Part 9

– Értem! – mondá a leány és szivére szorította a kezét, a mely a boldogságtól és gyötrelemtől kiszakadni készült.

A fiatalember nem felelt. Csak – meggyőződés nélkül – nemet intett a fejével.

– És kivel? Mondja meg kivel? – A comtesse egy lengyel mágnásra – uhlánus tisztre – gondolt, a ki szerelmes volt belé és a ki többször kijelentette, hogy alkalmilag rosszul fog bánni a szapora-szavú magyar fiatalemberrel.

Asztalos Aurél – mint gentlemanhez illik – megtagadta a feleletet. A lány pedig, mert veleszületett érzéke volt a gavallérság iránt, nem kinozta és nem akarta lebeszélni a verekedésről. Inkább tanítgatta:

– Csak nyugodt légy. Tudom, hogy az lész. Egy igazi férfinak – neked – ez semmi. Csak vedd czélba jól, előbb lőjj, a szivébe, hogy ne sokat szenvedjen szegény… Akárhová, gyülölöm, biztosan az az oka, gyülölöm, gyülölöm! Csak a kis bátyám veled lehetne, nyugodt lennék. Mért nem ő a segéded? Szólok neki. Egész nap úgy sem csinál most egyebet, czélba lő lent a katonáknál a völgyben. Tegnap minket is levitt, hogy lássuk. A porosz papir katonának már nincs feje, mindig csak arra czéloz és behunyt szemmel is mindig talál… Szóljak neki!

A fiatalember szívverése hallható volt, a mint a leány elhallgatott. Szerencsére arczának színe nem volt értékelhető a homályban. Ajkát nyitva kellett tartani, hogy lélekzeni tudjon. Minden erejével küzdött az ideg-láz ellen, a mely környékezte. Égő és nedves szemmel némán nézett a leányra, a ki egy-egy pillanatra egészen olyan volt, mint a bátyja, úgy, hogy a fiatalember megrettent tőle, sőt gyülölte is. És ebben a szivettépő, elmétzavaró helyzetben valami gyáva bosszúvágy riadt föl benne: e tiszta és büszke virágot letörni, szeretőjévé tenni e félelmes, talán utolsó délutánon. Ám a férfinak az a vágya is fáradtan, nehezen, alacsonyan szállt és alighogy felriadt, már el is pihent. Megelégedett azzal, hogy kinos gyönyörűséget szivott a gondolatból; ha most egyszerre mindent megmondana! De nem volt ilyen becstelen, csak kinozta a leányt:

– És mit fog csinálni, ha meghalok?

– Maradok a felesége, – lány. A sírját diszítem; az emlékeknek élek!

Hogy a leány el tudta képzelni az ő halálát és annak egyszerű, becsületes bevallása megint csak fellázította a férfit. Gyanakodva, éhesen, pusztítni vágyón, mohón nézett Anniere, a ki kissé megzavarodott, lesütötte szemeit és halkan kérdé:

– És neked rossz sejtelmeid vannak?

– Biztos vagyok benne, hogy nem látjuk egymást többet!

– Nekem is azt sugja valami – mondá a leány száraz szemmel, de elfuló beszéddel.

Elhallgattak. Ám a csendben nem a halál gondolata rejtőzött, bujkált, rezgett és villant, hanem az életé. Forró arczát a nőcske hozzászorította a férfi hideg képéhez és egészen érthetően szólott:

– Ha neked el kellene menned, mielőtt a feleséged lettem volna… Majd megőrültem ebbe a gondolatba, mielőtt idejöttem. És azért jöttem, hogy a feleséged legyek, most, ha akarod…

Hozzája bujt, elomlott rajta, bűbájos testének romantikája elérkezett az önfeláldozás forró – és forduló – vágyához. Remegtek mind a ketten és a leány gondolkodni aligha tudott többé. Egész lénye átváltozott egy nyitott szivvé, a mely kitárva várja a csudát:

«… A feleséged akarok lenni most… azért jöttem… A sötét, kietlen utra vidd el magaddal… Légy boldog, a legboldogabb elébb!»

A legpoétikusabb leányok sem gondolkodnak mindig poétikus formában. Földi lények, emberek ők is. Ám a ki köztük a legegyszerűbb, az is keleti szimpompájú fantáziával látja a nagy csuda elkövetkezését. És ebbe szédült Annie is és ezért nem tudott mást mit tenni, mint belefurni arczát a férfi nyakába és elhaló hangon a fülébe sugni:

– Végy el, végy el!

A férfi pedig öntudatosan szorította magához:

«Eh, éljük ki ezt a nyomorúságos világot, a legszebbet a mi benne van. Aztán legyen mindennek vége!» – így kiáltott fel összedült lelkében és feledést meg bódulást remélve a mámorban, a leány ajkába forrasztotta ajkát. Megszédült ő is – mert a világot éltető titok mindig ujra kezdődik – ám e szédületben, a csókok viharában és összekeveredésében, a szerelem irtózatos és édes hullámaiban: a szíve mélyén danse macabre járt, a halál lejtette folyton pergő, soha meg nem álló tánczát. Mint kisérő ének, valami összekuszált ritmusu vers is hangzott hozzá: a kezdete érthetetlen volt, de a vége szinte kivágódott: «Az életednek ára ez és nemsokára vége lesz!» Halál és vers ilyenkor! A fiatalember előbb költő volt, szegény!

… A férfi szólalt meg elébb:

– A miss, mit csinálhat lent a miss!?

– Nem bánom én! Aludni akarok egy keveset. Itt.

– Valaki kaparász az ajtón!

Nem volt senki. De egy pár percz mulva az ajtó mögött csakugyan fölhangzott az angol nő csendes kétségbeesése:

– Annie, Annie!

– Azonnal, megy!

Ment. Oly büszkén és bátran, mint a hogy jött Ám tekintetének tisztaságába, mintha valami új, idegen szín remegett volna meg. A csodálkozás zavara volt ez? Valamit nem értett, valamit kérdett? Ám lelkének e megriadása nem tartott csak egy pillanatig. Nemes, gőgös és elszánt leány volt, abból a fajtából való, a mely oltár előtt, a mikor esküszik, oly hangosan mondja ki az «igen»-t, hogy hallja az egész templom…

Kezet szorított – jó erősen – a férfival és hangosan szólott:

– Isten veled. Az uram lettél!

A fiatalember kezet csókolt és halkan mondá:

– Nem lettem az. Bátran férjhez mehetsz, ha…

Az ajkán volt a mondat: «ha a bátyád lelő, mint egy kutyát!» De bátorsága nem volt ehhez a gazsághoz – mint egyébhez sem – és az ajtó is nyitva volt és előtte téglavörösre sírt ábrázattal a miss. Elmentek és az ujságiró egyedül maradt. És most érezte csak teljes összeomlását, most látta csak tökéletes plaszticzitással, mi történt vele. Áll a szoba közepén, nem tudta mihez fogjon. Leülni nem mert attól való féltében, hogy teste elveszíti minden akczió képességét. Állt mereven, téveteg, ostobán és a vágya az volt: ha futni lehetne innét! El messze, nyomorúságos, rossz szagú, kicsinyes és földhöz ragadt viszonyai közé. Egy meleg, füstös, de biztos pesti kávéházra gondolt mint ideálra. Ha még egyszer annak a nagy ablakja mellett ülhetne és nézhetné, hogy kint az utczán mint söprik az aszfalt porát a kövér ügyvédnék és más egyéb kövér zsidónék… Ha spanyol vagy ó-franczia történelemből vett drámáinak és jellem-vígjátékainak jambusait – mint a hogy szokta – kávészó mellett a márványasztalra irkálhatná, még csak egyszer!

Estefelé járt. Megjött egyik segédje, az ujságiró.

A másik ujságiró agyonczigarettázott hangja már a folyosón hallatszott. E különben rossz és feltünően szükmellű fiatal embernek különben is olyan vastag, erős és rekedt hangja volt mint egy dobos káplárnak, a ki hozzá van szokva ahhoz, hogy dobpergés közepette vezényeljen. Az ujságiró ezen a hangon beszélt és ehhez képest nem valami gyengéden:

– Gyönyörű verekedés, gyönyörű helyet találtunk, passzió… És lefőztük őket: minden ajánlatukba belementünk. Szó nélkül! Lássák, hogy mi egy ujságiró. Vontcsövüt ajánlottak: jó. Kis távolságot: jó. Nagy avanceot: tessék. Meg voltak hatva.

– Köszönöm.

– Nincs mit. A zsandár nagyszerűen viselte magát.

A zsandár volt a másik segéd. Egy csendőrkapitány; látszólag csupa pirosság, egészség, erő. Nemrégen az egyszerű őszinte jókedv maga, a kit egyszerre a legcsekélyebb ok nélkül elfogott a melankolia, napokig szólt, sírt éjszakákon át. Itt volt a fürdőben, hogy gyógyíttassa magát, összeakadt a beteg ujságiróval és az viczczekkel próbálta kezelni. Kevés vártatva az is feljött, hogy Asztalos Aurélnak átadja a jegyzőkönyvet és inkább szokásból, mint előrelátásból megirassa vele az úgynevezett «önvádoló» nyilatkozatot. Ez egy levél volt, a melyben a lovagias térre lépett ujságiró elismerte, hogy ügye körül minden az ő akaratával beleegyezésével történt és halála esetén sem a segédei, sem senki más nem hibás.

Asztalos Aurél gépiesen megirta és aláirta a levelet és erőltetett mosolylyal csak ennyit jegyzet meg:

– Tehát oly biztosnak tartják az urak? Hátha én terítem le az ellenfelemet? Úgy érzem, én lövöm le; most érzem, biztos vagyok benne!

Hit nélkül, izgatottan, szinte sértő élességgel beszélt. Haragudott a segédeire, különösen az ujságiróra, a kit ellenségének tartott és most bánta is, hogy a nyakát épp az ő kezébe adta. Gyanakodva nézett rá, nem tör-e az élete ellen irigységből, ki tudja, milyen okból?! Azután ez a búkóros zsandártiszt, a kinek ő és minden Hecuba! «Rosszul csináltam ez ügyben mindent, mindent!» Erre a végső eredményre jutott és tört erélyét valahogy össze akarta foltozni, ujra, jobban csinálni. Eldobni a jegyzőkönyvet, az egész eljárást, uj embereket szerezni… De csak az akaratnál maradt, és egy kis heveskedésben kiadta minden erejét:

– Úgy látom, engem itt mészárszékre akarnak vinni. Egy sértésért, a mit odahaza kölcsönös nyilatkozattal elintézünk. De én nem fogom magam hagyni. Én nem félek, nem tartok semmitől. Ki fél?

Az ajka fehér volt, szokása ellenére heves mozdulatokat tett, az asztalt verte. Aztán elcsendesedett, megkérlelte az urakat, megadta magát. Ember lett ujra: megmosakodott, átöltözködött átment a herczeghez, hogy jelentést tegyen ő fenségének. A főmagasságú úr előtt egy kis komédiázásra is volt ereje: mint egy katonatiszt, úgy jelentett. A fenség mindent helyeselt, és csak azt kötötte a fiatal ember szivére, hogy tépést, sok tépést és egy fazékba tiszta vizet vigyenek magukkal. És hogy a kommandóra vigyázzon; az a fő! Még csak Juli előtt kellett rapportra jelentkezni de sem nála – és egyáltalán senkinél – nem volt érzékeny a jelenet. A fiatal ember csudálkozva, sőt némileg irritálva tapasztalta, hogy az ő ügye – az ő ügye és itt senki sem hajlandó magára venni. Maga Juli is feltünően objektive viselkedett; igaz, hogy a fenség előtt és ágyban fogadta. A nép e keresetlen leánya a herczegnőktől megtanulta, hogy minden nagyobb emóczió után két-három napra ágyba feküdjék. Egy magas – és egy alacsony – társaságbeli babona szerint a szépség huzamos megtartására ez a legalkalmatosabb mód, ám Juli e babonát némi ténykedéssel is elősegítette. Ezekre az alkalmakra külön kifestette magát, kibontott, loknis parókát vett föl és abba piros és fehér leandert helyezett. Ellenben a rolettákat nappal is leeresztette, a villamos lámpásokat pedig meggyújtatta. Kissé polichrom ágyában – a paplana nyusztprémes fekete selyem, a párnája halvány violaszin – úgy feküdt mint egy bálvány és a fenség sohasem tisztelte oly erősen, mint ez alkalmakkor. Az ujságiró is elfogódott egy kissé, midőn belépett a különös szentélybe, holott ezüst kannákban fenyő meg violaillat gőzölgött. Rejtelmes, sőt tündéri volt itt minden, de a beteg józan és – alkalmasint fejfájása miatt kedvetlen – hangja magához térítette.

– Nos, – kérdé – megvolt már az a szamárság?

– Meg! – hazudott nagylelküleg az ujságiró.

– Nem történt baj? Tudtam, hogy nem lesz. Maguk mai férfiak okosak!

Valami kis gunyolódás volt a Juli haragjában. Az ujságiró szivesen elviselte azért a hálás és csudálkozó tekintetért, a mit a herczegtől kapott. Általában igen csinosan és méltóságteljesen viselkedett, a mi a fenségnek is annyira feltünt, hogy jutalomképpen karonfogta és bevitte a dolgozószobájába. Leültette és ő maga föl és alá járkált, meg-megállva a fiatal ember előtt, a kire hol igen haragosan, hol nagyon szeretetreméltóan, de mindig igen áthatóan tekintgetett. A herczegnek úgylátszik valami ötlete támadt és azon buzgólkodott, hogy azt formába öntse. Kezdetben csak rövid, fölöttébb rövid mondatokra szorítkozott. Majd egy hosszabba fogott, de azt hirtelen abban hagyta.

Az egész beszéd valami paraenezis-féle akart lenni; volt benne valami a vallás vigaszából, az erkölcs és a katonai bátorság dicséretéből. Egy ponton már-már beleszövődött egy kis szentimentálizmus is: a fenség kilátásba helyezte, hogy arra az esetre, ha a fiatal ember most el nem esik és ha egyáltalán nem hal el hamarabb, mint ő – a mi nem valószinü – akkor kötelességévé teszi a Julival való foglalkozást. Keresse föl gyakran, beszéljenek róla… A fenség nem volt jó szónok, de hogy jó szív, ezt ezuttal is megmutatta. Végül azonban – midőn a fiatal embert elbocsájtá – nem fogott vele kezet. Feledségből vagy babonából, vagy mert az ujságiró fölbuzdulva a meleg bánásmódon és elfeledkezve magáról, csaknem előre nyujtotta magáét?! És ezt az eljárást nyomban megróni férfias kötelesség?

A fiatal ember, hogy a palotából távozott, megint csak elvesztette ruganyosságát. Megpróbált vacsorázni. A legelőkelőbb helyre ment és a Samu frissen érkezett pénzéből olyan vacsorát rendelt, a milyent franczia nagy cocotteok, vagy balkán fejedelmek szoktak. Étvágy nélkül tömte magát; de bárha erőltette, hamarosan eltelt. Fölszedelőzött, hazament lefeküdni:

– Úgy is korán kell fölkelnem! – mondá hangosan és – szemben magával – gunyosan is. A mi nem igen sokszor történt meg vele eddig: most megvetette magát. És szeretett volna elszeparálódni attól az egyik lényétől, a melyet ostobának, ügyetlennek és a pusztulásba rohanónak ismert föl.

– Utálatos vagy, utolsó vagy! Fuj!

Megundorodott magától. Ámde épp ily mértékben kitört rajta önimádása is. Heves járkálása közben megállott és belenézett a szobája nagy toilette tükrébe:

– Asztalos Aurél! – szólította meg magát és kissé meghajolt.

Borotvált puha arczát a mint nézte és köszöntötte az ujságiró, nem öntudatát kereste. Az fix volt, meg nem rendült. A miért üdvözölte magát, az volt, hogy a visszatükröződő fejben ráismert a kis szabó-fiura, Asztalos Rellire. Arra, a ki tiz szem cseresznyét és egy nagy darab kenyeret vacsorált, vagy ehhez hasonló értéküt, idény szerint. A ki tiz évig meztelen lábbal járt odahaza és így – meg ingujjban – akárhányszor leszaladt a piacz boltba czérnáért, bélés-szövetért, daráért. Ugyanaz, a ki a katolikus tápintézetben nem egyszer vett tésztát a gyerekektől azon az áron, hogy tízszer engedte megfricskázni rendes és mindig takaros orrát. A nem zajos, de jókedvű, kissé alantas természetű, szükös viszonyok között élő mesterfiú volt ő most is és az a gavallér, a ki most bajba került, csak egy fölvett figura; alig van köze hozzá. Mért volt az ostoba, mért akart mindent és mért rontott el mindent? Módja volt hozzá, hogy kikerülje a helyzetet, holott egy rossz nő becsületéért koczkáztatnia kell egész életét – és a Relliét is – és nem vigyázott, elbizakodottságában fejjel rohant a falnak.

A szabófiúnak erős kedve támadt arra, hogy nehéz helyzetében ne kövesse a gentlemant.

«Nincs is jogom reá! Mit csinál _akkor_ anyám?» Ezzel a kitünő kifogással élt, bárha ő is tisztában volt azzal, hogy nagyban és egészben nem ő tartotta édesanyját. «Véletlenül kerültem ebbe a világba» folytatta tovább magánbeszédét, «az ő erkölcseik nem az én erkölcseim. Más társadalom tagja vagyok; ott csak elélek és ez a fő!»

Az életrevaló kis Relli nem hagyta magát, kézzel-lábbal tiltakozott a fizikai megsemmisülés ellen. «Felvilágosító leveleket irok ide is, oda is; hajnalban utra kelek és a magam módja szerint élek tovább. Senki sem fog zajt csapni belőle. Az ujságiró? Csak meg kell kérni. Jegyzőkönyvet vesznek fel és abban megbélyegeznek? Ki fogja azt valaha prezentálni? Aztán mi közöm hozzá. Jól van, tehát nem való nekem a lovagias eljárás! Beteges ember vagyok, elnyűttem az idegeimet. De okvetlen szükséges, hogy lovag legyek? Mennyi kollegám él anélkül! Tekintélyünk egymás előtt így sincs, úgy sincs. Legfeljebb nem sértek senkit. Ovatosan élek. A természetem úgy is a béke. És ha akármi történnék is, lemészároltatni nem engedem magam!»

Relli nem beszélt magához dialektikával. Ám Asztalos Aurél sem volt ostoba lény; voltak ellenérvei:

«Próba, szerencse! A ki nagyot koczkáztat, nagyot nyerhet. Te találsz a szivébe, szerte robbantod! Még csak ez kell a karrieredhez. Magyarországon a ki párbajban megöl valakit: – «megcsinált ember». És a többi diadalod ehhez! Egy uj fajta sas szállt fel a horizonton: a világ bámul, tapsol és odaenged – ijedtében és csodálatában – a hová csak el akarsz jutni. Az első fiatalember lehetsz a hazában. Julitól irigyelni fognak a valóságos herczegnők és ki tudja… A mi pedig Nuszikát illeti, ő egy gyönyörű, de végtelenül könnyelmű kis leány. Köszönjék meg, hogy nem bántam vele úgy, a hogy más az én helyemben. Fáj, hogy fájdalmat kell neki okoznom; de nem én akarom. Belém akadtak erőnek erejével. És talán nem is azért, a miről szó esett? Kifogás volt az egész? Annie mellől, láb alól el akart tenni a bátyja? És egy szót se szólt volt a hugának. Ezek ilyenek; ezek képesek az ilyesmire. Hidegek és némák, mintha aczélból volnának. Mily gyönyörűség lehet őket egyszerre leteríteni. És lehet. A kezem remeg: de a szerencsém azért biztos!»

A mesterember fia fellángolt a haragtól és a türelmetlenségtől: oktalan, ábrándozó, elbizakodott dilettáns. Ez nem vers, ez nem frázis, ez mathematika. Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó, hogy süvít, süt, pörköl, egy ütés és – sötétség!

Asztalos Aurél elvágta a dialogust; nem birta tovább. Elfordult a tükörtől s arra vágyott, hogy mind a két én-jétől megpihenjen egy kissé. Körülnézett a szobában és tekintete az éjjeli asztalkára esett, a hol az aznap érkezett levelei voltak kikészítve. A levelezése az utóbbi időben rendkívül megnőtt; a levélirók valahogy megérzik, ki van en vogue és azt elárasztják. A mint az írások között turkált, megint megnőtt és jelentőségteljes lett előtte a mostani alakja. Átfutotta a jószágigazgató és a pártelnök aznapi jelentéseit: – kincsért sem lehet fogni ellenjelöltet, még öt nap és a képviselői megbizatás a kezében. Ott hevert a lapra vonatkozó szerződés is, aláírták az alapítók és vállalkozók. Ebben miniszteri fizetés biztosíttatott neki sok esztendőre. A régi szerkesztőjétől valóságos szerelmes leveleket kapott. Samu írt, hogy ne sajnáljon magától semmit; pénz van bőven. (Az öreg trafikosnéval a dolog rendben, máris ide adta a a takarékpénztári könyvét.) Az anyjának még Bécsből küldött egy fekete csipke fejkötőt, azt köszöni meg a szeretetnek annyira erős hangján, a mely már fáj. Meghivások, jelöltetések. (Sok egyesület máris megszimatolta.) Julinak egy aznapi, még felbontatlan levele, a mely olyan meleg volt, mint a milyen hideg ő fensége előtt való aznapi viselkedése. Egy kis tok volt mellette. A herczeg barátnéja opálköves arany inggombokat küldött és a gombokba bele volt már vésve a dátum, a melyen exponálta magát érte. Megint inggomb! Talán a fenség ötlete volt ez; de hogy készült el olyan gyorsan? A vésnököt állandóan magukkal hurczolják ezek?

Az ujságíró dühbe borult, megharagudott a szegény csinos kis tárgyakra, lesöpörte azokat a földre és később sem szedte föl. Ámde kisebb föllobbanásai nem birták eltéríteni generális érzésétől és az nem volt egyéb, mint a – félelem. Menekülni akart a helyzetből, de nem mert. És nem látta többé a módot sem: megcsinált egyénisége úrrá lett eredeti lényén, a szegény kis Relli le volt győzve. «Egy ilyen pozicziót itt hagyni oktalan félszből. Ilyen utálatos gyávaságba nem megyek bele!» Határozott Asztalos Aurél és átengedte magát siralomházi hangulatának.

Levetkőzött, eloltotta a világosságot, megpróbált szerelmes órákra gondolni, de tüzes golyók süvítettek körülötte, az ablak reszketett belé és a nyomukon megpörkölődött, majd lángra lobbant a takarója. Felugrott, felöltözködött és azzal a kifogással, hogy segédjét, az ujságirót még ma éjjel szerződtetnie kell a lapjához, elindult, hogy fölkeresse a kihalt fürdőtelepen. Nem talált reá sehol; kénytelen volt elmenni hozzá a lakására.

Egy alig pár lábnyi pallásszobában lakott a beteg ujságíró. Úgynevezett turista szobában, a melyben egy ember épen hogy kinyujtózkodhatik, de nem függőlegesen. A szűk ágyban ülni lehetett, de csak óvatosan. A mikor Asztalos Aurél belépett, kartársa egy ily ülőhelyzet elfoglalásában buzgólkodott, hevesen czigarettázva hozzá, mintha a füst erejétől is várna segítséget. Az éjjeli vizit nem lepte meg, épen csak papiros mellét és vézna lábát sietett elrejteni.

– Ne zavartassa magát, mindjárt megyek, csak –

– Valami baj van?

– Nincs.

– Nem tud aludni?

– Őszintén szólva, otthon nem.

– Ha akarja, átbeszélgethetjük az éjszakát.

– Nem akarom elvenni az éjszakáját.

– Nekem ugyan el nem veszi. Éjszaka én úgy sem alszom. A szemem a nappalhoz van szokva. Ha künn sötét van, izgatott vagyok. Csak azért fekszem le, mert nem tudok mit csinálni.

– Én sem. – Tudja, hogy egy lapom lesz?

– Bánom is én. Megint egy új üzlet.

A pozicziós ujságíró nem igen merte tovább firtatni az ügyet a kis ujságíró előtt, a ki egy ujságnál sem tudott megmelegedni. Azonnal ott hagyta, a mint valamit «észre vett». Semmi mód nem tudott belenyugodni abba, hogy egy hirlap nem mindig ideális intézmény, hanem gyakorlati vállalkozás is. Azt az elvet, hogy a közönség kegyét kell folyton keresni, gyülölte és az íróasztalokat verte a vastag botjával azon való dühében, hogy nem szereti mindenki elég komolyan a hazát.

Hallgattak egy pár perczig. Aurél – összekuporodva – leült az ágy szélére és szintén szenvedélyesen fujta a füstöt. A házigazda – alkalmasint kötelességérzetből – mégis csak megszólalt:

– Aztán hol lopták a pénzt? Különben ne mondja. Ne beszéljünk ujságról. Rossz nőkről beszéljünk.

– Az, az!

– De maga nem jól ül. Én majd fölkelek és maga feküdjék le. Egy kicsinyt mégis pihenni kell!

– Ha zavartatja magát, inkább elmegyek. Tudja mit, ez az ágy szűk ugyan, de ha nem alterálja, elférünk benne ketten is.

A rendes, a tiszta, az illatos ember bebujt a rendetlen, sokszor mosdatlan, beteg szagú ember mellé:

– Az ujságírónak még sincs más senkije, csak az ujságíró! – mondá bizonytalan hangon. Az ajkait nem tudta rendes módra kormányozni, meleg borzongással jött reá a láz. Az ujságíró megérezte:

– Süt a teste. Magát a hideg mindjárt ki fogja lelni. Ne főzzek groggot?

– Ne. Beszélgessünk. Semmi bajom.

– Mit is izgatja magát? Érdemes is! Meglássa nem lesz baj. És ha lesz is? Van-e szebb vég egy ujságíróra, mintha… Én boldog volnék, ha már ott tartanék: valamiért meghalni. Maga mégis csak egy elvért, egy ideálért áll ki és azért múlik el, ha elmúlik. – Én ugyan nem hiszem! Magának rossz sejtelmei vannak? Az hiba; az nem csal, – sokszor. De mindegy. Miről van szó? Arról van szó, hogy szépen, bátran, becsületesen, hozzánk méltóan fejezzük be, a mit némelyikünk nem mindig szépen és a mesterséghez méltóan folytatott. Az életet értem. De maga úgy néz rám, mint a ki nem érti az egészet. Túl lenni mindenen, az nagyon jó. A készülődés – úgy látom – nehéz egy kissé. Éppen azért, ha az ember már egyszer elkészült –

Asztalos közbevágott:

– Mondja csak János, mért haragszik maga rám? Vétettem én magának valaha? A háta mögött mindig a legnagyobb elismeréssel beszéltem magáról!

– Én, haragudni? Nem is láttam még külön; én magukat együtt láttam. Maguk az «Aurélok». Nem igazi ujságírók. Csak bejönnek hozzánk állandó vendégszerepre. Ezt a fajtát én nem szeretem. De ne beszéljünk róla. Magát, hogy megismertem… Erről se beszéljünk, mi? Ha akarja, elmondom, mit gondolok magáról. Azt, hogy egy csinos, nem jelentékeny keresztény fiatalember, a ki úr szeretne lenni. Egyéb baja nincs!

Mindketten erőltetve nevettek. Az ujságíró, – a kit Jánosnak neveztek – fölült az ágyban és mintha megbánta volna, a mit mondott, szeretettel nézett kartársa elborult arczára és ellágyult hangon szólott:

– Maga nagyon komolyan veszi ezt a saját ügyét. Ez a maguk baja és bűne. A másokét, a nagy sokaságét kell komolyan, a magunkét tréfásan, könnyelműn, mókával. Így ni!

A furcsa emberke most egyszerre kirugott a komoly hangból és azt mimelte, hogy ő egy fiatal majom, a ki társát, az öreg majmot bogarászsza, megszabadítja az alkalmatlan férgektől. A figura nem volt esztétikus, mert a kis ujságíró még azt is elmimelte, hogy a megcsípett állatkákat a fogai között összeroppantja.

Asztalos Aurélnak nevetnie kellett. János ujságiró abbanhagyta a tréfát. Lefeküdt ő is; vézna gyermek-karjait bozontos nagy feje alá helyezte és beszélni kezdett.

Az egyik ujságíró nyilván mulattatni akarta a másikat. Bizarr és bolondos dolgokat beszélt neki: