Part 7

Nem a gyerekhez szóltak, hanem előtte beszéltek. Ott volt a társaságban. Hallott mindent és szomju kis lelke mohón nyelt el mindent. A hanyagság látszatával otthagyták előtte a zsidógyülölő ujságokat is. A gyerek jól tudott irni, olvasni. Az ujságokban is csak azt látta, a mit mindenkitől hallott. A zsidóság ócsárlását. Százszor hallotta a várnagy barátaitól, a megyei huszároktól, a tanitóktól, a tiszti irnokoktól s a bejáró iparosoktól, hogy mind futó bolond az, a ki zsidó marad a mai világban. Annak jóllétben, becsületben, köztisztességben része nem lehet. Annak sorsa: közmegvetés és boldogtalanság.

Igy érlelődött meg a gyerekben: megvetni a zsidót s elhagyni a zsidóságot. A junius 27-iki nyilvános tárgyaláson kijelenti, hogy abban egészen biztos, hogy ő zsidó semmi esetre nem marad. Sok nyilatkozata különösen érdekes.

A junius 20-iki tárgyaláson hidegen szemébe mondja apjának.

– Nem akarok többé zsidó lenni.

A vádlott zsidók sorban ott ülnek a padon egymás mellett. Apja, Sarf József, rájuk mutat. S különösen rátereli a gyerek figyelmét a hosszu szakálu ősz, öreg Jungerre s azt kérdi:

– Hát nem sajnálsz, ha engem felakasztanak? Nem sajnálod ez embereket, a kik itt vannak, mint vádlottak? Mit vétett neked ez az ősz ember?

– Ejh, mit törődöm én ezekkel a rongyos zsidókkal!

Ezt feleli a gyerek s aztán vállat vonva hidegen elfordul a vádlottaktól.

Ime, a gyerekben a zsidók megvetése. Ime, »a rongyos zsidó« szólam, a várnagy társaságának a gyerek előtt mindennapi szavajárása.

Azt kérdé apja.

– Imádkozol-e te minden nap? Hadd látom, van-e rajtad cziczesz?

Ez a cziczesz nyakba vetett szalag a felsőruha alatt. A mellény alól kilóg a két vége. Hagyományos szokás az óhitü zsidóknál. Vallásos buzgóság jele, mint sok keresztyénnél a keresztviselés. Apja odamegy gyereke mellé s meg akarja nézni, van-e cziczesze.

A gyerek durczásan elfordul s igy felel.

– Nem vagyok én ló, hogy rajtam nyakló legyen!

Ime, a zsidó vallás iránti megvetésnek mindennap hallott egyik pórias gunyszava. Nyakló!

A junius 27-iki nyilvános tárgyaláson következő szóváltás folyt le az apa és fiu között:

– Mi annak az oka fiam, hogy te ezt a mi vallásunkat ugy megutáltad?

– Micsoda vallást?

– Hát a zsidó vallást.

– Az az oka, hogy megutáltam.

– Kell lenni valami okodnak. Ha valaki felakasztja magát vagy beleugrik a Tiszába: okának kell lenni.

– Nem akarok zsidó lenni!

– Csak van valamely eredete, hogy nem akarsz zsidó lenni?

– Megutáltam.

– Mióta utáltad meg?

– Mióta itt vagyok a vármegyénél.

– Miként utáltad meg?

– Most olyan idő van Magyarországon, hogy épen csak ki nem kergetik a zsidókat. Fenének kell igy a zsidóság!

– Nem hiszed te azt.

– Hiszem. Tudom.

– Hiszen te törsz a zsidók vesztére. Majd ugy jársz, hogy a ki másnak vermet ás: maga esik bele.

– Hát akkor benne leszek.

– Hát fiam, Hámán történetét tudod-e, a ki megakarta öletni a zsidókat, azután utóbb mégis őt akasztották föl?

A gyerek vállat von s elfordul. Félvállról feleli:

– Hát felakasztanak!

Később azt kérdi tőle egyik védő:

– Ki beszélte azt, hogy a zsidókat kiüzik Magyarországból?

– Az ujságban olvastam.

– Milyen ujságot olvasol?

– Olvasok én többet. Függetlenség, Budapest, Nyirvidék, Szabolcsi Közlöny: ez a nevük.

Valóban mindez ujság tajtékzó dühvel szította akkor a zsidók ellen a gyülöletet.

Csaknem szóról-szóra közlöm a biróság tárgyalási jegyzőkönyvéből e szóváltást. Hogy nyájas olvasóm lássa, miként fordult el a gyerek lelke a zsidóságtól, s a szülők vallásától. És lássa a szóváltásból azt is, hogy e gyerek, a ki ekkor tizennégy éves és néhány hónapos volt, épen nem volt tompa elméjü vagy hülye. Lelkének átidomulásában saját eszének is volt szerepe.

De a várnagy sejtette, hogy a zsidóság megutálása még nem elég a czélra. A gyerek feladata az, hogy a vérvád tanuja legyen. A tanunál pedig czélszerü, hogy a mit állit, azt legalább maga higyje el. Ha nem igaz is, a mit állit, de ő maga tartsa azt igaznak.

A vérvádterjesztő urak közt mindenki tudta azt, hogy a gyerek Solymosi Eszter megölését nem látta. Aggódtak is a miatt, vajjon a válságos napon, a nyilvános tárgyaláson nem áll-e el vallomásától, nem tér-e vissza a valódi igazsághoz. Azért zártak el mellőle mindenkit, a ki lelkiismeretét fölébreszthetné. Azért kellett vérébe oltani a hamis tanuságot s azért kellett benne rendithetlen meggyőződéssé tenni a vérvád valóságát.

A zsidóság megutálásának műveletét befejezték nála az év végéig. Augusztus 23-tól deczember 31-ig. Az 1883-ik ujévkor már szinte tombolt benne a zsidóság elleni gyülölet. Most már bele kellett és lehetett verni a vérvád hitét is. A kit gyülöl és utál az ember, arról könnyen elhiszi a rosszat, habár az képtelenség is. S a gyerek elhitte.

Apja azt kérdi tőle junius 27-én:

– Honnan tudod te, hogy a zsidóknak keresztyén vérre van szükségük?

– Én most sem tudom, de vannak nagy zsidók, a kik kikeresztelkedtek s a kik azt mondják, hogy szükségük van rá. Nagy papok is mondták ezt nekem.

Egyik védő, Heumann, később azt kérdi a fiutól:

– A sakterek miért ölték meg a leányt?

– Törvényükben van, hogy szükségük van keresztyén lány vérére.

– Honnan tudod ezt?

– Hallottam beszélni.

– Kitől?

– Nagy papoktól.

– Zsidó papoktól?

– Nem azoktól, hanem keresztyén papoktól. Hallottam, hogy ők kikeresték a bibliából, hogy ez a vér szükséges a zsidóknak.

Másik védő, Friedmann, azt kérdi a fiutól:

– Csak egy papot nevezz meg, a kitől hallottad.

– A katholikus pap Nyiregyházán. Tőle is hallottam,

Nem tudom, ki volt akkor a nyiregyházi római katholikus pap, nem ismertem. Tanuként való megidéztetését nem tartottam szükségesnek. Elégnek gondoltam, ha csupán annyi bizonyosodik be, hogy a gyerekkel elhitették a vérvád valóságát. Hogy kiknek segélyével s miként hitették el: az már nem fontos dolog. A szóváltásból kétségtelen, hogy a várnagy társaságában a gyerek ottlétekor egyszer-másszor ott volt a pap is vagy legalább valaki, a kit a gyerek katholikus papnak gondolt. Szegény falusi zsidó gyerek előtt nagy ur a katholikus pap. Kezet csókol neki uton-utfélen a falu örege-apraja. A mit előtte ilyen nagy ur beszél: azt el lehet hinnie.

Ugy vélem sok jelből, hogy a tanugyártók egyelőre ennyit elégnek tartottak.

Ha a gyereknek félig paraszt nyelven, félig hivatalos nyelven megalakitják, megszövegezik vallomását; ha ő azt tökéletesen megtanulja s mindenki előtt hiba és fennakadás nélkül folyékonyan el tudja mondani; ha hitté, meggyőződéssé szilárdul nála a vérvád, a keresztyén szüz vérének szertartásos szükségessége s ha végül megveti és megutálja a zsidóságot és a zsidó vallást: ez valósággal elégnek látszott arra, hogy a vérvád koholói a fiut jó és biztos tanunak tekintsék a maguk czéljaira.

Az 1883-ik évi január, február hónapig más irányban nem is törekedtek lelkét eltorzitani. Ettől kezdve azonban a gyerek tanuságát még biztosabbá kellett tenni.

A vérvádkoholók három nagy erősségre támaszkodtak. Az egyik az volt, hogy a holttestusztatás be van bizonyitva. A másik az volt, hogy a csonka-fűzesi orvosok szerint föltétlenül bizonyos, hogy a holttest nem Solymosi Eszter. A harmadik erősség a fiu látása és tanuskodása.

Ám a holttestusztatás januártól kezdve, a mikor Smilovics is magához tért s a tiszalöki vallatásokról lehullt a lepel, ostoba mesének bizonyult.

A csonka-fűzesi orvosok tudományát is tökéletesen eltiporta az egyetemi tudósok éleslátása. Ők megállapitották, hogy kora, fejlettsége, rothadási fokozata s egyéb tünetei szerint a holttest csakugyan Solymosi Eszter lehetett. Sőt Szakolczai Julcsa, Zurányi Kálmán és Szücs János tanusága elég fenyegetőnek mutatkozott arra nézve, hogy az a holttest nem is lehet másé, csupán csak Solymosi Eszteré.

Most még csak az kellene, hogy a gyerek vonja vissza vallomását s mondja el őszintén, kik és miként vették, oktatták, kényszeritették rá a vallomásra: akkor aztán teljes lesz a vérvádkoholók kudarcza. Akkor ők ugy állanak a világ előtt, mint bünös szövetség tagjai, a kik oktalanul kezdték, bünösen folytatták, s ostobán végezték a vérvád nagy pörét.

De hát van-e erkölcsi lehetőség arra, hogy a gyerek megtántorodjék s elálljon a lelkébe oly tökéletesen beedzett tanuságtól?

Van.

IV.

(A gyerek utálja meg édes apját! – A királyfi és Sarf Móricz. – A gyerek kigunyolja édes apját. – És megtagadja. – Az apa megszaggatja ruháit.)

Szembe kell állania édes apjával. Apja, az öreg Sarf József nyers modoru, de egyenes gondolkozásu és eszes ember. Fiát határtalanul szereti. Még bűnös tanuskodása daczára is szereti. Ezt a szeretetet megérzi az a gyerek, a mikor majd apja előtte áll. Megérzi még akkor is, ha apja daczos lenne hozzá. A gyerek szivéből ugyan a tanugyártók kimostak, kilugoztak már mindent, hitet, hűséget, kegyeletet, vallást, buzgóságot, a mi abba a szivbe a szülői háznál berakodott. De hátha maradt abban a szivben valami mégis az apa tekintélyéből, az apa iránt való szeretetből? Hiszen a gyermeki lélek valósággal csak két hatalmat ismer. Az istent és a szülőt. Hátha mégis van annak a gyerek tanunak szivében egy titkos redő, egy láthatatlan kis fészek, melyben ott lappang még a szülő szeretetének egy szikrája, melyet se a rablógyilkos irnok és a szilaj csendbiztos a nagyfalui éjszakán, se az ügyes várnagy és szövetségesei a vármegyeház pajkos társalgásai közt nem tudtak kioltani egészen. S hátha az a szikra majd a nyilvános tárgyaláson az apa kemény, de szerető szavára ki talál pattanni?

Bizony az meglehet.

Azt a szikrát tehát egészen ki kell oltani.

Ördögi terv. A gyerekkel meg kell utáltatni saját jó édes apját. A szeretet helyébe gyülöletet és megvetést kell ültetni. A törvény és a tisztesség ugyan azt parancsolja, hogy a gyereket még igaz ügyben se használják apja ellen terhelő tanunak. Sőt a törvény egyenesen parancsolja, hogy a gyereket föl kell világositani, hogy apja ellen joga van minden vallomástól tartózkodni. De mindegy. A gyülölet, megvetés és utálat érzelmeivel oly szilajjá kell a gyerek lelkét tenni, hogy az hidegen és bátran beszéljen apja ellen, habár szava akasztófára juttatja is apját.

Bizony sikerült ez a terv egészen. Annyira, mint a franczia királyfinál.

A királyfi nyolcz éves volt. A hagyomány szerint a lélekmérgezés tervét a királyfi ellen magasabb értelmiségü ember, Hébert jakobinus gondolta ki s vad és durva lelkü ember, Simon, a varga, hajtotta végre. A végrehajtás eszközei is vad eszközök voltak. A korbács, a szeszes ital, a testi-lelki gyötrés, a rémités. Sarf Móricznál, a ki tizennégy esztendős volt, ezek az eszközök talán nem vezettek volna czélra. Itt a pajkosság, a dévaj társalgás, a pórias elmésségek és gunyolódások s a gyermek lelkében szunnyadó hiuság, nagyralátás s henye uraskodási vágy ösztönének szenvedélylyé fokozása voltak a végrehajtási eszközök. A várnagy nem volt durva ember, mint a varga s vérszomjas se volt, mint a jakobinus, de ügyesebb lélekbuvár volt mind a kettőnél. Betyáros pajtáskodással ejtette meg a gyerek-tanu lelkét.

Ő is itatta borral a gyereket, de nem részegségig, hanem csak mulatság okából és mértékével. Elvitte a gyereket sétálni, kocsikázni, szinházba. Nyiregyháza mellett Sóstó nevü fürdő és kiránduló hely van, ünnepnapon czigányzene szól benne, elvitte a gyereket oda is. A várnagy lassanként mintaképe lett a gyönge éretlen gyereknek. Ép ugy dalolt, káromkodott és elméskedett, mint ő. Ép ugy szidta, ép ugy nézte le s gunyolta ki a zsidót, mint ő. Lassanként apjáról is csak ugy beszélt, mint a várnagy. Apja is csak »rongyos zsidó«. Azt is sorsára kell hagyni, ha felakasztják is. Azzal is örökre szakitania kell a gyereknek, ha ember, ha ur akar lenni s ha mintaképét, a várnagyot, megközeliteni vagy elérni akarja.

Mindezt igazolja a nyilvános tárgyalás.

Hetykén, félvállról, lenézőleg beszél apjával.

Mindjárt az első napi tárgyaláson, a mikor az öreg Sarf nyugtalankodott fia vallomása közben s bele-beleakart szólni beszédébe, a gyerek azt mondja apjának:

– Ha csöndesen nem viseli magát: beviszik a dutyiba.

Ime, a beléoktatott gunyolódások!

Azt kérdi tőle apja:

– Azt akarod te, hogy én is örökös rab legyek?

A gyerek vállat von s azt feleli:

– Hát az lesz. Bánom is én!

Szemébe mondja apjának e szót:

– Maga hazudik!

A szegény óhitü zsidóknál a szülők és gyermekek nem ugy beszélnek egymással: »maga« – hanem mint az ókor irásai tanitják s mint napkeleten ma is szokás, ugy szólitják egymást: »te«. Az öreg Sarf gunyt és sértést lát a »maga« szóban s azt kérdi fiától:

– Hát én csak »maga« vagyok teneked?

A fiu gunyosan feleli:

– Hát azt mondjam »méltóságos ur«?

A »méltóságos ur« czim illeti meg Magyarországon a főispánokat, a vármegyék kormányzóit, a császári és királyi kamarásokat, a legmagasabb biróság tagjait és tanácselnökeit. Alig képzelhető el: mekkora csufolódás rejlik abban, ha egy szegény vagyontalan zsidót, egy foltozó vargát »méltóságos ur«-nak czimeznek, hogy a tömeg röhögését előidézzék.

Valóban a gyerek gunyos elmésségére a törvényszéki közönség kiröhögi az apát.

A gyerek a negyven napos tárgyalás alatt soha ki nem ejti száján e szót: »édes apám«. Pedig 14 hónap óta nem látta.

Azt kérdi az öreg Sarf a gyerektől junius 20-án:

– Olyan rossz apád voltam én neked, hogy engem már nem is akartál látni?

A gyerek azt feleli:

– Mi hasznom van abból? Jobb, ha nem ismerem!

Ime, a lélekmérgezők irtóztató munkája! Kiirtani a szivből a szülők iránt ott élő minden szeretetet s azután a gyerek eszét arra gyakorolni be, hogy fontolja meg éretten: van-e haszna abból, ha apját megbecsüli vagy pedig nincs?

Ha van haszna belőle: becsülje meg. Ha nincs haszna belőle: vesse meg. A gyermek vonzalma, szeretete a szülők iránt áruczikk. Ha van értéke a piaczon, van becse az élet zsibvásárján: akkor megőrizzük. Ha nincs értéke, ha nincs becse: akkor ellökjük magunktól. A minek a háznál hasznát nem látjuk, azt ki kell söpörni, mert az már csak szemét.

Az óhitü, szegénysorsu zsidó vallásos, mélyen hivő, áhitatos. Üldözött életében egyedüli vigasztalása a multnak szent hagyománya. Egyedüli bölcsesége a tizparancsolat. Tiszteljed apádat és anyádat, hogy hosszuéletü légy a földön. Egyetlen fajt se ismer a történet, melynél a családi kapocs erősebb volna a szülők és gyermekek közt, mint a zsidónál. Az élet a legfőbb jó s életét hosszabbitja meg, a ki szülőit megbecsüli. Erre tanitják a gyermeket először s ezt csöpögtetik vérébe állandóan. Ez az életnek a legmagasabb s egyuttal a legszebb igazsága.

És most a fiu azt mondja apjának: nem ismerlek, nem akarlak ismerni, mert nincs abból semmi hasznom, hogy te vagy az apám.

Fönséges és szomoru jelenet történt a junius 20-iki tárgyaláson.

A szegény zsidó, ha halottja van, megszaggatja ruháit. Ez volt szokás Mózesnek és a királyoknak és a nagy prófétáknak korában is. Háromezer évnek szent hagyománya tartja fenn e szokást a zsidóknál. Mély értelme van e szokásnak. A ruha tisztesség, a rongyos ruha elhagyatottság. A tisztes ruha bizonyos disze az életnek. De a kinek halottja van: az elvesztette életének örömét s akkor már az életnek külső disze se ér semmit. Ezt jelenti a ruhának megszaggatása.

Azt mondja az öreg Sarf a fiának:

– A tizparancsolathoz tartsd magad, még ez ideig zsidó vagy!

A fiu daczosan azt feleli:

– Nem vagyok zsidó!

Az apa szemei előtt elborul a fényes nap világa. Fia tehát már elhagyta ősi hitét, hűtlen lett a szülői ház vallásához. Ime, elvesztette fiát egészen. Rettenetes fájdalom rohanja meg lelkét. Megtántorodik. Oda botorkál ülőhelyére, a vádlottak padjára. Leül, összegörnyed, fejét térdeire hajtja. A másik pillanatban fölemeli fejét, erős balkezével lehasitja ruháját a nyakáról. A közönség néma. Valami érzés nyomja szivét. Az erős szövetü fekete ruha szakitása zajt okoz a csöndben. Az elnök megrázza a csöngettyüt s oda szól feddőleg az apához:

– Mi az, Sarf! Maradjon nyugodtan, mert különben kivezettetem.

Az apa rá se néz az elnökre, csak mély hangon mormolja:

– Nekem halottam van, azt gyászolom.

S kitörnek könyei. Zokog az erős férfiu. A gyerek hátratekint, hogy lássa, mit csinál apja. Azután csaknem nevetve fordul az elnök felé, diadalmas arczczal, mintha azt akarná mondani: ugy-e, derék gyerek vagyok? Ugy-e, legyőztem a zsidót, noha apám?

Sohase feledem el e jelenetet. Mélyen meghatotta még a tárgyalóterem zsidógyülölő nagy közönségét is. Meg van örökitve e jelenet a jegyzőkönyvben is, noha oly halványan és ügyetlenül, hogy alig ismerni rá.

V.

(Sarf Móricz a megyei levéltárban. – Miniszteri leiratból azt olvassa, hogy ő urrá lesz. – Fél a zsidóktól. – Husvétkor a zsidók el akarják lopni. – A tárgyalás előtti éjszakán is el akarják lopni. – Hamisság minden. – Az agy is átalakul.)

– A gyerek hát megutálta apját. Az ember azt gondolná, hogy a várnagy bölcsesége véget ért s hogy ezzel már a gyerek a vérvádkoholók számára teljesen el van készitve jó tanunak. De hátra volt még két dolog. Az emberi lelket arra nézve, hogy magát igy vagy amugy elhatározza, sokféle indok mozgatja. Az indokok közt leghatalmasabb a hiuság s a jövő fölismerése.

A gyerek lelkében meg kellett rajzolni azt a képet, a jövendőnek azt az alakját, hogy mi vár rá, ha megmarad jó tanunak. És meg kellett rajzolni: mi vár rá, ha zsidó marad s a vármegye leveszi róla kezét.

Százszor hallotta a gyerek társalgás, poharazás és séta közben a várnagytól.

– Lásd Móricz fiam, ha megmaradsz a mai jó erkölcsödben, belőled is vármegye ura lesz. Nem kell rongyot szedned, nem kell nyomorognod, uton-utfélen nem üt-dob-rug minden dibdáb ember. Tudod-e, mi a vármegye ura?

Tudta ezt már az éles figyelésü gyerek. Elég módja volt látni a vármegyeház udvarán.

Jön a szegény ember, jön a falusi paraszt igazságért. A kapu küszöbén már leveszi kalapját. Megsüvegel tisztviselőt, irnokot, hajdut, mindenkit egyaránt. Tisztességgel, alázattal beszéli el panaszát s kéri igazságát. A vármegye ura pedig foghegyen, pattogva beszél vele még akkor is, a mikor megadja igazságát. S mily alázatosan köszöni azt meg a paraszt! Pedig hiszen kijár neki az igazság.

Mindennap látja ezt. S a természet minden törvénye azt a vágyat kelti föl szivében: minő jó lenne vármegye urává lenni, a ki parancsol és gondtalanul él!

– Lehetsz fiam, lehetsz, ha az uraknak kedvükben jársz.

Ezt hallja mindenkitől, a ki oda juthat közelébe.

Néha kétsége támad. Nem buta, kell kétségének támadnia. S kétségeinek természetesen hangot is ád, egyszer-másszor a várnagy előtt, a ki iránt föltétlen bizalommal van.

Ezt a kétséget le kell győzni, el kell némitani, ki kell irtani.

A várnagy beviszi a fiut a vármegye levéltárába, a hol az ország kormányzóinak, a minisztereknek leveleit őrzik. Ott a kiváncsi gyerek megnézi a leveleket, azok irásmódját, pöcsétjét, aláirását, boritékját. Megjegyzi magának jól. Az iratok ide-oda adásánál még segit is a levéltárosnak.

Ily levéltári látogatás alkalmával egykor miniszteri leirat kerül kezébe véletlenül. Beletekint s látja, hogy az ő neve fordul elő benne. Mi lehet ez? El kell olvasnia. A leirat a belügyminisztertől jön. Alak, aláirás, pöcsét, minden rendben van. Azt irja a belügyminiszter, az ország hatalmas kormányzója a vármegyének, hogy gondoskodni fog róla s állást kap, ha jól viseli magát, a vármegyénél.

A gyerek szeme megcsillan az örömtől. Kérdezősködik és dicsekszik. Az iratot kikapják kezéből. Álnok komolysággal megfeddik, hogy ez a leirat hivatalos titok volt, neki nem lett volna szabad látnia. Kikergetik a levéltárból.

Mindegy. Ő most már tudja, a mit tudnia kell. A várnagy tehát és barátai igazat mondtak. Belőle hát ur lesz, vármegye ura. Vége minden kételkedésnek. Csak jól kell magát viselnie, csak jó tanunak kell maradnia.

Ártatlan őszinteséggel beszéli el a gyerek a junius 27-iki tárgyaláson, hogy a megyei levéltárban a berakni való iratok közt olvasta a belügyminiszteri rendeletet, a melyben meg volt irva, hogy róla gondoskodva lesz a megyénél. S később a tárgyalás folyamán a keresztkérdésekre hetykén adja elő:

– A belügyminiszter egy rendeletet adott ki, melyben azt mondta, hogy ha jól viselem magamat, el fog tartani s leszek valami itt a megyénél.

– Ki mondta ezt neked?

– Magam olvastam a levéltárban.

Természetesen egy szó se igaz az egészből. A belügyminiszter ilyen leiratot nem intézett a vármegyéhez s a fiu ilyen leiratot nem olvasott. A kormány a végtárgyalás közben, a mikor a fiu vallomása nyilvánossá lett, hivatalos kijelentéssel czáfolta meg s jelentette ki valótlannak a fiu állitását.

A kormánynak igaza volt, de a fiunak is. Ő álokiratot olvasott, melyet a levéltárban oda csempésztek eléje. Valami furfangos iródiák készitette. Ez is méregkeverés volt a fiu lelkének megbóditására. Ezért vitték őt látogatóba a levéltárba s ezért vezették őt be a levéltár titkaiba. Nem jutott eszükbe, hogy ő ezt valamikor a nyilvánosság előtt ki is fecsegheti.

Vagy pedig nem törődtek vele, ha eszükbe jutott is. Csak a tanuskodás legyen jó, manó vigye a többit. A várnagyi elmék ily apróságokkal nem foglalkoznak.

A jövendő egyik alakja ime elég fényesen képződött ki a gyerek ábrándjaiban. A másik alakja sötét volt és gonosz, – egészen visszája a fényesnek. E szerint a zsidók a gyereket halálra keresték, vérét szomjazták, s ha kezükbe jut: kegyetlenül el fogják pusztitani.

Vajjon-e gondolat önmagától támadt-e a gyerek elméjében?

Nem lehetetlen. A fiunak volt emlékezete, itélőtehetsége és lelkiismerete. Jól tudta, mi történt vele a nagyfalui éjszakán, miként erőszakolták rá a vérvád vallomását. Jól tudta azt is, hogy ebből mérhetlen szenvedés hárult a zsidókra.

Voltak pillanatok, még az időben is, melyet a várnagy kezén töltött, a mikor magához tért s megmozdult lelkiismerete. Barcza Dani, debreczeni csendbiztos szelid fondorkodással befurakodott a várnagy barátságába, hogy titkon beszélhessen a fiuval. Annak ezt mondta a fiu:

– Ha igazat kell mondani, én nem láttam semmit, én Solymosi Eszter megöléséről semmit sem tudok.

A megmozdult lelkiismeret bizonyára azt mondta a fiunak: nagy bűnt követtél el!

A mindennapi beszédből s a vallásos oktatásból ezerszer hallotta kis kora óta, hogy a bűnért meg kell lakolnia a bűnösnek.

Esze, itélőtehetsége inthette őt, hogy a zsidók ellen követte el a bűnt, a megtorlást hát a zsidóktól kell várnia.

Azt kérdi tőle apja nyilvános tárgyaláson:

– Ha kijársz, miért mégysz te mindig vagy a várnagygyal, vagy a hajduval?

– Azért, mert a zsidók megölnének, hogy ellenük vallottam.

– Hogyan, miért akarnának e miatt megölni?

– Ha nem akarnának megölni: miért jöttek be husvét első éjszakáján a megyeház udvarára? És most is, mikor ez a tárgyalás kezdődött, akkor is azt mondták nekem, hogy rám akarnak törni.

Ez a szóváltás nagy világot derit erre a kérdésre. Nem lehetetlen, hogy a zsidók boszujától való félelem a lelkiismeret önálló megmozdulásából is támadhatott, de bizonyos, hogy a félelmet kivülről is beléültették és gondosan ápolták és fokozták.

A várnagy mint tanu a biróság előtt igy nyilatkozik:

– Husvét táján éjjeli 11 és 12 óra közt három idegen embert láttam a vármegyeház udvarán. Hogy kik voltak, nem tudom. Hogy zsidók voltak-e, bizonyosan azt se tudom. Néhányszor közibük lőttem, mire elmenekültek. Azt hiszem, nem egyébért jöttek oda, hanem csak azért, hogy Móriczot ellopják.

Hallatlan és furcsa eset s igy előadva még elég ártatlan is a végső eredményben.

A vármegyeház kapuja éjjel be van zárva, de azért három ismeretlen ember oda be tud és be mer menni, hogy a gyereket ellopja. Vajjon honnan lopja el? Talán a vármegyeház udvarából? Dehogy onnan. Hiszen a gyerek nem az udvaron hál, mint a kutya, hanem a várnagy belső lakásában, tollas puha ágyban. Hogy lehetne azt onnan ellopni a gazda, az asszony, a gyerekek és a cseléd szemeláttára?

Azután a vármegyeház kapuja alatt fegyveres őrség tanyáz, rendes időközökben egymást fölváltva. Miként ereszthetné ez be éjnek éjszakáján az idegen embereket, holott a vármegyeházban hivatalok, pénztárak, levéltárak vannak? Ha pedig nem ugy rendelte be őket készakarva: miként lehetett volna az, hogy a katonailag szervezett és vezetett őrség észre ne vegye a besurrankodókat?