Part 10

Értekezésük, a két különös lélek érintkezése rendkivül érdekes lehetett. Beszélgetésüket szórul-szóra nem közölhetem. Csak fenmaradt leveleikből ismerhetjük azt. Végtelen kár, hogy e levelek nem bővebbek.

Hencsey ekként ir a találkozásról Kovács Józsefnek:

– Kedves szeretett atyámfia!

– A mint mindig mondottam, ugy mondom most is, hogy nincs e földön ember, ki eléggé meg tudná hálálni az Istennek az ő hozzá való irgalmasságát. Mert ő azoknak, kik őt szeretik s buzgó könyörgéssel hozzáfordulnak, teljesiti az ő akaratjukat még kivánságukon fölül is és ezért ő tőlünk, mint teremtéseitől csak annyit kiván, hogy életünk utolsó órájáig csak egyedül ő neki adjunk dicsőséget és tisztességet. Ámen!

Megjegyzem, hogy Hencsey minden levele efféle bevezetéssel kezdődik. Ez után e levelét, mely Pesten 1842. évi ápril 1-én kelt, igy folytatja:

– Óhajtok irni s alig várom, hogy tudomást végy róla, az itteni atyafiakról és önmagamnak idáig való szerencsés elérkezéséről. Légyen hála az Istennek, ugy nyujtá nekem kegyelmét, a mint csak kivánhattam volna.

– Pénteken reggel, 25-ik márcziusban fölmentem a baráthoz és ő engem ismét barátságosan fogadott. Kérdezte, hogy mi az én szándékom ő vele? Én mondottam, hogy jó hirét hallottam az atyafiaktól, a kik hozzám jöttek s ezért bátorkodtam neki levelet irni. És ő mondá: Maga az a zalavármegyei ember, a kiről mi olyan hirt vettünk, hogy a bibliát olvassa és a népet tériti? És én feleltem: igen is, én vagyok. Azonnal leültetett és ő is mellém ült és jobb kezünket egymáséban tartottuk és ugy beszélgettünk. Elkérdezte, hogy miképen ment otthon sorsom és mi bajom volt a páhoki esperessel? Én rendről-rendre elmondottam néki mindent és mondottam, hogy már igen el voltam csüggedve. Ő nékem e bátoritó szóval felelt: azért ne csüggedjek el, emlékezzem rá, hogy Urunknak Jézusnak is a papok által kellett elveszni. Mert – ugymond – valamint már Urunk Jézus idejében a törvénybeli papok elhidegültek a törvénytől, mely Mózestól fogva volt a Krisztusig: ugy most el vannak hidegülve az évangyéliomtól, mely fennáll a Krisztustól fogva máig. Ezért tehát ne csodálkozzam, hogy igy cselekesznek velem.

– Ő engem ezzel nagyon megbátoritott.

– Továbbá olyan távolról kezdtem előtte a keresztségnek hit nélkül való fölvevéséről szólani. Ő egy kissé ellenkező véleményben volt, de nem sokat ellenkezett velem. Hanem azt mondá, hogy ő is már az ő lelkében rég óta tusakodik az embereknek tökéletlen hite felől. Erre én kérdeztem tőle, ha lélek szerint igazán tusakodik-e vagy csak betü szerint? Ő arra igy felelt: én nem magasztalom magamat, hanem a Jézustól el nem állok, ha meg kell is halnom.

– Ezen felelet, kedves atyámfia, nagyon jól van, mert azt tudjuk, hogy a Jézustól, a kiben csak egy kis jó érzelem van is, el nem kiván állani. Hiszen a páhoki pap is azt mondotta, hogy ha meg kell is halnia, a Jézustól el nem áll. Nem ám beszéddel, hanem eláll a Jézus Krisztus parancsolataitól cselekedettel.

– Továbbá azt monda a barát, hogy ő könyveket is irt, meg is mutatta nékem könyveit. Erre én azt mondám, hogy én is tusakodtam lelkemben és én is irtam egy kis könyvet, melyet ha keresztül vizsgálna, nagyon szeretném. De mivel akkor arra idő nem volt, könyvemet ott hagytam nála és azt mondottam neki, ha az Isten a pesti atyafiakhoz segit, fogok irni neki és kértem, hogy ő is irja meg, hogy micsoda hibákat talál könyvemben? Én már irtam is neki. Majd csak várom, hogy ő mit fog irni nekem?

– Többet is beszéltem vele, de sok lenne megirni. Majd ha a mi teremtőnk ismét összehoz bennünket: akkor majd elmondom előtted élő szóval.

E levél, melyet Hencsey e találkozásról hátrahagyott, élénk világot vet arra, miként vélekedett Gasparich ekkor már saját egyházának papjairól. Hencsey szavainak igazsága s felfogásának és emlékező tehetségének biztossága kétségtelen. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy a tüzes barát szavai épen nem azt jelentik, hogy ő az egész egyházi rendet vagy az egyház minden papját itélte volna meg oly sulyosan.

Nem kevésbbé érdekes, miként vélekedett a tüzes barát e találkozás után Hencseyről s miként adja elő a vitát, mely közte és Hencsey közt az utolsó kenet szentségéről kifejlődött. A háromszáz esztendő előtt lefolyt hitviták nem ily szépek, nem ily szelidek.

A levelet egy papi ismerőséhez s később forradalmi barátjához intézte a tüzes barát. Sághy Vendelnek hivták, derék pap s jeles ember volt, ugy emlékszem utóbb köbölkuti plébános Esztergom közelében.

A levél igy szól:

– Talán még egy esztendeje se mult el, midőn egy sápadt képü mesterlegény fölkeresett itt a klastromban s elém állott, hogy ő egynéhány beszédemet olvasta és azokban nagy gyönyörüségét találja. Még azt gondoltam, alamizsnát akar kérni és engem csak rászedni akar. Nevét is megmondta, de én azután nevét is, magát is elfelejtettem.

– Később András beszélt róla; – itt meglehet Kertész Andrást érti, kivel nem tudom, honnan származott ismeretsége neki is, barátjának is – s ekkor eszembe jutott látogatása, de megint nem adtam az egészre semmit. Ezelőtt pár hónappal meglátogatott egy másik ismerőse s ugy beszélt róla, mintha ő volna Messiás, a kit rég óta várnak a zsidók. Végre levelet is kaptam tőle, valóságos paraszt irással, minden orthográfia nélkül, azonban tele bibliai czitátumokkal, melyekből mindjárt gondoltam, hogy valami szent könyvekben tudákos mesterrel vagy kivel van dolgom.

– Hanem megvallom, a fiatalban nagyon csalódtam. Alig hinné az ember: jobban ismeri a bibliát, mint akármelyikünk. Semmiféle papnak se tanácslom, hogy disputáczióba keveredjék vele, mert ugy is hiába. Valóságos téritő ez s mióta nálam volt, éjjel-nappal tünődöm szavai felett s aztán olyan alázatosan s annyira lélekből beszél, hogy az ember alig tud vele ellenkezni. Mondjanak róla akármit, ez se nem rossz ember, se nem bolond. És ha a gondviseléstől van küldve: nagy dolgokat fog még cselekedni.

– Be akarta előttem bizonyitani, hogy a kis gyermekek megkeresztelése ellenére van az isteni tudománynak és hogy csak akkor szabad a felnőtt embereket megkeresztelni, ha hitvallásukat kijelentik s lélek szerint megvallják. Én nem akartam vele disputálni és csak mosolyogva hallgattam.

– Kikelt azután a szentségek ellen is. Én a többek között azt mondottam neki, hogy olyan keresztyénnek, a ki a bibliát ugy ismeri, hogyan lehet az utolsó kenet ellen beszélni, mely e nyomoruságos földi életből oly szépen viszi át a megterhelt lelkiismeretet a mennyei életbe?

Ő azt kérdezte tőlem, hogyan tudom én ezt a Krisztusnak tudományából megbizonyitani?

– E kérdésre föltettem magamban: megállj nazarénus, majd mindjárt megpróbálom én a te bibliai tudományodat s a te hitednek vagy babonádnak vagy rajongásodnak őszinteségét!

II.

(Gasparich itélete Hencsey fölött. – Hencsey istenre bizza a végső döntést.)

S igy folytatja levelét a tüzes barát:

– Elkezdtem neki az utolsó kenet szentségét megmagyarázni. Figyelmeztettem, hogy szent Jakab apostol világosan mondja, hogy ha beteg köztetek valaki, hivassa magához az egyház véneit és ezek imádkozzanak fölötte, megkenvén őt olajjal az Urnak nevében. És a hitből származott imádság megtartja a beteget és fölsegéli őtet az Ur, – ha pedig bűnt cselekedett: megbocsáttatik neki.

– Hencsey rögtön felelni akart. Én nem engedtem. Mondtam neki, várja be a beszéd végét és szépen leültettem s ő komoly képpel meghallgatott.

– Elmondtam, hogy ő is hiszi az örök életet, ő is hiszi a bűnbocsánatot, melyet nyer az igazi keresztyén az által, hogy Krisztus magát érettünk feláldozta. Ha tehát az apostol nem mondaná is: nem volna-e szükséges a haldoklót isten szolgájának meglátogatni, annak hamvadozó lelkét Krisztus tudományához még egyszer visszavezetni s midőn már vállairól kezd az életnek terhe lemaradni s előtte a másvilág kapuja kezd kinyillani, nem szükség-e neki az utolsó áldozat szentségét kiszolgáltatni s őt bűneitől megszabaditván, az örök élet ösvényére soha el nem veszendő szent utravalóval ellátni?

– Hát még mikor ezt az apostol is világosan parancsolja? Nem vétek-e az utolsó kenet szentségében kételkedni s ennek bűntisztitó voltát eltagadni s ezzel a szerencsétlen beteg lelkeket a koporsó szélén az örök kétségbeesés örvényébe taszitani?

– Képzelheted, minő kiváncsi voltam, hogy mit felel ő mindezekre?

– Szép nyugodtan végignézett s azon kezdte beszédét, hogy ő nem tanit senkit és engem se akar tanitani, miután ez hiábavaló dolog. Mert a tanitás és a hitnek erőssége Istentől van és nem az emberektől.

– Hanem ő ezekről a dolgokról beszélgetni szokott azokkal, a kik ő néki lélek szerint való atyafiai és akként szokott beszélgetni, a mint neki és az ő atyafiainak lelkét megvilágositja az Isten.

– Ő az ő atyafiainak azt mondja, hogy hit által él az igaz ember, a mint ezt Szent Pál apostol tanusitja. A megigazulásra és a bűnöknek bocsánatára az Isten csak egy áldozatot rendelt, a mint Szent Pál apostol mondja.

– Hogy a miképen elvégzett dolog az emberek között, hogy egyszer meghaljanak, azután pedig lészen az örök itélet: azonképen a Krisztus is egyszer megáldoztatván, hogy sokaknak bűneiket elvenné, másodszor a bűnért való áldozat nélkül megláttatik azoktól, a kik ő általa várják üdvösségüket.

– Nincs hát semmi szükség ujabb áldozatra se a halálos ágyon, se akkor, mikor az emberek egészségesek, mert a kin az az áldozat, hogy Krisztus érettünk halált szenvedett, nem segit, azon a papnak áldozata bizony még ugy se segit.

– Beszélt még sokat és Isten bocsássa meg, mondhatom, a mily gőgösen néztem először e fiatal emberre, olyan figyelemmel hallgattam később. Utóbb egy kis könyvet vett elő, melyet azután nálam is hagyott, melyet ő irt. Ebből megmutatott és felolvasott egy darabot, mely igy szól:

»Igaz, hogy ugy mondják, hogy a keresztség az eredendő bűnt törli el, de hát a keresztség után elkövetett bűnöket mi törli el?«

»Azt mondják: a bérmálás. De hát a bérmálás után fölvett gonosz cselekedeteket mi töröli el?«

»Azt mondják: a gyónás. De hát a gyónás után szabad akarat szerint való bűnöket mi töröli el?«

»Utoljára oda jutnak, hogy a pénzért való miseszolgáltatás. A kinek pedig pénze nincsen, az bűnben marad, vagy annak messze el kell fáradni csodálatos képek látogatására.«

»A ki pedig innen megjön és ujra bűnt követ el, annak az utolsó gyónás és a szent kenet használ.«

»Ime, ezért van a bűn elterjedve az emberi nemzet között, mivel egyik szentségről a másikra támaszkodik s halálos ágyáig a bűnt követi.«

»Pedig a halálos betegnek nem használ már, ha az egész patikát odaviszik is, mert neki meg kell halni.«

»Ugy azoknak, kik halálos ágyukig a bűnt követik, nem fog az utolsó gyónás Isten előtt mentségül szolgálni.«

Ezeket beszélte és olvasta én előttem Hencsey. Ezekből meg lehet itélni, hogy ki ez az ember. Én ugyan nem vagyok barátja annak, hogy műveletlen, tudatlan emberek a vallás felett sokat tanakodjanak, mert erre az ő lelkük nem elég erős és gyenge értelmük a legvilágosabb bibliai igazságot is félremagyarázza s az Apokalipszisben is mindennapi dolgokat fedez fel. De annyi bizonyos, hogy ha az ember el akarja felejteni azon egyháznak szervezetét, melyet 1800 esztendő épitett és azon érdekeket, melyek az egyházhoz füződnek és ha nem akarnak többek lenni, mint hivők és emberek: akkor e szegény fiatal embert és ennek tudományát s rendithetlen hitét elkárhoztatnunk nem lehet!

Ime a tüzes barát levele.

E levélben nem szórul-szóra, de azért hiven idézi azt, a mit Hencsey a római egyház szentségeiről az ő könyvében a 30-ik és 31-ik lapokon irt.

Hogy a katholikus hitoktatásban fölnevekedett lakatos legény ezt a birálatot se önmagától, se csupán a szentirás olvasása után meg nem alkothatta: bizonyosnak tartom. E hitvitán Fröhlich Henrik Sámuel elméjének nyomait látom. Ez Kalvin tanain nőtt fel Svájczban s a hitujitás korának hitvitató könyveit ismerhette. Ismerte is bizonynyal.

Gasparich e levelében sok más, kevésbbé fontos jegyzés is van, melynek közlését fölöslegesnek tartom. A magyar olvasóközönség tulnyomó része talán azt is sokallja, a mit közöltem. De ezt úgy a tüzes barát, mint a szelid téritő gondolkozásának megismertetésére szükségesnek véltem.

Hogy a tüzes barát mikor és mennyiben lett nazarénussá: ez későbbi kérdés.

Annyi bizonyos, hogy az első találkozás őt nazarénussá nem tette. Ezt nemcsak épen most közlött levele bizonyitja; ez abból is kétségtelen, hogy ő még sok ideig, még öt-hat évig egyszerü szerzetes maradt s habár utóbb a hitszónoki működést megtiltották is neki, a zárdából s az egyház kebeléből nem lépett ki. Ha nazarénussá lett volna vagy akart volna lenni, minden esetre volt benne annyi elszántság, hogy a szerzetet azonnal sietett volna elhagyni. E nélkül a nazarénusok se vették volna fel gyülekezetükbe.

Abban is kételkedem, hogy ő később is valóban s s egész lélekkel átment volna a nazarénusok felekezetébe, vagy hogy őt a felekezet alkalmasnak tartotta volna arra, hogy benne édes testvért lásson. Ha csatlakozott is hozzájuk: csak rövid időre.

De kétségtelen s történetünk folyamában adatokkal igazolom, hogy ő Hencseyvel, mig ez élt, folytonos összeköttetésben s bizalmas levelezésben állott. Sőt utódjaival is. Hencsey munkáját megbirálta, e munkára sokféle megjegyzést tett, ezeket Hencseyvel közölte s ő volt az, ki Hencseynek azt tanácsolta, hogy munkájának kinyomatását kisértse meg Németországban, ha erre ideje, módja és alkalma lesz.

Ugy látszik, Hencsey is nagyrabecsülte Gasparich ismeretségét és barátságát.

Hencsey később levelezésbe bocsátkozott Fröhlichhel. Csak másodkézből, Kovács József és Denkel János utján, mert ő se latinul nem tudott, se németül. Németül utóbb tudott ugyan beszélni, de irni nem. Fröhlichhel is közölte a tüzes baráttal való érintkezését. Fröhlich komolyan intette, hogy pappal, baráttal bizalmas viszonyba ne bocsátkozzék, s az uj hitvallás titkait ne közölje. De Hencsey még ez intés daczára is fentartotta a tüzes baráttal ismeretségét. Pedig Fröhlich szavait ugyan nagyrabecsülte.

Ez ismeretség s a gyakori eszmecsere a tüzes barát lelkén is hagyott nyomokat. Másként nem is lehet. Ugy is tehernek találta már helyzetét és se vérével, se csapongó eszméivel, se a világ fölött kiképződött nézetével nem volt már összhangzásban szerzetesi élete. Szerepre vágyott, cselekvésre hajszolta ösztöne. A zárda szűk fala s a szószék szigoru korlátai nyomasztók voltak immár rá nézve.

Lelke a zajos világgal élt együtt. Képzelete le-leszállott már a vallásnak egéből, hol mérhetlen magasságban szerényen tündökölnek a hitnek csillagai s fölkereste a földet, hol füsttel és zsarátnokkal keverve szerte lobogtak a politikai szenvedélyek tűzhalmai. Erősebben kötötte le figyelmét a társadalmi érdekek forrongása, mint az a fenséges forradalom, melyet a Megváltónak bujdosó tanitványai az emberiség öntudatában egykor előidéztek. Harczot óhajtott már az ő nyugtalan szelleme, nem a kolostor nyugodalmát. Harczot, a melyben diadalt vivjon ki vagy hősiesen bukjék el.

A végzet ekkor küldötte utjába Hencseyt.

Mit láthatott ő Hencseyben?

Ime egy vagyontalan fiatal bujdosó iparos legény. Álla alig pelyhedzik, tudása semmi, nem támaszkodik semmire, nincs szövetségese sehol, utja töretlen, a melyen halad; végső czélja a láthatatlan messzeségben. És mégis előre tör, mégis az egyházak ezer éves alapjait akarja felforgatni. Semmivel mással, csak azzal a titkos hatalommal, mely lelkében él.

Azt irja egyik levelében Sághynak.

– Nem megy ki fejemből ez a különös ifju ember. Nem bolond ez, nem őrjöngő, nem is ördöngős. Hitére, vallására semmit se adok, elmulik az vele együtt, miként a szellő fuvalma. De micsoda erő van lelkében. Mekkora eltökélés! Ha ismernéd, velem együtt téged is elfogna a csoda.

Ime mit bámult ő Hencseyben.

Sokat eltanult tőle, ugy látszik. Nem a hitet, hanem annak mélységét. Nem a meggyőződést, hanem annak tisztaságát. Talán nem is az elszántságot, hanem annak rendithetetlenségét.

Ujra meg ujra visszatért rá gondolataiban és leveleiben. Még akkor is, a mikor már Hencsey nem élt és csak halálos ágyáról küldött izenete rezgett lelkében.

Ideje azonban, hogy Hencseyhez visszatérjünk s kövessük őt téritő utján, mely utóbb a hazából kivezette, de többé oda vissza nem vezette.

Mihelyt Pestre ért: a tüzes baráttal való találkozását rögtön tudatta hitsorsosaival. Azt a levelet, melyet Kovács Józsefhez irt, már közöltem. Egy másik levelében igy nyilatkozik:

– A mi Urunk Istenünk végezése az, hogy felvilágositsa a barát lelkét. Mi bennünk nincs se erő, se hatalom, hogy siettessük vagy késleltessük azt, a minek történni kell. Nekünk nagy lelki alázatossággal és békességes türéssel kell arra várakoznunk. Nem is nyugtalankodik az én elmém a fölött. Én mindent elmondottam neki, a mit Isten sugallott és a kezeiben hagytam könyvemet. Megigérte, hogy sorról-sorra elolvassa könyvemet és azután megirja rá a maga tudományát. Ha megirja: azt is tudatom veletek mindnyájan szerelmes atyámfiai!

A nazarénusok, Hencsey társai azonban semmi jót se vártak a baráttól. Lassanként elszaporodtak köztük azok, kik előbb kálvinisták voltak. Ők már az előtt is némi elfogultságot éreztek a barát iránt. Nem volt hozzá bizodalmuk.

AZ UTOLSÓ ÚT ELŐTT.

I.

(Hencseyt aggodalom bántja. – Nem akarja, hogy öcscse az uj hitre térjen. – Hencsey Imre áttér. – Utazás Szegzárdra és Lippára.)

Uj alak lép elénk történetünk folyamán. Az uj alak Hencsey Lajos testvéröcscse, Hencsey Imre. Csak Imrének fogjuk nevezni. Föntebb emlitettem már, hogy a mikor Hencsey az 1841-ik év végén s az 1842-ik év elején otthon volt szülőinél, Imre öcscse akkor vándoruton volt s legutóbb Szegeden volt műhelyben. Innen irta leveleit. Nem Lajos bátyjához, a kit alig avatott be terveibe, hanem Béla Józsefhez, Kertész Andráshoz s a Bámer testvérekhez. Béla érintette is Hencseyhez intézett egyik levelében, hogy Imre öcscsétől nagyon gyakran kap szép leveleket.

Hencsey nem akarta, hogy öcscse az uj hitre térjen. Vagy legalább nem akarta, hogy általa térjen arra. Szülőire gondolt.

Ő már annyira elmerült a vallás titkaiba s világjavitó ábrándjaiba, hogy neki visszalépnie vagy csak megállapodnia is már lehetetlen volt. Tapasztalta már maga is, hogy a fennálló hatalmas egyház, mihelyt nyiltan megtudja működését, nem nézi el azt szeliden, sőt talán kemény akadályokat gördit utjába. Fröhlich nem egy levelét olvasta azok közül, melyeket Denkelhez intézett, s melyekben a legrettenetesebb üldözések s bántalmazások voltak leirva, melyeket a téritőnek a szabad helvét földön is az egyháztól és az államtól el kellett szenvednie. Magyarországon az állami hatalom ugyan még meg nem mozdult s ha megmozdulna is, a vármegyéktől nem igen lehetett félni, de az egyház férfiai itt is csaknem olyanok, mint másutt.

Ő borus sejtelemmel, bár nyugodt lélekkel nézett a jövő elé. Elszántsága ép oly mély volt, mint hite. Képzeletében végig élte a legnagyobb szenvedések nyomorait s megbarátkozott a halálnak gyötrelmeivel. Jézusnak szenvedése s az apostolok üldöztetése mindig szeme előtt állott. Ugy érezte, minden hivő nagy léleknek ez az igazi sorsa.

Uj és váratlan nem lehetett volna előtte más, mint a derüs jövő s az akadálytalan életpálya. Tervétől, hogy a külföldre is ki fog menni, soha el nem állott egy perczre sem. Sőt ezt napról-napra sürgősebbnek vélte. E terv végrehajtását mindössze azért késlelteté, mert hitte, hogy erre utóbb szülőinek megegyezését is meg fogja nyerni.

Szülőinek sorsa, az ő elaggott atyjának s az ő hű, jó édes anyjának életük alkonya mélyen meginditotta szivét, valahányszor rájuk gondolt. Jó gyermek volt. S szomorusága annyival nagyobb lőn, mert tudta, hogy szülői ő rá nem támaszkodhatnak, ő a műhelyt otthon fenn nem tudja tartani, ő családi életet nem fog élni s az elerőtlenedett öregeket, a mikor kellene, gyámolitani soha se lesz képes. Rá magasabb hivatás vár. Elébe szentebb kötelességek vannak irva. S neki hivatásához hűtlennek lenni nem szabad, kötelességét rendithetlenül teljesiteni életnek és halálnak kérdése.

De mégis lehetetlennek tartotta, hogy szülői, ha majd egykor a világ és önerejük elhagyja őket, gyermekeiknek ápolását végképen nélkülözzék. Ezért nem avatta ő be Imre öcscsét az uj hit titkaiba. Ezért nem óhajtotta, hogy ez is az uj hithez kösse életét s lelkének minden tevékenységét. Neki egyszerü emberként kell élni, az apai házat, gazdaságot és műhelyt fenn kell tartani s a szülőket aggságukban ápolni kell.

Ha azonban a gondviselés másként határozott: Hencsey a gondviselés utjait ketté nem vághatta.

Mikor a tüzes baráttól elvált s a következő napon Pestre ért, rögtön Nipp Annát, a jó öreg nénit kereste föl s az ő szives egyszerü vendégszeretetét vette igénybe, mig valahol munkába állhat. Nem volt állandó műhelye már hetek óta.

A mint a jó öreg asszony meglátta: csodálkozva nézett rá s kérdezé: vajjon Imre öcscse is visszatért-e vele? Hencsey bámulva felelte: mit jelent ez a kérdés, hova ment vagy hol van az ő öcscse? Hiszen ő ugy tudja, hogy most is Szegeden vagy ha Pesten is, de műhelyben van. Ekkor magyarázta meg Nipp Anna, hogy öcscse az uj hitre tért s hogy kedden, márczius 22-én Pestről eltávozott. Mint mondotta: szüleihez.

– Ugy éreztem magam, – irja Hencsey e jelenetről – mint a ki el akar ájulni. Ha én ezt tudtam volna, el nem jöttem volna onnan hazulról. Sőt annyira elszántam magam, hogy a nélkül, hogy nénénken kivül csak egy atyafit is láttam volna, sőt a nélkül, hogy csak le is ültem volna, azon fázva és fáradt testtel vissza akartam fordulni és csak akkor kezdtem egy kissé megenyhülni, a mikor néném azt mondá, hogy öcsém némi ruhákat hagyott ott s azt fogadá, hogy egy pár hét mulva visszajön.

– Azonban jött a Jóska – Béla Józsefet érti – és összeültünk nagy szeretettel beszélgetni. De csak tökéletes kedvem nem lehetett egész hétfőn délután öt óráig, a mikor a szent gyülekezetben mindenek kiengeszteltettek s a mikor azonnal urvacsorát is vettünk s a felséges Ur Isten kimondhatatlan örömöt öntött mindnyájunk szivébe.

– Ti rólatok is magzatjaitokkal együtt és az én vér szerint való testvéremről is Isten előtt buzgón megemlékeztünk mind a német, mind a magyar imádságainkban, – ti is azért megemlékezzetek mirólunk.

– Hidd el szerelmes atyámfia, hogy könnyebb lett volna szomoru lelkemnek, ha csak egy szóra is összejöhettem volna vele s szegény szülőink sorsát lelkére köthettem volna, de részben talán jobb is, hogy igy történt, legalább nem mondhatja édes atyám, hogy én csábitottam el, hanem maga az Ur világositá fel lelkét.

– Azt is hallottam, hogy egy bibliát is küldtek néked az atyafiak. Ird meg, ha megkaptad-e? – És kérlek, ha öcsémmel összejöhetsz, csak tanitsd minden jó dolgokra, majd utóbb bővebben fogok irni, mert most nem vagyok munkában.

– Addig ne jőjj el, mig ujra nem irok.

– Ezzel köszöntenek az atyafiak és ama szent csókolással kivánnak illetni. Ama Budán lakó atyánkfiáról, kiről tudósitást kivántál, azt irhatom, hogy tökéletesen munkálkodik a Krisztus evangyéliumának követésében az ő hites társával együtt. Ezen levelet is nála irom, vagyon már neki három magzatja.

– Irj te is minél előbb. Ird meg, mint van édes atyám és öcsém. Tudod, hogy ez az én lelkemnek örömére lesz. Maradok az Urban szerető atyádfia!

Csaknem fölösleges megjegyeznem, hogy e levelet Kovács Józsefhez irta Hencsey. Ama Budán lakó atyafi alatt Kropacsek Jánost érti, ki Denkellel együtt hozta be az uj hitet Svájczból. Ez is szives vendégszeretettel látta Kovácsékat, mikor Pesten jártak. Talán azért is kérdezősködött utána Kovács.

Hencsey nem kapott rögtön műhelyt s nem állhatott hamarjában állandó munkába. Nem is maradt sokáig Pesten. Mire ide ért, leghivebb barátja, Béla József már fel volt készülve arra, hogy Fekete József és neje Bartha Borbálának meglátogatására Szegzárdra ki fog rándulni. Hencsey megragadta az alkalmat, ő is követte Bélát s együtt mentek az uj hivekhez.

Utközben majdnem kettős szerencsétlenség is érte őket.

Egy este valamely csárdában szálltak meg, hogy az éjszakát ott töltsék el. Az idő is esős, hideg és zivataros volt s a napi fáradság és esti imájuk elvégzése után alig várták, hogy nyugalomra hajthassák fejüket.