp tetejére a bőrcsuklyát rátették és készen volt a sátor. Szél, eső, forróság s részben a hideg ellen teljes menedék.

Az ősi magyar sátort kellő gyakorlatu két ember öt percz alatt el tudta késziteni s egyetlen percz alatt szét tudta szedni. Ilyen sátor készitéséhez külön iparág, külön sátorgyártó mesterség nem kellett. Értett hozzá minden ép kéz-láb ember. A vásznat különben is az asszonyok készitették.

A zsidók, görögök és rómaiak sátora nem ily egyszerü volt. Az ő sátoruk hasonlitott a mai kalmuksátorokhoz. Efféle sátort eleget láttak őseink is a törököknél a mult századokban. Kalitka-sátornak nevezték. Meglehet, a zsidók leveles sátora is a régi sátorok maradványa. Az előkelőbb zsidók sátora nem is szövettel, hanem bőrrel lehetett bevonva. Bőrsátorban tartották a frigyládát, a mikor vitték magukkal.

A Jézus korabeli társadalomban tehát jelentékeny iparág volt a sátorgyártás.

Több jelenség igazolja ezt.

Pál apostolt például mint sátorgyártót bizták meg a főpapok István vértanu halála után Jézus követőinek üldözésével. Adtak neki hatalmat és megbizó levelet s hivatalos tekintélyt. Ha a sátorgyártás valami alsó rendü foglalkozás lett volna, mint például a mi időnkben a foltozó vargáé vagy az ószeresé: ily különös bizodalommal járó fontos teendőket valószinüleg nem biznak rá.

Ott van például az Akvila nevü sátorgyártó Korinthusban. Ez a város akkor nagy, művelt, előkelő városa volt Görögországnak. Rómához sokkal közelebb, mint Judea és Sziria; mind Róma, mind Athén nagy műveltségének teljes birtokában. Akvila Pontusz tartománybeli volt; mint iparos onnan költözött Rómába. Ott állitott fel sátorgyártó műhelyt s mikor Klaudiusz császár a zsidókat kikergette Rómából, akkor költözött át Korinthusba.

Vajjon, ha a sátorkészités valami kezdetleges és jelentéktelen iparág lett volna: az ügyes sátorgyártónak lett volna-e kedve, támadt volna-e ösztöne Ázsiából, a Fekete-tenger mellékéről, a mai Trebizond vidékéről messze nyugat felé Európába, Rómába telepedni?

Pál apostol azt mondta Milétumban hires bucsubeszéde folyamán az efézusi véneknek:

– Senkinek ezüstét vagy aranyát vagy ruháját nem kivántam. Sőt inkább ti tudjátok, hogy én magamnak és velem valóknak táplálására az én kezeimmel munkálkodtam.