Part 5

Menni kell és itt hagyni mindent – megkezdetten, félig. Vajjon visszajöhet-e ide? Lehet, hogy hogy nem lesz költsége és szabadsága is letelik ezalatt. Föllázadt, elhatározta, hogy nem megy és reggeli négykor mégis ott ült a postakocsiban, a mely a hegy tetejéről rohant vele le, le. Fizikailag érezte a zuhanást: ebből a mennyei légkörből a svábbogaras nagy városba. A lovak vágtattak, a vasut vágtatott, mind jobban zuhant, zuhant.

Bécsbe érve szünt meg egy kissé a keserves szédület érzése és jött meg az esze. Levelező lapokat rajzolt, egyet Julinak, egyet Nuszinak. Az egyikre – az elsőre – ezt irta: az anyám haldoklik. A másikra: megyek küzdeni, de visszatérek!

Maga sem hitte, hogy visszatérhessen még egyszer, főképen a hogy Pestre ért és egyszerre benne találta magát e város közönséges viszonyaiban, holott minden ragaszt, marasztal, puhít s elzülleszt. A pállott, az unott és megszokott levegőben egyszeriben visszatért fáradtsága és elmult minden vállalkozó szelleme. Úgy látta, hogy itt nem folynak, hanem nyulnak a dolgok, itt nincs «svung». Tormába esett féreg mindenki; vagy édes vagy keserü tormába, – csak az a külömbség.

Jött anyjának csókja, ölelése és ijedelme, mert fiát komornak látta. Jött a szerkesztőség mosdatlan száju vicczeivel, a melyek a herczegre vonatkoztak és a melyeket reprodukálni nem lehet. (Juli ki volt hagyva a kombináczióból.) – Következett az uzsorás szabó és még uzsorásabb fiskálisa, a ki mindazt hangsúlyozta, hogy az irókkal szemben ő mily méltányos és mennyire tiszteli a szellemi élet bajnokait; azoknál csak a legvégső esetben árverez. Akkor is csak inkább azért, hogy rendre szoktassa őket. Ennek pénzt kellett adni és egy hódolattal dedikált példányt a verses drámáiból. Jött az adó, a tizféle ajánló levél az adófelügyelőhöz, várni annak előszobájában a felséges – de nem illatos – néppel, a kit valóban árvereznek, a példa okáért és hogy az államot respektálja a szegény, a kit, ha nem sanyargatnak, szintén elbizakodott, gőgös és szemtelen! És ez az adófelügyelő, a ki ötször is megkérdezte: mi az üzlete önnek?! A nevéről nem akart tudomást venni, a mesterségére nézve pedig megjegyezte – talán nem is minden ok nélkül:

– Maguk újságírók, maguk azt hiszik, hogy önöknek minden szabad! Ha a susztert árvereljük, akkor kegyeteket is árvereljük. Mivel külömbek kegyetek? Mert megteszik magukat itélő birónak, közvéleménynek. A hely- és idegen-neveket csaknem mindig rosszul irják ki. Engem akarnak tanítani? Földrajzot sem tudnak. Birálják a pénzügyminisztert! Tessék, birálják! És aztán ide jönnek könyörögni. Én nem félek a zsurnalisztáktól!

Meg kellett alázkodni, könyörögnie kellett, a szeme könybe lábbadt, a hangja reszketett:

– Nem magamért, az öreg anyám…

– No, utoljára…

Megkönnyebbült, fölfrissült, újra övé volt a világ. Már konflison ment be a szerkesztőségbe már a – vasuti útmutatót nézte, hogy juthat a «kerületébe», vissza Gasteinba. Fölemelte a fejét, fontoskodott, «sürgönyöket várt». Nem is várt igazában sehonnan, mégis kapott egyet, a melyet diadalittasan szeretett volna megmutatni mindenkinek. A telegrammot kétségtelenül Juli küldte és ez volt benne:

«Anyjáról hirt, rögtön. Bécsbe vigye professzorhoz, azok segítenek. Tegnapiért ne haragudjon. Levelek elmentek. Visszajönni! Válasz (fizetve) bureau-restant Gastein falu, nem fürdő. Jó legyen!»

Az újságíró – a mint az talán máris kitűnt – rendes ember volt, sőt eléggé rendszeres elme is. Természetéhez – és szokásához hiven – másnap reggel finom papirosra igen apró betükkel leirta legközelebbi teendőit. Az irás így hangzott:

«Programm:

Csináltatni két nyári ruhát. Mosó és ir (házi szövés). Úgyszintén szürke angol felöltőt. (Kutyabőr keztyük és lawn tennis czipők.)

Nehány tánczleczke sürgősen. (Erre esetleg szükség lehet.)

Naponta négy órai franczia olvasmány. (Kis angol szótár elalvás előtt.)

Selyemharisnyák és minden eféle más! Minden a lehető legelegánsabb. Ha lehet Bécsből.

Néhány czikk rólam lapokban, okvetetlen, aktuális. B. G., H. S. Ha lehet megkérni a V. U-t. Aznap audienczián a miniszterelnöknél. Levél Nuszinak. Éjjel politikai beszéd készítése. Másnap tárcza a herczegről, esetleg sport- és vadászképekkel. Vizit a kerületben inkognitó. Czikk a kerületbeli vezető férfiakról. (Ha szükséges.) Távirat Julinak minden nap. Anyám elutazása vidékre állandóan. Új lakásom Angol királynőben. Egy inas. Anyámnak ruhák. Valamelyik kaszinóban jobb összeköttetés.

Utazás Gasteinba, esetleg még a választás határnapja előtt. Virágok Julinak és a missen át, talán Nuszinak is. Comtessenek verseim külön kötésben. Kicsinyes adósságok sürgős kifizetése. Szövetkezetek, szabók, pinczérek. János. Beszerzendő egy pár pisztoly, rendes. (Jó ha van.) Egy-két fegyver, vadászatra, angol. (A vele való bánás megtanulandó.)

Egészségem kérdése. Semmi excessus. Asszonynyal, idegennel való szóbaállás tiltva. Hideg fürdők, massage. Egy teljes angol toilette service. Néhány doboz gyenge havanna. A sok szivarozásról lemondás. Angolos husok, ó borok. Lefekvés esti tizkor.

Legelső sorban: pénzszerzés. Látogatás bankdirektoroknál. Sürgős. Ma!»

A programm pontjai, a mint látható, inkább természetük szerint voltak csoportosítva. De később megszámoztattak, az időrendre való tekintettel. A «Pénz» pont kapta a római egyest. A míg ez a kérdés nem tisztázódik, nem lehetett tovább mennie. És alapja mindössze annyi volt, hogy négy napig nem kellett kisebb kölcsönt vagy előleget vennie. Ez időn belül kellett hát cselekednie. Minden fináncz-ötlete a nyers és közönséges váltó-leszámitolásban kulminált. De sem bankja, sem értékes kezesei, még csak valamire való tanácsadója sem volt. Elhatározta, hogy egy idegen lap ismerős közgazdászánál kérdezősködik. Ettől ugyanis egyszer azt hallotta, hogy az egész zsurnalisztikát néhány bankdirektor tartja markában. Soha még kinálni sem próbáltak érte egy garast is. Kisebb bankoknál uzsorakamatra és őrületes utánjárás után kapott – régebben – néhány száz forintot. Naivnak látszó, de ravasz vidéki hitelintézeteknél volt néhány kisebb váltója, a melyeket kínosan, de törlesztett. Semmi ügyességet még nem fejtett ki ebben az irányban és csak képzelődött – semmi bizonyosat nem tudott – abban a tekintetben, hogy az ő czikkeivel mások, a kik inspirálták, nem csekély anyagi hasznot szereztek. A mások lehető erkölcstelensége föllázította az ő szépen fejlődő erkölcstelenségét:

– Gyalázat, a hogy kihasználtak! Csak rájönnék a kulcsra, a forrásra!

Most magában egy vallásfelekezetet, – vagy ha úgy tetszik, egy fajtát – szidott. Nem komoly gyűlöletből, hanem mert gyerekkora óta megszokta az idiomát.

Kereste azt a magányos embert, betéti vagy részvénytársaságot, a mely őt valamire megvesztegesse, vagy megvegye. (Később majd visszaváltja magát.) De hogy, de hogyan kezdje? Elment a közgazdászszal vacsorálni a «zöld»-be és ott a poétikus és meleg hangulat megcsinálása, a te s tu fölajánlása után, csinált, de nem durva átmenettel hamarosan a tárgyra tért:

– Néhány ezer forintra volna szükségem. Bármilyen kamatra, bármi áron. Hat hónap alatt visszafizetem. Váltó és azonkívül becsületszó.

A közgazdasági iró behuzta kis kopasz fejét a szögletes vállai közé, nem nevetett, csak megrémült. Nem is akart az ügyről beszélni, csak a mikor az újságiró előadta a herczeggel való összeköttetését, biztos képviselőségét, gyanakodva és tamáskodva ugyan, inkább a friss per-te kedvéért szolgált némi tanácscsal.

– Sorra kell járni a nagy bankdirektorokat. Azok között akad finom orru ember, a ki megérzi rajtad a jövendőt és – a részvényeseinek pénzén – megvesz belőled – nem drágán – egy jó nagy darabot. Ez egy üzlet. Csak röviden beszélni velük; ezek nem álmodozók és a jó istenen, a mindenhatón kivül csak ők látnak belé a vesékbe. Azt hiszed ingyen, érdemetlenül lettek ezek az ország urai?! Ezek emberismerők. Ha egyik belenéz a szemedbe, megmondja, mit ettél ebédre. Van közöttük állat is, hód vagy nem tudom én mi, a ki csak gyüjt, gyüjt, nagy szatócsok, krajczárrágók, szerencsés ficzkók, vakok, a kik a pénz fiadzását még nem is látták, csak ostobán tűrik, a mint az elárasztja őket, a fejük fölé kerül, úgy, hogy szinte agyonnyomatnak általa. Úgy éljek, becsületemre! Vigéczek, fuj, a kik a közgyülésen csak velünk mernek gorombáskodni!

A közgazdász – a ki egy szerkesztőségnek nem általa megállapított, de testületileg elfogadott szines nyelvén beszélt – fölirta a szükséges és érdemesebb czimeket. Rövid tájékoztatással is szolgált.

Az ujságíró másnap útra kelt a pénz irányában.

A latin műveltségű magyar – a Budapesten élő – ha torkán a kés, avagy ő akarja embertársával ezt a miveletet megcselekedni – mindjárt fiakkerbe ül. Ha becsületet bogarazni megy, ha megy elcsábítani a rokona vagy a barátja feleségét, ha megy kölcsönkérni: elé, fiakker! Az újságiró is beleült és a mint vágtatott, reszkettek a gypsz panorámák az új tornyos bérházak – falai. A város szinte érzi, hogy végig száguld rajta egy ilyen számozott equipage. Sőt a házaknak túléletnagyságú stilizált emberfejei mind mosolyognak rá. Azok a nagy, kivülről klasszikus, belülről üres emberi fejek, melyek akaratlan és öntudatlan szimbólumai annak, a mi e városban fölfuvalkodottság, hetykeség, csalás, utánzás és egyéb tréfa, – szerencsére csak főszből öntve, máról holnapra valók.

Tehát rezegtek a poloskás privát-templomok falai, hogy végig vágtatott közöttük az újságíró és e drága város, egyébként kedvesünk, a homokon és a szeméten épült Jövendő: mintha büszkélkedett volna benne. Hőse és teremtménye oly szép volt, a hogy a bankdirektorok elé járult. Nem csinosította ki így magát akkor sem, mikor asszonyhoz találkára ment. És a szolid szegénység, mely gyalog ödöng – és szintén fiakkerre vágyik – a tekintetével úgyszólván lehuzta a fekete szinben ragyogó járműről. Férfiak irigységgel, asszonyok vágyakozással, a lányok többel nézték, mint a mit megokolt kiváncsiságnak neveznek. A romlottság nyaratszaka, délelőtt szinte fölkéredzik, úgyszólván fölcsap a két lovas alkalmatosságokba és a megsántult, agyara-hullott Belzebub, ha bonne fortunera vágyik, jőjjön, üljön be nyáron egy gummikérekes fiakkerbe. Egy félóra, és – felül van!

Az ujságíró kiélvezte a város tiszteletét és szeretetét, ám a szíve mégis zavartan dobogott, a mint meg kellett állania a takarékpénztári igazgató előtt. Mindjárt bebocsátották, kezet is kapott, le azonban nem ültették. Igaz, hogy a hosszú keszeg, érezhetőleg heptikás nagy úr is állt az ablaknál:

– Ön jött fiakkeren? Szép fiakker, Talán sok betétet tetszett hozni?

– Oh igazgató úr!

– Bocsánatot, csak ebben a miveletlen városban járnak még kétfogatun. Mért nem mindjárt négyesben? Egy ötven, nyolczvan kilós emberért két lovat zabáltatnak. A tulajdonost, a kocsist, az itatót. Miért nem jár minden ember külön diadalmenetben az utczán? Elől két bivaly. Aztán egy hordár, huszárnak öltözve. Magyarországnak tönkre kell menni ezért!

– Sok és sürgős dolog, a kerület…

Az igazgató nem igen figyelt arra, a mit a fiatal ember beszélt. Nagyon nehezen beszélt, de beszélt. Tüdejének talán csak egy karaja volt még ép, de nem volt a fenyőillat, a melyért fölcserélte volna azt a dohos szagot, a melyből nagy vékony orra a pénzt – a maga pénzét – szagolta ki. Nem mozdult el nyáron se. Lehet, attól félt, hogy idegenben hal meg és az idegen vasutak sokat számítanak holttestének hazaszállításáért.

Talán udvariasságból: az ujságíró is köhécselni kezdett.

– Talán ön tüdőbajos? – kérdé az igazgató.

– Én? – szólt a fiatalember és fölfútta különben is elég széles mellét és fölhasználta az alkalmat, hogy szóhoz juthatott:

– Pihenni voltam Gasteinban. Szerencsés voltam ott megnyerni ő fensége jóakaratát. Északmagyarországi birtokain egy kerület megüresedett, halál miatt. (Az illető igen öreg volt.) Pénzbe sem fog kerülni, hanem…

– Van valamely ajánló levele ő fenségétől? – kérdé az igazgató tiszteletteljesen, sőt izgatottan, – valami írása, sajátkezű, hozzám.

– Sajnálatomra nincs. Ő fensége nem is tud erről a lépésemről. A herczegnek meg sem lehetne magyarázni, hogy Magyarországon a legtisztább választáshoz is kell nehány ezer forint. És én ép azért jöttem méltóságodhoz…

– Csak nagyságos vagyok.

… méltóztatnék engem ebben az irányban jóakaratú és sürgős pártfogásába venni. Méltóságod egy életet nyit meg, egy pályát teremt és köt le magának. Hálát, szolgálatot, önfeláldozást, ha kell. A tollam és minden fegyverem a jövendőben talán érni fog valamit az igazgató úr számára is. Azon félül biztos kilátásom van arra, hogy az összeget egyszerre és hamarosan kifizethetem. De nem kérek üzleti alapon egy krajczárt sem, az ember jött az emberhez és felajánlja magát.

A kehes pénzember gyönyörködött a vér-offertben, holott egy elég neves férfiú csak úgy átnyujtotta magát. Szegény rossz leányok, éhezve, fázva, hófuvásos téli éjszakákon így szokták kinálni magukat. Vannak, a kiket ez kegyetlen gyönyörrel tölt el. A direktor – a tüdeje miatt félve és vigyázva – de nevetett:

– Nem veszek írókat. (Mint némely kartársam.) Nem szoktam. Ez a bolt itt szolíd. Ha dicsérik: gyanút kelt, árt neki. Ha szidják: mindenki nevet.

– Nem a bank, nem a részvénytársaság, az nekem közömbös!

– A mi engem illet, én öreg ember vagyok. Nekem nincsenek czéljaim, se ki, sem fölfelé. Még ha ő fenségétől hozott volna valamely írást hozzám! A nyilvános élet nekem nem kell. Sem a lapok, sem a parlament. Ha ősz lesz, legyen egyszer szerencsém: a fél parlamentet láthatja a nagyobbik előszobában várni. Ön fiatal ember, ön író. A színdarabok ma sokat hoznak; inkább azt próbálja meg. Ha nekem időm volna, nem mondom, hogy még én is meg nem kisérteném. Egyszer mondok magának egy jó tárgyat…

A bankdirektor kezdte az ujságírót kifelé kisérni. Az ajtóban kétszer is kezet fogott a leforrázott fiatal emberrel:

– Isten önnel. Tartozom azonban önnek egy vallomással. Ha ön nem jön fiakkeren, ha nem látom, hogy egy könnyelmű emberrel van dolgom: belemegyek a kölcsönbe. Bizony isten bele.

Asztalos Aurél még beszélni, korrigálni akart, de már is belépett egy másik kölcsönkérő, már kész és tekintélyes képviselő. Ott kellett hagynia megaláztatásának helyét a nélkül, hogy egy gorombaságot is tudott volna mondani ennek az impertinens aggastyánnak, a ki ingyen gorombáskodott.

– Nem hitte el a herczeget. Nem látta vagy egyszer is velem, a hír még nem jött ide, nem érezte meg rajtam! Különben az első csak nem sikerülhet mindjárt. Tovább! Tovább!

A fiakkeros a lovák közé csapott és az ujságíró robogott előre a pénz irányában.

Szerencséje volt: a következő helyen is mindjárt fogadták. Az igazgató egy rendkívül értelmes mozlim-arczú ember, a szemébe nevetett, a mikor belépett és nevetett, a míg csak el nem bocsájtotta:

– Csak azt az egyet mondja meg, hogy jut önnek az eszébe hozzánk jönni? Ki mondta, hogy jöjjön, ki ültette föl? A mikor mi csak kereskedőkkel és iparosokkal foglalkozunk, belletristikával nem!

Az ujságírót mégsem akarta megharagítani, dicsérte a munkáit és kényszerítette, hogy az ajtóban rágyujtson egy olcsó német szivarra. Aztán kikisérte csaknem az utczára és kérte, hogy máskor is legyen szerencséje.

Be a fiakkerbe. Ez az eset le sem verte, gyü, gyerünk tovább! Most a nehéz helyre ment, ám a valószínű helyre. Ahhoz az úrhoz, a kinek valóban élénk összeköttetése van a közéletben, jelentős szerepet játszik a társaságban, a keze benne mindenben, főkép a más vagyonában, ha ez a vagyon nincs rendben. Az újságíró tudta, hogy ennek a nagy pénzcsiszárnak primadonna allurejei vannak: azt akarja, hogy mindenki szeresse. Úgynevezett kokett férfi, a kinek arra is gondja van, hogy még a praktikánsa is azt higyje róla: «és herczegnők szerelmesek a főnökbe és ingyen!» A félelmetes hatalmú ember külsejében is örökké egy előkelő divatárús bolt első segédje maradt és férfiasságának hódító ereje foglalta le személyes hiúságának legnagyobb részét. És e költői – vagy gyerekes – gyengeség daczára, vagy e mellett: józanságában oly biztos tudott maradni, akár egy csirkés kofa. Kicsi esze a legakurátosabban működött és a ki olyan sokat törődött azzal, hogy nogy nőhódítónak tartsák: mitsem törődött azzal, ha az, a kivel szemben állott, azt ítélte róla: ez gazember! Nem élt még magyarúl beszélő – és úgy is érző – polgár, a kinek kevesebb dispozicziója lett volna bármire, a mihez az erkölcsnek köze van. És ez az egy ember többet korrumpált a kis hazában, mint a mennyire egy nagy régime volna képes. Friss ember volt, szűz ember volt abban az értelemben, hogy elődjeit nem gyengítette semmiféle műveltség, sőt ő neki is csak úgynevezett felső műveltsége volt; az alsó, az elemi hiányzott. Mindent kipótolt azonban fizikai ereje. Ez az egyén nem lábakon járt, hanem két tömör, rövid, de elég formás oszlopon.

Nők jöttek ki a bankártól, csalódott arczczal, mérgesen, de mosolyogva. A mikor az ujságíró belépett, a direktor épen a parfumejokat szellőztette ki.

– Ez a nyár, Pesten! mondá igen vidáman. – Ezért maradok itthon és ezért kellene elmennem. Nem hagyják az embert békén. Üzleti ügyek kifogása alatt elárasztanak e rideg helyen. Tíz, húsz, száz, naponta szebbnél szebbek. Semmiféle külföldi városban ez nem tapasztalható. Ide jöjjön, ebbe az irodába jöjjön Faublas lovag tanulni. Különben mit Faublas? Sade gróf is! Az újabb ilyen írókat, példáúl Maupassant-t, nem szeretem. Ügyes, ügyes, de száraz!

– Száraz, az bizonyos!

– Szellemes, de kissé kellemetlen!

– Nagyon kellemetlen!

– A magyar íróknak is az a bajuk, kevés történik a munkáikban.

– Édes kevés!

– Az asszonyokat nem ismerik, az úri társaság asszonyait!

– Az igazgató úr ha egyszer írni kezdene…

Az ujságíró nem undorodott meg magától. Sőt meg volt elégedve, mert társalogtak vele. Érezte a megtiszteltetést és táplálta a reményt. Képes lett volna arra, hogy itt mindjárt egy sonettet irjon a nagy pénzkereskedő meredt kék szemeinek a dicséretére. Talán valóban nagy embernek tartotta ezt a szerencsés és eszes commist, a ki egyszerre rideg sőt kiméletlen lett, a mikor meghallotta, hogy az ujságíró mit és mennyit akar.

– Lássa! – mondá únottan – ön itt van az egyik kezemben, a mérlegen. A másik kezemen kellene mutatkoznia a súlynak. És azon meg kellene látnom, ön mennyit nyom. Jelenleg: semmit. És ez a mérleg biztosabb, mint a patikai. Házas ember ön?

– Meg fogok nősülni! Épen…

– Ne tegye! – mondá az igazgató kesernyés mosolylyal. Aztán elbocsájtotta. A második előszobából azonban visszahívatta. Az ujságíró szíve hangosan vert, a mikor visszatért; gondolta, hogy a jó ember mégis valami megoldást talált.

– Hol lehet az ön munkáira előfizetni? Azért kérettem, elő akarok fizetni!

– Köszönöm, ezzel nem foglalkozom! – hebegte a fiatalember és a csalódástól – meg a hirtelen feltámadó gyülölségtől – halotthalványon eltávozott.

A fiakkerben – a míg a por ellen elegánsan betakarta magát – megint magához tért és vágtatott tovább a pénz irányában.

«Nehezen ülnek ezek rajta, igen nehéz lesz!» konstatálta. El is kedvetlenedett, de nem adta meg magát. A mérlegről való titokzatos parabola izgatta fantáziáját, el is hitte a tekintélynek a mesét és épp abban bizakodott, hogy lesz valaki, a ki megérzi a súlyát. Csak beszélhetett volna a herczegről és barátnőjéről, csak megmutathatta volna a sürgönyét és a comtessenek legutolsó rajongó franczia levelét. De nem lehetett indiskrét és pusztán személyes föllépésével kellett bizalmat keltenie. Elhatározta, hogy kihivó, kemény, præpotens, sőt követelő lesz.

«Puha voltam, kérem. Rájuk kell ijeszteni!» Úgy gondolta, hogy ezeknek az uraknak – a kedvezőtlen vallási viszonyaik miatt – nincs elég személyes bátorságuk.

Az ujságíró szigorúan lépett föl, még handabandázott is:

– Végre is a hitelnek kötelességei vannak, hazafias kötelességei! Külföldön ez nem történhetik… Ezek egészségtelen viszonyok… Mi történnék, ha a publiczistika egyszerre nem szolgálná többé a bankokat? Én nekem, mint magyar írónak, jogom van…

Épen hogy azt nem jelezte: lovagias ügyet csinál, ha nem kap. Ámde ez intézet vezére erre is be volt rendezve és abból az időből, a mikor az országban még minden szövevényes vagy súlyos ügyet lovagias térre játszottak át: beültetett maga mellé egy elszánt, vakmerő és virtuóz vasgyurót. És annak a nevét említette – csak úgy aproposra – a nevezetes pénzember, a ki egyébként behuzódott egy nagy angol club-fotelbe:

– Majd szólok neki, ha ő is úgy találja… Nem hiszem!

Nem ijedtek meg tőle. Némely helyen nem is fogadták, egy helyütt meg majdnem egy óráig várnia kellett. De itt legalább nagy stilusu emberre talált: az igazgató itt mindenáron üzletet akart kötni és meg akarta tőle venni a mandátumot. Ez az egy megismerte a fiatalember előadásában az igazságot, sőt elárulta azt is, hogy a herczeghez való viszonyát is érti:

– Azok – a kartársait értette – csak pénzt tudnak venni, eladni, akármint adják is a bankot: egyszerű pénzváltók, a legegyszerűbb uzsorások. Mért nem jött mindjárt ide? A dolog igen egyszerű: ön megválasztatja magát. Ön lemond. Engem bemutat, megválasztat. És a pénze megmarad. A milyen ügyes ember ön, kap hamarosan egy más ingyen, előkelőbb kerületet!

Az ujságíró haragosan utasította vissza ezt a méltatlan ajánlatot és alig köszönve távozott. Az utczán megnézte a listáját: még csak két czím volt rajta följegyezve. Az egyiket nem találta otthon, a másik meg röviden végzett vele:

– Nem tudom, hogy van-e önnek hitele? Tudakozódunk. Méltányosan fogunk eljárni. Mi azért vagyunk itt, hogy üzletet csináljunk. Tessék csak a váltót rendszeresen kiállítani és holnap benyujtani a czenzurába.

– Szabad lesz? Remélhetek?

– Én nem tudom. Én csak közeg vagyok. Vannak kollegák, a kik a bank pénzén maguknak befolyást, tekintélyt és állásokat szereznek. Nálunk ez másképen van. A jó kezes a fő. Teszem föl…

A város egyik patriczius-kereskedőjének nevét említette.

– Tessék megpróbálni, megkérni, talán megteszi! Bocsánatot, az időm.

Ez egyszerűen kitette. Ennek nem imponált a biztos föllépése. Maga is gyönyörű szál öreg ember volt, semmi nyugtalanság, semmi gesztus, talán azért, mert már az állam hivatalos vallásában született. Az ujságírónak valamennyi alak között ez volt a legvisszatetszőbb és a míg meghajolt előtte, az járt eszébe, hogy jó volna rárohanni, kihozni a sodrából, egy tőrszúrással, egy golyóval. A kimerültség tette, a nagy meleg, a sikertelenség, vagy az éhség – délutáni kettőre járt az idő – a fiatal ember elvesztette lelkének harmóniáját és vérének azt a szelídségét, a melyet ő is főképp a czivilizácziónak – vagy a mint mások nevezik: a domestikácziónak – köszönhetett.

Megállt a palota előtt, a honnan az imént szelíden, de határozottan kidobták és égő gyülölettel nézett rajta végig:

– Fölgyujtani, csak fölgyujtani, kipörkölni ezeket a gazembereket! Ülnek a pénzen, a mely nem is az övék. És nem adnak annak, a kinek joga van hozzá. Megállítják az embert a karrierjében. Butaságból, gonoszságból nem adnak. Gyüjtik halomra, hogy végül ellopják vagy szerte oszszák a maguk fajzatja között. És ne legyen az ember anarkista?! Ha egyet megfoghatnék közülök. Ha azt a tompa orrut foghatnám és a rongyos bankó csomóba addig verhetném az orrát, a míg…!

Ilyen gondolatai és vágyakozásai voltak az ujságírónak, a kinek ezúttal nem volt többé egészen tiszta az eszmélete. A rendkívül hőségben belül fázott, sőt didergett is. És a mikor – a fiakkerben – az ölő düh elmult volna, akkor meg szinte alázatos érzés fogta el a hatalmas emberekkel szemben, a kik oly rosszul bántak vele. Vértezett, vasalt, aczélozott kasszáik között úgy látta őket, mint roppant félelmes vár-grófokat, a kik hatalmasabbak a királyoknál; még pallósjoguk is van. És milyen rendkívül okosak; hogy bele látnak mindenbe!