Part 8

«A révben vagyok!» – mondá magának (Csaknem mindig leírásra alkalmatos metaforákban gondolkozott.) Most már csak egy pénzes állásra kellett törekednie. Elégtételére a mesterségéről sem feledkezett meg és az járt az eszében, hogy egy mérsékelten szabadelvű nagy napilapot alapíttasson magának. Mindenesetre némileg liberális színű legyen, mert a szabadelvűséggel végkép szakítani zsenáns. Karlsbadból, utókúrára nagypénzű kereskedők és nagyiparosok jöttek át Gasteinba, a kik hamarosan hozzája tolakodtak. Faiseur is akadt, egy nagyszabású ágens, a ki üzlete érdekében képviselőséget is vett magának. Az ujságíróval nyomban egymásra ismertek és a lapalapítás rohamosan ment előre. Az egyik polgár csak azt kivánta, hogy a lapnak biztosítva legyen a herczeg jóakarata. A fenség, miután Juli megértette vele, hogy ez a jóakarat pénzbe nem kerül, semmiféle kötelezettséggel nem jár, szóval adta tudtára az egyik alapító úrnak, hogy «bár az ujság neki általában nem rokonszenves – mert hazudik – a tervezett időszaki közlöny legnagyobb jóakaratát birja, a mennyiben megfelel hivatásának!»

Minden rendben volt. A megjelenés napját is meghatározták és az ujságírónak Pestre kellett volna mennie, hogy a szükséges dolgokat elvégezze, a szerződéseket megkösse. Ámde Julin hirtelen kitört a féltékenység és barátját halálra kinozta Annie miatt:

– Ismerlek benneteket; tudom, te is ki vagy! Én jó vagyok arra, hogy kihasználj. De engem nem tisztelsz. Engem nem tisztel senki! Ő vele persze úgy beszélsz, mint egy istennővel!

– Alig látom. Mindig azzal az utálatos bátyjával van! Különben sem ad rám semmit. Ezek gőgösebbek, mint maga a fenség!

A nép leánya elvörösödött a haragtól:

– Talán rosszat beszéltek rólam? No megálljatok! Megmutatom, hogy ide fognak jönni. A leányok kezet fognak nekem csókolni, Annie is. És együtt foglak látni benneteket. Vigyázz, te meg vigyázz!

A herczeg barátnője, bár nem volt protestáns, nem szokott tágítani attól, amit kimondott. Másnap a herczeg már üzent az Annie családjának, hogy látni akarja őket, főként a leányokat. A nagyapa felelt írásban, nyilván diktandóra. Alázatos, folyamodványszerű levélben értesítette a herczeget, hogy mind betegek.

Valami kellemetlen szövődés kezdetét szimatolta meg az ujságíró és szeretett volna elmenekülni egy kis időre; de immár nem volt a maga ura, nem eresztették. Borús, izgatott, villamossággal terhes napok következtek és volt egy óra, a mikor a fiatalembert a legnagyobb csapás környékezte: az, hogy kedvese ott hagyja a herczeget. Akár akarta, akár nem, a szomszéd szobából hallotta az erre vonatkozó tárgyalásokat:

– Én megyek el. Bocsásson engem el. Ha nem bocsájt, akkor is elmegyek. És ha egy ezredet állít ide elém, azon is keresztül megyek. Ki vagyok én itt? Egy rossz nő. Tisztel engem valaki? Véd engem valaki? Azért a kis falásért, pár rossz ruháért, komiszabb a helyzetem, mint a legutolsó cselédnek!

A fenség csitította, pénzzel kinálta; Juli még dühösebb lett:

– Vigye innen a rongyos büdös pénzét! Ha engem a művészetemnél hagy, az nekem többet jövedelmez, mint a mennyit a fenség nagynehezen kiizzad. Tudja meg, hogy engem megkárosított. Engem becsületemben degradált. Velem tisztességes nő szóba nem áll. És mindez azért van, mert nem tud tiszteletet szerezni annak, a ki hozzá tartozik. Egy káplár tud a szeretőjének; az altábornagy nem! Mindenki lenéz, mert a herczeg szeretője vagyok. Pedig nem is vagyok az. Jó volna, ha az lennék. Egy öreg ember ápolója vagyok!

Erre az utolsó kijelentésre kinos csönd állott be. A herczeg köhögni kezdett oly hevesen, hogy Juli egy pillanatra békét kötött, vízért futott és megitatta. Midőn a fenség magához tért, szigorúan és emelt hangon szólott:

– Kehrt euch, marrsch!

Az ujságiró visszafojtotta lélegzetét. Juli azonban csak most eresztette ki a hangját:

– Nekem ugyan kommandirozhat! Akkor megyek el, a mikor nekem tetszik. Olyan botrányt csinálok, hogy tele lesz vele Bécs, Pest, de Berlin és Páris is! Úgy se valami nagy már a tekintélyünk. Az utczán kezdenek már nem köszöngetni. Az emberek kezdenek okosodni. A legfőbb ideje. A magyar arisztokráczia fuj önökre; a cseh, az még nem. Inkább beleavatkozik a családi állapotjukba.

A herczeg barátnője valami igen erős szót mondott, de halkan; az ujságíró nem hallotta. Mindazonáltal a legnagyobb mértékben a herczeg pártján állott és kedve lett volna a nőt – a ki az ő karrierjét is veszélyezteti – testileg megfenyíteni. Mit akart? Nem értette, mit akar? Társadalmi pozicziót? El akarja választani a herczeget a herczegnőtől és ő akar a felesége lenni? Ez lehetetlenség, képtelenség, erre még Juli sem vállalkozhatik. A nem erkölcsös férfi nem értette a szintén nem erkölcsös nőnek társadalmi tisztesség után való vágyát, mert nem voltak ebben az irányban megfigyelései és nem látta meg soha, hogy a legelvetemedettebb asszony sem tudja kiirtani a szívéből az ideált, hogy hű feleség és jó anya lehessen valaha.

Utóvégre is a fenség engedett. Elismerte az áldozatokat, a melyet barátnője érte hozott. Megígérte, hogy Bécsben haladéktalanúl férjhez adja. De neki – az asszonynak is utána kell nézni… Valami rendes, csinos embert, valami becsületes, igazi férfit, a kit ő – a fenség – nem volna kénytelen utálni. És most, ritka pillanat, a herczegnek ötlete támadt: mint férjjelöltet fölállította az ujságírót, a ki, nevét hallván, elvörösödött, de aligha szeméremből.

– Egy ilyen semmit, egy ilyen senkit! méltatlankodott Juli, majd félig haragosan, félig nevetve hozzátette:

– Különben is az a fenség után fut, a fenségbe szerelmes!

– Igen derék fiatalember, – mondá a herczeg mély meggyőződéssel.

A második reggelire csengettek és a vita abban maradt, mert a reggelin részt vett Asztalos Aurél is. Egy-egy szó esett azért arról, hogy a comtessek betegek-e vagy se? Két nap óta tényleg nem lehetett őket látni és maga az ujságíró sem tudta, mi történt velük. Csak estve hozta el a miss az Annie levelét, az első valóban forró szerelmeset. «Életem, hitem, reménységem, szépséges lovagom! meghalok a vágytól, hogy láthassalak. Szeretném ha egyszer megölelhetnők egymást, aztán mindketten meghalnánk. Még te maradj csak itt a földön és élj, hadd haljak meg én magam!» – így kezdte és így végezte: «Szobafogságban vagyunk. Nem tudom, miért, két napja nem mehetünk ki. A bátyám – egy kicsit orvos is – megvizsgálta torkunkat és azt mondta, hogy gyulladt. Egész nap velünk van a szobában, kártyázunk és bibliát olvasunk. Ma azonban én lefeküdtem az ágyba, megrémültek, hogy csakugyan beteg vagyok, pedig csak azért tettem, hogy mindig rád gondolhassak. Az orvost elhivatták, az megkopogtatta a mellemet és meghallgatta a szívemet – megbocsájtod-e?… öreg úr! – és azt mondta, hogy a szívem valamit alterálva van! Oh mily boldog vagyok. Szerettem volna ezért megcsókolni. De nem csókolok meg senkit többet, ha nem lehet valakit. A kis bátyám sem kap tőlem többet szájon csókot. Az csak egyé. Azé, a kinek levele a párnám alatt van… Tudod-e szerelmem, hogy csakugyan beteg vagyok? Mit fogsz tenni, ha csakugyan sulyos beteg leszek? Hogy jösz hozzánk? Én hivatlak, bevallok mindent és hozzám kell engedniök. De ne késlekedjél, gyer akkor mindjárt. Fogjad meg a kezemet és én jobban leszek, fölülök az ágyban és…»

A fiatal ember egy kissé megundorodott magától. A leány úgy állította be mint Jézust. Az csakugyan nem volt és érezte, hogy méltatlan a fölséges példára. A leány fantáziájának hirtelen hevessége különben is nyugtalanította már azért is, mert – meglehetős mértékű önbecsülése daczára – nem tudta megérteni. E fiatal emberben, bár folyton nők körül forgolódott, nem volt meg a képesség arra, hogy a nőket – különösen a leányokat – gyönyörű kórságaikban felismerje és megértse. Sejtelme sem volt arról, hogy a szerelem czélját és útját nem ismerve, vakon és tudatlanul a körül tévelyegve: a legelmésebb és legfölvilágosodottabb leány is a hideglelésig belereszket a testi rajongásba. Bűbájos és képzeletgerjesztő physiologiai romantika, egy szűzies, de már virágzó női testnek buja költészete, a melynek a férfi-hőshöz, amaz egy bizonyoshoz, gyakorta alig van köze. Legföljebb hozzá tapad, mint kifogáshoz és ezért, – de mennyiszer! méltatlan, meg oktalan.

Nem filozofált a fiatalember. A levélnek kellemes, egyéni illata volt; megcsókolta. Felelet helyett virágot küldött és a mi nemes tüzet ébresztett benne, azt beleöntötte abba az udvarlásba, a mivel Julinak tartozott. Soha még ennyi szerelemmel nem voltak egymás iránt. Egész nap egyedül voltak, bujták az erdőt, járták a hegyeket. A herczeg, a ki tudta, hogy Julinak napokig eltart a tisztességi rohama, küldte őket. Megengedte, hogy együtt mutatkozzanak nyilvános helyeken, vizitet tegyenek együtt, elmenjenek egy reczitátor előadására is. És a mikor egy órákra terjedő kirándulásra indultak, a maga turista botját, sőt az őzbokrétás kalapját is kölcsön adta az ujságírónak:

– Julira vigyázni. Nem hagyni, hogy kimelegedve havat egyen!

Egy havasi majorsághoz törekedtek, a fürdőtelephez két órányira, a hová nem igen jártak vendégek. A majorság két kecskéből állott és az összes felszerelése egy rozoga asztal, nehány pohár. Ha a majorosnak volt, kenyeret is lehetett kapni. Juliéknak szerencséjük volt: kaptak. Halálosan elfáradva leültek kenyerezni, tejet inni és úgy elmerültek ebbe a műveletbe, hogy alig vették észre, mikor az asztaluk mellett, a majoros előtt megállt két férfi. Az Annie nagyapja és bátyja. Az ujságiró felállott, üdvözölte őket és a legnagyobb zavarban bár, az egyetlen asztalnál ülőhelylyel kinálta meg mind a kettőt. Apa és unoka összenéztek, nem ültek le. A herczeg barátnője szurós kis szemei elé emelte lorgnonját és szólott:

– Mutassa be az urakat, kérem!

Azok maguk mutatkoztak be, az öreg mélyen meghajolva, a fiatal alig. Nem volt egy udvarias szava az asszonyhoz, úgyszólván észre sem vette. De a herczeg barátnője nem volt az az asszony, a kit bagatellizálni lehetett. Még mindig megtartva mosolygó álarczát, épen a szótlan emberhez intézte szavait:

– Betegek még a comtesse-ek?

– Igen! – felelte unokája helyett az öreg gróf.

– Reménylem csak könnyü baj. Ha felgyógyulnak, lesz szerencsénk?

– Igen! – sietett a felelettel a nagyapa.

Az ujságiró, belsejében nem csekély mértékben elfogódva, igyekezett enyhébb medert vágni a kinos és éles diskurzusnak:

– A herczeg ő fensége ismerte és tisztelte a comtesse-ek anyját és azért vágyik, hogy tisztelhesse és láthassa a leányait…

– És én is. Főképen én óhajtom! – javította ki Juli elvörösödve. Majd szinte provokáló hangon hozzátette:

– Tehát minél hamarabb!

– Igen…

– Nem!

Ez volt az első szó, a mit az Annie bátyja kiejtett. Egy határozott kemény «nem!» Meg kellett hallani, félre nem lehetett magyarázni. Julinak, úgy is mint a nép leányának, ez nem is volt szándékában. Mérkőzésre, pörre, mint minden pillanatban, most is készen, halotti csendben kérdé:

– És ha szabad tudnom, mért nem?

Az Annie bátyja idegesség nélkül nyugodtan szólott:

– Kérnem kell méltóságodat, hogy ne kényszerítsen feleletre.

– De kényszerítem, de tudni akarom. Mivel különbek az ön testvérei, mint én! Kik ők? Mi vagyok én? És a herczeg, nem is szólva a herczegről?

Az öreg gróf megfogta az unokája kezét, hogy elvigye innét.

Juli most már elveszítette nyugalmát, felugrott, a lorgnonját eldobta, a csipőjére tette a kezét, kiabált:

– Tudom, kik maguk. A maguk harmadik őse paraszt volt, közönséges paraszt. Maguk is azok. A comtesse-ek nem különben… Innen pedig addig el nem mennek, a míg meg nem mondják, mi kifogásuk van ellenem?!

– Ha kényszerít! – mondá a fiatal mágnás rosszkedvüen és merev állásba vágva magát az ujságiró előtt, ahhoz intézte a szavait:

– Mondja meg ő méltóságának – szólt halkan, de határozottan – ön, mint az ő gardeja, mondja meg neki: ő nem az a hölgy, a kivel tisztességes leányok érintkezhetnek!

A herczeg barátnője szederjes arczát az ujságiró felé fordította; szeme, a melyet a düh még összehuzott, kisebbé tett, határozottan követelte tőle a védelmet.

Asztalos Aurélra életének legsulyosabb pillanata most már elkövetkezett. Alig lehetett gondolkodnia és mégis gondolkodott, ha ugyan annak lehet nevezni elméjének kényszerült működését.

Az ujságiró, kinek mestersége, hogy másért exponálja magát, mesterségénél fogva, elvből, szokásból, szeszélyből –: cselekvő erejében szélütötten, lelkében megbénulva állt ott. Elméjében kinos villanások.

«Szörnyű helyzet!»

«Minden munkám hiába. A mit akartam, annak vége!»

«Szerencsém, jó éjszakát!»

«Miért kellett idejönni; hagyni, hogy szóba álljanak!»

«És most hagynom nem szabad. Ő és minden követeli, hogy védjem.»

«Ha meg nem védem, gyáva vagyok, utált és – kidobott.»

«Ha türném, mit mondana a herczeg? Soha többé maga elé nem bocsájtana!»

A gondolatok – szegény nyavalyás lények! – közé hirtelen belevágódott egy arcz: ő fensége szigorú, lenéző, sőt megvetéssel teli arcza. Nem szólt hozzá, csak intett az ajtó felé. És ez elképzelt fej visszaadta a fiatal ember cselekvő erejét és bárha mint egy miniature villám, úgy vágott agyába a tudat, hogy a mit most tesz, az végzetes, erőszakot téve vérén, szivén és félelmén: kihuzta magát és a fiatal mágnás képébe vágta:

– Ez impertinenczia. A mit ön mond, impertinenczia!

Az első eminens, valamint a fegyelmezetlen férfiak, ökölre szorította két óriási kezét, hogy a jelzőre jelzővel feleljen; de Juli, a ki szinpadi uralmát a legnagyobb mértékű önkivületben is megtartotta: elsikoltotta magát, még pedig azzal a hanggal, melynek regiszterét egy hirneves bécsi tragika állapította meg. Két gyilkosság jelzése foglaltatott e sikolyban, egy épen megtörténté és egy másiké, a mely nyomban meg fog esni. A mikor a kiáltás elhangzott, valami – általánosságban – buta csend állott be; a gróf leeresztette öklét és karonfogta nagyatyját. A mikor elfordult, az ujságiró – bárha torka alig akarta kiengedni a szót – mégegyszer ismételte:

– Ez aljas impertinenczia…

Annie bátyja nem fordult többé vissza, ment. És ők is mentek hazafelé, szótlanul. Az ujságirónak legelső szenzáczió az volt, hogy visszakapta idegességét. Egyszerre megfájdult a feje és a lába:

«Még csak ez kellett! Úgy látszik visszajött a neurastheniám!» – gondolta magában és erőlködött, hogy Julira mosolyogni tudjon. Az nem volt szomorú, sőt szivében valami titkos boldogság vergődött: valami történt, körülte, vele, miatta! Sápitozott ugyan, a miért «rossz nő»-nek nyilvánitották; de megaláztatása inkább csak elvben égette és nem igazán:

– No, ennek a rablónak lesz! Ha megtudja a herczeg, nem tudom mit fog csinálni? Az igaz, a fenség, ilyesmiben nem mozdulhat. Nem szabad neki. De bezárathatja, ha akarja. Akarni fogja. Elküldetheti Kufsteinba, Josefstadba. Degradálhatja. Ez a madárijesztő biztosan tiszt. (Meglátszik rajta.) Neki a fenség olyan, mint egy Isten. És mégis meg merte ezt tenni ellene!

A heves kitörésekre az ujságiró mély rezignáczióval felelt:

– Nem úgy van, mint régen volt. Ő fensége egy ujjal sem bánthatja. Hanem majd én!

– Kiirod? Az, az kell neki. Leszidni, kicsufolni!

Azt nem, hanem mást.

A fiatal ember némi küzdelem után mégis csak kitör egy sokszor megszakadt sóhajban. Az asszony megölelte és megcsókolta az út közepén!

– Talán még agyon is szurnak értem! Soha még én értem nem öltek meg senkit. Nem is akarom. Én nem vagyok olyan, mint a többi művésznő. A férfiak nem arra valók, hogy egy nőért megöljék egymást. Egy parfumirozott szoknya sem – nem egészen így mondta – érdemes arra. Elheveskedted a dolgot. Annak a gazembernek, ha jól meggondoljuk, igaza is volt; én egy rossz nő vagyok, egy rossz nő!

Sirva, a parókáját megtépázva beszélt, de a maga erkölcsi minéműsége felől táplált véleményét, a mint a herczeg elé értek, nyomban megváltoztatta. Most már elégtételt követelt minden irányban, minden módon. A fenség, délutáni álmában megzavartatva, szintén igen dühös volt és irigyelte az ujságirót a bizonyos párbajért:

– Ha én, ha én szembe állhatnék vele!

Nem bizonyos, de nagyon valószinű, hogy ő fensége ezt a szemben állást, úgy képzelte, hogy ő egy angol expreszszel harmincz lépésről lő a magyar grófra, a kinek igen kevés, csaknem semmi fegyver sincs a kezében és így nem is lőhet vissza.

Ez a képzet azonban semmi esetre sem volt világos, valamint egy másik sem, a mely ezután támadt és a fiatal mágnás vagyonának lehető elkobzására vonatkozott… A herczeg azonban nem ábrándozott csak egy szempillantásig; azonban férfi volt ismét, a ki keveset, de korrekten látott és biztosan cselekedett. Megveregette az ujságiró vállát, sőt különös kitüntetésképen az arczát is:

– Ön korrekten cselekedett. Így cselekszik egy férfi, a ki a tisztességes uri nőt védeni köteles. Nyujtom önnek kezemet és szivesen szorítom meg. (Megszorította soron kívül.) Válságos időkben az ilyen emberekre nagy szerep vár a hadseregben. Ön elnyerheti a legnagyobb rendjeleket. Csak biztosan kell czélba venni, a kéz ne mozogjon. Czélozz: a láb elé! Ha kardra megy, tiszta vágás a hónaljra. Az alatt van a szív!

Az ujságiró mély hódolattal hallgatta a fenség tanításait, de nem a tiszta boldogság érzésével köszönte meg, a mikor a herczeg jelezte neki, hogy egy szerencsétlenség esetére ő maga – a fenség – sajátkezű irással fogja vigasztalni anyját – a kinek mint rendes ember, a czímét kérte már is, de nem kapta meg. Egyebekben úgy maradtak, hogy az ujságiró jelentést tesz az ügy fejlődéséről és semmi érdemlegeset nem cselekszik, mielőtt ki nem kérné a herczeg tanácsát.

– Csak mindent csendesen, nyugodtan, mint igazi gavallérhoz illik. Az ok senkire sem tartozik… Előre is kikérem magamnak, hogy az én nevemet belekeverjék!

– Kivánsága szerint, fenség!

– Sem az enyémet!

– A méltóságos asszony kivánsága szerint!

Miután a szerencsétlenség úgyis megtörtént, a fiatal ember – contre cours – igyekezett magát a lehető leggavallérosabban viselni. Ám ebben a pozjában egy pillanatra megingott, a mint barátnéja után sompolyogva a nyakába borult!

– Nem engedem, nem engedem! Én elhivatom azt az embert, magamhoz hivatom, elcsináljuk az egészet. Reszketek érted; rossz előérzetem van.

– Nekem is. És legalább beteg ne volnék! Ha itt lennének a rendes segédeim. Mindegy. Ezen segíteni többé nem lehet: ez így van. És ha megmozdulsz, még nagyobb szerencsétlenséget okozol. Esetleg főbe kell magamat lőnöm…

A fiatalember kifáradt abban, hogy az utolsó néhány órában a más lényét, egy hozzá merőben idegent cselekedtetett és beszéltetett maga helyett. Talán ennek a fáradtságnak a következménye volt, hogy szemei megteltek könynyel és odahaza nedves szemmel, félig önkivületben várta az ellenfele segédeit. Hamarosan megjelentek azok: egy tábornok és egy magyar kuriai biró, a ki főképen grand seigneur és csak mellékesen itélt. Komoly öreg úr volt mind a kettő, szervezetét mind a kettő leélte és lényük, egész viselkedésük nem egyéb, mint emlék, vagy ha úgy tetszik; egy régebbi beidegzésnek a továbbrezgése. A katonát ezenkivül, bár nem heves módon, hatalmába kerítette gerinczének csendes sorvadása, a miről ő maga nem tudott semmit, bár rossz jelnek vette, hogy szédült, ha a lóra ült. A tiszteletreméltó, de fölöttébb szokatlan, kevés beszédű alak mintha a halál névjegyét hozta volna meg az ujságirónak. Hangja elfogódott, szívverése ki-kimaradt, a mint velök beszélt. Szerencsére hamar végeztek. Elégtételt kértek. Segédek gyors kiküldését. Ezenfelül kifejezték privát kivánságukat, hogy az egész ügy negyvennyolcz óra alatt elintéztessék.

– Itt idegenben… ha nem találnék arra való segédeket. Ha haza kellene sürgönyöznöm…

– Itt vannak katonatisztek.

– Köszönöm, majd magam keresek!

A beteg ujságiró jutott az eszébe. Még itt volt, reggel is látta. Igaz, hogy kalapját egy ujjával megérintve köszönt neki és nyilván nem szereti őt. De párbaj az más. Az ujságirók a legjobb segédek. A leggyengébb karakter is azonnal romantikus hős lesz, ha lovagias mandátumot kap a kezébe. És hihetetlenül ügyesek, a legszövevényesebb ügyet is megoldják sokszor – békésen. De vajjon az ő esetében ez lehetséges-e?

Hirtelen Anniera gondolt.

Ha lelke élvezni tudna még: az ujságiró mámorosra gyönyörködheti magát a helyzetben, a mely mindenkinek másnak kopott lehet, de neki friss, fordulatos és meglepő. Ki mellé fog állani Annie? A bátyja mellé-e, a kedvese oldalára-e? Lovagok, még a becsületesek és kemények is boldogan gondolnak arra, ha kedvesük értük dilemmába jut, szenved, vérzik, boldogtalan, – természetesen nem nagy időre.

«Ha megtudja, a milyen hirtelen, elszánt, vakmerő és nagylelkű, valami nagy botor dolgot cselekszik!» – így gondolkodott Annieről a fiatal ember és nem aggasztotta az, hogy a leány megveti vagy szakít vele, mert egy asszony védelmére kelt. Igaz, utóbb ezt magyarázni kell, de oly szépen, hatásosan és hasznosan lehet kimagyarázni később. De vajjon lesz-e később? Az ujságiró a verekedés után való időt nem látta.

Elméjét akárhogy erőltette: mint a fáradt és megsebzett túzok ott letopott és semmiféle hajrával nem volt felkergethető.

«Szegény Nuszi, szegény Nuszika, hogyan birja el ezt a helyzetet?» – így gondolkodott a fiatal ember és a mellett attól tartott, hogy a leány nem tud a helyzetről mit sem. Estefelé, hogy a beteg ujságirót üzte, látta nagyanyjával és testvéreivel a térzenén; tehát nem beteg többé. Vidám volt, a szemével csókot küldött neki a tömegen át, kezének egy mozdulatával hivta is. De a fiatal ember nem ment hozzá. És nem megy többé – talán – soha!

A gyötrődés karmai közé jutott hősnek fájt a gondolat, hogy a leánynak ne fájjon semmi. Valószinű, hogy e miatt – és még egy maga által sem tudott czélért – elhatározta, hogy ír neki, elbúcsúzik tőle. A czéh, a melyhez Asztalos Aurél tartozott, annak erkölcsei – vagy ha úgy tetszik erkölcstelensége – nem engedték meg neki, hogy végkép nemtelen legyen. Nem irta meg az igazat, csak sejtette:… «Még egy, vagy legfeljebb két nap és történik velem valami – nem is nagy dolog, de a mely megakadályoz, hogy valaha még láthassam magát. Úgy lehet, ez az utolsó irásom… A jázmint – tudja – mindíg a legjobban szerettem: egy szál jázmint kérek és kinyujtom érte a kezemet… A végzet, a véletlen hozta magával így és én boldog vagyok, hogy áldozata lehetek, főkép azért, mert ha becsukom a szemeimet, úgy látom, mintha e végzetnek maga lenne a szép, a jó, a halálosztó angyala… Isten veled szépséges, jóságos, pusztító angyalom!»

A miss kezén át, a szokott módon, másnap délelőtt küldte el a levelet és a választól valamely ismeretlen jót, vagy legalább valamely kombinácziót várt. De válasz nem jött; a miss nem jelentkezett és az ujságiró elhatározta: minden elhagy, minden összedől! Az elsötétített szobában feküdt, helyesebben fetrengett a diványon és gyakorolta magát kisebb bűneinek egyikében: becsmérelte az asszonyi nemet. «Mind egy! Ha még ujra kezdhetném, kihasználnám és elrugnám őket!» És valami gyülölet féle érzés lángolt föl benne, a mikor az ajtó halkan kinyilt és belépett rajta Annie, egyedül. Hozzája rohant, letérdelt eléje, úgy ölelte át:

– Eljöttem! – mondá tiszta hangon.

– Ilyen vakmerőséget! Istenem, ha megtudják…!

– Tudják meg. Nem is nagyon titkolództam. Ha megkérdeztek volna hová megyek a miss-szel, meg is mondom. Nem kérdeztek. Így jöttem.

Fátyol sem volt a leányon. Arczát mindenkinek megmutatva, bizonyára emelt fővel jött be a hotel ajtaján. A misst leültette a foyerben s biztos, gyors lépésekkel fölment a szerelmeséhez, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

A fiatalember kibontakozott a leány karjából, felugrott a diványról, nyilván azért, hogy futó – és rejtett – pillantást vessen a tükörbe: a külseje rendben van-e. Nagy szőke haja homlokára csapzott. Annie máris meglátta, hátrasimította:

– Mi bajod, mi történt? Valami bünt követtél el és most meg kell halnod?

– Bünt, én? Férhet én hozzám bün? Nem is komoly, föl se vegye, bánom, hogy írtam, ha ezt tudtam volna… menjen haza!

Annie leült a diványra:

– Nem, itt maradok. Tudni akarom, mi történt és mi fog történni!

– Semmi. Ha erőszakoskodik, meg is mondhatom. Egy kis verekedés – nem az első – holnap.