Part 10

– Az ujságíró czéhből addig nem lesz semmi, a míg nem él coelibátusban, mint a római katolikus papság. Nőtlenségi fogadalmat kell tenni. Kötelező mindenkire. A jó istenről nem szólva, a katoliczizmus mindent ennek köszönhet. Az asszony, a gyerek, az egy család iránt való kötelesség, útját állja, sőt megellenzi a nagy kötelességeket. A hitvestárstól, a törvényes gyerektől nem lehet írni. A házas ujságíró ruhát ír, húst ír, kávét ír, pelenkát ír. Az asszony mondja otthon: «Maga szamár mért nem vette el. A pénzt el kell venni!» Ha kiadó volnék, mindjárt elkergetném azt a munkatársamat, a ki megházasodik. Biztos, hogy gyenge jellem, becsapták, nem tudott ellentállni. És milyen lesz még! Most már kétszeresen félti a bőrét; először nem magáért. És ez kifogásnak is jó. «Én igyam meg a levét?» Mondja és nem teszi. «Én hagyjam itt a helyemet, a biztosat, a meleget? Ilyen semmiségért?» A semmiség: a becsülete. Sőt nemcsak az övé: a másoké is. Sokszor annál is több: az igazság. A házas ujságíró olyan, mint a kutya, a melynek koloncz van a nyakán, kosár a száján. És miattuk megy visszafelé a világ. Hatalomra kaptunk, valamint a papok, úgy is viselkedünk, mintha azok lennénk és rosszabbak vagyunk náluk. A papok között mégis akadnak olyanok, a kik hisznek is. És közöttünk? Ők legalább fanatikusak. Mit teszünk mi? Minden művészetünket összeszedjük, hogy egy dologról az ellenkezőjét mondjuk el annak, a mit gondolunk. De a házasság a fő bűn. No meg a színésznők. A legszebb, legfrisebb rajongásokat foglalják maguknak. Minden színésznőt kihordatnék a határra…

Az ifju ember nyilvánvalóan nem volt rendszeres elme. De alkalmasint nem is akart ezúttal rendszeres szónoklatot tartani; inkább az volt a törekvése, hogy vendégét szórakoztassa ezen az éjszakán. Soha ilyen őszinte éjszakát, mint itt a havasok között. Valóban néma volt és valóban sötét, komoly éjszaka, a melynek – úgy tetszik – sohasem lesz vége. Az idősebb ujságíró mégis aggodalommal nézte az ablakot: mikor melegedik, ritkul odakint a feketeség. De most még csak sűrűsödött és az a fehérség, a melytől megrémült, csak a felhők mozgolódása. Fölsóhajtott:

– Csak aludni tudnék!

Pedig nem is akart, nem is mert és a mikor kartársa – gyöngédségből – a fal felé fordult, ő kérte, hogy beszéljen még. Az szívesen cselekedte, de fogadkozása ellenére mindig csak a mesterségéről volt mondani valója:

– Az ujságírót szereti az isten és jól bánik vele. Nem vette-e észre? Mi nyavalyásak vagyunk és egészségesebbek vagyunk, mint a mészárosok. Százszor annyit élünk, mint más és mégis élünk addig, mint a gyógyszerészek, ügyvédek vagy temetésrendezők. Bejön közénk egy nyaviga, görvélyes, rajta az angol kór nyomai. A lélek csak hálni jár csúf, vézna testébe. Más mesterségen ez ki nem telelne; itt: kitisztul, még meg is szépül. Egy rosz esőköpönyegben és kis színes filcz kalapban jelentkezik, hogy feljött az egészséges vidékről, az anyja emlője mellől. És prémes kabátja lesz, czilindere lesz Pesten. De furcsa is! Mikor temettek mi közülünk? Vagy tíz esztendeje meghalt valaki az ujságírók közül, nem volt még harmincz éves. Ebből a tragikumból élünk. Az izgalom határozottan jót tesz. Hogy az ember ki ne jőjjön a lázból, a gázzal – robbanó és világító gázokkal – tele levegőből. Külön mikrobáink vannak nekünk, hogy a többi górcsövi vadállat nem bír vérünkhöz férkőzni? Élettani csuda a mi dolgunk és nyilván külön gondja van rá az istennek. Máskép nem is lehet! Én elhiszem, hogy valamire való ujságírót a golyó sem fogja!

– Csak vigasztaljon, vigasztaljon!

János némi megvetéssel nézett hálótársára; csak annyival, a mennyit a vendégszeretet megenged:

– Maga barátom, maga más. Csak az eszével van a mi pályánkon. Maga csak olyan talmi lovagja a napnak.

– A nap lovagja?!

– Az, az. Annak kellene lennie. Úgy kellene, hogy azok legyünk. Kísérni a napot, teljes fegyverzetben. Vívni, verekedni, szenvedni, ölni vagy meghalni készen azért az ideáért, a mit fölvet. Ki ezért, ki azért, kinek mi áll a kezéhez. Lesni az ügyet, virrasztani fölötte, marakodni, veszekedni miatta. Szép tempóban, urasan, katonásan, mint egy lovaghoz illik.

Siralomházi hangulata daczára, Aurél valahogyan mégis figyelt. De a definicziót, a mely most alakult ki a homályból, nem értette:

– A nap lovagja! – mondá. – Szép szó, de nem értem.

– Érezni kell ezt és nem érteni. Egészen tisztában magam sem vagyok vele. Valami olyant gondolok, hogyha valakinek nem szabad czinikusnak lenni, nekünk nem szabad. Nekünk: papnak, tanítónak és katonának kell lenni egy személyben. Hittel teljesnek, tudósnak, jónak és elszántnak. Valami újkori lovagfélének, a ki a naphoz szegődött gardenak. Mindennap ujra kezdeni a munkát. És minden nappal úgy végezni, hogy a következendő jobb, tisztább, szebb és bátorságosabb legyen. A vezérczikkírók ezt jövendőnek nevezik és alaposan kompromittálták. A minthogy lassanként kezdenek bennünk nem hinni és kezdenek belőlünk kiábrándulni. «Mivel jobb ez nálunk?» – kérdik, a kik kivülünk vannak. «Honnan az ahhoz való joga, hogy bennünket felizgasson, irányítson, vezessen, védjen, tanítson? Különb ez nálam? Hol az isteni jel rajta?»

– Isteni jel? Szegény, csúf, éhes és esendő emberek vagyunk. A nemzet pedig szegény.

A kis ujságiró dühbe borult:

– Egy csomó. – részint felnőtt – ember, összekerül egy helyiségben, a hol nagyrészt puhafa íróasztalok vannak. Ír, ír. Állanak – egy közeli helyiségben – mesteremberek, akik ólomdarabokat kapkodnak ki a szekrényből és a míg ezt cselekszik, papirszeletekre néznek; rosz papirosra, a melynek csak az egyik fele van beírva. Akkor egy nagy csúf aczélalkotmányt befűtenek villammal vagy gőzzel. Mindjárt, mindjárt meglesz ezeknek az egymásba kapcsolódásából az ujság. Az erő. A hatalom. Nem hiába irígykednek rá a császárok: nagyobb, mint a császárságé. De vajjon van-e rá joga, hogy nagyobb legyen? Alkotmányos-e, igazságos-e, ha nem megkülönböztetett emberek írják? Kisebb, nagyobb, komikusabb, komolyabb hősök. A kik az elhivattatást, a martiriumot keresik ott a fenyőasztaloknál. Félkéz kalmárok, bomlott fantáziáju szépirodalmárok ne jőjjenek ide! Ezek rontanak el mindent. Maga is. Jönnek élvezni a hatalmat és leszedni a tejfölét. És kibujnak, félnek…

– Engem gondol! – mondá Asztalos Aurél apathikusan.

– Magáról most nincs szó. Maga kutyaszorítóba került, de legalább – a mesterséghez méltóan – levonja a következéseit. Soha nem tette ki a mellét semmiért, a mi értékes, nemes, a mi valami. És úgy került, hogy odaállott – ha kell – meghalni egy rossz nő becsületéért. Ebben van valami végzetes és van valami eszme is. Ferde helyzet, de érdekes. Büntetésnek látszik; de szép. A más maitresseért elpusztulni – esetleg – erre is csak ujságíró képes.

– Igaza van, ostobaság volt. De –

– Ne bántsam? Helyes. Hagyjuk ezt. Diszkrét ügyek. Valamivel csak agyon kell ütni az éjszakát! Nincs valami írni valója, szokásból, babonából? Nem ír az anyjának?

Asztalos Aurél nem felelt. Behúnyta szemeit és az alvás fölfogásával zárkózott el a szegény ujságíró bizony némelykor kiméletlen beszédétől. Értelmét egy kissé érdekelte is, a mit a furcsa ember beszélt; de szívéhez nem férkőzött egyetlenegy példája és tanítása se. Mindjobban belemerült csökönyös önzésébe és mély bánattal, fellángoló haraggal gondolt arra, hogy odaengedte magát sodortatni, a hová jutott. A tehetetlen dühtől, hogy mindezt nem lehet jóvátenni, szinte elalélt. Csukott szeme, halotthalvány arcza megrémítette éjszakai bajtársát:

– Alszik – kérdé s meghallgatta lélekzését és szívverését. Konstatálta, hogy «csak alszik» s a közös paplant egészen ráborította. Sőt a lábán külön szépen megigazgatta. Ő maga pedig takaró nélkül meglapult a hideg fal mellett és onnan nézte társa arczát, a melyet egyszerre hőség vagy pirosság öntött el. Szeme két szögletében egy könnycsepp jelent meg. Az izgága bajtárs asszonyos jósága – úgy látszik megszégyenítette és meghatotta. Viszont ez is, mintha restelte volna, hogy rajtakapták.

– Maga mégis jó hozzám! – mondá Asztalos Aurél. – Mondja csak, mi annak az oka, hogy maga még ahhoz is jó, a kit nem szeret?!

– Én nem vagyok jó senkihez. Van nehány elvem, ez az egész. A házi, a lágy jóságra nem adok semmit; fütyülök rá! Inkább legyen valaki rossz, de határozottan! Azzal ütközni lehet. A mazna, alkalmi, szánalmi és isten tudja miféle puha jóság: egyenesen ártalmas. Ezt nem bántom, mert vemhes, beteg, öreg, fiatal, barátom, rokonom, a szeretőm egykori szeretője – nem volna szép! – nem tudja védeni magát, – visszabánthat! A bőrét kell lehúzni! Nem leszek hóhér! – mondja az ujságíró. – De az legyél, ha arra jelöltettél. Volt egyszer egy szerkesztőm, azt mondta: János úr az én lapomban dicsérhet megkérdezés nélkül, bántani azonban nem szabad senkit, ha csak előbb nem szól nekem. Jószívű volt, ravasz volt, azt hitte, hogy akkor őt sem bántják? Büntetni az emberek nem mernek a maguk bűne miatt. Ha nekem hatalmam volna, vértörvényszéket állítanék fel…

– De rossz magának! Maga gyűlöli az embereket.

– És senki jobban nem szereti őket, mint én. Fájdalommal, szerelemmel, elkeseredéssel és hittel. Néhány évvel ezelőtt én is úgy éltem a világon, mint maguk. Én is belekerültem az áramlatba: jól élni, finoman, pénzt szerezni, mutatni, hogy valaki vagyok. Közelébe jutni szinésznőknek. Befolyásos politikusoknak. Tolni az alapjukat, neki támasztva fejet és annak finomabb részleteit. Nem voltam azért olyan ízléstelen, mint maguk. Azért izgágáskodtam. Közben neki is lelkesedtem. A rendőrök néha megvertek, olykor átengedtem magam egy-egy gyönyörű könyv hatásának. (Milyen könyveket írtak már!) Fontoskodónak, összeférhetlennek és affektánsnak tartottak – hiszen tudja. Egészben mégis rossz voltam, mint maguk. Akkor egyszerre szerencsétlenség ért. Életem egyetlen szenvedése.

Mindkét fiatalember ült az ágyban. Hevesen szivaroztak, úgy hogy a füst szinte láthatatlanná tette őket egymás előtt. Ha valaki bejön, megfúl az atmoszférában. Ők belé nevelődtek, megszokták. Jánosnak azonban gyenge szemei voltak, törülgette. És halkan beszélt, úgy hogy barátja egy-egy szót meg is ismételtetett vele. Egyébként – alighanem azért, mert fáztak – lassankint egészen összebujtak. János vendégének a vállán nyugtatta a karját.

– Volt egy kedvesem: mosó és vasaló leány. Ő hordta haza fehérnemüimet. Egyszer aztán végleg nálam maradt. Délben a vendéglőbe jártunk, egyébként otthon kotyvasztottunk. A szoba nem volt nagyobb, mint ez. Egy kis lányunk lett, köztünk aludt. A kis bolond akárhányszor összetévesztett engem az anyjával: tőlem kért enni. Negyedfél évig volt velünk. Az anyja mindig mondta: ez nem marad meg, olyan okos! Egyszer meg is vertem szegény asszonyt ezért. Neki volt igaza. A kis lány egyszerre néhány hét alatt annyit fejlődött lélekben, hogy valósággal nagy lány lett. Gyengéd volt hozzám, kényeztetett. Kefélte a ruhám, kis tiszta rongyocskával surolta, mosta az arczom. Úgy szólítottam, hogy «anyuska». Az is volt: az édes, jó, szép anyám. A testvérem, a szerelmesem, a ki a bút kikaczagta a lelkemből. Ha a gond megalázott, a szegénység, betegség, vagy fáradtság lenyomta a vállam, ő meglátta, felkúszott az ölembe és – nem mondta, mert a közönséges beszéd silány eszközére nem volt szüksége – éreztette velem, hogy én vagyok az erős, a tökéletes, a kedves, a jó, a gazdag, az egészséges. Nem is volt fogalmam arról, hogy emberi lény ilyen nagy és bájos, ennyire nagylelkű és tökéletes lehessen. A földön kúszó, gyönyörűségben tomboló, nagy kínokban vergődő földi lényeket az előtt mindig csak erősen kifejlett értelmes és ravasz férgeknek néztem, a föld időszaki terményeinek, a kik csak maguk fontoskodnak azzal, hogy valamik és istent is azért gyártottak maguknak, hogy mesterségesen túlozzák a saját jelentőségüket. De mégis kell valaminek lenni annak a fajtának, a melynek ilyen jelensége van, mint az én anyókám. Így lett értékes és jelentőségteljes előttem az ember. Ám egyszerre a kicsiny beteg lett, érthetetlen okokból, a melyeknek az orvosok gaz és ostoba magyarázatát adták. Hogy vele született halála is és tökéletessége csakugyan pusztulásának kezdete volt. Ott ültem mellette, a mikor elmult. Halódva rám-rám nézett és bánatos tekintete elhamvasztott lelkemben mindent, a mi alacsony hitetlenség… Valaminek kell lenni, hogy ilyen nagy szomorúság van, mint a milyen rám borult! És a mikor szemeit behúnyta, nem volt többé: bensőmben leborultam a jelenség előtt, a kit színről-színre láthattam, magaménak mondhattam.

– Nézvén pedig virágok közé helyhezett szelid, de fáradt arczát, hogy a belső sírásban kifáradtam, csaknem összerogytam, mégis gyüjtöttem annyi erőt, a mivel lebirtam önző fájdalmamat. És mind csak gyermekemet nézve, így szóltam: az ember mégis csak valami! Szenvedni, küzködni érte érdemes. Egyebet mit is lehet tenni, a mig e földön vándorlunk?!

– A gyűlölség pedig megkisértett akkor. Voltak olyan pillanataim is, a melyekben minden élőt szerettem volna halott leányom lábai elé kiteríteni. De az őrület hangulatai elcsittultak. Valami küldött: menj és légy jó azokhoz, a kiknek fajtájához tartozott gyermeked. Tégy, ha tudsz – az egész emberiségért. A mennyit tudsz, parirozz ki jövendő szenvedéseiből. És keressed az alkalmat, hogy friss véreddel frissítsed föl a talajt, a melyen házai épülnek…

– De mire képes egy rossz riporter, mint én!?

Az ujságíró egyszerre komikumba csapott át. Nyilván megbánta, hogy – egy éjszakára vállalt – barátja előtt kibontotta a mellét és túltengő szívét, a vérezőt megmutatta neki. De hiába próbált humorizálni, bizony sirt. És az állásbeli ujságíró is könnyezett és – ha lehet hinni az ilyesmiben – nem a saját baján többé!

– Az én bajom még kicsiny a magáéhoz képest! – mondá, mindazonáltal már nem teljes meggyőződéssel.

– És milyen szivesen verekednék én maga helyett! – szólt a másik.

Elcsendesedtek. Aludtak is egy kicsinyt. A zsandár tiszt verte fel őket:

– Föl, föl, hajnal van! Még aludnak. Csak czivilekkel ne kezdjen az ember.

Fölugrottak, hamar fölöltözködtek. Asztalos Aurél fáradt volt; de nyugodtnak látszott. Kérdezte, van-e még ideje néhány levelet írni.

– Nincs, – mondta a túlbuzgó tiszt.

– Nem baj. Így ilyenkor látja az ember, hogy nincs is kinek írnia. Az anyámnak – esetleg – üzenek valamit. Ráérek urak. Mit gondolnak?

A hogy felültek a hotel előtt várakozó landauerre, a bolondos János ismét majmosdit játszott a barátjával. Mimelte, hogy szedi le róla a kellemetlen élősdieket. Valami kómikustól láthatta ezt a tréfát. Nevetve indultak neki a völgynek…

A havas hegyek hátán már nyújtózkodott a nap, sebbel-lobbal siettek el az éjjeli árnyak: egy pillanat és eltünt utolsó sátorfájuk. Az éjszaka hivessége maradt még egy darabon. – A cognacos üveg járt szájról-szájra.

Hajnali párbajnak kissé fázós, de nagy hangulata leszállt a landauer fölé.

– Van-e valami szebb, mint egy ilyen hajnali út? – mondá az egyik. Igaz, a segéd volt. János folytatta tovább kissé következetlen, csak madártávlatból összefüggő és harmonikus nyilatkozatait:

– Én szeretem a párbajt, főképpen odahaza Magyarországon, a hol az egyetlen fix társadalmi intézmény, az egyetlen őszinte érintkezési pont az egymástól elzárkózott osztályok között. Van nekem alkalmam kezet fogni egy gróffal? Jó, lelövöm, aztán odamegyek hozzá: gróf úr, nem úgy akartam, megbocsásson! «Gentleman kötelesség, Ön mást nem tehetett!» és azzal meghal. Meg van az összeolvadás, mi? Tréfa nélkül, van-e valami nagyszerűbb hangulat, mint ez a mostani. Ennek a kartársnak a foga vaczog belül; de leküzdi, mert ez férfias és szép és bár erőlteti, mégis megneveti az én buta viczczeimet. Az ilyesmi neveli a karaktert!

Nem szólt senki a dologhoz; az emberke folytatta szabad előadását:

– Hová lennének a jellemek, ha a párbaj intézményét is beszüntetnék odahaza? Minden jellemnevelésünk, összes bátor és férfias igazságunk ez: ha sértenek, vághatsz, lőhetsz; ha sértel: kiteszed a bőröd, ott hagyhatod a fogadat. És vannak, a kik még ezt is el akarják venni, az egyetlen módot, az egyedüli valamire való eszközt. Hogy nagy baj? Ha három ember hal meg benne egy esztendőben! Mi ez? Kedvezőtlen ez? Három áldozata egy nagy társadalmi korrekturának. Három halál, kevés, semmi.

– Köszönöm szépen!…

– Hogy nem demokratikus társadalmi intézmény. Hosszú lefolyású sorvadások, évekig tartó, ágyhoz kötő lassú betegségek pusztítsák el azokat a demokratákat, a kik legelsőbben is a maguk bőrét akarják megóvni, egy úri baj ellen keresik az óvószert, az ellen harczolnak, kiabálnak és ellopják az időt ezalatt magának a demosnak megóvásától, szörnyű betegségeinek a fölismerésétől és meggyógyításától. Tíz év alatt nincs annyi áldozata a nemes párbajnak, mint a mennyi egy hónap, egy hét alatt az aczélköszörülésnek. Mert az aczélt köszörülni kell. És gyorsan kell. Sajátkezűleg. Igen gyorsan. Már most az a munkás, a kinek ez a kötelessége: folyton és erősen rezeg ebben a műveletben. És a kinek – közöttük – nem elég erős a veséje, vesebajt kap. Belehal. Hogy kell gyorsan köszörülni és még sem rezegni folyton belé: ezt vizsgálják most külföldön, ezer hasonló czélú kisérlet között. Nálunk: a párbajt akarják kikezdeni, meggyengíteni, eltörölni, ha lehet. Ez a mi életmentésünk, ez a mi új berendezkedésünk. A ki kezdi, a ki csinálja, ki kellene kergetni az országból, de rőffel!

– Agyonlövetni mind! – nyilatkozott kellő rövidséggel a zsandár.

– És még ujságírók is akadnak! – méltatlankodott tovább az ifjú János. – Azt mondják, nem lehet kimondani az igazat a párbaj miatt. A ki fél – annak nem is lehet igaza. A ki nem kész meghalni az igazságáért, az menjen és süsse meg. Ha egy igazságnak az a pointeje, hogy az illető, a ki kimondta, meghal érte, az annál erősebb és hatékonyabb. Hogy egy politikai spadassin egy maga feltartóztathat egy áramlatot? Tisztelem én azt a jó áramlatot, a mely el nem tudja söpörni vagy a maga részére meg nem hódítja ezt az egyet, kettőt, tízet vagy százat is. A fiatalságot féltitek? Legalább néha egy kis friss levegőt szí. És legalább – ha kis adagokban is – beveszi a halált. Megismeri – kényszerítve bár – hogy ebben az életben nem maga az élet a legbecsesebb. Hogy megalázva, megbecstelenítve, önérzet nélkül élni nem lehet és nem szabad. A kik a nélkül élnek, azok korrumpálnak a legjobban… Csak egyet utálok igazán: azt az embert, a ki ideges a megsemmisülés gondolatától. Butaság! A ki nincs már, azt nem érheti semmi malheur. Nem halhat meg – példának okáért – senkije!

Beszélt tovább, de alkalmasint észrevette, hogy nem igen hallgatják és így magában gondolta tovább a párbaj dicséretét, a melyet talán dicsőíteni nem szabad; de finom ízlésű embernek nem szeretni – nem lehet. És sajnálni kell előre is a jövendő nemzedékeket, a megléniázottat, a csak ököllel verekedőt – mert verekedni verekedünk for ever – a melynek becsületét ügyvéd viszi utána fekete bőrtáskában. (Hogy ez a hervadó és különben szimpatikus fiskalitás mindent magához ragad!) Szegény jövendő nemzedékek, kik csak messze hírből ismerik azokat a nagy érzéseket és ha majdan össze-össze akadnak – mert összeakadni kell mindörökön – mindhalálig elmarakodnak, a helyett, hogy kiengesztelődnének egy kis vérbocsájtásban, egy-két üres puffogtatásban, nehány jegyzőkönyvben, mert olykor az is elég, az előtt is vannak idegnyugtató, vért tisztító, magába térítő álmatlan éjszakák!

… A friss hangulat azonban mindjobban melegedett a landauerben. A cognacos üvegben alig volt egy csepp, hogy a völgybe egy ismeretlen kis falu – vagy csak nagyobb majorság – határába leértek. Elsők voltak. János ennek örült és a zsandártiszt is így szerette. Asztalos Aurél – legalább úgy látszott – nem bánja az egészet. Apathikus volt, nem igen hallotta, a mit beszéltek és mind arról panaszkodott, hogy sajnálja, a miért épp ma beteg, rossz napja van. Alighanem sápadtságát akarta kimenteni segédjei előtt, a kik egyszer-egyszer összenéztek, alkalmasint azt kérdezték egymástól – szótlanul – vajjon jól fogja-e ez magát viselni?

A kis ujságíró nem ijesztgette többé, inkább biztatta, élénkítette:

– Ezek talán el sem jönnek. Megijedtek tőlünk!

De jöttek. Csendesen, nyugodtan közeledett a három úr. Kettő köszönt. A harmadik is egy kicsinyt, de hamarosan külön állott.

Az ujságíró önkénytelenül ránézett ellenfelére és a szó szoros értelmében, fizikailag rosszul érezte magát, látván e kis ormótlan, de elasztikus férfit, a ki úgy hatott rá, mint gyermekkorában az első ázsiai vadállat, tigris vagy még inkább hiéna. Ösztöne azt mondta neki, hogy ez egészen más faj. Ime nyugodtan, biztosan sétál, nem is törődik velük, az arcza közömbös, kialudt. Várja, a míg rá kerül a sor.

Asztalos Aurél e pillanatban bizonyára nem analizálta sem magát, sem mást. Csak félig volt. Ámde az a lény, a ki a nagy lelki nyomás ellenére is virrasztott benne: nem a társaságban kitanult egyéniség, a hosszú éveken át elsajátított, kinevelt és felvett. A mesterember fiú volt, a ki fél az úri fiútól, főképp, ha azt nagyobbnak és erősebbnek látja. És ehhez képest ügyetlenül, sőt szabálytalanul viselkedett, beleszólt a segédek tanácskozásába és a kelleténél nagyobb czimeket adott az ellenfél segédeinek. A zsandártiszt elküldte:

– Menjen arrább; magának nincs most itt semmi dolga!

Elment mechanikusan, mind kevesebb öntudatossággal. Szeretett volna leülni, de megelégedett azzal, hogy neki támaszkodott egy fának és onnan nézte a készülődéseket. Nagyon is gyorsan folytak. Ez ujabb pozitiv rossz érzést keltett benne. Homályosan bár, azt gondolta: ez nagyon felületes munka. Most ezüst tallérral sorsot vetettek a helyért. A karjai és lábai egyszerre forróra váltak e látványtól. Egyszer vagy talán kétszer is vetettek már így sorsot miatta, nem először állott ki pisztoly csöve elé – akkor sem esett jól ez neki – de mindig csak hasonszőrű emberrel volt dolga és csaknem biztosra vette, hogy együtt fognak reggelizni egy óra múlván. Most nem tudott mást gondolni, mint ezt: «Megöl, megöl, biztos, hogy megöl!»

A mennyiben eszméletén volt: az állami berendezés némely közegére gondolt: a biróságra, a rendőrségre. Hogy ezek most nem jönnek, hogy nem lép közbe valaki. Lázas képzeletében megjelent Juli, sőt Annie is. Fehér ruhájuk szélét vélte látni a szénakazalok mögött. Valami – fölriasztott – majorság fehér szőre volt. Majd egy fekete ruhás mesterasszony rohant elő a mindjobban melegedő zöld háttérből: az anyja. Bőrczekkerét lóbálta a levegőben és rohanvást kiáltott: «Relli, Relli, mit akarnak veled? Zsiványok, mit akarnak a fiammal?!» Képzelődés volt ez is. Egy félig elszáradt fára rátűzött a nap oly hevesen, hogy szinte megmozdította.

– Rosszúl vagyok, határozottan beteg vagyok! – mondá az ujságíró kartársának. Az ránézett, de úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Nem lehetne ezt elhalasztani, ha csak egy nappal is… Én nem akarok kitérni, hanem…

János végig nézte egy kevés utálattal és sok szánalommal:

– Menjen haza. Takarodjék, majd én megverekszem maga helyett! – szólt elfojtott hangon.

– Azt nem akarom. Nem lehet, tudom. Én nem vagyok gyáva. Ennek az úrnak igaza volt. Elismerem. Megsértettem és nem volt hozzá jogom. Elismerem. Akarok verekedni, de előbb el akarom ismerni.

A zsandár, a ki a tábornokkal éppen kimérte a distancziát, odakiáltott:

– Mi az?

– Semmi, diszkrét üzenetek!

– Kezdhetjük?

– Kezdhetjük.

Mégis nem kezdték mindjárt, ha felerészt katonák voltak is, de magyarok: erkölcsi toszt, rövid szónoklat nélkül nem mulhatott el ez sem. A biró tartotta a kibékítő és békülésre felszólító beszédet, a melyet Aurél megfeszített figyelemmel hallgatott végig. A nyitott ajkaival hangtalanul bár, helyeselt is benne egy pontot. Az Annie bátyja alig hallgatott oda és a hozzá intézett felszólításra fejének egy tagadó mozdulatával felelt és elsietett a helyére. Aurél viszont szónokolni akart:

– Uraim, az tény… – kezdte, de nem folytathatta. Helynélküli János – e csúfnéven is ismerték a kis ujságírót – megfogta a kezét, helyére vezette és meggyőződvén róla, hogy a környezet nem hallhatja, suttogva szólott: