Part 1

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

57. KÖTET

A NAP LOVAGJA

Irta

BRÓDY SÁNDOR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

A NAP LOVAGJA

REGÉNY

*

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

BRÓDY SÁNDOR

MÁRK LAJOS RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

_Singer és Wolfner tulajdona._

Franklin-Társulat nyomdája

BRÓDY SÁNDOR.

1864–.

Mindenki megfordult már oly helyen, a hol sok építő tégla volt felhalmozva s egyéb építési anyag szana-széjjel; gyönyörűen faragott kváderek és oszlopfők acantus levelekkel vagy egyéb czirádákkal, hatalmas gerendák, szarufák, különböző színű márványok és portálék, filigran balluszterek, ablak- és kapurácsok, a miből legott ki lehetett találni, hogy itt valami fényes palotát építenek, vagy legalább építhetnének, mert van miből.

Ezt a benyomást kelti Bródy Sándor apró rajzainak, tárczáinak, ujságczikkeinek olvasgatása. A palotát még nem látja a szem; de a palotának való anyag mind megvan. Gazdag szinek, pompás ötletek, meglepő gondolatok, értékes megfigyelések és finom hangulatárnyalatok váltakoznak dolgozataiban.

Vannak ezenfelül hosszabb lélekzetű művei is, a hol már teljes építmények állnak elő merész ívezetekkel, kiugrókkal, tornyokkal, árkádokkal: gyönyörködünk bennük, megkapnak; de az anyag értékes voltát tekintve úgy kell találnunk, hogy ez még nem az igazi, – hogy ez a művész még nagyobbat, szebbet is tudna építeni.

Ehhez a gondolathoz hozzá segít talán az a tudat is, hogy Bródy Sándor még csak negyvenkét éves, a mi az elbeszélő írónál gyerekkor.

1864-ben született Egerben s még mint gymnasiumi tanuló irogatni kezdett a lapokban. Huszonegy éves korában, 1884-ben összegyűjtve jelennek meg rajzai a _Nyomor_ czím alatt s az írói körök szemében egy nagy talentum érkezését jelzi az új kötet. A csinos, barna, czinábor dongájú, köhécselő fiú előtt egyszerre megnyilnak a mennyország kapui – a lapok hasábjai. Nem is keres már más pályát. Hiszen egy sem szebb ennél. Kivált a minőre hajlamai kifestik.

Sorsa Kolozsvárra sodorja, hol éles tekintete elé sok megfigyelni való tárul. Mint Goethe a weimari kis udvarnál egy könnyen áttekinthető, liliputi világot talál külön társadalmával, külön mágnásaival, tudósaival, íróival és szinészeivel – és ez csak jó neki. Mint a gyermek, ki kis területen tanul meg a maga lábán járni (egy középütt kivájt székbe teszik és a széket is magával húzza). Bródy azonképen itt kezd önállóan megindulni pályáján, de mikor indul, egyszersmind vezet – egy hangadó lapot, az _Erdélyi Híradó_-t szerkesztvén. Ebben közli első regényeinek egyikét a _Két szőke asszony_-t.

Nem csak a látköre szélesedett, de nyelve is nyert szinben, erőben, az erdélyies kiszólásokban. Tömérdek érdekes benyomással, sok originalis alakkal rakta meg különben is degesz írói táskáját, de mégis bekövetkezett, a mi egy igazi bohém temperamentumnál elmaradhatatlan, szűk lett neki a kincses város, Budapestre vágyott, a focusba.

Nem sokára itt találjuk őt. Első kötete már előre nevet csinált neki, útját kiegyengette úgy, hogy abból a sok viszontagságból, mely a kezdő íróra vár, őt a «Nyomor» mentette meg. Egyszerre elismert czéhbeli írónak találta magát s nagy kedvvel írt mindenfelé és mindenfélét, vezérczikket, társadalmi essayfélét, tárczát, novellát, jellemrajzot, szini kritikát, regényt, újdonságot, reportot s minden genreben új nyomokon ment, erős egyénisége kiütődött minden során.

A naturalisztikus iskola látszott rajta. Csakhogy ő nem a Zola könyveiből tanult, mint a Zola-utánzók általában, talentuma nem a könyveken hízott fel, Bródy nem írt le mást, csak a mit ő maga látott, tapasztalt, vagy a mire kombinálva rá jött, nem a külsőségek és az agyafúrtan kieszelt mesék írója. Mint Diogenes lámpájával, ő is az embert keresi rászegzett szúrós tekintetével, de a belső embert, az emberi lélek dokumentumait, a hogy ő mondaná. Az igaznak úgy szólván erősebb barátja, mint a szépnek. S innen némi rokonsága Zoláékkal. Tárgyait a mindennapi élet jelenségeiből szedi, de nem a kitaposott helyeken (hiszen az emberek nem szeretkeznek örökké, némelykor adót is fizetnek) oly csodálatos könnyűséggel, mint egy jongleur, a ki kézelőből, valakinek a hajából, vagy a kabátja hajtókájából kapkod ki tallérokat. Csak az egy Csehov vetekszik vele ebben az ismert újabb írók között, nem töri magát különös szövevények után, meglát egy ruhát poroló asszonyt az ambituson, vagy lovát ütlegelő muzsikot az utczán s megvan a théma; csakhogy Csehov leginkább az élet derült oldalait látja, sőt a sötéteket is bearanyozza humora aranyával, míg Bródy valóságos megfordított Csehov, ki a sötét, mogorva epizódokat keresi s gúnyt és epét kever azokba. Minden borus, komor az ő kis rajzaiban, csak az izzó stylusa világít.

Regényei, melyek sűrű, egymásutánban jelentek meg a nyolczvanas évek végétől kezdve: _Faust orvos, Don Quixote kisasszony, Az ezüst kecske_, többé-kevésbé nélkülözik az egységes compositiót és a frappans mesét (mert a fantaziát megvetni látszik Bródy s nem él vele!) nem állnak a tökélynek olyan fokán, mint rajzai, mind a mellett jobb regényeink közzé tartoznak, mert mélység, sok megfigyelés és lélektanilag hibátlan fejlemény van bennök. Epizód alakjait esetleg nem domborítja ki eléggé, szereti az elmosódó színeket és a turgenyevi homályt, vázlatosak, és a sötétbe vesznek, de a főalakjait el nem rajzolja, érdekesek vagy nem érdekesek, de kifogástalanok.

Gyűjteményünkbe legutóbb írt regényét «_A nap lovagjá_»-t vettük fel, mely Bródy Sándor minden írói tulajdonát ép úgy visszatükrözteti, mint minden munkája. Ő rá bízvást ellehet mondani «semper idem».

Merész ember, ki a színpadra is új anyagot próbált felhozni «_A dadá_»-val, történelmi tárgyú műveiben pedig a magyar ősöket is embereknek merte bemutatni, nem türhetvén az ős hazugságokat, mintha a Bánk bánok, Nagy Lajos királyok örökké csak szavalnának, kardjukat csörgetnék s tableau-kba állítva járnának-kelnének az egyik ajtón ki, a másikon be. Hanem ez kemény dió; a közönség még kiskorú ahhoz az igazsághoz, hogy például Petur bán is kendővel köti át a füleit, ha a foga fáj. Petur bánnak még aludnia is sisakos fejjel kell.

Bródy mint hirlapíró a _Magyar Hirlap-_nak volt huzamosan munkatársa, de az írói pegezusról soha se szállott le egészen a politikai marakodások mezejére. A legutóbbi években maga alapította meg a _Fehér könyv_, majd a _Jövendő_ czímű szemléket s éveken át úgyszólván elejétől végig maga írta vastag köteteit, mindenkit bámulatra, ragadva rendkívüli munkaerejével és termékenységével, mely gyaníttatni engedi, hogy még tömérdek mondani valója van.

Ellenben az én mondani valóm teljesen elfogyott – az ő életrajzára vonatkozólag. Hiszen a mi ezentúl következnék, azt még csak most szövik a Párkák. Csak a len selyme látszik a guzsalyon.

A Párkák szőnek, szőnek… de ő tőle magától is függ, egy és más. Mert a mi az én pennámban benmaradt a továbbiakból, annak az ő tollából kell előkerülnie.

_Mikszáth Kálmán._

A NAP LOVAGJA

REGÉNY

_Első kiadása megjelent 1902-ben._

Egy herczeg reggelizett a villája kertjében. Csak kávét ivott, csak mézet evett és közönséges tehénvajat.

– Milyen egyszerű – mondá a közönség, a mely a villa előtt föl s lesétálva, rendszerint végigszokta nézni ő fensége früstökölését.

Néhány öreg kereskedőnének ez volt az összes gasteini szórakozása: korán kelni és diskrét módon, de pontosan végignézni, a mint a herczeg eszik. Susogva – mint a hogy a templomban szokás – sétaközben mind csak őt tárgyalták:

– Hogy tud enni. Még minden foga megvan. Csakhogy sárga.

– Nézd azt a kenyeret. Az más kenyér!

– Tessék elhinni, ő is jobban tenné, ha egy hideg rostbeafet enne teával; az könnyebb!

Nagyon öreg, a család és saját fegyelmük alól kiszabadult kissé paralitikus tőkepénzesek nem tudtak ellentállani, hogy loyalis érzelmeiknek kifejezést ne adjanak és a vasrács előtt mélyen meghajolva, hangtalan szóval jó étvágyat kívántak a magas uraságnak, a ki nem haragudott, sőt mosolyogva biczczentett a fejével. Nem volt ellenére a tiszteletteljes kiváncsiság és szeretet, különben elfüggönyöztette volna a terraszát vagy egyszerűen megparancsolja a városnak, a fürdő igazgatóságának, hogy a háza előtt az út véget ér. De a fenség úgynevezett liberális férfiú volt és a villában nem is a feleségével lakott. Sőt ellenkezőleg: a szeretőjével, a jószívű és nevezetes Julival, a ki neki már korán reggel betöltötte a kávét. A ki a publikumból igyekezett, az láthatta e házias, mégis szép és ünnepélyes pillanatot. A fenség a katonaköpenyeget levetette, a szalmakalapot fölvette, a vörös szalvétát álla alá kötötte és hármat tapsolt. Mire Juli kijött, lila vagy piros slaffrokkban, a melynek a szabása kissé gyermekies volt, határozottan rokkoko szabású. A nő friss volt, erősen kialudva, sőt már a sárga paróka is a fején, behajporozva, fölvirágozva rendben. A soványodó nyakánál azonban kissé kilátszott eredeti hajzata, a mely fénytelen barna volt, mint annyi közönséges jó nőé. Bizonyára ő vetette meg legjobban e rövid, szinte férfias hajat, a mint hogy esztétikai gyötrelme lehetett mindaddig, a mig reggelente magát rendbe nem hozta és magas kerek homlokát röviddé és junóivá nem alakította át; fejének józan golyószerű rajzát át nem fejlesztette arra a csecse formára, a melyet osztrák tollal-rajzolók hoztak divatba. Azok a művészek, a kik nem a friss életből, hanem a franczia élcz- és divatlapokból merítették inspirácziójukat.

Juli kijött, jó reggelt kivánt és a herczeg kezet csókolt neki. Mire a nő ugyanezzel a kézzel az Alt-Wien csészébe töltötte először a kávét, aztán tejet. Hogy mi értelme van e sorrend-változásnak, a közönség nem értette és épen azért valami titkos szimbolumot keresett benne. Egyébként is a reggeli némi titokzatossággal járt: a herczeg a kávé után és a méz előtt rendesen igen elmélyedt, fölöttébb komoly lett, sőt néhány perczre el is távozott. Ez alatt Juli aggodalmas gonddal kente föl a vajat a császárzsemlyéjére. De nem történt semmi baj; az úr mosolyogva tért vissza és jelt adott az újságolvasásra. Juli olvasott fel meleg, de olyan hangon, mint a milyen a rendes katonáké az első évi szolgálat végén, a mikor már megszokták a meghűlést. Csak a mindenféle és az ujdonságok rovatát olvasták; politikát semmit. A nő – egykori pályája kedvéért – érdeklődött a színházi rovat iránt is, de a fenség rendszerint nem kért belőle, inkább néha megnézette, hogy állanak a papirosok és mint mutatkozik a termés.

A reggeli kilenczig tartott. A nap ekkor elparancsolta helyéről az idillt. A herczeg és párja letelepedtek a kert valamely rejtettebb és árnyékos helyére, a hol a nő szakajtó kosárral az ölében – az idill és az élet kedveért – valamely főzeléket, babot, vagy krumplit hámozott. Ő fensége egy könnyebb fajtájú német regénynyel vagy patience-vetéssel mulatta magát, bárha aligha volt kiváncsi arra, hogy mit mond a kártya, kibe lesz szerelmes, kit fog elvenni. Kétszer házasodott, második felesége élt és virágzott, a leányai és fiai is mind házasságban éltek, gyermekeik voltak. A fenség biztosan tájékozva lehetett minden őt illető földi dolgokról. Biztos lehetett abban, hogy mint igen sokszoros milliomos fog meghalni ugyanabban a betegségben, mint az apja. Sőt halála után való állapotjának a pontos helyrajza is ismerős volt előtte. Állandó tartózkodása Czeczilia nénje és egy kis öcscse között lesz egy jezsuita templom sírboltjában, a mely elég szellős, sőt egy kis nap is szokott benne tartózkodni. Mindenesetre jól ki van száradva.

Tizenegy óra felé a fenséges úr és barátnője elmentek a természetben gyönyörködni és hogy meghallgassák a térzenét – messziről. A közönség közé, bár az viszonyukat tisztelte, még sem mehettek. Talán úgy is leereszkedőbbek és bizalmasabbak voltak a kelleténél. De itt nem volt szegény, alpári vagy fiatal egy sem. A magukat megszedett és egyszersmind megrokkant, mindenesetre megöregedett emberek gyültek itt össze. A hegy tetején mindazok jártak, a kik az életben lefelé haladtak, a völgybe le. Nagyobbára kéz kézben, mint a jó Anderson pár, meghízva, megőszülve – életkedvvel teli.

Julius vége felé járt és Bad-Gastein, a világnak legkomolyabb fürdőhelye nyüzsgött a vendégtől. Mégis, az egész hely olyan elhagyatottnak, olyan mélának tetszett. Talán azért, mert a ki csak itt volt, az mind lassan járt, mint a kit a halálért küldenek. Ez a késlekedés azonban nem szimbolum; azok járnak ide, a kiknek rossz a lábuk, ámde a fejüktől fogvást. A korán kiélt gerinczek, a nagyon is kihasznált élet e jelenségei között szintén apró, de igen gyors lépésekkel törtetett keresztül egy-egy önző aggastyán, a ki életerejével úgy tudott takarékoskodni, hogy itt évről-évre fiatalodott. A kiszáradt, megkövéredett, fehérszőrűvé és pergamen-bőrűvé változott, erősen megcsunyult emberi társaságban nagynéha végiggurítottak egy tolókocsit, a melyben hetven éves Ninon de L’Enclos-k ültek, asszonyok, kiknek arcza még szép és üde, de nyakuktól kezdve nem élnek többé.

A sziklákról egy-egy zerge nézett a különös szoczietásra, a mely életének ravasz és erőszakos meghosszabbításán buzgólkodott. A zergék alighanem belenyugodtak már, hogy az aggastyánok idetolakodtak az ő világukba és szikláik tövébe óriási hotel-fészkeket vertek. A havas hegyekből kibuzogó meleg források azonban tiltakoztak, bepermetezték arczukat és egész nap szüntelenűl zugták a carmen lugubret:

mindhiába a gazdag is meghal, a gazdag is meghal!

Az egyforma és méla zúgással nem bírt a zeneszó és a madárdal, a mint hogy a hely hidegségét nem bírta fölmelegíteni a juliusi nap. Az árnyékban felsőkabátban jártak és a nagy hotel előtt a napon csak egy úr sütkérezett: egy fiatalember, lawn-tennis ruhában. Az öregek aggodalmaskodva és gyanakodóan nézték: nem jó ember, fiatalember! Biztosan egy veszedelmes lump.

A fiatal úr, – úgylátszik – érezte ezt az ellenszenvet, különvált a tömegtől és magában gubbaszkodott. Fázott és az élet igen kicsiny hullámokat vert benne. Legintenzivebben még arról gondolkodott, hogy mennyi ideig tarthat a pénze és mit csinál, ha előbb fogy el, mintsem meggyógyulna? Törte a fejét, de ezt sem tette valami erőteljesen: ujságíró volt és öt hónapi erős publiczisztikai munka és szerelmi kaland után. A feje kimerűlt, a lába elzsibbadt, a szíve elfásult és még csak meg sem dobogtatta az a gondolat, hogy mielőtt igazában belekezdett volna az életbe, már is fújják számára a takarodót. A szerkesztője – hogy eljött – fölöttébb gyengéd volt hozzá és a könyvkiadója legelőször tagadott meg tőle egy kis előleget.

A nap mégis csak átjárta és fölmelegítette a vézna testét. Az író feltápászkodott és otthagyta a sokadalmat. Magányos sétákra vetemedett és ott találkozott a fenséges úrral és párjával. A herczeg rosszkedvűen fordúlt el tőle, Juli azonban szép kis szürke szemének szögletéből enyhe, helyesebben elnéző tekintetet vetett reá. A fiatalember némiképpen fölvillanyozódott és másnap reggel megjelent az egyoldalú cerclen, a nevezetes villa előtt, a hol ő fensége reggelizett. Kétszer-háromszor elsétált a ház előtt, és a míg tisztességtudóan nézte az idillt, valami eszébe jutott, de olyan erősen, hogy csaknem kimondotta:

– Ha ezzel a nővel megismerkednék, barátságba juthatnék a herczeggel.

Az újságíró nem ismert Gasteinban egy lelket sem, magára volt hagyatva és kiszolgáltatva bármely mániának, a melynek méltóztatik beléje esni. Egyedül sétált, egyedül étkezett és míg az egyes fogásokat a pinczér elhozta, az az öt percz számára egy örökkévalóság. Halálosan, félelmesen unta magát, most, hogy olyan rosszúl ment a sora, még a saját különösen nagyrabecsült énjéből is kiszeretett.

«Mit vergődöm én ez unalmas, rideg, rosszképű fráterért, mit etetem, mit ápolom!» így szólította meg bensejében önmagát.

«Legjobb volna «ezt» ledobni a nagy vízesésbe, czélirányosabb, ha «ezt» egyszerűen lelövöd!» Az «ez» a kivel ily kiméletlenül akart elbánni, a saját egyénisége volt, – az egyik. Szerencsére nem állt helyt a másik énje, az, mely ideges kifáradásának hatalmába még nem esett. Az kapaszkodott bele a herczeg alakjába is és az foglalta el, mulattatta ilyen formán:

«Eddig bolond voltam, mind csak pozitiv munkát végeztem. Azért fizettek; de hogy?! Huszonkét éves koromban már politikáról tárgyaltak velem aktiv miniszterek és nem egy arra méltatott, hogy kifejtse előttem, milyen szamár a másik. Titkokba avattak, bizalmi küldetésekkel tiszteltek meg, sugalmazott czikkeket írtam és abban az időben hatvan forint volt a fizetésem. Tíz év alatt, a vasárnapokat kivéve, mindennap meg kellett tanúlnom egy kérdést a szeszmonopóliumtól a nemzetségi problemáig. A rossz zsurnalisztikai viszonyok, a változó kormányok és a kiadótulajdonosok miatt a leggyorsabb tempóban kellett megrögzött és erős meggyőződéseket változtatnom. Kedvező vallási viszonyaim engem képessé tettek arra, hogy egy legyek az igazi közvéleménynyel; de a kedvezőtlen viszonyok arra kényszerítettek, hogy az úgynevezett liberálizmust szolgáljam, helyesebben azt a kisebbséget, a mely a lapok többségét hazámban a kezében tartja!»

(Az ujságíró ez utóbbi floskulust valamivel rövidebben és radikálisabban fejezte ki. Káromkodott, két szót mondott.)

«Mint egy vak ló az olajmalomban: jársz körbe-körbe, be a végtelenségbe! Írtál három nagy politikai röpiratot, két kötet lirát, három kötet verses drámát, kaptál akadémiai jutalmat, fordítottál «Pol. Corr.»-t és egyéb kőnyomatost éjszakákon át, meginterviewoltad az összes balkán minisztereket, te s tu vagy a nagy szinészekkel, voltál kedvese a második heroinának, sőt egyszer képviselőjelölt is. Elől vagy a forumon, a neved ismeri az egész Magyarország, szegény rokonaid nagyságos úrnak szólítanak s kisebb kereskedők, a kiknél adósságod nincs, ha beszélnek veled, kezdetben reszket a szájuk és úgy válogatják a szót, mintha idegen nyelven beszélnének. Több, – de jórészt kisebb rendű – igaztalan ügyet sikerrel befolyásoltál a hatóságoknál, voltak párbajaid, sőt egynél, a mely halállal végződött, te voltál az első segéd. Becsülettel dolgoztál, sőt észszel és tehetséggel és – mondd – mi vagy, ki vagy? A semminek is egy utálatos apró törtje!»

«Most nem tudsz írni és nem tudsz olvasni, úgy megzabáltál. A bajod ép ott tört ki, hogy délutántól hajnalig nem tudtál három kis hasábnyi frázist összeírni a szerb királyság súlyos bajairól. Iszonyú nap, rettenetes éjjel? Negyven kutyanyelvet rontottál el és nem tudtál lábra állítani csak négy szót: «A vég kezdete ez!» Hajnal lett és nem volt vezérczikk. A dühtől és a kétségbeeséstől sírva jelentetted a szerkesztőnek. «Úgy!» – mondá fagyos mosolylyal. De szerencsére akadt a fiókban egy úgynevezett örök becsű munkálat. Azt beadta és engedékeny, sőt résztvevő lett. Tréfálkozott: «Barátom, ez a paralizis. Előbb-utóbb mindnyájan azok leszünk, csak némelyikünk tovább titkolja. Menj Abbáziába, irigyellek. Vagy Kaltenleutgebenbe. Két hétre, akár két hónapra!» És ha két hónap után sem tudod kifejteni a szerb királyság válságát? Minden nevezetességed, ismeretséged, a miniszterekkel való pourparlerid, több érdekes és tekintélyes szerelmi kalandod és a rólad kinyomtatott tárczák daczára nem marad részedre más hátra, mint hogy szülőfalud községi pénztárának terhére közkórházakban töltsed el életed még hátralévő részét. Közben – mondjunk sokat – csinálhatsz még több helyen, mindent egybevéve kétszáz forint adósságot, de annak egy negyedrészét anyádnak kell adnod, mert az sem élhet végkép két lump és és vagyontalan szobaúrból és a vidéki rokonok kicsiny, de szabálytalan küldeményeiből. Az írói segélyegyletnél van nyolczvan forintod: annyit ott két részletben kaphatsz, ha a főfaktor nincs a délvidéken és ha elfeledte a kárhoztató kritikádat, a melyet verses regényéről írtál. Váltóról, e szép és misztikus okmányról szó sem lehet a jövendőben. A múltban elkövetetteket fizethetik a barátaid, azok a jó és szegény fiúk, a kiket könnyelmű czigányoknak, utolsó embereknek neveznek a bankdirektorok, bár tudják, hogy minden kölcsönt duplán fizetnek vissza: perköltségük rendszerint annyi, mint a tőke. Szegény fiúk, szegény jó fiúk, hogy nem viszonozzák majd a köszönésemet, hogy nem! És ezek az én reménységeim és még az, hogy Rusi, a kóristánék dísze és doyenje meg fog látogatni a kórházban és narancsot fog hozni!»

«Ezzel a kis kövér, hamis hajú nővel kell megismerkedni, azzal kell magamat megkedveltetni. Ha ő megvan, megvan a herczeg. És ha a herczeg megvan –!»

Az ujságírónak, bár erősen szárnyalt, még nem volt fegyelmezve a fantáziája. Volt egy határozott szándéka, egy homályos, részletek nélkül való terve. Kézpénzt – annyi bizonyos – nem kivánt és azt sem czélozta, hogy ő fensége tábornoknak vagy főtörzsorvosnak neveztesse ki a hadseregbe. A képzelő ereje voltaképpen csak egy pontban tapadt meg erőteljesen, azon, hogy ő fensége fiatal barátnőjének nagymérvű érdeklődését kívánta megnyerni. És nemcsak mint eszközt kívánta. Már tetszett is neki. Két hét óta nem beszélt nővel. Valami keveset kokettirozott egy igen magas és roppant erőteljes, inkább negyven mint harmincz éves hölgygyel. De hamarosan kitünt, hogy masseuse, és inkább a beteganyagot részesítette benne figyelemben, semmint a férfit.

A második herczegi reggelit hogy végignézte, ő fensége barátnője határozottan tetszett neki.

«Közelébe kell jutnom, meg kell vele ismerkednem!» – mondá hangosan.

A nyugalom – majdnem az örök nyugalom – e tanyáján rendkivül izgatott napokat élt az ifjú ember. Pedig ugyancsak idegnyugtató idő következett: egész napon finom, meleg eső szitált, a hóhegyeken lomha párák vonszolták végig iromba testüket. Álmosság és fáradtság ült mindenen, az úgynevezett ülő bálon is, a melyen az ujságíró volt az egyetlen frakkos vendég. (A bál azért volt ülő, mert bár vagy kétszázan voltak jelen, csak hat pár tánczolt, a többi ülvén, nézte: milyen különös is, hogy némely ember akaratai szerint, sőt rithmusra mozgathatja a lábát!)

Az ujságíró a herczeg barátnéjának kedvéért öltözködött ki, bárha biztosra vehette, hogy az nem jön el. De hátha kérdezősködik – végre is asszony – hogy kik voltak a bálon és valaki azt feleli neki:

– Csak egy úr volt frakkban, egy jólábu fiatalember. Bár halvány, de nem beteg. Egy magyar. Csinos fiatalember, sőt érdekes.

Az ujságíró, a ki nem volt az analitikus irodalmi irány híve, elmosolyogta magát:

– Bolond, úgy látszik már erősen bolondulsz meg vele! (Monológjait is szatmármegyei dialektusban mondotta.)

A következő pillanatban pedig mind csekélyebb birálattal folytatta képzelődéseit:

«Rendes munkával megélni lehetetlen. Az alkalmazott, belátom, soha sem viheti semmire. A boldogulás ott kezdődik, a hol mással dolgoztatunk és mi csak felügyelünk. Tehetségem, belátom, nem eléggé mély és gazdag, talán nincs is. A történelembe aligha fogom beirni a nevemet, de mindennél fontosabb az, hogy az ember éljen. Mennél dúsabban, mennél többet. És minderre más kilátásom nincs, csak a herczeg ő fensége.»

Az ujságíró imperialista és lojális hitet vallott és nem tartozott a faj ama nagyhaju türelmetlenei közé, a kik megvetik és a maguk társaságában lehurrognak valakit, csak azért, mert magasan születik. A rangot elismerő tiszteletből volt benne sok: az apja negyven esztendőn keresztül a káptalan szabója, – az ő előadásában kasznárja. Azért ő sem esett térdre a születés előtt. Mint ujságíró megszerezte azt a bölcseséget, hogy ezek az ötszáz esztendős számtalan ágú koronás külön lények is szeretik a reklámot, mint bármely czivil ember.

«Ha egy tárczát írnék róla?»

Írni azonban nem tudott, hozzá sem mert ülni. Más közeledési módot keresett tehát. Össze akart barátkozni a söntést járó másodkomornyikkal. A tervet elvetette. Vakmerő lesz, a mikor a herczeg – ebéd után alszik – és barátnéja a kutyákat akarja etetni, egyet – az apróbbak közül – lecsal és fölviszi:

– Hoztam egy kedves kis leányt. Ösztönszerüen hozzám csatlakozott…