Part 2

«Fuj!» Megundorodott magától, bárha izlés dolgában nem volt valami előkelőség. Igyekezett kiverni fejéből az egész dolgot, a melyről fölismerte, hogy a mánia felé fejlődik. Igyekezett magát mindenféle optimisztikus ügyekkel elkábítani. Belekergette magát, hogy ujra szerelmes legyen valakibe, a kiből évekkel ezelőtt kiábrándult. Rajongó és heves leveleket írt e hölgynek, gyopárt szedett és elküldte annak expresse. Izgatottan várta a választ, egész nap a postást leste. Elment a fürdő egyik orvosához, nem azért, hogy megvizsgáltassa magát, de hogy ismeretséget kössön. Az orvos eltette az öt forintot, egy fél grádussal hidegebb fürdőt rendelt, de az ismerkedésbe nem ment bele, nem ért rá. Gőgös természete daczára már-már a pinczérekkel is beszélgetett volna. De azoknak is kevés idejük volt. Egy, a maga betegségétől szörnyen megijedt magyar nagykereskedő volt az egyetlen társasága, a jóakaratu fürdőszolga ismertette meg őket egymással. Csakhogy ez az úr egyike volt a legnehezebb társaságoknak, mindig izgatott, örökké tirolinak öltözködve sétált, alig vánszorgott és folyton hegyeket akart mászni, kirándulni. Talán érezte, hogy kicsiny az idő, a míg a földön jár, a mit még lehet, sietve kell megismernie.

A kereskedő valósággal elczipelte egy kirándulásra.

Gyalog izzadtak, majd öszvérháton rettegtek, a míg négy vagy öt óra múlván elérkeztek egy tourista kunyhóhoz, a melyet juliusban is jégmező vett körül. Egy kövér gráczi leány mért benne tejet, szolgált vajas kenyérrel és szalámival. A kunyhó előtt két kőasztal és egyiknél ült: a herczeg és barátnéja. Az ujságíró a váratlan örömtől, a hirtelen kinálkozó szerencsétől úgy megijedt, hogy ő fenségeék elmosolyodtak.

«Úgylátszik komikus vagyok!» – gondolta a fiatalember és barátjával együtt bemenekült a kunyhóba. Lassan sompolygott elé és magával hozott rajztékájával kiült a ház elé, alig tíz lépésnyire a magas vendégektől. A szive hangosan dobogott, folyton ő fenségére gondolt, de látszólag legodaadóbb figyelemmel rajzolta a szemben levő tájat. Lassanként nekibátorodott, a kövér leánytól szenet kért, és hogy az ő alakját is fölvázolhassa. A rajz – nagy izgatottságában és mert nem gondolt komolyan arra, hogy művészetet űz – jobban sikerült, mint rendesen. A tej-korcsmárosné nagyokat nevetett, meg volt elégedve, a rajzot elkérte ajándékba. A míg az ügylet folyt, a herczeg és barátnéja halkan beszélgettek, de az abszolut tiszta levegőben minden szavukat hallotta az ujságíró.

Ő fensége szólott:

– A festőket szeretem. Tisztességes nép, soká élnek, a legtovább. Kissé sokat kérnek aránylag kis képekért, de csak ujabban. Ez a fiatalember talán fotografus is.

Az asszony megjegyezte:

– Ez művész. Nagy haja van.

– A hajukat azt rövidebbre vágathatnák.

– Ez magyar, a másik, a ki bent alszik, az is az.

– Szeretem a magyarokat, aránylag tisztességes nép. Rendes emberek, ha egyszer meg nem bolondulnak.

– Én szeretném, ha ez engem lerajzolna, ebben a tiroli ruhában, a mint a sziklán ülök, a gletscherrel a hátam mögött.

– Mért ne, kint vagyunk a természetben. Ha magának, Juli, ez élczet szerez?!

Előbb elkérték a gráczi leánytól az ujságíró rajzát és miután ő fensége megállapította, hogy a fiatalember jó művész, csak még fiatal, megkérdeztették tőle, hogy: «mennyiért csinálna egy szabadkézi rajzot itt a szabadban, most mindjárt?»

Asztalos Aurél – mert az ujságírót így hívták – legelsőbben is felállt és mélyen meghajtotta magát a hölgy, majd pedig ő fensége előtt.

– Bocsánatot, nem vagyok festő! – mondá a fiatalember kedves szomorusággal.

– Talán csak nem akadémiai festő? – Nem baj.

– Író vagyok! – szólt az ujságíró szinte megtörten.

– Veszedelmes emberek! – jegyezte meg Juli.

Ő fensége némileg elkomorodott:

– Azoktól félni kell!

Az ujságíró torka kiszáradt ez izgalomban, csaknem belerekedt, a míg kimondta:

– Ő felsége hadnagya vagyok a tartalékban. És igen boldog leszek, ha csekély művészetem fenséged szolgálatára lehet.

A fiatalember katonai karaktere a herczeget kiengesztelte és miután a vallási kérdés tekintetében is tisztán látott, meginvitálta:

– Tessék közelebb lépni!

Asztalos Aurél ismét meghajlott és a neki kimutatott kövön helyet foglalt.

– A munka tehát elkezdhető! – indított a herczeg. Juli poseba helyezkedett, mintha görög tűz venné körül. Szentimentálisan és édesen nézett a kunyhó falára és csak helylyel-közzel kacsintott a herczeg felé, a ki munka közben szóval tartotta a társaságot.

– Fiatal hadnagy koromban én is tudtam aquarellel festeni, ha a szint a tanárom előbb megjelölte. Ennek harmincz éve. (Ő fensége tizet elfeledett, de az háborúban múlt el.) Szabad a művésznek beszélni munka közben? A ki gyakorlott, annak, azt hiszem, igen. Én szeretném bírni e vidék minden fontosabb pontját kisebb-nagyobb, de csak két szinű rajzokban. Az ég kék és a föld barna.

– Az író úr fenségednek megcsinálhatja! – jegyezte meg Juli.

– Boldog volnék! – szólt a tényleges boldogságtól elvörösödve a fiatalember. – Nekem az mulatság, dolgom úgy sincs, az írást az orvosok megtiltották.

– Ön nem néz ki betegnek! – jegyezte meg az asszony reá sem tekintve.

– Azt maga érzi az ember! – mondá a nagy úr igazi részvéttel.

– A mi orvosunk önt meggyógyítaná. Az mindenkit meggyógyít, ha még fiatalon kapta! – mondotta Juli, majd minden átmenet nélkül megkérdezte:

– Lehetne-e fehérrel festeni? Szeretném, ha a kutyácskáimat mind lerajzolná, mind fehérek.

– Kutyákat igen nehéz rajzolni, nem állanak meg. Tájakat könnyebb.

– Tehát a tájakat lesz szives. Mit kér? – mondá a herczeg becsületes őszinteséggel.

– Egy kis arczképet, fotografiát ajándékba fenségedtől!

A herczegi pár összenézett: ez nobel ember, nem hiába, hogy magyar ember! Ezt fejezte ki a nézésük. Az asszony azonban nyomban megérezte, hogy ez a nagylelkűség, ez a gavallér ajándék neki szól. A grand seigneur ellenben az iránta való hódolat szép jelét látta, azonfelül a jó és előnyös üzletet. A jó üzletet mindenki szereti, bármily gazdag és előkelő legyen is. Ramzestől kezdve egész a herczegig ebben senki sem kivétel. Viszonozni, visszautasítani, el nem fogadni, vagy kárpótolni aztán, – az más. Az elv, a gyönyör azonban marad.

– Bízza csak rám! – mondá a herczeg.

Az alkalmi művész ujra bókolt a fejével és hogy fölszabadult az elfogultságtól, ugyancsak szenvedélyesen rajzolt. Látván, hogy ő fensége igen jó, egyszerű férfiú, a mint modeljét nézte, tekintete bókot-bókra halmozott. A festők különös kézmozdulatával már azt is merte jelezni, hogy a hölgy nehány művészi vonala őt elragadja és egyszersmind elbusítja, mert nem bír vele. Egyébként a fiatal ember ismerte művészete határait és tudta, hogy nem szabad experimentálnia, sietve fejezte be krétarajzát, a melyben volt némi külső hasonlatosság és formai csinosság. Nem volt ugyan Juli, hanem egy szép fiatal hölgy, az, a melyet kapott minta után már sokszor lerajzolt. Asztalos mester, mint a legtöbb dilettáns voltaképpen csak egy női fejet tudott rajzolni, ama bizonyos akademikus fejet.

A nő fölsikoltott örömében, a herczeg is meg volt elégedve.

Az ujságíró másnap két arany inggombot és brilliántos melltűt kapott, sőt egy arczképet is férfi részről. Aláirás még nem volt alatta, ellenben az emlékezetes kirándulási hely neve.

Jelentkeznie kellett audiencziára, hogy megköszönhesse. A kertben fogadták; megmutatták neki a lakás régi képeit. A herczeg kiosztotta neki a a munkát, sőt pár nap mulván magán a telepen, nyilvános nappal végig ment vele és kijelölte, hogy melyik részlet az, a mely neki tetszik.

Az ujságíró szinte egyszerre egészséges lett, nem is fürdött többé. A feje nem zsibbadt, a lába nem csetlett-botlott. A nagykereskedőt, a ki azon melegiben megkérte, hogy az udvari szállítóságot szerezné meg neki, lerázta a nyakáról. Maga sem tudta, hogy, – egyszerre az egész fürdőteleppel ismeretségben állott. A magyar társaság úgyszólván veszkődött érte. Agg politikusok érkeztek a hazából, – leöcsémezték. Egy jelentékeny részvénytársaság elnöke minden átmenet nélkül lap-alapításról kezdett vele tárgyalni.

Kis mágnáslányok jöttek a nagyszülőikkel. Hogy, hogy nem, az ujságíró azon vette észre magát, hogy mindennap tenniszezik velük. Sőt azon, hogy az egyik, a középső kurizál is neki. A kicsi bűbájos teremtés volt, rózsa és aranyszin, gyöngéd, mégis teli, verekedett mint egy fiú és holdas éjjeken franczia verseket írt. Egyike ama mágnásleányoknak, a kik bár sajnálják, de helyeslik a Marie Antoinette kivégeztetését. Az arisztokráczia hölgyei között vannak ilyen kis forradalmárok, a kik ideálnak egy csupa haj költőt, festőt vagy muzsikust választanak; de rendszerint egy kopasz mágnáshoz mennek nőül. Az ujságíró ismerte ez esetet és lovagias tartózkodással viselte magát: nem látta meg a legnyilvánvalóbb agit, a legvaskosabb bókot sem hallotta meg. Egyébként is a herczeggel volt tele.

A herczeg pedig véle. A fiatalember határozottan tetszett neki. Legelsőbben is tiszta, rendkivül tiszta volt. Mindkettő ama pedáns fajtából való, mely nem tűr ruháján egy türemlést, a czipőjén egy porszemet. És ezt kívánja embertársaitól is; e szerint ítéli meg őket. A nagy elvekben is tökéletesen megegyeztek:

– A vallás-erkölcsi alap a fő, ha nem volna isten, akkor is hinni kellene benne. Vallás nélkül az emberiség folyton Kaint és Abelt játszana.

– Úri embernek kell lenni, mindenkinek úri embernek. A mit kimondunk, annak úgy kell lenni. A következetesség a fő. Az ember egyenesen tartsa magát.

– A szegények jórészt tolakodók és hazudnak, de azért nem kell velük rosszul bánni. A cseléddel azonban fraternizálni nem szabad. Ha nem fogják őket szigorúan, akkor csalnak és lopnak.

– Mindenkinek szabad akarata van, tehát mindig a jót és tisztességeset kell akarni.

– A politika voltaképpen a császár dolga és a hadseregé, övék a felelősség. Azt nem lehet kívánni, hogy a más ostobaságaiért esetleg a felség szenvedjen területe épségében, a mitől isten ments. A haszon – esetleg – legyen a másé, a kár pedig az övé? Ez nem megy!

– Nem kell reformálni. A reformerek svindlerek. Kálvinisták és zsidó ujságírók mindenféle bolondokat akarnak, a mit ők mindenféle szép neveken neveznek el. Nem kell más, mint mérsékelt előrehaladás.

Aurél nem tetette magát, nem szolgai hajlandóságból, de őszintén osztotta ő fensége meggyőződéseit. A gazdag bourgeoisie, az eladósodott úri osztály, a herczeg erkölcstana és világnézlete: voltaképpen ugyanegy. Hogy egy, sőt több, esetleg nagyon sok magyar ujságíróban rezonál: ez csudálatos és még a regényíró fantáziája előtt is fölöttébb szövevényes. Nincs is mit bontogatni. Elég az hozzá, hogy Aurél nem értette, hogyan élhetett, a míg a herczeget nem ismerte és boldogságát csak az rontotta meg, hogy folyton rettegett:

– Egyszer csak kitesznek! Otthonról megírják ki vagyok, kinek tartozom. Csaknem az összes belvárosi szabóknak. Egy gorombáskodott is velem. Miket mondott! Esetleg azt is megtudják, hogy az apám papszabó volt és predikátumom, sőt pecsétgyűrüm is inkább anyai ágamat illeti egy papbácsi révén!

A ki azonban egy valóságos herczeg közelébe jut, azt még a gondviselés is kedveli. Azok a magyarországi nagy urak, a kiknek némi – hihetetlenül alázatos – érintkezésük volt a herczeggel, dicsekedtek az ujságíró ismeretségével, jókat beszéltek róla a háta mögött, nehogy az viszont róluk beszéljen rosszat. Nem tudták mennyire ül benne a nyeregben. Talán egészen?!

Ő maga nem tudta, hogy áll. Julit mulattatta, felüdítette, az bizonyos. De a férfi nem tudja, hogy áll egy asszonynyal, a míg az neki meg nem mondja. Ostobák és gyávák vagyunk jórészt és nem hódítunk úgyszólván soha. Csak behódolunk!

A fiatalember próbálta kémlelni a helyzetet. De két álló hétig semmi pozitivum, kivévén két igen jelentéktelen szimptomát. Az egyik az, hogy Juli az ujságíró keskeny és kövérasszonyos kezét nézte, ráütött:

– Hogy tarthat egy férfi ilyen kezet! Ez csúf. Keményíteni kell, vívni!

A másik jelenség valamivel súlyosabb, négyszem közt történt. Az asszony meglehetősen ridegen kérdezte:

– Van önnek készpénze? Nem szűkölködik?

A fiatalember elvörösödött, a pénzkérdés váratlan és brüszk fölvetése megalázta. Ám a következő pillanatban már tudta, hogy e sértés ránézve értékes, ha ki tudja használni. Felugrott, vette a kalapját és az ajtónál mondá:

– Ezt a kérdést senkinek, sem másnak bárkinek is, nincs joga hozzám intézni.

Juli megsajnálta a mit mondott, de igen okos nő volt. A fiatalember után ment, megfogta a kezét:

– Na, na, csak nem kell heveskedni, megsértődni. Én tudom, maguk írók kik? Én színésznő voltam, egy ménageon éltem magukkal. Önök között még a legjelesebbek is megszorulnak tíz forint erejéig – olykor. Ismertem egy akadémikust, minden évben éhezett egy-két napot. Nem tudják a jövedelmüket beosztani. És hogy a szinészek mindent elköltenek a hasukra, maguk meg kidobálják a pénzt, hogy úrnak látszassanak. Maguk olyanok, mint egy-egy rossz asszony. Na, na, haragudni azért nem kell! Aztán maga még nagyon is fiatal. Hány esztendős?

– Huszonhét.

– Én is annyi. De én sokkal többet láttam, éltem. Én tőlem semmit rossz néven nem szabad venni. Én vagyok a jó Juli. Azt hiszi, hogy a herczeg azért szeret engem, mert csinos vagyok? Azért mert jó vagyok. Hozzám bizalommal lehet. Tudom én, hogy mit jelent az, a mikor nincs készpénz; eleget nem volt nekem is. Akkor dobálództam a banknótával, most élére rakom a nikkelpénzt is. Tudja-e Asztalos, mennyi van a könyvecskében? megmondom magának: egy félmilló. Ha egy kis pénz állandóan együtt van, nagyszerűen fiadzik, azt mondhatom magának. A herczeg nekem születésnapomra is pénzt ad, csakhogy ő fenségének fogalma sincs az értékről. Multkor egy százast kaptam tőle a születésnapomra és nagyra volt vele, hogy ő milyen nobilis. Máskor meg kisebb fehérneműre tízezer forintot ad. A fenség nem jár mi közöttünk, emberek között a földön; ő egy katona és egy angyal. Egy angyal a katonában!

Juli roppant jóízűen nevetett, boldog volt, hogy közönséges és régi dolgokról beszélhetett. Elvette Auréltól a kalapját, leültette, kérlelte, mulattatta:

– Tudja-e, hogy magát a herczeg nagyon megszerette és tudja-e miért? Mert látta, hogy irántam nagyon figyelmes és lovagias. Szereti, ha tisztelnek. Már többször férjhez akart adni. Folytak is ez iránt tárgyalások, de a vőlegényektől azt kívánta, hogy az esküvő után nála hagyjanak. Csak egy báró akadt, a ki ebbe beleegyezett. A fenségnek egyszerre eszébe jutott, hogy a ki erre képes, nem tisztességes férfiú, nem úri ember. Kiutasította.

Ezen már az ujságíró is elnevette magát. De még mindig megmaradt sértődött álláspontjánál, sőt elvi kijelentéseket is tett:

– Az a férfi, a ki nőtől pénzt fogad el, gazember.

– Akkor az a nő, a ki pénzt vállal el férfitól, szintén az? Én is az vagyok? A kinek van, az ad a másiknak, ha akar. Kell? Adjak? Majd megadja, ha miniszter lesz. Ojjé, láttam már én sokkal tökkel ütöttebb minisztereket, mint maga. Előszobázott nálunk Bécsben nem egy. Különben nem erőltetem, maga egy affektáns. Vagy egy ravasz. Mit akar maga itt? A herczegtől akar valamit. Mondja mit?

Az ujságíró elhalványodott: most mindjárt megtörténik a leleplezés! De az asszony inkább jóakaratúnak mutatkozott:

– Mondja meg, én keresztül viszem.

A fiatalembert kezdetben zavarba hozta a Juli elfogulatlansága, de a tiszta helyzetben visszanyerte nyugodtságát és jó svádájára méltó határozottsággal szólott:

– Nem akarok semmit. Szeretem a pályámat és azon sem ő fensége, sem ön nem használhatnak semmit. Az önök társaságába jutottam, tudom, mint pótművész és nem mint férfi. De nekem tetszik a társaságuk. Ez fürdői ismeretség és tudom, vége, ha vége a fürdőzésnek. Ő fensége bölcs ember és nekem igen tanulságos, hogy közelében lehetek. Ez élvezetes nekem. Ha valaha drámát irok egy herczegről, legalább tudom, milyen. Pénzem, a mennyi nekem kell, van. A mi pedig a főokot illeti, hogy itt settenkedem, azt nem mondom meg.

Ez utolsó mondatot remegő hangon mondotta. Nem tettetésből, hanem mert érezte, hogy ebben van a koczkázat, a merészség, a mi miatt esetleg nyomban kidobják. Ámde Juli egyike volt a legegyszerűbb asszonyoknak, egyenes, csaknem katonás, a temperamentumában a legőszintébb. A férfi két halvány arczát az erős kezei közé fogta és kedveskedve szólt:

– Maga szerelmes belém. Ezt értem. Erről lehet beszélni; de nem most!

A pillanat, a melyben a herczeg délutáni álmából – immár harmincz éve rendesen – fel szokott ébredni, közeledett. Az ifju embert az asszony ezúttal elküldte. Ám az a tekintet, a melylyel utánanézett, jóakaratú, sőt gyöngéd volt, ha nem is szerelmes. Viszont az ujságíró, a mint kikerült a palotából, úgy érezte, hogy a kelleténél jobban kedveli ezt az asszonyt.

«Csak most, csak most ne csináljak valami bolondot!» – gondolta magában. Pedig csaknem rá volt szorúlva, hogy az ügyhöz, magához méltatlan dolgot cselekedjék; az utolsó forintját előlegkérő sörgönyre költötte el és ha estefeléig nem jön meg a kért, nem nagy összeg: ma nem vacsorál. És ha nem jön meg holnap reggel, sőt délben sem, azután sem? A hoteljában étkezni nem lehetett, a vendéglőben adós nem maradhatott. Hogy magasrangú ismerőseitől kérjen kölcsön, erre olyan ijedten gondolt, mint valami perverzitásra, a melybe iszonyatos volna beleesnie. Ha a portástól, pinczértől kér, mindenki megtudja és vége mindennek. Iszonyú képzelődései voltak: a lap, a hol dolgozott, hirtelen megbukott, vagy elcsapták a távollétében. Valami pletyka támadt. Egyszerűen nem adnak előleget, mint a hogy odahaza már akárhányszor megcselekedték. Igen, de az otthon volt! A távolban csak nem hagyják el? Épen a távollevőket szokták elhagyni.

Nem volt Budapesten senkije sem, a kitől ötven forintot kérhetett volna kölcsön. Csak hogy ezt az ügyet tisztességgel megúszsza, rabolni tudott volna. És erkölcsi magaláztatása mellett fizikai gyötrelmei is voltak: éhezett a szó szoros értelmében. És délfelé, frissen vasalt lawn-tennis ruhában tenniszeznie kellett a kis mágnás lányokkal. Ügyetlen volt, szórakozott volt. Az öregebb comtesse leszidta, a kisebb kicsufolta, a középső megkérdezte:

– Mi baja magának?

– Egy álló napja nem ettem egy falatot.

– Miért?

– Nem volt.

– Nem volt mit ennie? Hogyan érti? – kérdezte a lány.

– Egyszerűen. Nem volt pénzem. Nincs egy krajczárom sem. És talán nem lesz holnap sem. Úgy, hogy én egy koldus vagyok. Nem vagyok egy comme ill faut ember, én egy koldus vagyok. És maga egy koldussal tenniszezik. Egy csavargóval, a ki talán már holnap kérni fog, kérnie kell, mert éhen nem halhat. A comtesse azt hiszi, tréfálok, vagy megbolondultam. Nem, csak annyira elgyengültem, hogy nem birom többé fentartani a tisztes látszatot. A konvencziót. Nem tudok hazudni, valakinek meg kell mondanom az igazat. Hogy beleloptam magam a társaságukba. Nincs rá jogom. És ezt mondja meg a papának és a nagypapának. Az angol kisasszonynak is, a ki méltán gyanakodott rám…

A lányok a beszélgetőkre kiáltottak, angol játékszavakkal hivták őket, de látva, hogy mennyire el vannak merülve a diskurzusban: mindkettőt kihagyták a játékból. Egyébként is fürdőn voltak, a hol nem jelent semmit egy kis geniális társasági szabálytalanság. És azt sem vették észre, hogy a comtesse kiejti kezéből a lapdaverőt, a fiatalember halotthalványan, kék ajkakkal mindegyre lázasabban beszél:

– Szélhámos azért nem vagyok, csak éhes. Semmit, a mi nem fair, nem tettem, de még tehetek. Talán gyalog fogok innen hazamenni.

A táplálkozás hiánya, ez a kis hirtelen támadt vérszegénység, az emberi testnek ki tudja micsoda romantikája kergette bele ez oktalan és czéltalan vallomásba? Raison szerint mindenkinek vallhatott volna, csak ennek a leánynak nem, a kiről tudta, hogy az lassan, de biztosan kezd beléje szeretni. De az élet ideális jelenségei és azok felfogása ellen valami brutális düh fogta el éppen azért, mert az éhezésben erkölcsi megaláztatást is érzett: még egy nagyobb megaláztatásra törekedett. Lehet különben, hogy tudtán kívül a számítás ösztöne is benne volt az őrület e megnyilatkozásában. Az valószínű, hogy biztosra nem vehette a leány megundorodását. Egyelőre az nem is érzett iránta mást, mint heves, fájdalmas szánalmat; a benső sírástól elfulladó hangon kérdezte:

– Nincs pénze? Elköltötte? Mért nem kér újat? Az apjától, a bankárától, – a nagypapától. Ilyen könnyelműséget! Mért nem hozott magával eleget!?

Az ujságíró fölnevetett és a nevetésben fölfrissült, magához tért:

– Nuszika, el ne áruljon, nem volt igaz az egész. Az igaz annyi, hogy én nagyon szegény ember vagyok, nem tudok annyi pénzt keresni, a mennyi nekem kell, mégis az urat adom, maguk közé járok és meg merem fogni a maga kezét. A maga szép, fehér szent kezét. Sohsem teszem többé, csak ma utoljára.

A leány fölállott és rajongás nélkül, szinte szárazon mondá:

– Én pedig ma reggeli imádságom előtt megesküdtem, hogy az én kezem senki másé nem lesz, csak a magáé! Akarja?

Nem nézett a férfiúra. Úgy is aligha azt látta volna, a ki előtte űl. A kinek esküdött, a kihez kivánkozott: az úgy is benne élt mint képzeletének alkotása, vagy előtte úszott mint látomás, a kékhegyekben hömpölygő ezüst felhőkön járó. Ő maga sem látszott földi lénynek, arczából – a melyre rásütött a teljes nap – mintha valamely tüzes, de enyhe világosság áradna szét. Szemei szikráztak, szőke haja szálanként égett. Rendes körülmények között a szembenülő szerencsés fiatalember valamely égi csudát látott volna, de most csak egy exczentrikus mágnáskisasszonyt látott sárga tónusban.

– Mind a ketten elvesztettük az eszünket. Ilyent nem szabad beszélni Nuszika! – mondá igen halkan, aztán fölkelt. Az ajkán volt, alig tudta visszafojtani, majd kimondta:

«Kedves kis rajongó comtessem! Azonfelül nem vagyok én egy szegény nemes. A kornak egy piszkos kis hőse vagyok, egy rossz lábú ember, a ki futni akar a gyors futókkal. Az apám pedig papszabó volt!»

Önuralma visszatért, szó nélkül elfordult a leánytól s odament a társasághoz:

– Szégyenlem magamat, de a fejem nagyon megfájdult. Nuszi comtesse is rosszúl bánt velem, ép most fejtette ki, hogy az ülő életmód miatt tulajdonképen minden író szamár!

Az ujságíró, a ki helyén volt, mert már szépen hazudni is tudott, köszönt és a leányok vidám kaczagása között megindult a telep felé egyenesen egy ismerős kávéházba, ahol egy nagy csokoládét rendelt. Hősiessége ilyen módon elhagyta és nem bánta már: lesz a mi lesz! Biztatta ugyan magát, hogy a pénzes postás már utban van és megkeresi itt, éppen itten. Ez a bizodalom éppen csak addig tartott, a míg felüdült a kisebbrendű evésben. A szivar azonban már semmi mód nem ízlett, félig elszítta és aztán letette, hogy egy pillanatra kimenjen az utczára és ha lehet – fizetés nélkül – elmenjen haza a hotelbe. A mikor pénze volt, bátran és vidáman tett meg ilyesmit, másnap aztán ő figyelmeztette a fizetőpinczért, hogy tartozik neki. Most azonban oly ügyetlen, oly gyanús volt, hogy szinte megállították, a mint elrohant, csak annyit mondva egy pinczérnek:

– Ha keresnek, mindjárt jövök!

Hazaszaladt, hogy levághassa magát az ágyára, sírhasson kedve szerint. A pénze azonban a portásnál várta már, rossz czímen küldték, azért késett. De többet küldtek, mint a mennyit várt. Megfogta a rongyos, haszontalan papirost – az utalványt és megcsókolta. Aztán elordította magát dühösen:

– A pénz, a büdös, a nyomorult pénz!

Nem birt magával, annyira elöntötte a harag és a boldogság. A mint meghiggadt, végképen meghiggadt benne az itélet: a pénz minden. És ebben a pillanatban rossz ember lett. Két pillanat megcsinálta életének egész programmját.

«Az asszony a kedvesem lesz; a lány a feleségem lesz!»

Ez volt az ujságíró életprogrammjának végső következése. Most már vacsorázott, most már pénze volt, erősnek és határozottnak érezte magát. Sőt az életkedvnek olyan bősége támadt föl benne, hogy rendes időben, tíz órakor le sem tudott feküdni. Különben egyébkor is, ha több pénze volt, mint a mennyi néhány napra elég: úgy felizgatódott, hogy nem aludt féléjszakán át.