Part 8

A várnagy is alszik már éjfél felé. De azért rögtön észreveszi, hogy három idegen ember van az udvaron s Móriczot akarja ellopni. Rögtön kezeügyében van a pisztoly s közibük lövöldöz. S a lövöldözésre eltünik a fegyveres őrség, kinyilik a bezárt kapu s kényelmesen elillan a három merénylő. Nem üldözi őket a várnagy, nem megy utánuk az éjjeli őrség s másnap se tart vizsgálatot se alispán, se szolgabiró, se járásbiró, se rendőrkapitány. Sőt hivatalos jelentés se érkezik egyikhez se.

Hanem a zsidógyülölő hirlapok nyomban tele vannak azzal a tudósitással, hogy a zsidók az elmult éjjel betörtek a vármegyeház udvarára, Sarf Móriczot, a félelmes tanut el akarták sikkasztani, de a várnagy éberségének sikerült meghiusitani a bűnös merényletet.

Természetesen egy szó se igaz ily alakban az esetből.

Hanem igaz az, hogy három embert fölkértek vagy fölbéreltek a közreműködésre. Kaftánnal testükön, zsidós kalappal fejükön hárman éjjel bementek a sötét udvarra; a pajkosságra birt őrség beeresztette őket, a gyereket fölriasztották álmából, »nézd a kutya zsidók, téged akarnak elrabolni«, – a gyerek álmából fölriadtan látta is őket az udvarra néző ablakon át, – »de én tőlem ugyan el nem visznek«, – uczczu talpra, pisztoly a házban, utánuk! A gyerek hallotta a lövéseket s látta az orvok eliramodását.

Az orvok nyomban jóizüen itták meg a játék áldomását Andrikovics kocsmájában. De a megriasztott gyerek lelkében ott maradt az égető gondolat s a fojtó félelem, hogy most már ő a zsidóktól örökre és végkép elszakadt, őt a zsidók mulhatlanul elemésztik, menedékét, élete megóvását csak a várnagytól várhatja. Természetesen csak akkor és csak azért, ha megmarad jó tanunak.

Még egy éjszakát készitettek ilyet a gyerek számára.

Junius 19-én kezdődött a nyilvános tárgyalás. Szabály ide, szabály oda: az elnök elhatározta, hogy a gyereket az első napon fogja tanuként kihallgatni. Nehogy a tárgyalás részleteiből elszivárogjon hozzá valami, a mi bódultságából fölébressze. Sietni kell vele. Hadd lássa a világ, hogy a nagy perre, a vérvád támasztására volt alap.

Milyen jó lenne, ha a tárgyalási nap előtt való éjszakán ujra el akarnák lopni a zsidók a gyereket.

Nos, hát megtörtént.

Junius 17-én és 18-án már megtelt a város hirlapróval és hirlaptudósitóval. Volt ezek közt egy nagyon tehetséges és buzgó fiatal iró: Tóth Béla. Apja is a kiválóbb nemzeti költők egyike. Az ő irói működése is feltünt már akkor s husz év mulva, a mikor e sorokat irom, még mindig hirlapiró s a mellett országosan ismert s olvasott jeles iró. Szinte természetes, hogy ő a gyerek tanitóját föl akarta keresni s a gyerek szorgalma, sikerei, erkölcsi s értelmi állapota felől kikérdezni, hogy lapjának a gyerek egyéniségéről érdekes tudósitást nyujthasson.

A tanitó Orsóvszky Gyula. Ott lakott a vármegyeház közvetlen szomszédságában, a megyeház tövéhez épitett épületben. Ebben volt a katholikus elemi iskola. Tóth Béla maga mellé vette Weisz Julián hirlapiró társát, 18-án késő délután fölkereste a tanitót, hogy kikérdezze. A tanitót azonban nem találta otthon, hanem ott talált három idősebb s fiatalabb nőt. Ezek előtt elmondta látogatásának czélját s egyuttal átadta nekik látogatójegyét, melyre neve s állása rá volt nyomtatva. Kimenet egy perczig megáll társával az udvaron beszélgetni s beszélgetés közben mindketten a vármegyeház magas hátulsó falára tekintettek. A fal az udvarra nézett.

Ez történt délesti hét óra tájban. A két férfi előző napon, 17-én vasárnap délután hat óra tájban is volt már ott, ugyane czélból. A tanitót akkor se találták otthon.

A három nő volt: Szokolovszky Mária, a tanitónak, Orsóvszky Gyulának felesége, azután özvegy Spissák Antalné, születési neve szerint Klein Sarolta, végre ennek leánya Spissák Hedvig, Szabó Endre felesége. Ott laktak az udvarban s a vidéki műveltebb nők közé tartoztak.

A három nőnek feltünt a két hirlapiró. Tegnap is itt voltak, ma is itt voltak. Ma épen estefelé. Nézegették a vármegyeház hátulsó magas falát. Vajjon miért voltak itt ismételve? Miért nézegették azt a magas falat? Mi van azon néznivaló?

Valami rejtély van a dologban. A két ember ismeretlen. Bizonyosan zsidó mindkettő. Igaz, hogy csak egyik volt zsidó, de ők ugy látták: mind a kettő az. Sőt testvéreknek látszanak. Kétségtelenül rosszban törik a fejüket. Sőt tervük egészen világos. Holnap kezdődik a nagy per tárgyalása. A Móricz tanu holnap árulja el a zsidókat. Ezt meg kell akadályozni. A tanut még az éjjel vagy el kell lopni, vagy el kell emészteni. A kapun át hozzájutni nem lehet. Ott a fegyveres őrség. Csak a hátulsó falon és a tetőn át lehet éjszaka bejutni. Meg kellett tehát a falat nézni, mekkora hágókötél kell hozzá. Igaz, hogy a zsidók megmondták, miért tették a látogatást. Sőt látogatójegyet is hagytak ott. De a zsidóknak nem kell hinni. Ravaszok, furfangosak.

A három asszony mind ebben nagy bölcsen megállapodott. Napszállta után az esti szürkületben tudtára adják az esetet a várnagynak. A várnagy nagy sebbel-lobbal intézkedik. Tudatja a bajt a gyerekkel. De ne féljen a gyerek, a vármegye megőrzi őt. Nosza, nyargaljon futár a városházához is. Mig a közbiztonság emberei megérkeznek: az alatt előkészitenek egy hágókötelet, hosszut, alkalmasat. Megmutatják a gyereknek. Ime, ezzel akarták őt a zsidók az éjjel ellopni. Mutatnak neki egy bezárt szardiniás szelenczét is. Ebben van a dinamit, melylyel a gyereket a holnapi tanuskodása előtt el akarták pusztitani. Azonban megérkezik a városi csendbiztos: Kovács Lajos, néhány szál fogdmeggel. Megérkezik a polgármester is. Valamennyi beszél a gyerekkel s figyelmezteti a fenyegető veszedelemre. A nagy, hivatalos emberkészség nyomozást, vizsgálatot, házkutatást tart, pedig már öreg este van, sőt éjszakának is beillik. Keresik a merénylő zsidókat. Fölkutatják a vármegyeházat, pinczéket, padlásokat, hátulsó helyeket és szögleteket. Átmennek a szomszéd katholikus iskolatelepre is s ott is tűvé tesznek mindent. Mindezt a gyerek tudtával és szemei előtt, rettentő hivatalos komolysággal. S azután, mikor befejezik a hűhót: oda állitanak két csendőrt, a gyereket reggelig őrizni, a mikor majd a törvényszék előtt meg teheti vallomását. A gyerek nem alszik reggelig.

Igy történt bizony ez.

A birósági jegyzőkönyv csak halvány képet nyujt ez esetről. Henter, a várnagy, csak ugy adja elő az esetet, hogy este félkilencz óra tájban jelentették nála, hogy a katholikus iskola udvarán két zsidó ólálkodik. Ő mindjárt nem ment át, de voltak, a kik elfutottak a városházához ez esetet jelenteni s onnan Kovács Lajos csendbiztos és a polgármester is odajött, átkutattak mindent, nem találtak semmit, de éjszakára csendőröket állitottak a megyeház udvarára.

Körülbelül ennyi van a jegyzőkönyvben s ezen kivül még a három asszony tanuvallomása Tóth Béla és társa látogatásáról.

Vajjon tudhatta-e a gyerek, hogy mindez üres hűhó, csuf fondorkodás, ravaszul végrehajtott jelenet az ő félrevezetésére? Tudhatta-e, hogy ez is csak az urak és a várnagy furfangos ármánya az ő lelke ellen, mint volt a husvéti éjszakán történt lövöldözés? Vajjon fölmerülhetett-e a gyerekben a kétségnek még sejtelme is, mikor az ő mintaképe a várnagy, azután a város polgármestere és csendbiztosa s a hajduk és csendőrök serege végezi együtt a komoly hivatalos cselekményt s értesiti őt arról, hogy épen ő róla háritják el az életveszélyt?

Igy vezették nyomban a biróság elé, hogy álljon elő tanuvallomásával.

Előállt. Az élő lelkek természete az, hogy más vallomással nem állhatott elő.

A nagyfalui éjszakán gyötréssel és rémitéssel rátukmálják, eszére erőszakolják a hamis történetet. Azután elzárják. Azután uraskodó, henye életmóddal s pajkos társalgással fölélesztik s nagyranövelik büszkeségét, hiuságát, nagyravágyását. Megutáltatják vele a zsidóságot. Kiirtják szivéből a szülői ház vallása iránt való vonzalmat és kegyeletet. Lenézést, megvetést és durva érzéketlenséget növesztenek lelkében apja iránt. Elhitetik vele, hogy ha jó tanu lesz, a nagy gróf, a magas kormány s a hatalmas vármegye urrá teszi egész életére, a zsidók pedig halálra keresik s a keserü kínok végzetét késziték számára. Tanuvallomását pedig megirják s megtanultatják és elszavaltatják vele százszor a várnagy előtt, a vizsgálóbiró előtt, az alispán és törvényszéki elnök előtt s a királyi alügyész s az összes bizalmasok előtt.

Azt mondhatná valaki: negyven napig tartott a tárgyalás – ily hosszu idő alatt visszatérhetett a gyermek az eredeti igazsághoz.

De a gyerek az egész idő alatt is el volt zárva a világtól. Nem férhettek hozzá se a védők, se a szülők, se mások, a kiknek szava, tekintete, fölvilágositása fölszaggathatta volna a béklyókat, melyek lelkét megkötözték. Az egész tárgyalás alatt csak ugy a várnagy hatalmában volt, miként a tárgyalás előtt.

Azt is kérdezhetni: miként lehet az elméből a valóság képét kitörölni s helyébe a hazugságot beedzeni?

A kérdés méltó. A természet nagy titkára utal ez a kérdés. A könnyelmüen vagy komolyan elhatározott s végrehajtott hazugság mindennapi tünet. A jellem gyöngeségének s az elme mozgékonyságának eredménye. De Sarf Móricz hazugsága nem efféle. Az övé az ő megmérgezett lelkében valóságos meggyőződéssé alakult át.

Lehető ez?

Igen is lehető. Az agy csodálatos szövetü szerv, de mégis csak olyan testi szerv, mint kezünk, lábunk. Kezünk mozdulata ütés, fogás, tapintás; agyunk mozdulata gondolat, érzés, eszme. S a hogy kezünket állandó gyakorlás által bizonyos mozdulatra vagy erőfeszitésre különösen alkalmassá tehetjük, ép ugy lehet tenni az agygyal s a mi tőle függ: a gondolkozással és jellemmel is. Különös gondolatot, érzést, képet, képzetet lehet beléültetni s különös és állandó gyakorlással benne meg lehet erősiteni. Költők, bölcsek, hitvallók hiába beszélnek csodáról és isteni befolyásról. Vannak az életnek még föl nem fedezett titkai, de azok se csodák. Hogy az agy minő munkát végez, mikor gondolatot szül vagy befogad: ép ugy nem tudjuk, mint a vadember nem tudja a bezárt zsebóránál, hogy az belül min és miként dolgozik. Csak azt látja és tudja, hogy dolgozik. A gyerek agya az egy éven át folytatott egyirányu ráhatástól abban az irányban fejlődött ki, torzult el s erősödött meg, a melyben mesterei, a méregkeverők vezették. Abban az irányban a vérvád képének, a gyilkosság hamis vádjának meggyőződéssé kellett benne erősödni.

* * *

A nagy per végén a gyereket nem akarták kiadni kezemre. A vérvádkoholók ujabb mesét gondoltak ki s a gyereket arra is föl akarták használni. A kormány segitségével elértem végre, hogy a gyereket a vármegyétől megkaphattam.

Vallomásáról sohase beszéltem vele. Egyetlen szóval se kérdeztem tőle: mi történt vele egy éven át. Jobban tudtam én, mint ő. Előadása mindig zavart okozhatott volna azon a képen, melyet gondos figyeléssel róla és mestereiről alkottam.

ESZTER HALÁLÁNAK TITKA.

I.

(A csonka-fűzesi holttest Eszter holtteste. – Bizonyos tehát, hogy Eszter meghalt. – Halála nem baleset, nem is erőszak. – Öngyilkosság. – A vizsgálat nem puhatolta ezt ki. – Sőt eltaposta ennek nyomait.)

Jogtudó vagyok, védő voltam a nagy perben, iró vagyok, szeretek buvárkodni a lelkekben s megfigyelni a természet tüneményeit. Ime nagy tünemény áll előttem: a szegény leánykának különös elsikkadása. Nagy jogi kérdés kerekedik e tüneményből, annak megoldásában közreműködni tiszti kötelességem. Vajjon elgondolható-e, hogy ne foglalkoztam volna Eszter halálának titkával s hogy elmém egész erejével ne törekedtem volna azt földeriteni?

Különös feladata lett volna ez a vizsgálatnak, a vizsgálóbirónak és társainak. De ők éretlen észszel s elfogult és pajkos elmével hamis utra s ostoba fordulatokra terelték a nyomozást. Ott keresték a titkot, a hol azt megtalálni nem lehetett, a hol azt megtalálni minden furfang és erőszak mellett se voltak képesek.

Az itélő biróságnak ez már nem volt különös feladata. Ez a biróság már nem azt kereste igazán: miként tünt el a leányka, hanem csak azt kellett keresnie, hogy a bevádolt zsidók bűnösök-e vagy ártatlanok a leányka eltünésének kérdésében?

A mint meggyőződött arról, hogy nem bűnösök: ki kellett mondani utolsó szavát, meg kellett hoznia itéletét s egyebet cselekednie nem volt szabad. Az állam nem azért tart biróságot, hogy az a lelkek titkát fürkészgesse s a természet tüneteit magyarázgassa. Mások dolga ez.

Talán első sorban az én dolgom s most arról adok számot, minő eredményre jutottam buvárlataimban.

A csonka-fűzesi holttest az eltünt lányka holtteste. Ma az eszlári vérvád nem lobogtatja már a lelkek tüzét. Ma higgadt és tiszta elmével lehet az esetet meggondolni. S a tiszta elme a kétségnek még árnyékát se engedheti magához férkőzni. Az a holttest Eszteré.

Április 1-én folyam partján tünik el a lányka. Junius 18-án hetvenkilencz nap mulva alsó folyásának egyik partján lányka holttestét veti föl a folyam árja. Az eltünt lányka minden ruhája ott van a holttesten. Az eltünt lányka utolsó cselekménye föstékvásárlás volt. Az a fösték is ott van szokott falusi módon keze csuklójára kötve a holttesten. Volt különös ismertető jele életében: a lábán levő hegedés nyoma, melyet a tehéntiprás okozott. Ezt a jelet is megtalálja az előre megmondott helyen három igaz tanu: Szakolczai Julcsa, Szücs János és Zurányi Kálmán. Ha tehát vizi halott kiléte biztos lehet valaha a világon: ezé a halotté tökéletesen biztos. Alak, nagyság, arcz, szem: mindez azonos.

Azonban furfangos elmék, tudatlan emberek kétséget támasztanak. Hátha idősebb nőé az a felbukkant holttest? Hátha az csak néhány nap óta került a vizbe? – De velük szemben áll a természet igaz törvénye, melyet képzelgő tanu és tudákos szakértő ki nem mozdithat helyéből. A holttest csontja, némely épen maradt nemi részének fejletlensége, érettségi szőrének csak kezdetleges mutatkozása mind megfelel az eltünt lányka korának és fejlettségének. S a holttesten talált hullaszappan föltétlen bizonyossággal igazolja, hogy annak hosszu időn át kellett vizben lenni. Annyi időn át, a mely épen megfelel a lányka eltünése s a holttest felbukkanása közt lefolyt időnek. Hullaszappant emberi elme, emberi tudomány, emberi műszerszám néhány nap alatt késziteni nem tud. Ahhoz csak a természet ért a maga műhelyében.

De a furfangos elme tovább is vonaglott. Hátha fondor lelkek csempészték valahonnan azt a holttestet s hátha bűnös kezek öltötték rá Eszter ruháját?

E nyomon botorkált a vizsgálat s más véget természetesen nem érhetett, mint a mit ért: a kudarczot. Egyetlen tárgyi jelet se tudott erre nézve felkutatni. Minden vallomás, a mit erre összehozott, kinzásszülte valótlanságnak bizonyult. Az emberek, a kik ezt cselekedték volna, tökéletes másuttlétet – alibit – igazoltak. És végre az élő Eszter különös lábjegye s a holttestnek hullaszappana minden tanu és szakértő ellenkező nyilatkozatát csuffá teszi.

S mindezek fölött még van egy mindennapi nagy igazság. A vizsgálatnak csak ott lehet és csak ott szabad valami rendkivüli titkos megoldást keresni, a hol az egyszerü, természetes, mindennapi megoldás teljesen hiányzik. Ha a vizsgálat biztos nyomokra bukkant volna, hogy az élő vagy a holt Eszter máshová jutott s nem a Tisza csonka-fűzesi partjához vagy ha biztos nyomokra jutott volna, hogy a csonka-fűzesi holttest kié-másé s honnan-máshonnan származott, ha nem az eltünt lánykától: csak akkor lett volna szabad neki a hullacsempészet pajkos ötletéhez folyamodni.

Hol van hát az eltünt lányka, ha nem a Csonkafűzesnél?

Kinek a holtteste tehát a csonka-fűzesi, ha nem az eltünt lánykáé?

Erre a két kérdésre a vizsgálat meg se kisértette a komoly feleletet megtalálni.

Solymosi Eszter élete tehát elveszett. Enyészetnek indult tetemét száz tanu és orvos látta, vizsgálta, bonczolta, temette.

Vajjon mikor veszett el?

Akkor, a mikor az élő szemek elől eltünt. Április 1-én délután vagy estennen, vagy éjszaka. Ez a természetes megoldás. Ez felel meg a józan felfogásnak mindaddig, mig ellenkező biztos tünet nincs. Itt pedig nincs.

A zsidók meg nem ölték. Ezt tisztán látta az elfogult birák esze is.

Hiszen gyilkos erőszaknak jele nem volt testén. És azután a mikor megölhették volna: arról az időről minden vádlott másuttléte tökéletesen bebizonyult. És ezen felül száz meg száz nagy ok tiltja ez esetben a vérvádszerü gyilkosságnak még gondolatbeli lehetőségét is. Ezt is tisztára belátták még az elfogult birák is.

A józan felfogás szerint a Tisza vizébe fult. Annak közelében járt utoljára, annak vize vetette föl élettelen holttestét. Más természetes megoldás nem lehet, minthogy másra utaló nyom és tárgyi tünet nincs.

De hát miként jutott a vizbe elevenen vagy halottan?

Három eset lehető.

Vagy véletlenül esett bele. Vagy külső erőszak lökte bele. Vagy öngyilkos szándékkal jutott bele.

A véletlenre nem utal semmi nyom. Útja, mikor a boltba ment s onnan hazament, egy darabig a Tisza közelében volt ugyan, de mégis oly távoli s oly biztos út volt, hogy arról a Tiszába be nem csuszhatott, be nem szédülhetett s ha megtörtént volna is, a partképződés miatt könnyen kimenekülhetett volna. A véletlenre hát semmi sem utal, sőt minden időbeli, helyi és személyi körülmény ugyszólván kizárja azt.

Külső erőszakra sem utal semmi nyom. Szegény cselédnek, fejletlen lánynak nem lehet boszuálló, életére törő gyilkos ellensége. Vagyoni önzés nem üldözi. Kincset, örökséget senki se áhit tőle vagy utána. Őrült nemi szenvedély az egyszerü falusi egészséges idegü nép közt erőszakoskodó rajongással nem ostromolhatja őt nyilt utczán, lakott házak között, fényes nappal. S aztán nyoma maradt volna ennek, zaj támadt volna belőle s végül vagy előbb vagy utóbb hasonló kisérlet jelei mutatkozhattak volna a faluban vagy a környéken.

Bizony nincs itt más természetes megoldás, csupán az, hogy a szegény lányka lelkére egy szempillantásig iszonyu sulylyal rányomakodott az élet, közel volt a Tisza csöndes folyása; ember nem volt, ki szemmel kisérte volna, se közel, se távol s abban a pillanatban keserü szivvel jajszó nélkül önkényt átengedte nehéz életét a könnyü halálnak.

Minő könnyen kinyomozhatta volna ezt a birói vizsgálat az első napokban! Hiszen az a szegény lányka s az ő együgyü lelke nem volt még ravasz; nem volt tettető se az élettel, se a halállal szemben. Ha önkényt választotta a halált: erre elszánva kellett lennie. Ha el volt erre szánva: ennek jelét kellett adnia. Könyben szóban, panaszban, kimondott sejtelemben bizonyára adta is jelét. Mindenből azt látom, hogy a falu népe eleintén arról volt meggyőződve, hogy szándékosan ölte magát a Tiszába. Jól tudta ezt a vizsgálóbiróság is. De ez a biróság belekeveredett a vérvád rögeszméjébe s vakon, siketen, konokul, se látni, se hallani nem akart mást, csak a vérvádat. Az öngyilkosság nyomait nem földeriteni, hanem inkább eltaposni, megsemmisiteni törekedett. Tisztán látom s azért határozottan állitom ezt. Az iratok bizonyitják, hogy a közönségnek az öngyilkosság esetéről fenforgó véleményét jól ismerte a biróság, de ugyanazok az iratok még kirivóbban bizonyitják, hogy ebben az irányban még se nyomozott, még se puhatolódzott egy perczig se.

A mikor már a lakosság minden csöpp vére tele volt a vérvád gyülöletes meséjével: akkor már késő lett volna a tüzetes nyomozás. Akkor már mindenki Vámosi Julcsa anyjának mintájára felelt volna:

– Hogy lehetett volna az a szegény lány öngyilkos, ha már bizonyos, hogy őt a zsidók megölték?

Azonban a természetes igazságok nem ugy röppennek el az életben, mint a madarak a levegőégben, hogy nyomot ne hagynának maguk után. A vizsgálóbiró minden óvatossága és furfangossága daczára is az igazság eleven nyomai, habár szétszórtan és töredékesen is, megmaradtak.

Keresgéljük össze e nyomokat.

A mint a vizsgálóbiró a vérvád ostoba alkotmányát összeállitotta: e szerint Eszter meggyilkolását déli 11 és 12 óra közt hajtották végre a zsidók. Előbb nem tehették, mert a lányka 10 óra után indult el hazulról a boltba s 11 óra és 47 percz előtt visszamenőben a zsinagógához nem érhetett. De a gyilkosság később se történhetett, mert a vádlott metszők déli 12 órakor már házigazdáiknál Taubnál és Ziszmannál ebédeltek. Az időbeli körülményeket igy sütötte ki a vizsgálóbiró.

Szinte bizonyos, hogy az időbeli körülmények ily összeállitása hamis és önkényes. Ez összeállitás arra irányult, hogy a lánykának a zsinagógához jutása déli 12 óra előtti időre essék. Huri Andrásné azt vallotta először, hogy tőle a boltba 10 óra után 30 perczkor indult el Eszter. Tőle Kohlmájer boltjáig mintegy 3 kilométer a távolság, tehát kis termetü lány rövid lábu lépéseivel mintegy 45 percznyi gyaloglás. Nem siető, nem is őgyelgő, hanem közönséges gyaloglást kell fölvennünk. Visszafelé a zsinagógáig több mint 2 kilométer. Ez is 30 percz. Tehát, ha Eszter sehol meg nem áll, nem késik, nem várakozik, nem beszélget: akkor 11 óra 47 perczkor csakugyan odaérhet visszamenő utjában a zsinagógához.

Ámde betért Lánczi Gábornéhoz: nem hozat-e valamit a boltból. Bizonyára beszélgettek néhány perczig. Azután ugyanazzal a kérdéssel betért Csordás Gábornéhoz. Néhány perczig ott is folyt a beszélgetés. Falusi parasztasszonyoknál már ez a szokás. Talán máshoz is betért, de megbizást csak e két ismerős asszony adott neki. Bizonyos, hogy a boltban is kellett néhány perczig késnie, mig rá került a sor s mig a boltos Huriné föstékjét, Láncziné gáliczkövét és Csordásné patkószegét előszedte s becsomagolta. Azután sokfélekép be van bizonyitva, hogy visszamenőben Rózenberg Hermanék előtt találkozott testvérnénjével Zsófival, vele megállt és beszélgetett s azután ment tovább a zsinagóga felé. A zsinagógához tehát déli 12 és fél óra előtt nem érhetett még a vizsgálóbiró által összehordott adatok szerint se.

De a tanuk szerint még akkorra se érhetett oda. A vizsgálóbiró helyszini szemléje szerint Rózenberg Herman háza Sarf József lakásáig vagyis a zsinagógáig 10 percznyi gyalogló távolság, közel egy kilométer. Már pedig Rózenberg kapuja előtt délutáni 1 órakor találkozott a lányka Zsófi nénjével. Ezt állitja a törvényszék előtt Solymosi Zsófi, Rózenberg Rozi és Vámosi Julcsa, a kik a találkozásnál jelen voltak s a két lánytestvér beszélgetését hallották. Solymosi Zsófi ugyan habozott eleintén az időpontra nézve, Vámosi Julcsa pedig példátlan szülői kegyetlenségre utóbb elállott vallomásától, de Rózenberg Rozi mindig szilárdul ezt állitotta s utóbb a keresztkérdésekre Solymosi Zsófi is szilárdul ebben állapodott meg.

A szegény eltünt lányka élete folyása tehát délutáni 1 óráig egészen bizonyos. Ettől kezdve mesterkélt homály borul életére. A homályt a vizsgálóbiró idézte elő.

Ki kellett volna puhatolnia, vajjon Eszter hazament-e Hurinéhoz s átadta-e neki a föstéket? Azután átadta-e Lánczinénak a gáliczkövet és Csordásnénak a patkószeget? A vizsgálóbiró elmulasztotta ezt. Terveibe nem vágott az ily irányu nyomozás. Mert ő csak azt akarta bebizonyitani, hogy Esztert már 11 és 12 óra közt megölték a zsidók. Azért kellett minden mást homályba burkolnia.

De azért a homályban is vannak fölcsillámló pontok.

Csordás Gáborné időközben meghalt. A nagy per nyilvános tárgyalását nem érhette meg. Tehát nem szólhatott arról: megkapta-e a lánykától a két krajczár ára patkószeget. A lányka utolsó szavai felől nem intézhettünk hozzá kérdést.

Lánczi Gáborné született Kaszala Teréz lelke fenekéig telve volt a vérváddal s a gyilkosság hitével. Csak ugy omlott belőle a zsidók elleni gyülölség. Ő nem vallotta meg, de nem is tagadta el, hogy az 1 krajczár ára gáliczkövet megkapta. Erről nem beszélt egyáltalán.

Én pedig azt hiszem: mind a ketten megkapták portékájukat. Annálfogva hiszem ezt, mert ha a szegény lányka ezeket át nem adta volna: holttestének csonkafűzesi felbukkanásakor ezek is éppen ugy benne lettek volna a csuklójára kötött kendőben, mint a hogy Huriné föstékje benne volt.

A lányka szépen hazament. Mindenkinek átadta a magáét. Előbb a szomszédasszonyoknak, azután gazdaasszonyának, Hurinénak. A szomoru balsors csak ezután következett be.

Szedjük csak össze azokat a tüneteket, melyek bennünket az eset ily felfogására kényszeritenek.

II.