Part 7

A szó szoros értelmében sírt. Az asszony méltányolta fájdalmát, törülte könnyeit, de szintén könnyezett, mert alapjában jó szivű volt, a mint az már eddig is kitünt. De egyszerű természete és jókedve még is győzött. Elismerte a férfi előtt, hogy nála becsületesebb embert még nem ismert és hogy ezt alkalomadtán meg fogja mondani a herczegnek. Megnyugodtak valahogy és miután a hajnal közelléte a befüggönyözött és bespalettázott termek daczára érezhető lett, még egy sétát tettek, mielőtt elpihennének.

Utjok közben egy kedves kis fehér szobára bukkantak. Juli itt tréfásan szalutált:

– Itt volt a herczeg fiatal, ide hozta az első feleségét. Jó estvét!

A fiatalember szintén szalutált, de nem tréfásan, hanem némileg meghatva.

… A szegény emberek rongyos paraszt kakasai odakint rekedten üdvözölték a hajnalt. Vagy hivták vissza a fiatal tyukokat, a melyeket mind az uradalmi asztalon fogyasztottak el? Nem lehet tudni. A legegyszerűbb dolgok is olyan rejtelmesek.

Szerda volt.

… Délfelé a kasztellánus, sőt maga a jószágigazgató is jelentette, hogy ő méltósága – ez volt a Juli czíme itt – az éjjel megérkezett és szivesen látja a jelölt urat magánál.

Asztalos Aurél frakkot is hozott magával, és mert eszébe jutott – egy franczia regényből – hogy az előkelő és hálás szerelem, ha csak lehet, frakkot ölt: a déli óra daczára gálának öltözködött és úgy jelent meg Julinál. Az igazgató is jelen volt, tehát szép szertartással folyt le a vizit, a mely alatt az ujságiró úgy tisztelte a meghódított kedvest, mint egy herczegnőt, a kinél először van audienczián. Formás volt, alázatos és uri volt – legalább ő úgy érezte. És a mikor egyedül maradtak, akkor sem lépett az asszonyhoz közelebb, tetette, mintha az agyából kiesett volna a kis intermezzó, a méltóságos asszony utjáról és Gasteinról tudakozódott. Juli, a becsületes és egyszerű lény nem állhatta soká, megtapintotta az orrát és szólt:

– Maga a legnagyobb hazug. Ki nem állhatom a jezsuitákat polgári ruhában!

Aurél még mindig udvariaskodott és hajlongott, miglen az asszony megcsipte a karját:

– Ugyan kinek szinészkedel? Kinek? Nekem? Magadnak? És ez ostoba frakk?! Ti férfiak mindig csaltok. Már nem is kezdhet veletek egy becsületes nő!

A kis vitába és a morálprédikáczióba – a melyet más viszonylatban a herczeg szokott ebéd előtt tartani és nem Juli – nem vegyült üröm egy cseppnyi se. Az asszony vidám volt, mind a harczi kanári madár, a mikor friss tyúkhurt, uj eledelt tesznek be a kalitkájába, a férfi pedig méltóságos, elégedett és tisztesen – sőt kedvesen – szomorú. Egyébként úgy érezte magát, mint egy igazi uriember, a mely elnevezéssel az ifjú publiczista és társai – kik vele kongeniálisak, annyit veszkődnek a legujabb időkben. Asztalos Aurél most is példálózgatott vele, hogy ő uriember és bizonyára jóhiszeműen ejtette ki ezt a jellegző szót, nem gondolván arra, hogy mily felfuvalkodott és oktalan majomkodás ez és hogy igazi úr ő meg a fajtája sohasem lehet. Ahhoz legelsőbben ancienitás kell az, hogy már a nagyapjának az apját is annak nevelték legyen, vagy ha ez nem történt meg, akkor egy kemény és puritán karakter, a ki minden pillanatban halni kész e szóért és bizonyára meg is hal e fogalomért. Uri ember! Nyavalyás jelző, melyet ujra kitalált a magyar társadalom számára valami munkátlan alak, hogy magának hivatást, pozicziót és jogkört találjon. Ám a mikor megállapította a fogalomnak kriterionját, már eleve el volt telve uratlansággal és azzal az elhatározással, hogy noblesset fog követelni a szobapinczértől is; de neki, ha úgy tetszik, előre meg vannak bocsájtva a szobapinczéri hangulatok, sőt – ha nem nyiltak – a cselekedetek is. Úri ember!

A mi kis hősünk valóban érezte most, hogy ő az és az emberi lények túlnyomó részét – rosszszivűség és öntudatosság nélkül – a szolga szerepére kárhoztatta. A kiválás korszakában így készülnek az új meghatározások, a melyekről Széchenyi még nem tudott, pedig meg volt benne az úrnak egyetlen igazi qualitása: a nagylelkűség és az önfeláldozás!

Az ujságiró azonban nem mélyedt el ezuttal sem a társadalmi tudományba, sem a politikába. Csak úgy ösztönszerűen érezte, hogy az utolsó tizenkét óra alatt, ha nagyon közvetett uton is, de sokkal előkelőbb lett. Valami grand seigneuri vonást fedezett föl magában, mintha valami – merőben ismeretlen – cselekedet révén a kiválasztottak közé jutott volna fel. Mint irónak – sok társával egyetemben – az volt a végczélja, hogy két orosz trapperrel, a maga fogatával vágtathasson ki majdan a tavaszi lóversenyre. A divatos nagy munkának megirása és az irodalomnak más térre való hasznos átjátszása után – természetesen. Most már inast – még pedig borotváltat – képzelt az osztrák kocsis mellé. (Csak azok tudnak hajtani!) Édes álmai, kedves és könnyed fantáziái a mint fejében jártak és ott ült Juli előtt szótlanul, az meghuzta a haját:

– Föl, föl! Menj a dolgodra. Az után járjunk, a mi után élünk. El kell menni a főispánhoz (morfinista). A szolgabiróhoz, a ki mindig a nyulakat zavarja és kutyáit csókolja vagy veri (mint a feleségét). Különben el se menj, egyszer végig kucsirozunk a sandlauferen – a jószágigazgató is velünk jön: megtudják vagy látják és minden rendben van.

Végig kocsikáztak: minden rendben volt.

– Most el innen! – szólt az okos Juli. – Én visszamegyek Gasteinba, a fenség már visszaszökőben – te is oda jösz és ott várod meg az eredményt. Ezekre többé rá se fujsz! Ezekkel pedig, nekem – gőgösebben bánj, különben az ujjadra néznek és látják, hogy tintás.

Bár nehezére esett, megfogadta, gőgösebb volt, a füstölő szivar mellől beszélt velük. Kezet sem adott mindig és mindenkinek, ellenben a főbirótól elfogadott ajándékba egy kölyök agarat. Alig várta azonban, hogy négy-öt állomásnyira lehessen, egy ismeretlen község határában kieresztette a szegény tájékozatlan ebet. Csak a hozzávaló korbácsot tartotta meg a kezében; ezzel jelent meg a szerkesztőségben.

Ám ott többé nem nevettek rajta.

Egy-kettőre Gasteinban volt ujra. Csak ez, csak is ez hiányzott, hogy egy kis forgó, vagy a mint a nemes Samu mondotta: üzleti tőkéje legyen. Nem mosolyogtak többé rajta a kartársai és mivel a jólét illata terjedt el körülötte, megbocsájtották neki, hogy parfumirozta magát és otkolonnal meg teával mosta a haját, hogy szőkébb legyen. «Ez valaki, mégis csak valaki» – mondta ki reá az itéletet egy igen elmés régi és intim ellenfele azon az estén, a melyen először érzett meg rajta a szolid üzleti alap. Mert hajh, az így van, hogy kinek mije nincs –: annak az imponál. És ha tagadja, ha csufolja, annál jobban! És e társaságban – a fiatalember virágzó és terjedő czéhjében – egyszerre felszökött az értéke Asztalos Aurélnak és azok a kiknek – különösen az anyagi – szoliditás nem sajátosságuk: szivesen csinálták neki a jó hirt, mert rendezett férfiú és szolid. És ebben aligha vezette őket anyagi érdek, hanem alkalmasint a realizmusra törő eszményiség, mint a hogy Asztalos Aurél a publiczista irná, a kinek, – mint annyi társának – e két szó s a vele való játék ott volt mindig a tolla alatt.

Kivonatban ugyan, de kiadták a programmbeszédjét és bár csak telefonon, nem személyesen kérte, jó sorokat is irtak hozzá. A saját lapja természetesen hasábokat; mert ki becsülje meg az embert, ha nem saját maga?!… Különben ez estvén nemcsak ellenfelei, de barátjai is azt mondták reá: «Ez valaki!» Előleget nem kért, csak jelentette, hogy nehány hétre elmegy külföldre, majd visszajön. A lapot ő azért szereti és mihelyt ráér… Hogy repült volna ki, ha nem érzik meg rajta, hogy létének van anyagi alapja és ha ma kiejtenék a lap kötelékéből, holnap, sőt holnapután sem szorulna a pinczérek jóakaratára, nem lenne szerencsétlenebb mint a faczér boltos segéd, a ki legalább részt vehet tüntető körmenetekben, kirakatokat zuzhat és ha ma letör, holnap visszatörhet.

Egyszerre mintha a munkája is becsesebb lett volna. És az ujságiró – dicséretére legyen mondva, mosolygott az orra alatt és megismerte, hogy ez az úgynevezett «poziczió». «Ezt ugyan eddig szépen megcsináltam», gondolta magában, sőt a nemes Samunak, a ki Gasteinba menet a vasuthoz kikisérte, el is mondta:

– Samu, a helyzetem oly jó, hogy már jobb nem is lehet. Fölül vagyok, egészen fölül. Poziczióm van, még pedig ritka poziczió!

A felhuzott ernyőjű kocsiban ölelgette ifjú pajtását, bárha kissé idegenkedett tőle, mert ez testét és külsejét nem részesítette a kellő ápolásban. De most ezt is elnézte neki:

– Ha nem lennék veled régen te, most mindjárt testut innék veled. Pedig ha tudnád…!

A fiatalember valószinüleg a jövőre czélzott vagy a közeli multra utalt? Samu nagyon szeretett volna tudni valamit, de azért nem volt tolakodó. Szeretett volna ugyan némely praktikus kérdésekbe belemenni; de látván, hogy Aurél erre gőgös lesz és hideg – hagyta.

– Csak csináld. Úgy csináljad, a mint te akarod!

A tervszerüség, hogy valamit akar – kissé zavarta a fiatalembert. Még mindig szeretett volna biztosítani magának egy kis becsületességet is, főképpen Nuszi miatt, kinek ajkára és elismerésére olyannyira vágyott, a mennyire ő már vágyakozni tudott. És a szerelemnek néhány ismérvét fedezvén fel szivében: szinte boldog volt, szinte hitt magában. «Eh, majd leszek én még becsületes ember is, csak módom legyen hozzá!» Ebben és így bizakodott, de a míg Gasteinba ért, nem erre vonatkozó terveken törte az eszét. Azt komponálgatta ki, hogyan kell Annieval bánnia és mit kell cselekednie, hogy Juli idő előtt meg ne tudjon semmit. Valami összeütközés félét szimatolt a levegőben és ezért, mint nagy elővigyázó, elhatározta, hogy nem fognak levelezni és a találkozások tekintetében minél óvatosabbak lesznek.

Mégis a mint megérkezett, volt annyi emberi érzése, hogy legelsőbben is a missnek írt; megérkezését tudatta vele. Egy félóra mulva már meg volt a találka, egy szinte nyilt és fölöttébb veszedelmes helyen. A leány már várta; fehéren, a boldogságtól szinte betegen.

– Ide jönni, ilyen vakmerőség. Menjen haza! – mondá a férfi és ezuttal csakugyan nem tetette magát.

– Miért? – kérdé a leány szomorúan.

– Mert nem engedem, hogy kompromittálja magát.

– Jól van szerelmem – mondá a leány, mert okos volt – elmegyek. Csak egy csókot kapok. És még meg kell mondanom valamit: a kis bátyám megjött és engedd meg, hogy azt is szeressem!

– A testvérét? Hogyne!

A leány könnyes szemmel nézett föl reá. És ő megengedte, hogy a testvérét is szerethesse.

Egy elaggott, úgyszólván összesorvadt erdő tisztásán – egy helyecskén, a hol fa és fű valamely ismeretlen okból kikopott – leültek mind a hárman. A miss, a mint illik, elfordult tőlük és az avarral játszott. A háta azonban, mintha látta, érezte és élvezte volna a mögötte lefolyt tilos és titkos idillt: meg-megrezzent, sőt a mikor a csók megtörtént, meg is rándult.

– Úgy-e nem haragszol? A kis bátyám nekem mindjárt a jó Isten után következett, eddig. Perfid nem lehetek hozzá.

– Hol volt eddig?

– Berlinben. Két éve nem láttam; de mindennap irtunk egymásnak.

– Nem szimpatikusak nekem azok, a kik Berlinben tanulnak. A protestantizmus rideg dolog. Nincs benne költészet. Osztozni sziven nem szeretek! – mondá a férfi komolyan, csaknem rosszkedvüen.

– Meg fogok neki mondani mindent. Meglásd, ő velünk lesz. Beavatjuk!

– Ezt pedig megtiltom, – mondá a fiatalember és elhalványodott.

– Nekem nem lehet megtiltani semmit! – szólt a leány harag nélkül, de elvörösödve.

Elhallgattak. Némán, de valósággal összepöröltek. A meghasonlás azonban nem tarthatott itt sokáig; kevés idejük volt és mindketten hetek óta készültek és szomjuhoztak erre a találkára. A férfi megcsókolta a leány szemét:

– Szépen megkérem magát… Nem mondhatom még el mind a titkomat… Kell, hogy még egy darabig senki se tudjon semmiről. Másokat döntenénk szerencsétlenségbe.

Ez az érv, a melyet nem értett, meggyőzte Anniet. Megfogadta, hogy nem szól, ellenben kitervelte, mint fogja bátyját és szerelmesét összebarátkoztatni.

– Milyen ember? – kérdé az ujságiró.

– Az első maga után! – felelte a leány.

– Komoly?

– Nagyon is. Semmi sem jár az eszében, csak a kötelesség. Még minden iskolában az első volt. Berlinben technikát és jogot tanult. Minden reggel imádkozik. Aztán egy óráig czélba lő.

– Gondoltam. Persze nagy vadász.

– Nem annyira, mint mások. Szeret olvasni régi könyveket és a mit olvas, mindenhez jegyzeteket csinál. Gyönyörű gondolatai vannak. Nekem egy egész tékát teleírt. Este az evangéliumból olvas föl nagymamának. Olyan szelid, mint egy baby.

– Talán beteges volt, elmaradt?

– Engem a tenyerére állít, úgy emel föl a magasba.

– Nem szeretem az ilyen tökéletes férfiakat, rendszerint rossz szivüek, – mondá a fiatalember kissé elfogódottan.

– Különben meglássuk. Azt hiszem, össze fogok vele barátkozni! – tette hozzá békítő szándékkal. De valahogy, mintha a szivét elvesztette volna: ideges lett, siettette a hazatérést. Felszólította a misst, hogy menjenek és máskor legyenek óvatosabbak. És egyedül engedte őket haza, azzal válván el, hogy majd találkoznak a tennisnél.

Napokig nem mutatkozott; egész napon a herczegéknél ült. Ő fenségének valóban kitünő memoriája volt, nagyon jól emlékezett reá és tüntető szeretettel fogadta, bárha természete ellen volt minden tüntetés. Csak a vezetéknevét cserélte föl olykor Kovácsra, a minél mi sem lehet természetesebb. Egyébként elhalmozta – a maga módja szerint – szeretete minden jelével:

– Sok minden jót hallottam önről. A konduitlisztája a legjobb. Az igazgató el fogja intézni az ön képviselőségét. Remélem, ön meg fogja azoknak mondani az igazat. Ideje, hogy vége legyen annak a bizonyos zsidó wirtsaftnak.

A vallásügyi vita – mely nélkül nem mulhat el e komisz hitetlen korszakban egy jóravaló szellemi dialogus sem – Julit is érdekelte és a magas körökkel való sűrű érintkezése és néhány nem sikerült bevásárlása miatt ő is ellensége volt ama ideges fajtának, a mely állandóan nyugtalanságra izgatja a világot. Közöttük az ujságiró volt még a legmérsékeltebb. Nem lehetetlen, hogy ama bizonyos Samu miatt.

Türelmeseknek kell lennünk, fenség – mondá. Azon felekezetbeli emberek dolgoznak, mohók, kapzsik, álutakon járók; de ügyesek. Mindenhová befurakodnak! de építenek és gyűjtenek. Csak hadd kaparjanak, vakoljanak, építsenek és gyűjtsenek még egy darabig, a míg nagyon szemtelenek lesznek és akkor…

Egy kézmozdulattal jelezte, hogy akkor mindent el lehet majd tőlük venni. Hazaszeretetüket, mely nyilván adopczió, nemzeti érzületüket, a melynek hevessége nyilván renegát vonás. Kilökni őket az intézményekből, a melyeknek megalkotásához hozzájárultak, elzárni őket a kulturától, a melynek erősödésében benne van vérük, minden törekvésük és tradicziójuk: van-e ennél valami egyszerűbb és igazságosabb? Hogy a mit gyűjtöttek, azt kasszálják tőlük: – ez pedig egyenesen humor.

A herczeg hangosan fölnevetett, úgy tetszett neki a kézmozdulat és az, a mit jelentett.

– Ördöngős ficzkó ez a politikus. Ennek még Magyarországon szobrot emelnek. És ez lesz az első szobor, a melyhez pénzt adok! – mondá a fenség, miután az ujságiró elment. A mi az idő tekintetében való elszámítását illeti, ő fensége ebben nem volt hibás; hozzá volt szokva, hogy mindenki előbb haljon meg, mint ő.

Ezentúl, ha ébren volt, lehetőleg minden idejét lefoglalta a fiatalembernek. Egyenruhákat kombinált és rajzoltatott vele. Sőt arra is méltatta, hogy családjáról, gyermekeiről beszélt vele. És nem ismervén kellőképen a magyar közjogot, megigérte neki, hogy ha majd egyszer Pestre megy, szól a miniszterelnöknek – vagy a polgármesternek – hogy a hivatalos lap szerkesztését neki adják át. Ő legalább majd megmutatja abban a lakosságnak a helyes utat.

Juli, szinte féltékeny volt – mindkettőjükre. De azért nem tartott semmitől:

– Még kitursz engem! – mondá tréfásan, a fenség délutáni álma alatt, a mikor mindig együtt voltak. Az asszony paróka és füző nélkül, visszanyerve normális alakját; folytathatta régen megszakított életét és boldog volt. Kínozhatta titkos barátját, féltékenykedhetett reá, szidhatta és ijesztgethette.

– Tudom, te nem becsülsz engem! – mondá. Tudom, abban a szép buta homlokodban micsoda terv jár. Ki akarsz használni, aztán megakarsz szökni. A mikor már nagy úr lettél – az segítségemmel – el akarsz venni valami tejben mosdó comtesset. Barátom, korábban kelj! Meg se mocczanj, különben repülsz!

A fiatal ember elfordult, méltatlankodott. Az asszony megérintette vállát és kérdé:

– Mit csinál Annie?

Ettől fogva Annievel kínozta fiatal barátját. Hol tiltotta, egyszer s mindenkorra letiltotta tőle, hol meg küldte:

– Menj, tudod az összeköttetések miatt. De jól viseld magad!

A fiatal ember meg is jelent a tennisnél, a hol megismerkedett az Annie bátyjával. A mikor megpillantotta a nagy, nyurga, leányos teintü, de mészáros kezű, nála egy-két évvel fiatalabb férfiút: nem egészen jól érezte magát. Az ösztöne azt sugta neki, hogy ez az ember még kellemetlenséget fog neki okozni. Mit? Hogy? Ennek a keresésére sem ideje, sem módja nem volt; a fiatal gróf jó erősen kezet fogott vele és mindjárt bevonta a játékba. Nem szertartáskodott vele, de nem is tegezte le mindjárt, mint a hogy szokás egy úri társaságban, mely tudja egymásról, hogy már az apja sem volt szolga. Ez a tegeződés azonban aligha az egymáshoz való szoros összetartozandóságot jelenti, mint inkább azt, hogy mások, a kik a te-re nem születtek, külön veendők, megbélyegzendők, vagy ha nem, legalább is meg kell éreztetni velök, hogy ők más fajtájúak. Tudatos összetartás és öntudatos ellenségeskedés nincs e viszonyban. A «te»-k, ha okuk, módjuk, alkalmuk van rá, minden született és kifejezett intimitásuk daczára megfojtják, lelövik, megcsalják, elejtik és semmibe sem veszik egymást. Egy reakcziós szabadkőművesség – ha ugyan lehetséges az ilyen – jele az egész, inkább csak egy ártatlan tüntetés a mellett, hogy még sem mozog a föld. Különösen pedig nem ez a drága, ez a mienk, ez a magyar, a mely néha-nap ugyan nagyot lendül, aztán pedig mintha megbánná…

Az ujságíró hideg volt és ott helyben csaknem megrikatta Nuszit, a ki a játék angol jelszavai mellé vakmerően – de ügyesen – hozzá-hozzá tett az ő számára egy-egy franczia szót: szeretlek, várlak holnap az erdőben! A fiatal ember nem reagált, erősen vigyázott magára és valóságos dedektiv szemmel nézte a fiatal mágnást, hogy annak mely oldala hozzáférhető. Azt hamarosan megkülönböztette, hogy valamint a lónak, ennek is elejbe kell kerülni, különben gyanakszik és védekezik, a közeledőt elrugja magától. Különben semmi mód nem komplikált ember. Az úgynevezett első eminensek közül való, azok közül, akik mindig és mindenben korrektek, de ez nem esik nehezükre, mert szopós koruktól a kötelességre vannak trainirozva és rendszerint sohasem állíttatnak nehéz föladatok elé. Ők megtartják igéreteiket, de sohasem igérnek semmit, a mi reájuk nézve terhes; ők nyiltak, mert nincs fantáziájuk és mert magukon – és családjukon – kívül nem becsülnek meg élő lényt senkit is, és ezért nem tartják érdemesnek, alakoskodni. Azonfelül elméjük, mely úgy szolgálja őket, mint egy kitűnően fizetett és pompásan disciplinált huszár: bizonyos mindenben, de legfőképen bizonyos magában. Az emberi méltóságnak e kemény kőből faragott, kissé esetlen és mindig művészietlen oszlopai nem ritkák a protestáns mágnások között és ha van közöttük olyan, a ki gránit szívében némi érzelmességet, hideg fejében a predesztináczió elszántságát is hordja; az ilyen – mint az Annie bátyja is – megmarad örök első eminensnek.

Mindezekből az ujságíró inkább csak érzett egyet-mást. A politikánál fogva igyekezett hozzája közel férkőzni:

– Mikor jön a gróf haza politizálni? Várják!

– Nem vagyok készen a tanulmányaimmal. Egy évre Amerikába megyek!

– Értékes gondolat. Mikor?

– Egy hónap múlva.

Az ujságíró – belül – elmosolyodott. «Ime, minden véletlen őt szolgálja. Ez az amerikai út főképp!» Elhatározta nyomban, hogy egy hónapig nyugton lesz. Csakis arra szorítkozik, hogy Annievel e viszony végkép meg ne szakadjon. És ezentúl alig jelent meg a délutáni játékokon. Igaz, ideje is alig volt rá; Bécsbe kellett mennie. Állítólag azért, hogy az udvari levéltárban valamely munkájához adat után kutasson, tényleg pedig azért, hogy lakást vegyen, mert Julival elhatározták, hogy Bécsben is kell laknia, másképen nem lehet.

Juli a kezébe számlálta a lakásért és a berendezésért járó pénzt és valóban megbocsájthatatlanúl kicsinyes volt e pillanatban s végkép elfeledkezett arról, hogy egy férfiúra nem mindig megtisztelő az, ha egy nőtől pénzt kap.

– Csupa új pénz. Vigyázz rá, el ne lumpold. Nem muszáj neked sem a «Sacher»-ba, sem a «Bristol»-ba szállnod. Jó a «Krausz» is. Ez a pénz itt külön, lakásra. Tudod milyen lakás kell. A konyhát nézzed meg, kaparj le egy kis falat, nincs-e…? A bútorokat nem a belvárosban veszed, arra nincs semmi szükség. Haszontalanságokat se magadnak, se nekem ne vegyél. Meglephetsz engem egy varrógéppel, ha egy jót és egy olcsót találsz. Ott varrni fogunk. (Végre varrhatok.) Ez a szép új százas itt a tied. Meglátom, mennyit hozol belőle haza.

A férfiú tartotta a markát, mosolygott. Belül sem sírt. Mégis, valami igen keveset alterálta a helyzet szokatlansága: először kapott életében pénzt nőtől. Tudta, hogy a megtanult erkölcsi fogalmak szerint ez szégyen, sőt férfi-bűn. Sőt némely auktorok szerint aljasságnak is mondatik. «Végre is egy kis pozitiv bűn a sok hamleti kisérletezés után!» – gondolta és inkább örvendett, mint szomorkodott. Ám a hogy Juli a pénzt kezelte, a hogy megfogta, a kezébe tette meg visszavette: ez a modor mégis bosszantotta egy kissé és elméjében végkép kialakult egy meghatározás: «Ez a Juli egy közönséges lény!» A miből azonban a herczeg barátnéja nem csinált titkot:

– Tudd meg barátom, hogy én nem lopom a pénzt. Keserves véres verejtékem ez nekem. És ne gondoljad, hogy csak úgy rá fogsz járni a kasszámra… Beosztással kell élni. Végre is, nekem szegény rokonaim vannak, a kiknek életemben nem adok ugyan egy rézgarast sem, de halálom után kell, hogy hálásan emlegessenek és imádkozzanak értem. Vagy eszembe jut és férjhez megyek… Van apró pénzed vasuti jegyre? Persze nincs. Minden pénzeteket rongy ruhákra és nyakravalókra költitek. Itt van külön.

Perelt, szemrehányásokat tett; de mindenféle czímeken tömte pénzzel. Igaz, hogy kis összegekkel. Természetesen a herczegtől is kapott komissiót, titokban. A fenség istállójából egy pár lovat kellett átszállíttatni barátnéja istállójába. Gyors járású, erős orosz lovakat, mert a Juli lovai lassúak és feltűnően fehérek; ismeri Bécsben minden gyerek, incognitó nem mehet rajtuk sehova. Azonfelül a fenség egyik fölöttébb tekintélyes rokonához is el kellett mennie. Arról volt szó, hogy annak a legnagyobb fia, egy rendkívül tettvágyó herczeg, magyar közjogot akart tanulni, titokban és titkos czélból…

Az ujságíró mindent elvégzett. Megegyezett az öreg herczeggel, hogy a fiatalt minden héten egy napon át tanítja a magyar jogra és a hazai viszonyokra, a melyekről apának és fiának csak annyi fogalmuk volt, hogy az kuszáltabb mint valaha és az országot nemsokára újra meg kell menteni… A fiatal herczegben különösen nagy jóakarat volt erre nézve. Kár, hogy a «bajusz» és még egy másik magyar szón kívül egyetlen egy honi hangot sem ismert, azonban egyéb nyelveken is csak a legszigorúbb tőmondatokban beszélt. Az ujságírót ez is hamar megszerette. Különben sem volt exkluziv lélek: ismeretségük első estélyén elvitte egy fölöttébb zártkörű éjszakai társaságba, a hol kis karlsbadi czipőkből franczia konyakot ittak, még pedig sokkal több nő, mint a mennyi férfi.

A bécsi utazás, a Samu biztosan megérkező pénzküldeményei, a jószágigazgató jelentése, hogy a mandátumért nem is kell – nem érdemes – lejönni, a szerkesztőség, a mely könyörögve kért egy ünnepre szánt vezérczikket: az előkelőség biztos és boldog érzésével töltötték el Asztalos Aurélt.