Part 11

A csárdának nincs külön szobája, nincs kényelmes vendég ágya. Ha volna is, vándorló iparos legénynek nincs arra való pénze. Vagy egyik szobasarokban teszi le a földre batyuját, fejét arra hajtja, köpönyegével betakaródzik s ugy alszik a földön. Vagy ül a padon, két kezét az ivó asztalra teszi s fejét arra hajtja s ugy alszik az urnak nevében. Nyáron, meleg és tiszta éjszakán át könnyü. Minden csárdának van valamelyes szine, csüre, félszere, akla s valami szalmája. Oda ki lehet feküdni s ott jól lehet aludni. Csillag néz rá a magasból, halk éjjeli szellőcske susog az alvó fülébe, melléje fekszik a házi eb is.

Most erős, szeles, hüvös, áprilisi napok jártak, az ivóban kellett maradni.

Azonban éjjeli tizenegy óra tájban futó betyárok vetődtek a csárdába s halállal és kirablással fenyegették a szegény utasokat.

Mije van a vándorló mesterlegénynek? Pénze nincs. Afféle ruhája sincs, a melynek a mezei betyár hasznát vehetné. Bicskája van, ha van. Csakhogy a betyárnak ennél is különb van. Az egész rémitgetésnek legföljebb az a vége, hogy a két legény hozat, ha fizetni tud, a betyárok számára egy vagy két iczcze bort.

Alig szabadult meg Hencsey és Béla nagy lelki gyötrelem közt a betyároktól s alig hajthatták ujból fejüket álomra: hajnal felé rájuk rontott legényeivel Fejér vármegye egyik csendbiztosa s azon kezdte az ismerkedést, hogy kegyetlen káromkodás közben vasba verette őket. De sőt még utnak is inditotta Fejérvár felé.

Csak akkor kérdezte tőlük, hogy kicsodák, micsodák, mi a nevük, hová valók, mi járatban vannak. Alig tudták a jámborok a mérges komiszáriust meggyőzni arról, hogy ők vándorló mesterlegények és fejöket semmi rosszban nem törik.

– Azt is pedig hidd el édes atyámfia – jegyzi meg levelében Hencsey keserü humorral, – hogy a szegény embernek könnyebb megmenekülni a gonosztévők kezéből, mint a törvénynek kezéből.

Elvégre szerencsésen megszabadulva, április 11-én Szegzárdra értek s Fekete József házánál bőséges kárpótlást s a kiállott fáradság és gyötrődések után nagy lelki enyhülést találtak. Napjaik és estéik folytonos tanitás, értekezés és bibliaolvasásban teltek el.

Mig Hencsey ott volt, kétszer tartottak isteni tiszteletet.

Igy ir házigazdájáról:

– Urunk Jézus evangyéliumának követésében, mely a bűnben levőknek titok, nekünk pedig világos, ez itt lakozó Fekete József atyánkfia az ő hitvesi társával együtt lelkesen foglalatoskodnak, mely dicsőséges indulatokért te is Isten előtt a te mindennapi imádságodban megemlékezzél.

Irja ezen kívül, hogy ő május 3-ikáig ott akar maradni, de akkor Pestre visszamegy, Béla József azonban Feketével és ennek nejével május 14-én vagy 15-én jön Pestre, a mikorra Kovácsnak és nejének is ott kellene lenni.

Ez összejövetel összeesik ama nagy gyülekezet évfordulójával, mely a mult 1841-ik év május 16-án tartatott s melyen oly sok hivőt vettek föl a szent keresztség utján az uj felekezetbe. Ugy látszik, a mostani gyülekezést ennek emlékére tervezték.

Hencsey azonban még se maradt addig Szegzárdon, a meddig először gondolta. Már előbb nyert tudósitást Kertész Andrástól, hogy Lippán már többen vannak, kik az uj tudomány befogadására hajlandók volnának s hogy ott olyan ember, ki az istentől nagyobb tehetséggel van megáldva, mint ő s kiváltképen Hencsey, nagy sikerrel munkálkodhatnék az urnak kertjében. Fölkerekedett tehát Hencsey s ápril 17-én elbucsuzott szives házigazdájától s egyenesen Lippára ment, hol Kertésznél néhány napot töltött s még május közepére jókor visszajöhetett Pestre.

Minő eredménye volt itt Hencsey működésének, hányat és kiket sikerült neki megtériteni, erről biztos tudomásom nincs. Hencsey jegyzetei erről nincsenek birtokomban, Kertész levelei pedig kellő felvilágositást nem nyujtanak.

Kertész András egyébként, mint leveleiből következtetem, mind az irásban gyakorlatlan, mind a fogalmazásban nagyon gyönge s általában egyszerü és lassu észjárásu volt. De Lippán mégis voltak már az uj hitnek követői. Kertész két levelében is bizonyitja ezt.

A májusi nagy gyülekezet után nagy lelki harczban állott Hencsey önmagával. Fiui szeretete összeütközött hittéritő szerepével. Választania kellett a fiui szeretet s magas hivatásának érzete között. Vagy apját kellett elhagynia vagy a hittanitó buzgalomról le kellett mondania. Eddig is meg volt már az összeütközés, de most már a válságnak kellett bekövetkezni.

II.

(Az öreg Hencsey zsémbeskedik fiaival. – Haza parancsolja őket. – Hencsey tusakodik lelkében. – Utolsó istentisztelete a hazában. – Még egyszer hazamegy.)

Az öreg Hencsey, a mint Imre fia márczius végén hazament, rögtön megtudta, hogy ez a fia is átlépett az uj felekezetbe. Azt is megtudta Imrétől, hogy Lajos egész életét a térités munkájának fogja szentelni s hogy követőit Fröchlichhel s a külföldi nazarénusokkal még szorosabb összeköttetésbe hozza, szándéka a külföldre s különösen Svájczba kimenni.

Mind e hir nehezen esett az öregnek.

Szomorodott szivvel nézett végig műhelyén, szerszámain és kisded gazdaságán és sehogy se barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy az ő háza az ő fiaitól elhagyatva maradjon s az ő nevét és nevének emlékét az ő messze bujdosó fiai a szülőföldön fönn ne tartsák. Lajos fiához már kevéssé bizott s nem ok nélkül félt attól is, hogy Imre fia is bátyjának nyomdokait fogja követni. Igaz, hogy volt még egy fia, de vajjon ki állhat arról jót, hogy ha ő szemeit be fogja hunyni, ez is nem veszi-e nyakába a világot, mint testvérjei?

Az öreg kovács sehogy se tudta megérteni fiainak rajongását.

Mit bajlódnak azok vallással, szentirással, hittéritéssel? Ki bizta ő rájuk, hogy az emberek mennybéli üdvösségén törjék a fejüket? Nem az ő dolguk az, hanem a papoké, barátoké. A kit a pap se üdvözit: hogyan üdvözithetné azt kovácslegény? Nem a patkót és kalapácsot rendelte isten üdvösség eszközének.

Nehéz feje volt az öreg kovácsnak.

Azt se akarta felfogni: mit keres magyar ember külső országokban? Nem kucséber, nem drótos tót, nem mágnás, nem kengyelfutó a magyar ember. Hogy lehet ennek elhagyni a szülőföldet, az apai hajlékot s az erőtlen szülőket? Nem illik ez szegény ember fiához. Szegény embernek kenyér után kell látni, nem pedig csavarogni. Tegyék ezt azok, a kik a tisztességes kenyeret nem találják meg otthon.

S aztán arra gondolt, miért nem házasodnak fiai. Körülnézett a falubeli lányok közt. S jól összehordta s leczáfolta az egész falu férjhez menő leányait, mivelhogy nem találkozik köztük egy is, ki az ő fiait itthon tartaná. Micsoda leányok ezek? Mire várnak, kire várnak? Az ő fiai csak elég szemre való legények. Hát nincs már a szent-péter-uri leányoknak édes szavuk, csillagos szemük, vonzó mosolygásuk?

Folyton zsémbelt, örökké zsörtölődött ama fiatalság fölött, mely csak imádkozik, zsoltárokat énekel s a parasztoknak az isten igéjét magyarázza a helyett, hogy a dolga után látna s lányok után áhitoznék. Micsoda világ ez! Tisztes öregséget ért, de soha ilyen ostobaságot ő nem látott. Hogy fiai, kivált Lajos, már csak testtel jártak a földön, de vágyaik és ábrándjaik messze túl a csillagok fölött keresték az üdvöt: ezt az öreg kovács agya semmiképen fel nem foghatta.

El is határozta, hogy most már erősen nyul a dologhoz s rendet csinál gyermekei között.

Először is azon kezdte, hogy Imre fiát nem eresztette vissza Pestre.

– Itthon maradsz kölyök, nálunk is találsz itthon elég munkát.

Hiába mondta ez, hogy neki áprilban Pesten kell lenni, ruhája is ott van és szentül meg is igérte a jó öreg nénének, Nipp Annának. Azt nyerte vele, hogy apja összeteremtette vele együtt a jó lelkü özvegyet is. Mit keveredik ez a vén asszony az ő dolgába s az ő fiainak ügyeibe? Az kellene még, hogy ne ő parancsoljon gyermekeinek, hanem az a Nipp Anna vagy kicsoda. Ő is csak tiszteli az öreg asszonyokat, nem is kiván nekik semmi rosszat, hiszen minden asszonynak meg kell előbb-utóbb öregedni, de már azt ő még se nézi el, hogy vén asszonyok kormányozzák a világot. Imádkozzanak, szőjjenek, fonjanak, aludjanak, áldja meg őket az isten, de az ő fiait ő tőle el ne csábitgassák.

Imrének hallgatni és engedelmeskedni kellett.

Ez azonban az öreg kovácsnak nem volt elég. Rögtön irt Lajos fiának is, hogy menjen haza, álljon a műhelybe s hasztalan dolgokon fejét ne törje. S mivel hogy Lajos nem ment haza hamarjában, egyik levelet a másik után küldözgette hozzá s egyik levele parancsolóbb volt, mint a másik. Bármily erős volt is Lajosnak elhatározása: lelkének szelidsége s gyermeki szeretete mégis erős harczot vivtak kebelében a hite iránt való kötelesség parancsaival.

Azt irja május 23-án kelt levelében:

– Tudtodra adtam, édes atyámfia, hogy az én atyám irt nékem most is levelet, és oly tüzeset, mely az én lelkemet keserüségre inditotta. Azt kivánja, hogy hazamenjek. De ti jól tudjátok, édes atyámfiai, mily nehéz volt nékem az otthon való létel, hogy egészen mintegy bezárva voltam az igazságnak követésében és hogy néktek is hányszor mondottam, hogy már csak az isten egyszer kiszabaditana helyzetemből. – Ime most kiszabadultam s hogy menjek ismét oly hirtelen vissza azon sinlődésre? Itt legalább, ha másokat nem serkenthetek is, de magamat serkenthetem és emlékezzetek csak vissza édes atyámfiai, hogy miként el voltam én már odahaza gyengülve.

Az elgyengülés alatt nem testi, egészségbeli elgyengülést ért. Hanem azt, hogy Szent-Péter-Urban a napi munka bevégzése után nem volt senkije, nem volt hitbeli atyafia, a kivel együtt az alkonynak vagy estnek idején együtt imádkozhatott volna, együtt elmélkedhetett volna a szentirás igazságai fölött. E miatt lelkileg volt elbágyadva.

Panaszkodik ezen kívül e levélben, hogy Pesten nem kap munkát s e miatt is, de még azért is, mert apjának levelei Pesten mindig keseritik, elhatározta, hogy Bécsbe fog menni s Béla József is vele menend. De mivel pénze nincs s a mi lett volna is, szegzárdi, lippai s egyéb utjában elfogyott, Kovács Józseftől kér kölcsön.

– Azt tudod édes atyámfia – irja, – hogy most mindenemtől meg vagyok fosztódva és nincsen semmim, mint a Jézus Krisztusban való reménységem, azért ha cselekedheted, cselekedd meg s ha segithetsz, segits meg Isten után néhány forinttal, hogy legalább utravalónk legyen. Nem kivánom tőled örökösen; ha Isten engedi, vissza fogom adni, de több hasznodra válik, ha vissza nem adhatom.

Az összeg, melyet kért, öt pengő forint volt, a mai pénz szerint tiz korona és ötven fillér. Mind az összeg nagysága, mind a kérelem módja élénk világot derit a kis felekezet tagjainak egymásközt való hitelviszonyaira.

Hencsey azonban még sem ment ekkor egyenesen Bécsbe.

Még egy levelet kapott apjától s erre elhatározta, hogy apját ki fogja engesztelni s ha lehet, nagy terve iránt megnyugtatja. Oly messze útra még sem akart akként megindulni, hogy őt útjában az apai átok vagy csak a szülőknek megtört szive is kisérje. Még egyszer látnia kellett szülőföldjét, még egyszer meg kellett ölelni a jó apát és anyát, mielőtt tőlük, mielőtt honától örökre elbucsuzott volna.

– Mást nem tehettem volna, – irja május végén. – A nagy lelki tusakodás már majdnem elvette erőmet. Atyám minden áron azt akarta, hogy hazamenjek s én az én dicsőséges teremtőm intését láttam, hogy még előbb, mint messze útra elindulnék, atyámat meglátogassam. Azt is pedig elgondoltam, hogy mig kisded csecsemők voltunk, addig a mi testünk ápolásánál és életünk fentartásánál a mi vér szerint való szülőink pótolták az isteni gondviselést. És az én lelkem arra hajtott engem, hogy erről háladatos szivvel megemlékezzem és eleget tegyek atyám kivánságának.

Közölte hazanéző szándékát Béla Józseffel is. A két jóbarát könnyen megértette egymást. Megállapodtak abban, hogy mihelyt a viszonyok engedik: rögtön Bécsbe indulnak és erről levélben értesitik egymást. Addig Hencsey hazamegy, Béla pedig Liptóvármegyében rokonai közt néz körül s ott erősiti meg azokat, kik már az uj hitnek ismerősei voltak és szerez ezen kivül, a mennyire lehetséges, uj hiveket.

Május utolsó napján tartottak Nipp Anna lakásán egy szent gyülekezetet, a hol mindazok, kik ismerték és szerették már egymást, együtt voltak. Éneklés és ima után Hencsey tartott egy szép tanitást, alapul vevén ama szomoru szavakat, melyeket Pál apostol Timotheushoz intézett s melyek második levelének negyedik részében vannak megirva.

– Prédikáljad az igét, rajta légy mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben; feddődjél, dorgálódjál, intsed a hallgatókat minden szelidséggel és tanitással.

– Mert lészen oly idő, melyben az igaz tudományt el nem szenvedik; hanem az ő tulajdon kivánságuk szerint maguknak gyüjtenek tanitókat, mivelhogy az ő füleik viszketnek.

– És az igazságtól az ő füleiket elforditják, fordulnak pedig hiába való beszédeknek hallgatására.

– De te vigyázz mindekben; szenvedj; az evangelistának munkáját cselekedjed; a te szolgálatodat bizonyosképen megbizonyitsad.

Ezek Timotheushoz, az efézusi fiatal püspökhöz intézett tanitások és oktatások. S ezeket közeli halálának sejtelmével szenteli meg a nagy apostol e szavakban:

– Mert én immár megáldoztatom és az én halálomnak ideje közel vagyon.

Akkor vitték a nagy apostolt a kegyetlen Nero császár elé másodszor, mikor e levelét megirta. E szavak sok egyházi szent beszéd alapigéjét képezik hazánkban. Az öreg lelkészek, ha halálukat érzik vagy nyugalomba vonulnak s hiveiktől elbucsuznak: gyakran használják e szavakat.

Ez volt alapigéje Hencsey szent beszédének is. Olyan szomoru szó ez: Az én halálomnak ideje közel vagyon. Öregtől is szomoru, hát még fiataltól.

Midőn hazájának földén utolsó szent gyülekezetét tartotta Hencsey: végig borongott lelkén a sejtelem, hogy ő sem e földet, sem azokat, kik e földön az ő lelkének társai, többé nem fogja látni soha. Talán azért választotta a nagy apostolnak eme bölcs és bánatos szavait. Talán érezte, hogy ő most örökre bucsuzik. Talán azt is érezte, hogy távozásával megbomlik a szent gyülekezetnek eddig oly szépen virágzott lelki egyetértése.

Fehér kendővel leteritett kis asztal mellett állott. Előtte a szent könyv, arra tette imára kulcsolt kezét s mikor az utolsó igét felolvasta: szavait elfojtotta zokogása. Ott voltak a gyülekezetben az asztal körül Béla József, Nipp Anna, Magyar Ferencz és Magyar Francziska, Halna János, a két Bámer testvér, Kropacsek János nejével, Denkel János és Terézia nővére, Klein és mások is többen. Hencsey szavai mindenki szeméből kisajtolák a könyeket. A zokogás hangjai betölték a kis homályos szobának üregét. A gyülekezet tagjai sirva borultak egymásra s némán rebegték el az imát, mely az urvacsorát előzte meg.

Minő különös jelleme a keresztyén vallásnak a szomoruság! Érzékeny lelkü emberek hányszor fakadnak könyre az isteni tiszteletek alatt. Valami bánatos komorság vonul végig az uj-szövetségi szentirás összes könyvein. Mintha csakugyan siralom völgye volna a földi élet s boldogság nem volna másutt csak a túlvilágon. A keresztyénségnek még szentegyházai is homálylyal és árnyékkal teljesek. Pedig a hellen és római istentiszteletek csapongó örvendezéssel teljes szertartásokat is ismertek. A magyar ősvallásnak is voltak áldomásai. A keresztyén egyház nagy szervezői az első századokban nagy tévedéseket követtek el. Jézus tanaiból más is következik, nemcsak a szent bánat és kegyes szomoruság.

Az első keresztyének is kis emberek és szegény emberek voltak. Illett hozzájuk a komolyság és a könyező szeretet. Kis emberek és szegény emberek a nazarénusok is. Igazi példák erre Hencsey és társai is.

A vallásnak mennyei szelid vidámsága csak akkor tért vissza sziveikbe, midőn az Urnak szent vacsoráját kenyérben és borban magukhoz vették. A megváltó önfeláldozásának emlékezete, az üdvözülés boldog reménysége szelid mosolylyal vonta be az előbb még siró arczok vonásait. Ama »szent csók«, mely egyetlen családdá olvasztá össze a kis felekezetet, volt az utolsó cselekmény, melylyel az isteni tiszteletet bezárták s melylyel társaitól Hencsey örökre elbucsuzott.

Az isteni tisztelet befejezése után a férfiak közül többen ott maradtak s késő éjszakáig együtt beszélgettek.

III.

(Mit felel a tüzes barát Hencsey hitvalló könyvére? – Hencsey megy a maga utján. – Készülődés az utolsó utra.)

A következő napon, junius 1-én Hencsey utnak indult s utoljára tette meg az utat, mely Pestről Szent-Péter-Urba vezetett.

Szinte csodálatos, talán hihetetlen is, hogy Hencsey pénz nélkül oly hosszu utazásra oly gyakran vállalkozott. Pesttől az ő szülőföldje több mint kétszáz kilométer távolság. A vasut korában most pénzes embernek az út könnyüség, három-négy órai időtöltés, de hajdan és pénztelen embernek három-négy napi erős gyaloglás.

De az ifjuban mély meggyőződések s szilárd elhatározások lángoltak. Unalmassá se válhatott semmi utja, minthogy lelke nagy gondolatokkal s erős érzésekkel volt tele. Segitséget is kapott az útban rendszerint. Pest és Fehérvár közt élénk volt a kocsiközlekedés. A magyar paraszt ember, ha kocsija könnyü teherrel volt, szivesen felvette kocsijára a fáradt utast s nem kért s nem fogadott el érte fizetést, legföljebb valamely útszéli csárdában egy iczcze bort, melynek ára akkor 10, vagy legföljebb 12 fillér volt.

Ez útjában Hencsey fölkereste még egyszer a tüzes barátot s kérte tőle vissza a kéziratos könyvet, melyet birálat vagy legalább áttekintés végett nála hagyott. De Gasparich most még nem akarta örömest visszaadni a kéziratot. Azt mondta, még nem ért rá kedve szerint áttanulmányozni s különben is több megjegyzése lesz, melyeket levélben közöl majd Hencseyvel. Hencsey könnyü szerrel nyugodott meg a feleletben. A kézirat megvolt már külön két példányban is. Az egyik Kovács Józsefnél Nemesfaluban, a másik Bámer Ferencznél Pesten.

Alig volt otthon Hencsey egy hétig, a tüzes barát levele már eljutott hozzá.

E levél junius 10-én kelt és sok tekintetben rendkivül érdekes eszméket tartalmazott. E levél különös világot vet arra a felfogásra, melyet a tüzes barát önmagában az uj felekezet iránt táplált és talán ama messzeható tervekre is, melyeket az alakuló uj felekezethez kötött.

Lényegtelen részeinek elhagyásával a levél következőleg hangzik:

– Édes fiam, – irja Gasparich, – a te tudományodban és azok tudományában, a kik veled egy véleményben vannak, két nagy fogyatkozást veszek észre, melyet ha meg nem igazitasz, te ugyan önnön lelki boldogságodat megszerezheted, de arra nem számithatsz, hogy az emberiség nagy része a te hiteddel higyje s a te vallásoddal vallja az istent és annak mindenható erejét. És ha e fogyatkozások fentartatnak: hited csak addig él, mig te és ismerőseid élnek, de tovább nem.

– Te édes fiam, a vallás titkait csak annyiban akarod megismerni, a mennyire azokat a gyarló emberi elme felfoghatja. Pedig elgondolhatnád, hogy az emberi lélekben is vannak oly tulajdonságok és tünemények, a melyeknek nyitjára és földeritésére talán soha el nem juthatunk. Hát még az isteni létezésben, hogy ne volnának?

– És a szentirás szavainak és tételeinek megértésére és megmagyarázására is erőtlen a mi elménk, mert azok az isteni kijelentésnek kifolyásai; – tehát azokat csak az értheti igaz jelentőségükben, kinek lelkére az isteni kijelentés épen ugy kitöltetett, mint az apostolok és évangyélisták lelkére, a kik ezeket nékünk megirták és hátrahagyták.

– Ha pedig te azt gondolod, hogy te istennek e czélra való kiválasztottja vagy – de hátha más is azt gondolja és utoljára mindenki ugy vélekedik és mindenki másként magyarázza a szentirásnak szavait: ki tesz akkor a nyavalyás emberek között igazságot? Olyan keresztyén felekezet pedig, melynek minden hivő lelke másként hisz és vélekedik, sokáig fenn nem állhat.

– Azon kivül gondold meg édes fiam, hogy a közönséges anyaszentegyház nemcsak hitből és kegyes életből áll, hanem a hivőknek egymáshoz való keresztyéni viszonyából is. A hol pedig sok hivőnek mind a földi életben, mind a más világra való készülődésben egymás mellett békességesen és egyetértésben kell lenni, ott kell lenni előljáróknak. És az előljárók kezében kell lenni törvénynek és hatalomnak, melylyel a gyöngeséget istápolhassák és az egyenetlenséget eltávoztassák. Ki parancsol ti nektek? Ki uralkodik ti köztetek? És ki hirdeti ti előttetek istennek igéjét? Hol van az a kapocs, mely nálatok az ország egyik részét a másikkal s egyik világi birodalmat a másikkal összekösse?

– Azt mondtad nekem, a gyülekezetekben mindig találkozik valaki, ki istentől az ő lelkében világosságot nyer. De hátha nem találkozik? Hátha az isten egyet se tart méltónak arra, hogy felvilágositsa: mire való akkor a gyülekezet?

– Az igaz édes fiam, hogy a világnak rendje már megbomlott és hogy az anyaszentegyház se képes már se önmagán, se a világon, se a lelkeken uralkodni. De ne felejtsd el, hogy mind e világnak, mind az egyháznak kezében nagy hatalom van és mig ez le nem győzetik, addig a veszedelmeket elháritani nem lehetséges.

– A hatalmat pedig csak hatalommal lehet legyőzni. Te pedig rosszul vélekedel, ha azt hiszed, hogy a hatalmat a sokasággal megnyerheted; mert nem a sokaságban van az erő, hanem a sokaság egyetértésében, és az egyetértéshez nem elég csak a hitnek mélysége, hanem ahhoz szükséges az is, hogy legyen a sokaságnak törvénye, mely uralkodjék és előljárója, a ki parancsoljon.

– Én, édes fiam, ekként vélekedem és bármennyit gyötrődtem is, semmi hasznát sem látom se te rád, se az én lelki czéljaimra nézve annak, hogy én is köztetek legyek, ha még egy lépéssel előbbre menni nem akartok.

Ekként hangzanak a tüzes barát sorai.

E sorok világosan mutatják, hogy a barát meglehetős gyakorlati felfogást tanusitott az uj felekezet életének megbirálásában. Részint a történelmi egyház hitelvi alapjából, részint a czélszerüség emberi bölcseségéből indult ki birálata. Ily felfogással se Jézus az emberiséget, se Mohamed a sémi és turáni fajokat nem vitte volna át uj hit világába. A hitnek erősebbnek kell lenni az emberi bölcseségnél. Más az egyik, mint a másik.

Soraiból nem tünik ki világosan, mit értett e szavak alatt: »az én lelki czéljaim« s mit értett az alatt, hogy Hencsey még egy lépéssel menjen előbbre.

Valószinüleg azt, hogy Hencsey ne maradjon meg a hitnek és vallásnak érzelmi körében, hanem törekedjék egyházat is szervezni s annak minden szükséges és czélszerü intézményét megalkotni. Sok elégedetlenség volt már a tüzes barátban. Álmadozhatott ő arról is, minő megbecsülhetetlen hatalmi eszköz lenne egy vallásos alapon támadó s az alsó néposztályok tömegeit felölelő titkos vagy nyilt egyházi szövetség a romladozó társadalom összedöntésére s a romok tetején uj világnak megteremtésére. Ki lehetne e szövetségnek igazi lelke, ha nem ő? Ki más lehetne ennek vezére, főpapja, dicsősége, ha nem épen ő? A tüzes barát későbbi élete s halála bizonyitja, hogy lelke terhes volt a nagyra törekvéssel. Nem önzésből, hanem vele született nemes szenvedélyből.

Bármiként gondolkodott azonban a tüzes barát, annyi bizonyos, hogy ekkor még eszméi rendezetlen tünődést, törekvései alaktalan vágyakat képeztek és soraiból ép ugy kitünik a történelmi, egyházuralmi és merev hitelvi álláspont védelme, mint a mélyreható egyházi és társadalmi forradalom általános elmélete.

Hencsey felelete Gasparich levelére nem jutott birtokomba.

Hencsey a maga álláspontján e levélre könnyen felelhetett s az a tény, hogy ő útjából csak egy kissé is félre nem tért, mutatja, hogy a tüzes barát érvei rá semmi hatást nem gyakoroltak. Nem is gyakorolhattak.

Az ő eszménye nem a hatalom volt, hanem a hit és kegyes élet ösvényén való üdvözülés s ő az egyházat és társadalmat nem romba dönteni, hanem javitani akarta – talán öntudatlanul és igénytelen tehetséggel, de minden esetre szent igyekezettel.

Talán nem is felelt Gasparich levelére. E levélnek hátán Hencsey kezeirásával egy kis jegyzet áll e négy szóból: 89-ik zsoltár 35-ik vers. Ki a szentirásban ez idézetnek utána néz, e szavakat találja meg:

– Nem rontom meg az én szövetségemet és a mi kijött az én számból, el nem változtatom.

Nagy elszántságot, de nagy lelki nyugalmat is jelentenek Dávid királynak e szavai. Hencseynek méltán juthattak ezek eszébe. Ha felelt a tüzes barátnak, feleletében ott lehetett ez a kijelentés.