Part 11

– Szerencsétlen. Húzza ki magát! Szégyent hoz magára a mesterségre, a mit képvisel. Ezek hazamennek, elterjesztik a hírünket. Haragudjon az ellenfelére!

– Én nem haragszom!

– Pedig bátran haragudhatik. A pisztolyok nincsenek megtöltve. Van eszem, hogy engedjem megtölteni. Ki verekszik ma már töltött fegyverrel. Kiloptam a golyót. Ezek az öregek vakok. Talán észre is vették, alkalmasint helyeselték. Nem vagyok én gazember. Azért a pénzért bátor is lehet. Fuj, hogy lehet valakinek ilyen csúf természete? És ha ilyen, minek jön közénk? Mindegy! Most ki a mellel, lássák meg ki az az ujságíró?!

Asztalos Aurél arcza kiszinesedett, föllélegzett:

– Istenem! – mondá sóhajtva – tehát nem kell… Különben ha már itt vagyok, mindegy lett volna!

Mégis hevesen megszorította kartársának kezét és mosolyogva, az élet örömétől eltelve, a diadalmas jövendőben bizakodva fogott kezet a kissé későn érkezett orvosokkal. Szép svádáját is visszakapta: szép frázisban dicsérte a friss széna illatát és úgyszólván ő kommandirozott, hogy kezdhetik.

Kezdették. A tábornok számolt… Asztalos Aurél fegyvere dördült el előbb. Az Annie bátyja nem látszott egy pillanatig. A másik pillanatban a kristálytiszta levegőben egy élesen rajzolt fejet látott Asztalos Aurél. Ugyanazt az arczot látta, mint a mit egyszer kis fiú korában: egy közkatonáét, a ki az udvarukon agyonlőtt egy kutyát. A gróf félszemét behunyta, czélzásában kegyetlenség és egyszersmind nyugodt bizonyosság volt. Az ujságíró kissé fázott, de azért mosolygott, fejét fölemelte… Dördülés, füst, aztán egy lélegzetvételnyi csend. Asztalos Aurél megingott.

– Megvan! – hangzott föl a tábornok minden izgalom nélkül való hangja.

– Találva van! – kiáltott János és feléje futott.

– Nem, valami kavics fölpattant, megü…

Asztalos Aurél karcsú alakja most felszökkent, megfordúlt maga körül és fehérre változott arczát megmutatta az összes résztvevőknek. Aztán arczczal előre bukott. A mikor fölemelték, leszaggatták róla a ruhát, hogy sebét megkeressék: az életnek már csak annyi jelensége volt meg benne, a mit e földön többé föl nem ismernek és halálnak mondanak. Az orvosok kivették órájukat és úgy hallgatták a szívét. Az óra ketyegése hallatszott, a szívé nem. Az egyik orvos mondta a technikus terminust, a másik, ama rendes szókimondó pedig szólt:

– Biz’ ez meghalt.

Az urak levették kalapjaikat, a katonák is. Helynélküli János letérdelt mellé még mindig kellemes tekintetű nyitott szemét megcsókolta és mondá:

– Szegény, érezte, hogy ez lesz a vége. És mégis. Egy asszonyért, a ki senkije, ideállt. Ismerjék el az urak, hogy ez valami. Szépen viselte magát, úgy-e? Gróf úr – folytatá emeltebb hangon – nem tiszteli meg magát azzal, hogy kezet fogjon vele?

Az Annie bátyja kezet fogott a halottal. De vajjon az volt-e csakugyan? Lehet-e, hogy az életnek ennyi akaratát megállítsa egy piszkos kis darab ólom? A szőke fürtös jól ápolt fej nyitott szemeivel közömbösen nézett. Lehet, hogy körülötte és benne még viadalok folytak. Ki tudja, hogy a míg friss a halál, a míg a lélek nem szokott hozzá, mint verdes fekete szárnyaival? Milyenek lehetnek a vég első pillanatai? Keserves leszámolás-e vagy könnyű és boldog átmenet?

– Ezt föl nem élesztjük! – mondá az okosabbik orvos János felé fordulva, a ki a halott mellett térdelt és szólongatta:

– Még sem hittem, hogy így lesz. Nézzék, milyen fiatal. Nagy ember lett volna belőle. És most fuccs! Nekünk kár, neki nem… Nézzék, olyan, mint egy leány… Lehajolt hozzá, a fülébe sugta…

– Ha az enyémet látja, a nyakát csókolom!

… Aztán kocsira tették. A zsandártiszt és a bajtárs ölükbe fogták a fejét, hogy ne rázódjék. Vitték be villámgyors diadalainak a színhelyére, abba a sokadalomba, hol a természetes halált is oly szép sikerrel kerülik el. És útjok a herczeg palotája előtt vitt el. A kocsis épp az előtt kötött kereket.

A fenség már ébren, hálóköntössé alakított katona köpönyegben föl és alá sétált, élvezte a kora reggelt; mindig szeretett igen korán felkelni. Koronként ki is tekintgetett kertjének aranyozott vasrácsán, mert ilyenkor már jártak-keltek arra tiszteletteljes, de inkább a jómódú polgársághoz tartozó kiváncsiak. Szalutált nekik vissza és szintén igen szivélyesen köszönt vissza a zsandártisztnek, a ki a kocsiban – tőle telhetőleg – kihúzta magát, a mint meglátta ő fenségét, a ki egyszerre rosszat sejtett. Megállította a kocsit, fölintette a katonát:

– Mi az, mi történt, mit csináltak?

– Találták, meghalt.

– A publiczista?

– Az.

Ő fensége rövidre nyirt haja alatt elvörösödött, úgy meg volt hatva.

– A szentségeket sem lehetett neki föladni?

– Nem.

– Szegény fiatalember!

Ő fensége könnyezett, hangtalanul bár, de határozottan könnyezve sírt. És a hangja is el volt fogódva, a mint megszólalt:

– A magyar nemzet lovagias nemzet. Ez a fiatal ember lovagias tagja volt. Feljogosítom, hogy megmondhassa mindenkinek. És a barátjai, ha akarják, ki is írhatják ezt a salzburgi napi közlönyben!

A herczeg szalutált, sarkon fordult és megindult a Juli szobája felé.

Juli szívből jövő althangja fölverte a herczegi palotát, a fürdőt, a havasokat:

– Minek avatkozott bele, miért avatkozott bele? Megmondtam, hogy ne avatkozzék bele! – kiáltotta és a tulajdon haját kibontva alig felöltözködve járt-kelt, fuldokolt, zokogott és könnyei úgy ömlöttek, buzogtak, zuhogtak, annyi zaj közepette és oly bőséggel, valamint a gasteini vizek. Jó volt e nő, de miért lett volna jobb a kelleténél és nem vette a más szerencsétlenségét magára. Önvádjának s könnyeinek árjában, hogy el nem merült, attól megőrizte az egészséges és bátor természete, valamint a fenség ellágyult hangja, bölcs figyelmeztetése:

– Gavallér volt, igazi magyar gavallér. Írni fogok az anyjának. Sajátkezűleg. A mit megígértem, azt meg is tartom. Kötelesség. De te halálos betegre sírod magad. Sok időre ágyba kell feküdnöd. Szívbajt kaphatsz. Mi lesz akkor velem? Öreg ember vagyok és az eset megrázott. Valóban.

Még a fenség kapaszkodott az asszonyba, a ki a fájdalomban megpuhulva is erős, kemény és bátor maradt. Kisérő nélkül egymagában ment el a halotthoz, hogy megnézné, rendesen imádkoznak-e mellette s ő maga is mondana érte egy Miatyánkot. Más szerető ilyen energikus lépésre csak akkor képes, ha visszaveendő és megsemmisítésre váró leveleket keres. De Juli sohasem írt, csak sürgönyzött s kisebb aranytárgyakat küldvén, azokkal üzent. Nem volt mitől tartania, sőt szive belsejében mind azért lázongott, hogy vajha kisült volna reá minden, az a mit a gyilkos – Annie bátyját így nevezte – mondott róla, csak ez a szép és kedves magyar fiatal ember maradt volna meg! És a mikor a hotel szobában fölállított ravatal mellett végre egyedül volt, gyengéden megölelte a halottat és ama magyar szavak közül, melyeket tőle tanult, ezeket suttogta a néma fejnek:

– Szeretlek… Te… vagy… enyém!

Aztán behivta az apáczát és azzal együtt kicsinosította az elmult kedvest. Fésüt kért, megfésülte, ujra megkötötte selyem nyakravalóját. Végül megcsókolta kezét, ámde a maga brillántos ujjait is hozzáértette a hideg ajkakhoz. Miért cselekedte ezt? Így szokták azelőtt vagy szimbolum volt ebben is? A kölcsönös kézcsók azt jelentette, hogy kölcsönösen megbocsájtanak egymásnak? Senkinek másnak, csak az apáczának lett volna joga erről kérdezősködni. Az egyszerű stájer lány azonban csendesen imádkozott és néma alázatosságát egyformán osztotta meg az ismeretlen halott és az ismert courtisane között.

… Elkövetkezett azonban a temetés. Csakugyan ama rikítóan zöld hantok alá tették, a melyekre nemrégen olyan határozott ellenszenvvel nézett Asztalos Aurél. A temetésre a fenség is majdnem elment, de bizonyos titkos sürgönyváltások után mégis otthon maradt. De ott voltak összes szolgái és természetesen maga Juli is, balján egy jezsuitaatyával, a fenség gyóntatójával, a kit külön ez alkalomra ide sürgönyöztek. A fiatalabb nemzedékből való atya fehér kezét a fenség barátnőjének fekete keztyüs kezén nyugtatta, nyilván a vigasztalás szavait intézte az asszonyhoz, a ki fájdalmában csaknem vigyázatlan kezdett lenni, hangosan sírt, sőt a gyűlölet legmagasabb és legkeresetlenebb hangján emlékezett meg a gyilkosról.

És elmondta mindenkinek:

– A fenség gondoskodni fog róla, hogy ezek után az az ember Magyarországon ne játszhasson szerepet. Karrier kell neki? Kötél!

És ezen a ponton, bárha legkevésbbé sem beszéltek össze, tökéletesen egy véleményen voltak egy fiatalemberrel, a ki szokatlan szabású szalonkabátjában mindenkinek feltünt. A halottas kocsit – Helynélküli Jánossal együtt – legelsőnek követte és lázító szavaknak az intonálása közben hangosan sírt, mint szegény asszonyok. Samu volt, a becsületes Samu, ki eljött lassan működő barátját siettetni és a mikor megérkezett: barátjából, terveiből, pénzéből, egész életének föláldozásából nem talált semmit. Mind benne volt egy csukott koporsóban. Még halálában is hitt barátjában, de mivel anyagiakban most már absolute nem volt tehetős: körülnézett az Aurél szobájában, nem talál-e valami megmenthető értéket? Két nagy doboz föl sem bontott finom parfumeot talált, elpakolta és félig sírva, félig nevetve mondá:

– A tejeldét – elvitte. A trafik – füstbe ment. Ebből nyitok egy kis parfume üzletet… De minek volt ennyi szagos viz?

… Annie pedig… Igen, Annie! A bátyja bizonyára vasutra tette a családját, a mikor ő lehajtatott a völgybe, hogy nagy mértékben exponálja magát. A családját e férfi bizonyára szerette és volt még benne annyi gyöngédség, hogy előre is óvja őket mindenféle kellemetlenségtől. És a kis szeszélyes, bájos és vakmerően kiváncsi comtesse a nagy dolgot bizonyára a messze távolban tudta meg. Oly messziségben, a hol az ilyesmit a legokosabb női fejecske is alig érti meg. Csak megrebben, összerázkódik, belebámul a csúf titkokkal teli világba: mi ez, mi történt, lehet-e igaz és az ő bátyja éppen!

– Miért tette? Tudni akarom. Mondja meg?

– Egy asszonyt védett.

– Egy asszonyt?

– A ki a szeretője volt. És magához tolakodott.

A bátor leány és a protestáns mágnás lehettek olyan határozott karakterek, hogy ilyen egyenesen beszéltek az egészről. Vagy bujkáltak egymás elől és két egy húsból való szívet mindörökre elválasztott egy idegen kiontott vére? Minden oly komplikált és minden olyan egyszerű, a mi emberekkel és azok körül történik. Történhettek: kanapén való fekvések hónapokon át, le nem vetköződések, a végtelenbe való gyásza egy leánynak, a kivel birni nem lehet. A papszabó fiának árnyéka fekete posztóval borít be egy eddig patriarchalis boldogságban élő rendkívül önérzetes mágnás családot. És a folyton lefüggönyözött szobában fölvillannak vad vallomások:

– Maga megölte. Tudja meg, hogy az uramat ölte meg, a felesége voltam egészen!

– A sírból kivenném, ujra megölném ezért!

– Megölheti. Én mégis az övé maradok.

És marad. Kivágott, nagy toiletteben látni gyönyörű mágnás leányokat, a kik úgy bánnak kérőikkel, miként Portia. És szépségüket, virágzó életerejüket őrzik mosolyogva és kegyetlenül. Mért hogy lányok maradnak? A kezüket bírja egy árnyék?

Mindez azonban egy másik regény. És mert nincs minek sem kezdete és nincs vége sem, habár silány pointeok magukat végnek nevezik és árulják is, ime:

A könnyárban fürdő és a bánattól nem látó szempár fölszárad és lát egyszerre a mikor nyilvánvaló lesz, hogy más asszony csókját csókolta le egy büszke ajak egy hazug szájról. És a teli, szüziességében megzavart gyönyörű test egy darabon még utálja és szégyenli magát; de lassan-lassan kifárad a rossz érzésekben; elcsittul a jó egészséges álmokban, megujhodik az ábrándozásokban és erőltetnie kell magát, hogy emlékezzen. Aztán jön a férj… Mennyivel, de mennyivel több titok nyugszik a szívekben, alszik el: indulataiban, múlik el: elmúlásában! Sokkal több, mint a mennyit e szívek sejtenek!

… És a föld alá helyhezett hősünknek anyja? Az író itt nem tud semmit mondani, – a hangja elfogy.

A BÖLÉNY.

Szeptemberben, éjjel, vadászatról jőve, Wejér Ábrám pihenőt sem engedett a kéjtől, fáradságtól kiállott vendégeknek, megcsendítette a várkastély harangját, megfúvatta a kürtöket. «Tornára!» kiabálták a huszárok, sipogta a komornyik.

A lovardában készen volt a tornára minden. A luszterok ragyogtak, a dámák páholyai fölé boróka-fenyő baldachint emelének a darabontok, a tölgy asztalokon már édesen-kéken füstölt a mazsolás puncs…

Az öreg Taroczkay Gergely gróf vezette befelé Perei Krisztinát; az ősz dáma helyet foglalt, mosolyogva bólintott mindenfelé, aztán stecherjét folyton reszkető kézzel, de folyton-folyvást szeménél tartotta. A dámák, a leányok az urak betolulván, mélyen meghajoltak előtte, Wejér Ábrám megcsókolta nénje homlokát és intett a zöldruhás versenymesternek, hogy kezdődhetik.

Apróságokkal kezdték. Szentkereki Pali ezüst tallérokat tartott két ujja között és Wejér Ábrám hosszucsövü pisztolylyal lövöldözött arra. Kilenczszer kilőtte, tizedszerre szinte elhibázta és egy kicsit szakított a Szentkereki körméből. Perei Krisztina deakulum flastromot tett rája, aztán Pali lőtt tizszer s talált mind a tizszer.

Az asszonyok beszélgettek ezalatt. Ezt már megszokták. Más következék, valóságos torna. Két mezőségi mágnás fényes pánczélinget öltött, lóra ült s ugy ment egymásnak. Közöttük Wejér Ábrám lovagló korbácscsal ingerelte egymásra a két paripát, még jobban a két embert. Rövid nyaka egészen vörös lett azalatt, kicsiny homlokán megdagadtak az erek, verességet árasztván rövidre nyirt, ősz haja alá.

– Ne hagyd magad, üssed, öld meg…! – kiáltá hol egyik, hol másiknak.

Azok egészen neki tüzesedtek. A mélységes csendben fogcsikorgást és egy galambszivü mellecske hangos, gyors pihegését lehetett hallani. Perei Krisztina még reszketőbb kézzel szorította szeméhez okuláréja fogantyuját…

Egyszerre mindenki elnevette magát.

Gógé a czigány peczér állt az ajtóban, kitátott szájjal, felhuzott szemöldökkel, fehéren, mint a kréta. Valamit akart mondani, de nem tudott, mutatta véresre mart karját, kimarjult kezét, melyen hiányzott egy ujj.

– Megette… megette… nyögte ki végre nagy kinosan.

*

Egy hajtó – havasi oláh, Harhula nevü – holttestét hozták be az udvarra. Medvére lesett a radinoti rengetegben, ura parancsából, hogy majd jelentse neki. Nagyon hamar találkozott a medvével, tüzelnie kellett rája, előszörre elhibázta, aztán meg a megereszkedett puskapor nem fogott tüzet. Nagyon megcsufolta a féreg, nem hagyott rajta emberi ábrázatot…

Ábrám gróf ott hagyta a tornát, kiment megnézni a testet. Két oláh, szinte Harhulák, ott állottak a halott fölött, kezükben fáklyával. Hidegek voltak, mint a szeptemberi éjjel és az urnak minden kérdésére csak egy-egy szóval feleltek. Azzal sem törődének, hogy Wejér Ábrám lehajol a halott társukhoz és szeliden, gondosan megigazítja a fejét, szólongatja, mint egy gyermeket.

– Tor lesz? – kérdezte az egyik.

– Hozzátok be, erre! – mondta a gróf.

A testet letakarták egy fekete atlasz szoknyával, melyet Luigi, a komornyik teremtett elő, aztán bevitték a lovardába. Ott letették a középre, az ur viaszgyertyákat állíttatott melléje és őrizetére alabárdost hivott. Azután pópákért küldött a szomszéd falukba, elhozatta mind.

– Huzzátok ki az ágyából, a melyik nem akar.

Csendben várták a papokat. A leányok czitromvizet ittak, a dámák meg az urak csendesen szörpölgették a forró puncsot. Ábrám gróf leült a nénje mellé és hallgatott.

Jöttek a pópák, hat elvadult arczu, nagy fekete szakállu, szál legény. Misének öltözve, teljes ornátusban. Megálltak a holttest fölött és énekelték kórusban a halotti éneket.

– Krisztina néném, a keszkenőjét! – szólt Wejér Ábrám és apró keselyüszemeiben nagy könnycseppeket morzsolt szét.

*

Hajnal felé elásta Harhula Pétert a másik két Harhula. Még csak három óra volt; hatkor kelni kell: az urak nem tartották érdemesnek lefeküdni. Ábrám grófnak jó kedve kerekedett megint. Felöltözködött tetőtől talpig pánczélba és mérkőzésre hivta a két mezőségi gavallért. Mindjárt-mindjárt sarokba szoritotta őket és a hogy cselei sikerültek: aczélkaczagása nagy visszhangot vert az elcsendesedett szálában. Ingerkedett velük, gunyolta őket, de egyszerre csak a szeméhez kapott: megint arra vette magát a vér, a két paripa helyett két tüzes vermet látott.

Elfelejtkezett arról is, hogy asszonyok vannak még itt, hogy Perei Krisztina nénje hallja és elbődült mint egy bölény. Leszállt a lóról, szégyenkezve, támolyogva és szó nélkül háló kamrájába ment.

*

Hat órakor, reggel, Luigi sorra járta a vendégek szobáit, meggyujtotta a gyertyákat, teletömte elemózsiával a vadásztáskákat. Egy pár percz mulva indult az egész társaság, hajtóstul, cselédestül a rengeteg felé.

A tűz irányába mentek, hol Wejér Ábrámnak kellett várakozni reájuk, rendes szokása szerint, mert a gazda mindig serényebb volt vendégeinél.

Ott is találták, a kicsiny vadászával, egy tömzsi parasztgyerekkel együtt. Övig pőrére vetkőzve ott állt a tűz mellett, a gyermek meg vadászkürtből forrásvizzel öntözte. Az óriás mell párolgott, tüzelt, mig környöskörül dér feküdt az avaron és a tölgyek lombjai vörösre csipve, fázósan zizegtek.

Tél volt már itten és a fára mászott hajtók látták, hogy a hegyek alja is fehér már. «Hó van!»

Mindannyiuknak különös jó kedvük támadt. Nagyokat huztak a rozsólisos palaczkból. Ábrám gróf tréfásan magához szorította egycsövü Lazaro Lazariniját és jelt adott a kürtösöknek.

Megindultak lefelé a ritkás erdő avarján. Szólott a kürt, csaholtak a kutyák, a lovak nyerítettek alant.

A ház ura maradt hátul, a gyerekkel. Minduntalan meg-megállt s odaszólt a gyereknek:

– Kölyök, a vállad! Belé-beléfogódzott, mert tartott attól, hogy elesik. Szemei mindegyre kápráztak; minduntalan tüzes kereket, halmokat, veres fákat látott. Majd egyszerre teljes sötétség borította el, nem látott semmit.

Belefogódzott egy fiatal cserbe és megrázta azt:

– Nem látok, nem látok semmit! – ordítá és vak dühében szinte kitépte a fát.

Alant a völgyben gazdáikra lelt paripák vidáman nyerítettek. Az erdőmester egy sziklahasadékból jelölte a helyeket… az első igazi kürtszó remegtette meg a szeptemberi reggel szűz csendességét.

És neki le kellett ülni a fa alá, tehetetlenül, mint egy böngészésben kifáradt pulyának.

I.

Még egyszer, – egy napig – látott, azután megvakult egészen. Nem lehetett segíteni rajta; huga a ki udvari dáma volt Bécsben, hiába küldte le a leghiresebb bécsi szemorvost. A látó idegei sorvadtak el tökéletesen és egy véghetetlen barna tömeg volt körülötte az egész világ: a piros arczu szelid leányok, a hollófekete szelidithetlen paripák, mosolygós mezőségek, elvadult erdők komor belseje… Mindent, a mit csak szeretett a világon s mindaz, a mi az övé volt, azokkal nem bírt, azoknak nem parancsolt többé.

Ébren volt éjszakákon át és nyögött. Perei Krisztina, néhai anyjának özvegyen maradt huga néha lejött hozzá a felső traktusból és fölvervén Luigit, bejelentette magát. Együtt töltöttek el sok álmatlan éjszakát. Az idős dáma leült öcscse ágyának szélére és családjáról való történeteket beszélt el neki. Emlékezett egy asszonyról és kárhoztatta azt, mert rossz vért hozott be a familiába. Beszélt neki apjáról, annak gyermekkoráról, mely szakasztott olyan volt, mint az Ábrámé. Elbeszélte neki azt a történetet, melyre Wejér gróf már csak homályosan emlékezett. A mikor apját, a főispánt a vármegye gyülésén szonika föl akarták konczolni. Egyedül ő, a hat éves gyerek védte, kicsiny, gála kardját fogván az alispánékra… Elregélte azt is, a mikor apja először ültette lóra… Négy éves volt, de olyan nagy és erős, mint egy tiz éves gyerek… leesett kétszer, háromszor, de nem sírt. Akkor sem sírt, mikor apja megverte olyan kegyetlenül, hogy szinte összetört belé minden csontja…

A vak ember arcza kiveresedett, a mint az apjától ötven esztendők előtt kapott ütlegekre gondolt.

– Vad voltál, tüzes voltál, egyszer majd lelőtted a tulajdon édes apádat!

– Igazságtalanul vert meg, most is mondom, igazságtalan volt akkor… mormogta Ábrám, nénjének kicsiny fehér kezét odanyomva forró homlokához.

Igy virradt rájuk akárhányszor. A mikor álmatlan volt Ábrám, Perei Krisztina mindjárt megérezte, mindjárt ott volt. Jött egészen fehérben. Abban a hálóköntösben, melyben urát fogadta, de haja, de arcza egészen olyan volt már, mint a milyen rajta a hollandus vászon. És az egész várban nem emlékezett rája másmilyennek senki… Csak Luigi, a komornyik emlegette, hogy ezelőtt husz évvel még nagyon szeretett kártyázni…

Most is egy nap, hogy öcscsét mulattassa, előhozakodott a pohárszékből valami régi kártyákkal. De csak némely figurákat ismert már. Abbanhagyták és beszélgettek. Néha mindennap, néha meg egy hétig sem látták egymást. Ábrám egyre aludt. Sosem ivott bort, de most sokat és különösen nehéz fajtákat ivott, hogy elkábitsa magát. Egyszer oszt azt is abban kellett hagyni: az ital nem bírt többé vele. Ihatta kupástól, nem érezte meg.

Tél jött. A völgybe vezető utakat egészen elállotta a hó. Sem a faluba, sem a várba nem szállt még egy idegen madár sem. Ragyogó, világos, csendes éjszaka volt az, a mi leszállt reájuk. A verebek potyogtak lefelé az ereszről, a komondorok behuzódtak a szinekbe. Nem járt sehol senki.

Ábrám kiült az erkélyre és belémeredt a fehérségbe, hátha megérzi vagy egyszer ha csak egyetlen csillanását. Hallgatta, nem nyikorog-e erre valamely szekér, nem ugat-e tulnan a falu felől valami idetévedt ordas… Egyszer mintha hallotta volna a jól ismert vonítást, kiabált a puskája után. Virág, az egyik czigánypeczér kihozta neki a hires Lazaro Lazarinit.

Tessék!

Ábrám gróf leejtette kezéből a fegyvert és ráordított a czigányra:

– Mit vihogsz, gazember!

Meg akarta csapatni. Voltak napjai, a mikor mindenkit meg akart veretni. Ide legközelebb eső faluját, a verbéniaiakat, kiket tiz esztendővel hamarabb szabadított föl az általános fölszabaditás ideje előtt, de kiket még most is jobbágyainak nézett. Kik még mind az ő földjét szántották, erdejét tüzelték, zsarnokságát nyögték. Ezt a fél székely, fél oláh keveréket, kik között – csodálatraméltó – nem egy legény hasonlított reá. Olyan nagy fejüek, olyan sürü hajuak, szögletes, Hephaistos-mellüek voltak mint ő. Reményteljes állapotban levő szép fekete asszonyok álmodtak tán róla, a mindenható urról, kinek nem sok szavába került volna, hogy fölelevenitse egy elévült jogát, a jus primaeről… A mi néha tán eszébe is jutott Ábrámnak…

Verni, ütni, ölni. Ádáz vérének vér után való vágyakozása talán sohasem volt olyan erős, mint most, a mikor a csinyt tevő béres is elfutott előle. Dühvel és utálattal töltötte el tehetetlensége és szerette volna szemeit kivájni, mert nem tudott az meglátni még csak egy pusztát sem abból a temérdek hóból, mely vadászlovak patái alatt nyikorog, vad vértől piros most mindenfelé…

II.

A tél mind erősebb lett. A hó megfagyott; még az árkokban is úgy összeállott, hogy megbirta a szekeret. Jöttek a kis-páli várhoz az urak, régi czimborák. De a kapuk be voltak zárva mindenfelől, hiába zörgetének. Ábrám nem bocsátott be senkit. Még Perei Krisztinát is elküldte Kolozsvárra, szinházba, mint ilyenkor rendesen. A magányosság még egy kissé hűtötte vérét, nem volt kivel mérkőznie, kivel zsarnokoskodnia, kivel – nagylelküsködnie. A számtartót, a belső tiszteket is bekergette a falubeli kastélyba; nem maradt itt némi cselédségen, nehány lovászon, Luigin és a kis vadászgyereken kivül senki.

A felső traktusban egyedül lakott a Perei Krisztina kisasszonya, egy húsz éves, csendes, satnya leány, a kit Penészvirágnak hivott itt mindenki. Most ezzel együtt költötték el az estebédet, szótlanul, komoran. A leány ugyszólván még lélekzeni se mert és egyszer, a mikor véletlenül megfogta a vak ember kezét, a félelemtől elfakadt sírva. Ábrám gróf a sírástól nedves, forró kis arczot magához vonta és hosszan, hevesen odaszorította arczához, mormogván mellé egy pár szives szót…

Aztán nem ettek többet együtt.