Part 6

A kín, hogy nem tudott és nem tud velük elbánni, még nagyobb volt benne, mint a vágy arra, hogy programmját beválthassa. És önbizalma nem tudott többé sehonnan sem táplálkozni: összelapult, mint egy hólyag, a melyből elmult – a pathosz. Még a fiakker, a lovak büszke energikus trapp-ja sem indította föl többé, a kiváncsi és vágygyal teli női személyek – irodába igyekező kisasszonyok, szép szemek – hiába húzták le a kocsiból: szinte elaléltan ült a sarokban, most már a balsarokban. A kocsis pedig mintha csak érezte volna, hogy ideiglenes gazdáját mulattatni kell valamivel: közéjük vágott a lovaknak, szállt vele a lágy aszfalt fölött. Ráordított a menekülő járó-kelőkre, végig vágott egy-egy behunyott szemmel hajtó igás kocsison, inas gyereken. Éppen, hogy nem mondta:

«Uracskám, nagyságos uracskám, ne hagyjuk magunkat. Menjünk az asszonyokhoz, ott magának nagyobb szerencséje lesz!»

– Hová megyünk? kérdé a fiakkeros.

A fiatal ember fölrezzent és törte a fejét, hová? Egyszerre eszébe jutott Samu. A jó, a buta, a kiállhatatlan Barna Samu.

Leszállt a bú-oszlató járműről és egy idegen kis korcsmában hamarosan egy kis étellel megerősítette magát. Aztán gyalog indult Samu fölkeresésére. Ez a Samu padtársa volt odahaza a kis iskolában, vele egyidőben került fel Pestre, de útjaik hamarosan elváltak. Samu – az ujságíró véleménye szerint – elzüllött és méltatlan lett hozzá, úri iskolatársához. Tizenkét év alatt a legkülönfélébb alakban és hivatalban jelentkezett előtte: most pereczet árult a színház előtt, kis vártatva már plakátot ragasztott és egyszersmind egy nyomdában működött a nyomtatványok hazaszállítása körül. Az ujságíró akárhányszor meglepte barátját, a mint az az utczán a kis kocsit kezelte. Elpirulva, szégyenkezve, de megállt vele beszélgetni, hogy könyvekből merített jóságát gyakorolhassa rajta. Samu olykor meg is jelent nála: egy inget kért, egy keményített és vasalt úri inget, semmi többet. A kinálkozó úri állás miatt volt erre szüksége, igérte, hogy visszahozza. Meg is cselekedte egy-két esztendő multán, a mikor egyszerre nagy lázasan lépett be hozzá Samu – már a szerkesztőségbe – és tudomására hozta, hogy adhat neki ötven forintot kölcsön, ha kell. A pénz eredete nem a legvilágosabb; de a fiatalembernek à tempo jött, mintha csak az ég meghallgatta volna az imáját. Átvette a pénzt és vidáman volt egészen másnap reggelig, a mikor Samu vaczogó foggal jelent meg és visszakérte a pénzt, egyszersmind megmagyarázta eredetét: a gazdájánál, egy búzakereskedőnél elkezelt egy nagyobb összeget. Délig meg kell lenni, különben!… Összeszedte nagy kínosan, csak az ötven forint hiányzik. Az ujságíró haragra lobbant, hogy jósága és demokratasága miatt csaknem bajba juttatták, megszerezte a már elköltött pénzt, Samunak erkölcsi prédikácziót tartott, összeszidta, kidobta, de előbb felkérte, ne köszönjön neki többet.

Mégis köszönt az, bárha az üdvözletét nem fogadta. Föltünt mint komfortáblis kocsis, jelenkezett mint pinczér, sőt egyszer mint kapus, még pedig egy igen szükséges, de zsenáns helyen. Elébe került egyszer mint koldus is, köszönt, nem kért, csak állott. Zörgött szegényen a bőr és oly sárga volt, mint a földevő. Az ujságíró megundorodott tőle, de meg nem állhatta, hogy egy huszkrajczárost ne csúsztasson a kezébe. Samu ekkor meg akarta csókolni a vállát és szinte megkergette, hogy az Aurél akarata ellenére ezt megtehesse.

Aztán sokáig nem találkoztak. Egyszer – talán egy esztendeje – üzleti jelentést kapott az ujságíró. «Csemege üzlet. Tejelde. Uradalmi vaj ő méltósága stb. stb.» A jelentés alá a Samu neve volt írva, még pedig prédikátumos. (Mert mindez abban az időben történik, a mikor sem valamire való életet, sem valamire való halált nem lehetett kezdeni prédikátum nélkül.)

«Szemtelen zsidó, előnevet vesz föl!» – gondolta magában az úri fiatalember, elfelejtve, hogy hasonló manipuláczióban neki is van némi része. És igen sokáig szigorúan ítélte meg Samut, egészen a maig, a mikor egyszerre belekapaszkodott mint a remény utolsó horgonyába. Végre is ez az egyetlen ember, a kihez egész életén át jó volt és összes barátai között ez az egyetlen egy, a ki most már reális téren mozog. Ki tudja, mi történt vele? Talán elvette egy kiskereskedő leányát és kapott néhány ezer forint hozományt. Ebből ki lehetne szakítani egy-két ezret. És Samu meg is teszi, ha teheti. Az ujságíróra egyszerre úgy hatott ez a kölcsön-ügy, mint egy reveláczió. Lázasan, mohón kutatott Samu után.

Nem volt nehéz megtalálni. A «tejelde» a városnak egy ujonnan csinált nagy vérerén és igen exponált ponton állott. Igen elegáns. A czímtáblája fekete üveg, arra arany betükkel kiírva, hogy az üzlet mikor alapíttatott. Az évszám a Samu születési évét jelezte. Ezen mosolyogva nyitott be a boltba Asztalos Aurél, a kit a gazda a tüntető figyelem minden jelével fogadott. Kaviáros hordót bontatott, szardiniás skatulyákat nyittatott, kikergette az aludttejért jövő cselédeket, a segédszemélyzetet – egy varas állú szép kis fiatal leányt meg egy nagy mafla fehér ruhás szolgát – csaknem megőrjítette ellentétes parancsaival. A nagy örömtől alig tudott meghiggadni maga is. Az Aurél ajánlatára végre is bementek a bolt melletti szobába, a mely raktárnak és egyszersmind magánlakásúl szolgált. A vörös képű, gyöngyöző homlokú Samu itt is alig engedte szóhoz jutni barátját.

– Tudok, mindent tudok. Megveszek minden ujságot, a mibe irsz, vagy a miben rólad van szó. Hogy annyit tud írni a magad fejéből?! Az iskolában is szabadkézből nagyon szépen rajzoltál. Ha te akarnád, lehetnél festő is. Te vagy a mi büszkeségünk; én csak kínlódom. Ma hajnalban már kint voltam a vásárcsarnokban, kötöttem: ezer forint ára tojást! Ki is fizettem. Én mindent készpénzzel veszek. Ez az üzleti titkom.

– És van készpénzed?

– Van. Honnan, azt kérded?

Egy roppant valószinűtlen történetet adott elő, a mibe csakhamar belezavarodott. Abba is hagyta a következő rövid kijelentéssel:

– Elég az hozzá, hogy van. Kell? Ha meg nem sértenélek…

– Nem azért jöttem éppen – mondá az ujságíró boldogan – nem annyira ezért, hanem látni akartalak és hogy bizalmasan közöljek veled egyet-mást. Valakinek el kell mondani a titkaimat és a kiben biztos vagyok, hogy el nem árul, az te vagy. Legegyszerűbb, de legbecsületesebb barátom!

Az ujságíró most – kissé népiesen – de elmondott mindent, szerencséjét, terveit, czéljait. Igen csekély habozás után megmutatta a Nuszi leveleit, a Juli sürgönyét. Mit sem hallgatott el, sőt talán mert belejött a beszédbe, – valamivel többet mondott. A Samu kis szeme könnyezett; kifeszített, a sok tejivástól csaknem kicsattanó arcza ragyogott. A szája is nyitva maradt, a mint hallgatta. Nem kedvetlenedett el akkor sem, a mikor az ujságíró kijelentette, hogy már most neki pénz kell, sok pénz kell.

– Adom, mind adom. Többet adok, mint a mennyi van. Ha kell – itt van a sarkon egy vén, de gazdag trafikosné, – elveszem. Az estve átmegyek hozzá, várj, mindjárt. Eladom ezt a boltot, ma sokat ér. Az a baj nálatok íróknál, hogy pénz nélkül hagyjátok magatokat. Nincs forgó tőkétek, csak a mi az eszetekben van, az mindennél többet ér. Ha nekem olyan eszem volna, mint neked! Te – mondá a boltos susogóra változott hangon – nem lehetne a herczegtől mindjárt valami készpénzt kérni kis kamatra. Azon megvennénk mind a tojást, a mi csak van Magyarországon…

A «tejeldés» fantáziája kezdett a maga útjára kikalandozni, ámde az ujságíró nem engedte.

– Mennyit adhatsz most?

A Wertheim-kasszát – az is volt – kikotorták, úgyszintén a fafiókot. Egy cselédkönyvben úgynevezett «letett» pénzek voltak, azt is kiszedték. Ezer és néhány forintot adott Samu – minden írás nélkül – a barátjának, a kit ölelgetések között kisért el egy fiakker-állomásig.

Föl, föl a gummitalpú alkalmatosságra, ujra föl. Ezek a lovak vágtattak csak büszkén és vidáman. Gorombáskodva menekült előle a nép, majd a belvárosba érve hódolattal nyitott előtte utat. Megálltak egy új szabó előtt, egy új divatárús-bolt előtt, a havanna-szivaros boltja előtt. És a fiatalember nem is emlékezett többé a délelőtti megaláztatásra. Úgy tetszett neki, hogy nincs könnyebb valami, mint pénzt szerezni. Csak egyszer találjon az ember a nyitjára.

– Ez a Samu, ez nagyszerű evangéliumi szív és milyen szeme van!

Elhatározta, hogy később nagy vállalatokhoz fogja segíteni. Addig is nem neheztel többé arra a vallásfelekezetre, a melyhez a Samu tartozik. «Kitűnő emberek vannak közöttük, annyi bizonyos!» Így állapította meg és megtevén nagy bevásárlásait, kimentette magát a szerkesztőségben, a melynek tagjai azonnal megérezték rajta a jómód szagát és bizonyos tisztelettel bántak vele. Ő szórakozott volt, gőgös volt, táviratot várt és kapott is. Sőt váratlanul levelet is. Annie írt.

«Gyer vissza szerelmem!» ezt írta Annie francziáúl. Majd magyarúl folytatta: «Én azóta mindig rosszat «álmodok» te rólad. Az éjjel angol katona voltál, Zsiga – bátyám nekem – volt a tiszted és egy hétágú macskával az arczodra, neked az arczodba vágott! A drága véred mind a fehér piquet szoknyámra folyt és te erre nem panaszkodtál, csak azt mondtad: bocsánat comtesse, hogy ilyen rendetlenséget csináltam, de az én vérem az nem fog. Én a Zsigát – nagyon szeretem őt – nagyon megróttam: hogyan meri ezt, nem látja, ez a katona nekem vőlegényem? Mire Zsiga így: «mért nem tett akkor maga rá piros selyemből egy kis jelet!» Aztán reggel megint volt egy kicsiny álmom. Nagy, csunya, lompos, nem faj kutyák között te álltál és lehajoltál a földre a kavics miatt, hogy őket elkergetnéd. De a föld olyan volt, mint a parquette…»

«Oh bűbájos leányszív, előre megálmodta a mai kálvária járásomat!» Gondolta magában Asztalos Aurél és némi hideg futott át a hátgerinczén: «Ez a leány engem a kelleténél jobban szeret; nem volna-e jobb abbahagyni, magamba utáltatni. A rossz álmokat – a melyek rám vonatkoznak – nem szeretem. És ez a Zsiga kellemetlen alak. Nem ismerem, de az ösztönöm nem mond róla jót. Ezek az emberek iszonyúan exkluzivek; sok bajom lesz a családdal… Telhetetlenség tőlem, nem elég nekem a herczeg barátnője?!»

Már-már meghátrált a tiszta, nagy szerelem elől. «Konczentrálnom kell magamat egyre!» javítgatta a programmját, de csak egy pár perczig, a míg a rossz álmoknak friss volt a hatásuk. Hamar fölbátorodott, látta, hogy minden csaknem úgy megy, mint akarja és kipéczézte. A Juli sürgönye csupa jót jelentett, már csókot is küldött a villamon és a sürgős parancsot: «Siess!»

És a fiatalember sietett, a hogy csak tőle tellett. Még este fölment a klubba, hogy a kormányzat fejének távollétében jelentkezzék annál a politikai személyiségnél, a kinek az volt a kötelessége, hogy a kezét folyton rajta tartsa az ország érzületén. A jámbor aggastyán kedves mosolylyal – és félálomban – hallgatta a fiatalembert, a kit felületesen, személyesen is ismert. Nyár volt, a klub elhagyatva, senki sem informálta másképp, a szeretetreméltó öreg elhitt mindent. Különben is ő volt az, a ki, bár körülötte mindig és mindenki hazudott, mégis mindig elszörnyüködött és meglepődött a hazugságon. Tetette-e magát, vagy csakugyan gyermek és tiszta maradt közepette azoknak a politikai machináczióknak, a melyek csupa csatak, iszap és összekuszáltság, mint a mocsár flórája? Keztyüt tartott a lelkén, fehér keztyüt a kezén, a melyben az egész rothadt és büdös flóra meg fauna összefutott? Álomban járt, így tett és vett, valaki elaltatta vagy fanatizálta? De huszonöt évig egyfolytában aludni és egyszersmind helyettes feje lenni egy czéljaiban talán tiszteletreméltó, de eszközeiben nem szemérmes maffiának, mert minek másnak lehet nevezni…

Nem tetette magát; valóban felnőtt és megőszült baba volt. Elárulta a hangja is, a mint naivul és siránkozva mondta: «Pénzem nincs, azt nem adok!»

Az ujságiró felfutta mellét:

– Pénz! – mondá mélységes megvetéssel. – Nekem nem kell pénz!

– Nohát akkor menj isten hirével!

Ment is, még az éjjel és a hogy az uradalom székhelyére érkezett, látta rögtön, hogy itthon, elemében van itt. Volt diadalkapú – oh jogászkori álom – egy fiatal fenyőerdőt ledöntöttek miatta. És voltak – bár a hirtelen jövetel okán csak rögtönzötten – fehér ruhás lányok és volt különösen sok nép a munka mellől elhajtva és beterelve a jószágigazgatói kastély udvarába, a melyet egy részük ismert, főképpen az onnan kirohanó idegen kutyák harapása után…

A forró napban levett kalappal állott a nép és az ünnepi, tehát téli ruhában szinte párolgott. Bután, alázatosan, de nem titkolható rosszakarattal néztek az idegen szájára, a kinek csak egy-egy szavát ha érthették. Azt, a mely az ő nyelvükbe is átment és a minek megörültek mindig, egy-egy csoportjuk az ilyen szóra «éljen»-zett is. Tetszésüknek különben kifejezést – szegények – nem igen adhattak, bárha látták, hogy az uradalom ezt így akarja. Egyáltalán hirtelen jött az egész; nem adták ki nekik, hogyan viselkedjenek és ha egy-egy katonaviselt béres, csizmás boltos nem tartja őket össze, el is szélednek mindannyiszor, a mikor a szónok nyugovót tart vagy iszik. Meglátszott rajtok, hogy nem jól érzik itt magukat, félnek. És ennek a csuf érzésnek a rút moraja töltötte be az udvart, a melynek állattá aljasított, boldogtalanná tett nehány száz emberét egyetlen herczegi szó emberré és boldoggá tehette volna. És nem is a nagylelküség szavára, csakis az okosság egy mondására lett volna szükség. Csak arra, hogy a ki kis földet akar bérelni drága pénzért, az jőjjön! Az ujságiró pedig a «nemzeti állam kiépítéséről» beszélt nekik, mindazonáltal – a mi a nemzeti minőséget illeti – mérséklettel, de oly hosszasan, hogy az uradalmi tisztnek arczán a rizspor megindult a forróságban. Az idegen ajkú jószágigazgató, a ki mint nyugalmazott törzstiszt nem rokonszenvezett a politikával, már-már a száját huzogatta, de nem a megvetés érzelmeivel, hanem határozottan gutaütésesen. Az ujságiró azonban még egy jó fertály óráig tovább szerette a hazát és erre felszólította a népet is, a mely jóakaratú morajjal majd kieszközölt és közvetített éljenekkel felelt. Végül imádkoztak a herczegért, mert ez minden választási campagne, minden nagyobb mozzanatában így volt kiadva. Nehány öreg paraszt le is térdelt, a pópa közbe jajgatott, a csizmás boltosok lekapták fövegeiket, hátukat meggörbesztették. Mintha valami epidemia szállta volna meg az egész udvart.

Az ujságiró fent nagyon is felül érezte magát. És e pillanatban talán szerette is a hazát, mely ilyen felséges jogok gyakorlásához segítette őt. Lázas, élénk és boldog volt egész napon át. Látta, hogy itt minden biztos; sunyin, de babonás tisztelettel néznek itt reá. A főtiszt talán tudja is, hogy mit jelent ő a fenségre nézve. Már nagyságolja, a kastélyba a herczegi szobákba kvártélyozza be. Ott van, a míg le nem vetkezik és a mikor elbúcsúzik tőle, sugva mondja:

– Ő fensége a fenséges asszonyhoz utazott. Ő fensége barátnője, ha éjjel meg nem jön, reggelre megjön.

Sokkal jobban meg volt elégedve magával, mintsem hogy lemondjon öntudatáról és elaludjék. Rendkívül élvezte a módot, azt, hogy a barokk fodros párnákon tenyérnyi nagyságú czimer-állatok vannak kihimezve és ő a képét épp arra fektetheti. Horgolt, sárga selyem takarója is czimeres és «az anciennitás illata van rajta» gondolta magában az ujságiró egész komolyan. Ám, hogy a régi jó módnak különösen jó illata van, az közismert dolog, valamint az is, hogy a szegények ha hozzájutnak ehhez az illathoz, rendszerint megszédülnek. Korunknak most kéjesen nyujtózkodó hőse is ezuttal egyszerre megértette és átérzette azt, a mit a történelemből – főképp a magyarból – eddig nem jól értett és nem érzett semmikép. Azt, hogy luxus-kedvelő állatok vagyunk vagy leszünk csakhamar. A hazaárulás technikáját az ujságiró ezuttal látta, még pedig nem is mint valami nehéz, természetellenes és szövevényes, hanem mint egészen egyszerű és plauzibilis dolgot. Azonban nem a nagy hazaárulást, csak a kicsinyt és alkalmit kell itt érteni…

A vendég szivarozgatott és hallgatózott. A régi butorok bizony nyikkantak egyet. A fenséges család házi kisértetei is neszeltek az ujságiró tiszteletére. Vagy puderezett haju ősök és vékony, hosszu szájú, lapos mellű ősnők restelték, hogy egy papszabó fia fekszik a koronás vendégágyban. Az ujságirónak talán még sohasem volt ily kellemetlen az eredete és igen erősen képzelődött, hogy e miatt itt még bajba keveredhetik. Félálomba merülvén, egyszer föl is rettent arra a képzelődésre, hogy egy tubákos orrú komornyik megérinti a vállát és szól:

– Micsoda szemtelenség, ide tolakodni ebbe az ágyba! Mars ki, az alsó cselédekhez, a pecsenyeforgatókhoz!

Azonban nem a komornyik állott előtte, hanem Juli. És ah, most nem cselédruhában, hanem herczegnői csipkepongyolában és ehhez képest puderezett hajjal. Ha a fiatal ember ebben a pillanatban és ily viszonyok között látni tudott volna részleteket is, okvetetlen megfigyeli, hogy az asszony öltözetének, a mi a harmoniát illeti, nem használt a gyorsaság.

Juli ki is nevette magát.

– Komikus vagyok, mi, de szép vagyok, jó vagyok, he? A herczegnő nagy hozzám képest és nem hoztam hálóreklit. Aztán nekem ez juxot csinál. Beszélj hát. Örülsz, hogy eljöttem?!

A fiatalember kissé készületlen volt mindenféle szónoklatra és most már csakugyan tartott attól, hogy nem hagyja el a herczegi kastélyt a maga lábán. Zavartan speechelt és engedelmet kért, hogy ágyban fogadja, mire Juli dühbe jött:

– Ti irók mind affektánsok vagytok. Én egy napra lejövök. A herczeg mondja: Juli, menj és lássad, nehogy annak a fiatalembernek baja legyen. Ha belefogtunk, emeljük föl, ezt követeli a férfi becsület. És te, te gyáva!

Az asszony befogta a férfi száját, nehogy az szónokolhasson, ő beszélt:

– Tudod-e, hogy féltem: megszököl. Azt hittem, hogy te is olyan férfi vagy, a kinek nincs kitartása. Kezdenek, kezdenek, aztán elfáradnak mindjárt és tovább mennek. Mi csak nem szaladhatunk utánatok?

Erős althangja, teli kaczagása fölverte a bolthajtásos termek csendjét. A férfi intette, hogy «csendesebben!»

– Eh – mondá a nép leánya – ez nem olyan hely, a melyet tisztelni kell; itt nem születtek herczegi gyermekek. Ide ő fenségeik nem hozták el hires családi erkölcseiket. Itt vannak a hitbizományban a legjobb ágyak és a legjobb borok! Te – fujj a szemembe – ha a te apád is nem volt mesterember. Látom arról, hogy a kezedet minden ok nélkül a szájadhoz viszed. Az én apám kőmives volt!

Juliban egyszerre kitört a szinésznő. Belékezdett egy utczai dalba, a melynek a hőse tiz mesterlegény és egy málter-hordó leány volt. És a régi belga csipkékkel csinálta hozzá a dekorativ elemet.

Óriási kedve támadt; mindenen nevetett, mindent kicsufolt, főkép a fiatalembert, a kinek nehéz – és alapjában sivár – kedélye nem tudott fölemelkedni a helyzet szokatlanságához. A férfinak még imponált a magas uraságok e kiczifrázott, kivattázott óriási vaczka. A szinésznőnek azonban nem volt egyéb, mint diszlet.

Megparancsolta a fiatalembernek, hogy öltözzön föl – a fönségnek egy katonaköpenyege épp kéznél volt – aztán karonfogva mutatta meg neki a díszlet jeles helyeit.

– Ez az otromba nagy hálóterem, ezt nézzed meg. A herczeg atyja itt végezte be életét, itt és nem a családi házban. Az öreg, tudni kell, nagy ravasz volt, vidáman élt nyolczvanéves koráig; de akkor leesett a lábáról, mindég feküdnie kellett. Nem volt beteg, csak elgyengült. Ennek okáért, hogy a gyöngeség erőt ne vegyen rajta, hat pár tizenhat éves ruthén leányt hozatott föl a faluból. Azok éjjel-nappal itt tartózkodtak e szobában az öreg körül, fiatal lélekzetüket, hogy beszívja és ezzel ő maga is fiatalodjék. Keskeny ágyaiknak a helye itt van a pallón… Csak én éltem volna akkor, csak én lettem volna az egyik ruthén leány…!

A családhistoria orgiáinak rövid, de alapos ismertetése felgyújtotta a fiatalembernek rendszerint nem könnyen szárnyaló fantáziáját.

Fölkiáltott:

– Nagyszerű ember volt. Éljen! Ezek mind nagyszerű férfiak!

– Gyalázatosak! – mondá Juli harag nélkül.

– Miért?

– Mert a hat pár ruthén leányt aztán nehány ezüst tallérral fizették ki. Azokból hat pár uri dámának kellett volna lennie. Azért a förtelmes nehány hónapért legalább is nyugdíj járt volna nekik. Fuj, az öreg, az isten nyugtassa – nem volt korrekt ember, csak mindig mondta – alighanem ő is mondta – hogy az. Hej, az enyém is, ha én nem volnék én…!

Juli népies mozdulatot tett kezével és leülvén az óriási ágy szélére, ennek a káváját verte, úgy harsogott:

– Ezek mind azt hiszik, hogy az isten pusztán az ő kedvükért teremtette a földet és minden csak értük van. Ha egy gyerek ürgét fog a mezőn, az az ürge az övék. A mikor a herczeg engem «magának elvett», egy félévig kölcsön pénzből kellett élnem. Gránát ékszereket és inggombokat hozott; mind oda adtam barátomnak a baritonistának. Nyilván azt akarta ez az öreg férfi, hogy önmagáért szeressem. A mikor el akart hagyni, negyedrész értékükre leszállott részvényeket hozott az udvarmestere. Kidobtam, még a lábammal is segítettem rajta, hogy gyorsabban haladjon. Arra a fenség visszajött és azt mondta: te egy fess lány vagy, csak próbára akartalak tenni! Kapott egy jó nagy gorombaságot. De úgy látszik, ez kell nekik. Néha föl kell ezeket világosítani, hogy nem istenek. Csakhogy ez nagyon bajos. Az okos embereket nem igen türik a maguk közelében. Én kivétel vagyok. Azért van, mert én nagyon kedves vagyok!

Komolyat, tréfát így vegyített össze az asszony, a ki ezuttal nyilván haragudott a herczegre. Minden esztendőben megtörtént ez egyszer-kétszer, a mikor a fenség felnőtt leányai apjukat el akarták mellőle intrigálni és az egy kissé bele is ment a tervükbe. Rendesen nyáron és karácsony táján szokott ez megtörténni, de eddig nem volt baj: ő fensége kiélvezte a családi boldogságot és egy hét mulván visszatért.

A fiatalember szivében kissé elhidegedett az asszony iránt, a mikor meghallotta, hogy ilyen válság köszöntött be hozzá. Azonban nem volt hozzá kevésbbé szives, alázatos és szerelmes. Az idegen, a regényes, sőt történelmi hely ugyan elfogódottá tette a hangját, mégis tőle telhetőleg udvarolt. Ám a nő megismerte hangjának hamisságát, megérezte érzelmeinek csináltságát és megvetőleg hárította el magától:

– Menj – mondá – ostoba vagy; nem tudsz velem bánni.

– Hát hogy kell?

– Sehogy. Megfogni a kezemet. Nem szólni egy szót sem. Csak nem szavalni. Néha sóhajtani egy nagyot. Mindig a szoknyám szélén ülni. Ha alszom, aludni, ha ébren vagyok, ébren lenni. Ha eszem, enni. Mindent úgy tenni, a hogy én akarom. Én csak azt a férfit szerethetem, a ki nekem engedelmeskedik.

– Jól van, engedelmeskedem!

– Mondani azt nem szabad; tenni kell.

Egymásba fonták az ujjaikat és így lóbálták a kezüket, mint vasárnap estve a sétányon egy altiszti pár. Mint egy posztó csillagos katona és bekötött fejű cseléd. És olyanformán beszéltek is, mert a herczeg barátnője így akarta. Beszéltek a köztük megtörténendő egybekelésről, pedig épp oly biztosan tudták, hogy ebből nem lesz semmi, mint a hogy biztosan tudja ezt az egymást bolondító asszonyi pár. Közben egy-egy puha csók is esett.

Nem volt péntek…

A szolgai eredet erőt vett mind a kettőn és a nagyszerű interieurök immár nem voltak kedvökre valók. Elindúltak keresni valami egyszerübb szobát, miközben Juli megéhezett.

A nagy ebédlőben terítve volt a számára, óborok, pezsgő az asztalon. Leültek lakmározni és az asszony ugyancsak rendesen evett és ivott. Belé is szédült a mámorba mind a kettő, az egyik, a férfi, életében először. Ám nem lett vidám, inkább fölötte szomorú. Az anyját siratta, a hazát siratta és oly erősen érezte a lelkiismeretét, mint gyomrában a tüzes folyadékot.

– A jó herczeg… Kitünő és nemes ő fensége, ezt nem érdemli tőlem… Hogy én a családi otthonában… A mikor ő jót tesz velem és nem védekezhetik, bünt kövessek el ellene!