Part 9

(Hatalovszki András tanusága. – A lány délután is élt még. – Délután ott sirdogált a kut mellett, a fűzfa alatt. – Anyja, gazdaasszonya, testvérje öngyilkosságra gondolnak. – Ok nélkül ez nem történik.)

Hatalovszki András 23 éves életkoru, szép, nyulánk termetü, erős, egészséges legény, Eszter eltünése idején Debreczenyi Mihálynál volt szolga. Ennek háza közvetlen tőszomszédja Huriné házának. Kertjüket csak hitvány kórókerités választja el egymástól. Egyik telekről a másikra minden hangos szót meghallani, a keritésen keresztül a kertben mindent meglátni. Hatalovszki is látott-hallott mindent.

A törvényszék őt nem idézte be tanunak.

A végtárgyalás folyamán egyik vasárnapon a Nyiregyháza közelében fekvő Sima-tanyán pihentem s ott vendégszerető házigazdám, Klár Dezső, jelentette, hogy Hatalovszki nevü legény óhajt velem beszélni s valami fontos körülményre óhajt figyelmeztetni.

A legényt magam elé bocsátottam s meghallgattam. Elmondta, hogy a végtárgyalás részleteiről értesült s megtudta, hogy az eszláriak azt állitják, hogy a szegény Esztert délelőtt 11 és 12 óra közt ölték meg a zsidók. Ez nem igaz. Az ő lelke nem nyugodhatik meg ezen. Mert ő délután két-három óra körül látta Esztert s hallotta, a mint vele Huriné pörlekedett s különösen hallotta, a mikor Huriné e szavakat intézte hozzá:

– Estélig még háromszor is megjárhatod az utat a boltba.

Gondos kérdéseimre elmondta még, hogy Huriné és a lányka feleseléséből azt értette, hogy a lányka nem olyan festéket hozott a boltból, a milyen kellett volna. Talán kéket hozott, holott Huriné feketével szokta háza fala alját befösteni. Vagy talán megforditva. Azért küldte hát vissza a boltba, hogy cserélje ki a festéket.

Tünődtem: igaz lehet-e ez? A gyanakodás ragálya az én gondolkozásomat is megkörnyékezte. Nem kérték-e föl e legényt e vallomásra? Nem fizettek-e vagy nem igértek-e e vallomásért jelentékeny jutalmat?

Nyomozásom eredménye az volt, hogy jelleme komoly, a munkát szereti, gazdáival sohase volt baja; kocsmázni, duhajkodni nem szokott. Arcza nyilt, fejét egyenesen tartja, szembe néz és megfontolva felel minden kérdésemre, ifju kora miatt se lehet ravasz lélek. Nyugodtan és határozottan állitotta, hogy őt lelkiismerete hajtja erre a vallomásra.

Jól van. Most már lelkére kellett adnom vallomása fontosságát és következéseit.

Nagy szó, a mit kimond. Szembe áll vele az egész falu. Minden eszlári tanu azon erőlködik, hogy azt bizonyitsa be, hogy a szegény Eszter déli 12 óra előtt odaért a zsinagógához s hogy déli 12 órára már vérét vették. Most ő azt mondja, hogy délután 2–3 óra tájban is látta. Magára zuditja az egész falut. Felbőszül ellene a vérvádkoholó egész szövetség. Az eszlári urak, a vizsgálóbiró titkos tanácsa, a községi biró, a törvényszéki elnök, a csendbiztosok, és szolgabirák. Ráfogják, hogy hamis tanu. Meghurczolják mindenfelé. Ellene bujtják rokonait, ismerőseit, barátait. Gondolja meg mindezt jól. Vallomása nagyon fontos ugyan, de mulhatlanul mégse szükséges, mert a nélkül se itélhetik el a zsidókat. A nélkül is kisül a buta és gonosz vérvád alaptalansága. Ha mindezt meggondolva is megáll vallomása mellett: akkor bejelentem tanunak a biróság elé. Különben nem.

Gondolkodott a legény. Jól ismerte ő már az eszlári lakosság ama részének elfogultságát és szenvedélyét, a mely Farkas Gábor biróra hallgatott. Mert hiszen a lakosság többi része nyugodt volt s az egész vérvádat kezdettől fogva az »urak« mesterkedésének tulajdonitotta. Csakhogy ez a része szelid volt és békés. Ugy gondolkozott: a biróság vette az ügyet kezébe, végezze el az! A másik rész azonban dolgozott, futott, zajongott és fenyegetett s a legény épen e rész közepén kénytelen maradni. Mit csinálhatnak hát ő vele?

Gondolkodott a legény. Végre azt mondta:

– Tegye az ur a mit jónak lát. Nincs nekem arra semmi vágyakozásom, hogy én tanu legyek. Csak az urat akartam én felvilágositani arról, hogy én mit tudok. Ha a biróság meghi tanunak: azt se bánom. Ott is megmondom az igazat, mert én hitvány ember nem vagyok. Ha pedig meg nem hi, annál jobb.

Bejelentettem. A törvényszék megidézte s bizony megvallotta ő ott is, a mit előttem fölfedezett s megmaradt vallomása mellett minden keresztkérdés és faggatás daczára.

Ez történt a junius 22-iki ülésen. Huriné kézzel-lábbal tiltakozott a legény vallomása ellen.

Igaz, hogy utóbb, hetek mulva ez a legény is módositotta vallomását. Ujabb vallomásában a réginek határozott állitásai elmosódtak. Se az óra szerinti időpontról, se a Huriné udvarán folyt feleselés személyeiről már nem beszélt határozottan. Látszott rajta, hogy a tanukészitő gyáron már keresztül ment. S ugy is volt. Andrikovics kocsmájában az eszlári biró és emberei körülvették, tyukkal-kalácscsal édesgették, Eszlárra is kivitték. Ott azután halállal fenyegették, ha vallomása mellett megmarad. Tanukat állitottak ellene, hogy ő se nem látott, se nem hallott semmit, otthon se volt azon a napon, hanem kint volt a mezőn burgonyát ültetni. Igaz, hogy ez mind hamis tanu volt. De azért lassanként rajta is erőt vett az élet nyugalmát követelő nyers ösztön s annyira-mennyire megadta magát. Julius hó 8-án, nyilvános vallomása után 16 nap mulva odavitték az elnök lakására, ott is kecsegtették s ijesztgették egy füst alatt s igy julius 9-én az elnök a birósági ülésen ujra előhivta, hogy vallomását módositsa s lényegesen enyhitse.

Előre láttam én ezt, szinte vártam. Nem is faggattam keresztkérdésekkel, csak a mikor elvégezte tanuskodását, az ajtónál kimenet magamhoz intettem.

– Megmondtam én ezt hejh a Sima-pusztán. Kár volt legénykedned!

Az egyenes arczu, nyilt, bátor tekintetü legény lehajtotta fejét, nem nézett szemembe. Mégis szólt:

– Nem tehettem másként. Hanem a mi igaz, azért mégis igaz!

Arról, a mit első tanuskodásában erősitett, nem csak maga tudott. Erre a tényre más tanu is volt.

Ez Frenkel Sámuel 75 éves életkoru agg, beteg zsidó ember. Becsületes előéletü s egyik lábával már a sir szélén áll. Miért mondana valótlant? Ez eskü alatt azt vallotta a junius 22-iki ülésen, hogy ápilis 1-én délután 4 óra tájban találkozott Hurinéval, a ki azt mondta neki:

– Ma már másodszor küldtem be a leányt föstékért Ófaluba, nem tudom, hol van oly sokáig.

S hozzátette még a tanu, hogy Huriné e szavak után kissé haragosan ment Ófalu felé a leányt keresni.

Más jelenségek is vannak erre.

Faluhelyen az éjjeli őrséget, az utczákra, házakra való éjjeli vigyázást nem rendes fizetésü alkalmazottak teljesitik, hanem sorrendben házanként köteles minden gazda éjjeli őrség gyanánt kiállani. Minden gazdára rá kerül a sor a lakosság számához képest évenként négyszer-ötször s néha többször is. Az őrség egyik csapatja éjfél előtt, másik csapatja éjfél után ügyel az utczákra. A mig kocsma van nyitva, ideje nagy részét természetesen ott tölti az őrség.

1882 évi május végén, a mikor már javában folyt a vizsgálat Tisza-Eszláron s mindenki csak Eszter eltünéséről s a zsidókról beszélt, Debreczenyi Mihályra került az őrség sora. Ő szolgáját Hatalovszki Andrást küldte ki őrnek, a ki társával együtt a késő esti vagy éjjeli időben bevetődött Ziszmann Jakab kocsmájába.

Az esetről, a biróság eljárásáról, a leánykának állitólag déltájban történt megöléséről volt a szó. Hatalovszki akkor azt mondta, hogy ő neki nem megy a fejébe ez az egész dolog. Ő biztosan tudja, hogy azon a napon délután, uzsonnaidő felé, Eszter még otthon volt, jól látta, a mint az ujfalui kutnál egy füzfa alatt sirdogált.

Nagy szó volt ez akkor. Hallották e tanuságot maga Ziszmann Jakab, azután felesége Groszberg Rozi, ezeken kivül Groszbergnek mind a két növendék leánya, továbbá Varga Kata cselédleány s még egy szolgalegény, a ki akkor másnál szolgált, de a tárgyalás idején, 1883 nyarán, épen Debreczenyi Mihálynál szolgált. Hatalovszki e beszéde is a végtárgyaláson kétségtelenül bebizonyult. S ez azért is fontos körülmény, mert akkor még Hatalovszkit se a zsidók, se a vérvádkoholók ilyen vagy amolyan vallomás érdekében nem ostromolták.

Minő könnyü lett volna ekkor még elfogulatlan, okos vizsgálóbirónak az öngyilkosság összes nyomait összeszedni!

Pedig bizonyára tudta, hogy a szegény lányka közelállói se vérvádra, hanem az öngyilkosságra gondolnak. Maga az édes anya, özvegy Solymosi Jánosné is azt mondta, hogy Huriné, a mikor délután a lánykát kereste, igy nyilatkozott előtte:

– Elment a lelkem még ebéd előtt, de már nem tudok nyugodt lenni; a part felé, a falu felé néztem. Nem tudom, de talán az isten öntötte belém, hogy arra néztem.

Igy van a birósági jegyzőkönyvben. A part, a melyről szó van, a Tiszafolyam partja. Solymosiné szerint isten sugallta Hurinénak, hogy a folyam felé keresse a szegény lánykát. Isten szokta fölébreszteni a lelkiismeretet.

Azonban Huriné a junius 21-iki ülésen maga is nyiltan beismerte, hogy a leányka öngyilkossága volt első gondolata s hogy délután kereste a Tisza partján a leányka nyomait.

Groszberg Leó azt vallja a junius 23-iki ülésen, hogy másnap, április 2-án ment a községházhoz s útközben találkozott Solymosi Jánossal, Eszter testvérével. Kérdi tőle:

– Megvan-e már Eszter?

– Dehogy van, dehogy van! Épen most is őt kerestem. A faluban egy ó-kut van, azt néztem meg, nem abba ugrott-e.

Ó-kutnak az olyan kutat nevezik, a melyet már nem használnak, a melynek vizét valami ok miatt nem merik az emberek. Az öngyilkosok faluhelyen ily kutban szokták magukat elemészteni.

Ime a jelenségek, a melyek szerint anya, testvér, gazdaasszony, szolgálatadó, mind arra gondolt először, hogy a szegény leányka önként vetett véget életének.

Kellett lenni okuknak, a mely miatt arra gondoltak. Oly jelentékeny okuknak, a mely elhárithatlanul arra a gondolatra vezette elméjüket.

Minden esetre feltünő, hogy már délután négy-öt óra tájban is arra gondoltak. A mikor különös ok nélkül arra gondolniok szinte lehetetlen volt.

A leánykát Huriné délután is beküldi a boltba s a leányka nem jön haza rendes időre. Vajjon miként lehet itt mindjárt öngyilkosságra gondolni? Hiszen a lánykának anyja, két testvérje, több nagybátyja és nagynénje van a faluban; a boltban is elkéshetett, rokonaihoz is betérhetett, elfecseghette az időt. Hányszor megcselekszik ezt a cselédek!

Ha alkonyatra, ha öreg estére se tér haza, ha még reggelre is elmarad: akkor már nagy ok van a tünődésre, az aggodalomra. Akkor már valószinü, hogy vagy megszökött s elhagyta helyét, vagy valami baj történt vele. Akkor is először végig kell járni azokat a házakat, a hová a leány járni szokott s ha sehol semmi nyoma, sehol senki nem tud róla: csak akkor juthat az ember eszébe a Tisza vagy az ó-kut, az öngyilkosság esete.

Huriné azonban rögtön öngyilkosságra gondol, isten azt önti belé, hogy a part felé, a folyam felé nézzen.

Mikor történt ez?

Solymosiné azt mondja: délutáni 3 óra körül. Groszberg Leó azt mondja: 5 óra körül. A többi tanu nem egészen határozott beszéde szerint négy-öt óra tájban mehetett Huriné Ófalu felé a lánykát keresni.

De hiszen ez még nem is lett volna feltünő késedelem a lánykától. Három óra tájban még otthon pörlekedik vele Huriné. Azután a lányka a kút mellett a fűzfa alatt sirdogál. A bolt oda-vissza másfél órai gyalogos út. Tehát 5 órakor még a lányka nem késett, sőt előbb haza se érhetett.

Miért jött hát az öngyilkosság gondolatára Huriné már öt óra előtt?

Bizonyára azért, mert a lányka valami efféle szót ejtett ki ajkán. Vagy azt mondta: ilyen életet nem birok tovább; – vagy azt mondta: jobb meghalni, mint ennyit szenvedni; – vagy azt mondta: engem nem lát többé!

Valami ilyes dolog történhetett.

Igaz, hogy erről tanuk, jegyzőkönyvek nem szólnak. Ez hát csak föltevés. Csakhogy ennek a föltevésnek rettenetes alapjai vannak a lányka az napi viszonyaiban s lelkiállapotában. Lássuk ezeket.

III.

(A leány elszántságának okai és tünetei. – Egész nap fázott, éhezett és dolgozott. – Asszonyának tanusága. – Barcza Dani tanusága. – A tanuk szomorunak látták. – Soha nem dalolt. – Az utolsó ok.)

A szegény lányka lelkét bússá, komorrá, szomoruvá tették az utolsó napon testi és lelki ráhatások.

Télen át csizmában szokott járni, nyáron át mezitláb. Épen április 1-én a nagy takaritás napján kezdte meg a mezitlábjárást. Változó napos hüvös idő volt. A félév óta megszokott lábbeli nem takarta meztelen lábát. Kétségtelenül fázlódott reggeltől fogva. Magában véve is kellemetlen érzés ez. Kedvetlenséget okoz.

Ez azonban falusi cselédlánynál önmagában nem nagy dolog. De az utolsó napon nem is evett. Huriné bevallja a junius 21-iki ülésben, hogy az napon nem főztek semmit, meleg ételhez nem jutottak. Természetesen a nagy takaritás volt a főzés akadálya. De még hideg ételként is csak a két kis gyerek kapott édes tejet. Ha Eszter is kapott volna: azt Huriné semmikép el nem hallgatja.

Tehát éhezett is. Fázott és éhezett. A mellett dolgozott egész nap, a közpéldabeszéd szerint, mint a kutya s még az Ófaluba, oda és vissza másfélóra járásnyira is be kellett futkosnia két izben is.

Kétségtelenül eszébe jutott, hogy mi ezért az ő jutalma, fizetése? Egész évre 15 forint és egy pár csizma. Igy vallották a tanuk: édes anyja s szolgálatadó gazdaasszonya s mások. Tizenöt forint mai pénz szerint 30 korona, alig 32 frank. Mennyi esik ebből egy napra? Négy krajczár vagyis nyolcz fillér. Ez a koldusnak is csekély alamizsna. Nyolcz fillérért egész istenadta napon fázni, éhezni s hajnaltól késő estig dolgozni: sulyos végzet. A tünődés, a képzelődés s a keserüségszülte felfogás szerint rosszabb helyzet, mint az állaté. A háziállatnak életöröme mindenesetre több.

S ha még jó arczot, édes szót, gyöngéd figyelmet, vigasztalást találna asszonyánál! De az is még durva hozzá s egész nap szidja, piszkolja, átkozza, kergeti.

Igaz, hogy közfelfogás szerint erre okot adott a szegény lányka. A sütő, főző, kormos edényeket, konyhaszereket meg kellett mosni. A miben megmossák: arra való a mosóteknő vagy más alkalmas edény. A sütőteknő egyáltalán nem arra való. Abban kel a kovász kenyérhez, kalácshoz. Abban kormos edényeket mosni nem szabad, mert a benne maradt kormot, szennyet fölveszi a tészta. A kenyérnek pedig tisztának kell lenni, mert istennek az a legnagyobb adománya. S a szegény lányka erre mégse ügyelt. Eltévesztette dolgát. A konyhaedényeket a sütőteknőben mosta meg.

Bizony ez nagy tévedés. Pedig a szegény lányka egyébként nagyon jól tudta, hogy e munkája ellenkezik a jó renddel. Nem is daczból, nem is pajkosságból, nem is ostobaságból cselekedte azt, hanem mint mondani szokták, az esze nem volt helyén.

Hát a szegény lányka hibázott. Tessék azonban akárkinek egész napon át éhezni, fázni, dolgozni s lótni-futni: isten angyala legyen bár, alig kerülheti ki a hibázást. S most képzeljük ehhez a mérges, haragos, örökké zsémbelő és káromkodó gazdaasszonyt.

Huriné ilyen volt. Solymosiné mindenben egyetért vele s a nagy per egész folyamán mindenütt menti s kezére adja a menekülő szót, de azt még ő is megvallja a junius 29-iki ülésen, hogy Huriné »nagyon lármás« asszony. Tudni kell pedig, mit jelent e szó a falusi nép nyelvén!

Maga Huriné a junius 21-iki ülésen egyenesen beismer annyit, hogy az napon megpirongatta a lányt, mert a kormos edényeket a sütőteknőben mosta meg. S hozzátette: élesen szólt hozzá, nem tagadja, de – ugymond – komolyan nem bántotta.

»Komolyan nem bántotta«: mit jelent ez a szó? Bizonyára azt, hogy sulyosan meg nem verte, kezét-lábát nem törte, fejét be nem szaggatta. De ezen kivül igenis megtörténhetett, hogy vesszőt vett a kezébe s azzal megfenyegette, talán meg is kergette. A különben is szomoru és csüggedt lelkü lánynak ez is nagyban növelhette keserüségét és elszántságát.

Emlitettem már, hogy Barcza Dani hires csendbiztos volt Debreczenben, a hortobágyi róna betyárjai fölött. Elhivattam magamhoz, alakja, arcza, beszéde nagyon megtetszett s megbiztam, hogy puhatolódzzék. Különösen abban az irányban is, mely a szegény lányka öngyilkossága felé mutatott. Más megoldást én nem találtam. S abban a nézetben voltam kezdettől fogva, hogy ha másnak nem is, de Hurinénak kell erről valamit tudni.

Barcza Dani fölkereste Hurinét saját házában. Beszélgetett vele mindenről. Rávezette a szót Eszterre is. A lélekbuvár erős érzékével figyelte az asszonynak arczát, hangját, szavait. Nem vett észre semmit. Az asszony ügyesnek és kérges lelkünek mutatkozott.

Beszélgetés közben a csendbiztos vastagocska spanyolnád pálczát vett észre a mestergerendán s erre szegezte szemeit. Rögtön feltünt neki, hogy az asszony megdöbbent. Fölállt a csendbiztos, levette a pálczát a mestergerendáról s mintha játékból tenné: elkezdte azt kezében suhogtatni s e közben mereven nézett az asszonyra.

Az asszonynak elállt a szava. Rémület látszott arczán.

A csendbiztos ezt mondta neki:

– Lássa Huriné, ha ez a spanyolnád beszélni tudna: ez megmondaná, hova lett Eszter.

Az asszony megtántorodott s az asztalhoz esett ijedtében. Azután magához jött egy pillanatra s kifutott a szobából. Többé nem mert a csendbiztossal szóba állani.

Igy jelentette nekem a találkozást Barcza Dani. S hozzátette:

– Egész életemen át a gonosztévők megfigyelésével foglalkoztam s az a szent igazság, a mit most mondok. Az az asszony kergette halálba Solymosi Esztert s annak a nádpálczának volt valamely dolga a szomoru esetben. Isten engem ugy segéljen!

Azonban végre se bizonyitja semmi, hogy a lányt épen testileg bántalmazta volna Huriné. A lelki gyötrés annál nagyobb volt.

A szegény lányka lelki állapotáról a következő jelenségek szólnak:

Rózenberg Rozi beszéli, hogy a lányka, mikor Zsófi nénjével az ő házuk előtt délután egy órakor beszélt, szomoru volt.

Rózenberg Herman és neje egybehangzólag beszélik a junius 25-iki ülésen, hogy cselédjük Solymosi Zsófi április 1-én este, mikor arról volt már szó, hogy a lányka nem ment haza, hanem eltünt, – azt mondta nekik:

– Akkor is szomoru volt már, mikor beszéltem vele, de nem kérdeztem, mi baja.

– Miért nem kérdezted? – szólt gazdája.

– Elég marha voltam, hogy nem kérdeztem.

De egy kérdést mégis intézett hozzá. Vámosi Julcsa legalább a junius 25-iki ülésen ugy beszélt, hallotta Zsófinak e kérdését Eszterhez:

– Miért vagy oly szomoru? Talán megvert az asszonyod?

– Nem vert meg.

Ez volt a szomoru lány felelete.

Groszberg Leo azt vallja a biróság előtt, hogy Zsófi április 2-án vasárnap átment hozzá a boltba czukorért s akkor azt kérdezte tőle:

– Még sincs meg Eszter?

– Dehogy van, dehogy van! Sajnálom szegényt, olyan szomoru volt az a lány.

Mindez a délutáni egy-két órakor jelentkező lelki állapotra vonatkozik. De a szomoruság később sokkal jobban fokozódott. A mikor már éhsége és fázékonysága is nagyobb volt, a mikor Hatalovszki szerint oly élesen szidta asszonya s küldte be ujra a faluba s a mikor a szegény lány az utczai kut mellé a fűzfa alá vonult sirni, zokogni.

Kétségtelenül el is indult a boltba visszafelé. Útja a Tisza közvetlen közelébe ért. A fájdalomnak egyetlen éles fellobbanása, az elszántságnak egyetlen keserü rohama kellett, egyetlen szempillantás s a szegény lány ott volt már a néma folyam szeliden ringó fenekén. Ott azután nem bántotta őt többé az éhség és a hideg, a ruhátlanság és a káromló szavak pirongató átka.

Gyakori történet ez. Se nem különös, se nem csodálatos.

Azt mondhatják: nagy vállalkozás az önkéntes halál, tehát nagy okának kell lenni. S a szegény lánykánál talán nem volt arra elég nagy ok.

Meglehet. De az ő lelke itélte azt meg. Másé azt meg se itélheti.

Különben is abban az életidőben járt, a mikor a serdülő korból megkezdődik az átmenet az érettbe. A mikor érthetetlen titkos mozgalom van a vérben s a mikor a nő egész szervezete a havonkénti változásra készül. Nagyon sok lány életkedve elhervad ilyenkor, fájdalmas ábrándok töltik be gyakran éjjelét-nappalát s heteken-hónapokon keresztül uralkodik lelkében a halál után való vágyakozás.

Hurinénak volt egy eleven eszü 17 éves fia: Huri József. Azt mondta a junius 25-iki ülésen: Eszter nem szokott dalolni. Márczius 1-től áprilisig, mig az ő házuknál volt, nem hallotta dalát.

Ime a szegény lánykánál a lélek gyökeréig beszivárgott mélységes szomoruság! A fa, a mely a tavasz édes melegén nem hajt virágot, a fiatal serdülő lányka, a ki tizennégy éves korában nem fakad dalra, játékra, vidámságra. Haldoklik az már mind a kettő. Csak véletlen pillanat kell ahhoz s jó alkalom, hogy a halál önszántából igazán bekövetkezzék. Szegény cselédlányoknál mily sok eset van efféle!

A NYILVÁNOS TÁRGYALÁS.

I.

(A bűnügyi vizsgálat lassu. – Szeyfferth Ede, a közvádló. – A vádhatározat. – A biróság szerkezete. – Tárgyalási jegyzőkönyv. – A közönség.)

Sok keserves huza-vona után elvégre megérett az ügy a nyilvánosság számára. Régóta óhajtottuk ezt.

Nem ismertük eddig az ügynek részleteit. Az orvosok munkáin kivül nem ismertünk biztosan semmit A vádlott zsidók egész esztendőn át senyvedtek már a börtön falai közt. Nem tudtuk, mivel védik magukat. Nem ismertük lelkük állapotát. Alig sejthettük, miként szőtték-fonták össze ellenük a terhelő körülményeket. Nőttön nőtt a türelmetlenség bennünk is, a kik az igazságszolgáltatás védelmi intézményét képviseltük, – de a nagy közönségben is.

A vérvádkiabáló hirlapok zsivaja már meg nem nyugtatott, már ki nem elégített senkit. A közönség nagy része szentül hitte, hogy a vád tökéletesen bizonyos. Ámde ha tökéletesen bizonyos: miért késik akkor a tárgyalás, a nyilvánosság, az itéletmondás? A gyilkosokra miért nem szakad le a törvény? Az ártatlanok miért nem menekülhetnek?

Magyarországnak sajátságos büntető perrendszere volt akkor. Nyilvánosságnak és titkos eljárásnak, szóbeliségnek és irásbeliségnek kusza rendszere.

A vádlottal, ha vizsgálati fogságban volt, mig a vizsgálat folyt, nem érintkezhetett senki. Se rokona, se jó barátja, se jogainak képviselője, még védője se. A vizsgálat irataiba se tekinthetett be senki, még a védő se. Hogy a vizsgálat meddig tartson: az csupán csak a vizsgálóbirótól függött. Voltak bűnügyek, melyekben öt-hat évig, sőt tovább is folyt a vizsgálat. A hol a vádlott fogva volt: ott okos és emberséges birák igenis siettették a vizsgálat befejezését. De törvény vagy birósági rendszabály ily esetekről se intézkedett különösen. Ime a nagy per vádlottai már több mint egy év óta foglyok s ime ügyük még alig érett meg a nyilvános tárgyalásra. Pedig velük együtt különböző helyen és időben több-kevesebb ideig még negyven vagy ötven zsidó és tutajos szenvedte a fogságot.

Anyagi büntetőtörvény csak két év óta volt s gyakorlatilag a nép vérébe még be nem szivároghatott. A biróságok nagyon sok esetben, mikor bűnösnek mondták ki a vádlottat, büntetésül vizsgálat alatt volt állását szabták ki. S bizony sok esetben sulyos büntetés volt s még ma is sulyos minden országban, ha valakinek vizsgálat alatt kell állania.

A hirlapok közléseinek nem hittünk. Azok a közlések csonkák, túlzók, irányzatosak s gyakran koholtak és hazugok voltak. A hirlapok közléseinél a társadalomnak épen nem egészséges izlése szerint a fődolog különben se a tárgyi igazság, hanem a gyorsaság és az érdekesség. Az, a mi rögtön hat a képzeletre és a szenvedélyre. De a folyton tartó országos izgalomnak s felekezeti gyűlölködésnek elvégre véget kellett vetni s a vádlottak bűnösségét vagy ártatlanságát napfényre hozni.

Siettettük a nyilvános tárgyalást. Én magam személyesen két alkalommal heves vitát folytattam e végből az igazságügyek miniszterével, a ki azonban még erre nézve se avatkozott a biróság dolgába.

A közvádlók, a királyi főügyész Kozma Sándor s megbizottjai a siettetésben egyetértettek velem. De egyetértettek velem még abban is, hogy az ügyben voltaképen vádemelésnek nem volna helye. Hiszen a vádnak voltaképen nincs tárgyi ténye s a vádlottakat valósággal semmi komoly jelenség nem terheli. Mindamellett a királyi ügyészség arra határozta el magát, hogy vádat emel.