Part 6

Az orvosokat és szakértőket a végtárgyaláson julius 10-től kezdve öt napon át hallgattuk ki. Nagy feltünést keltettek azok a részletes kérdések, melyeket én különös gonddal a csonka-fűzesi szakértőkhöz intéztem. Szakadozott, bágyadt s ingatag feleleteikből meggyőződött még a vérvádhivő közönség is arról, hogy a csonkafűzesi szakértői véleményt tudományosan alaposnak elfogadni nem lehet. Az egyetemi tudósok a végtárgyaláson becses részletekkel egészitették ki irásbeli szakértői véleményüket.

Én azonban egyénileg még tökéletesebb megnyugvásra is törekedtem. Az igazságnak oly biztos ismeretéhez akartam eljutni, a minőt a tudomány akkori állása lehetővé tett.

Világszerte ismert kiváló tudósok voltak akkor e szakban Hoffmann tudor Bécsben, Virchow tanár Berlinben és Brouardel tanár Párisban. Magánuton hozzájuk fordultam, nekik az összes vizsgálati s orvostani adatokat megküldöttem s indokolt véleményüket kikértem. Brouardel gátolva volt véleménye kidolgozásában, Hoffmann és Virchow megadták véleményüket. Szép és becses munkálatok ezek. Meg kell jegyeznem: e munkálatok a lényeges kérdésekben teljesen az egyetemi tudósoknak adnak igazat. De munkálataiknak a nagy perben nem volt szerepük közvetlenül. Ezekből csak én meritettem tudást és felvilágositást magánuton.

A nagy per orvosi része érdekes anyag az igazságszolgáltatásnak s a szaktudománynak történetében is. De ez anyagot egészen feldolgozni s adatait egészben közölni nem az én könyvem feladata s az én gyakorlati tudásom határain túl is terjed.

Annyi bizonyos, hogy a csontok fejlődésének tudományos megfigyelése az igazságszolgáltatás terén soha akkora szerephez még nem jutott, mint e perben. A haj és szőrszálaknak rothadás folytán való kihullása, lemállása s különösen letöredezése e perben merült föl először. Az áztatott hulla némely sajátságait, a kormeghatározás czéljából a csecsbimbó méreteit s udvarának szinesedését e perben tárgyalta először a törvényszéki orvosi tudomány.

Akadhat a tudománynak lelkes barátja, ki a birtokomban levő nagy anyagot sajtó alá rendezi s egyuttal feldolgozza. Műve érdekes és egyuttal értékes lesz, mert szép és nagy tanulságokat nyujt.

A MEGMÉRGEZETT LÉLEK.

I.

(A királyfi vall anyja ellen, a királyné ellen. – Hasonlít hozzá Sarf Móricz. – A hetyke tanú. – Sarf Móricz lelke nem tört meg rögtön. – Sokáig küzködött.)

Az élő állatot, a juhot, borjut, hizott ökröt megölik, megnyuzzák, földarabolják, nyers hússzeleteket szabdalnak belőle. A nyers húst tűz mellé teszik, megsütik, megfőzik, sóval, füszerszámmal meghintik s lesz belőle izes pecsenye, kivánatos falat.

Vajjon az emberi lélekkel el lehet-e ugy bánni, mint az élő állattal s a nyers hússal? Tűzzel, vizzel, hideggel, meleggel, füszerrel és puhitással át lehet-e az emberi lelket alakitani, hogy megmaradjon emberi léleknek, de azért más szine, más ize, más alakja legyen? Olyan legyen, a hogyan legjobban izlik annak, a ki átalakitotta.

Gondoljatok csak a nagy forradalomra s abban a kis királyfi esetére.

Ott áll a kis királyfi a kemény, szigoru, komor biróság előtt. Tanunak hivták oda. Tanuskodnia kell. Nagy pert tárgyal a komor biróság. A királynét kell halálra itélni. A királyné a kis királyfi édes anyja. A ki szülte, a ki emlőin nevelte, a ki mind végig szerette s a ki meghalt miatta is. A kis királyfit tanuként használják anyja ellen.

Ott áll a kis királyfi a biróság előtt. Halvány, bágyadt, kevés vére, semmi vidámsága, reszket. Félelem borong szemein, a mikor azok a komor birákon s a sötét közönségen végig révedeznek. Anyját is észreveszi, a királynét. Szemei rámerednek az édes anyjára. Nini – egy régi ismerős, egy jó lélek, a ki egykor királyné volt, a ki egykor édes anyja volt. Ő még kis gyermek. Lelkendezve oda kellene futnia édes anyjához. Zokogva oda kellene borulnia édes anyja kebelére. S a gyermeki lélek egész szerelmével és egész szomoruságával keserü panaszát el kellene mondania. »Anyám, bántottak, kinoztak, éheztettek, aludni nem hagytak, elsorvadok, meghalok, végy magadhoz, vigy el innen. Hiszen te hatalmas királyné vagy s te vagy az én jó édes anyám.« Igy kellene a kis gyermeknek beszélni és cselekedni.

Nem igy beszél, nem igy cselekszik.

Egy ember áll közelében, a ki oda vezette a biróság elé tanunak. Az embert Simon varga néven ismeri a világtörténet. Ő a kaszab és a szakács egy személyben, a ki megölte a juhot és pecsenyét készitett a nyers húsból. A ki feldarabolta és átalakitotta a királyfi lelkét.

A királyfi vall anyja ellen. Irtóztató vallomásával terheli őt. Azt állitja s részletesen elbeszéli, hogy édes anyja, a királyné, fajtalankodott vele, saját édes fiával, hét esztendős gyönge gyermekével.

A kegyetlen biróság a királynét minden áron meg akarta ölni. Meg is ölte. Másnap a hóhér meg is mutatta a közönségnek a királyné levágott véres fejét a vesztőhelyen. Megölték volna minden esetre, ha gyermeke nem vall is ellene. A királyfi vallomására nem volt szükség. Ez a vallomás csak borzalmas czifraság volt a tárgyaláshoz s a halálos itélethez.

Hanem a királynét meg akarták gyalázni is. Ezért készitették el ellene saját fiát. Ezért kellett eltorzitani a gyönge gyermek emberi lelkét.

Vajjon mily módon, mennyi idő alatt, minő eljárással, a napoknak és éjszakáknak miként felhasználásával tudták eltorzitani?

Nem tudom. Vagy nem jegyezték föl, vagy én nem olvashattam a följegyzéseket. Azt se tudom, hogy a gyermek éles és nyugodt elméjü volt-e, vagy tompa elméjü és képzelődő. Az elmult idők ködén át csak azt látom bizonyosnak, hogy a gyermek a fajtalanság módjára meg volt oktatva s mikor a vallomást tette, régóta gyötrött lelke meg volt rémitve.

Egészen ugy, mint Sarf Móricz, a zsidó fiu, a nagyfalui éjszakán a pandurok és a csendbiztos kezén s a börtönben, a mikor egy hónapi fogsága után én beszéltem vele.

A megoktatott és agyonrémitett Sarf Móricz: ez az egyik tanu. Ez állott a nyiregyházi törvényszék előtt, mikor vallomását hitelesitette 1882 évi május 23-án. Ez állott előttem is ugyanez év junius 19-én, mikor őt a börtönben fölkerestem. Ezt a tanut ismertettem e mű első kötetében.

De van egy másik Sarf Móricz is. A hetyke és fenhéjázó, a számitó és zsidógyülölő tanu. Ez állott előttünk a nyilvános tárgyaláson egy esztendő mulva, 1883-ik évi junius 19-én és a következő napokon. Ez a tanu már nem fél, nem retteg senkitől. Ez már bátran, sőt büszkén beszél. Ez már nemcsak azt mondja el, a mit fejébe vertek, hanem ez már fontol, képzeleg, számit, okoskodik s találékony. Ez már felesel, bizonykodik s diadalmaskodni akar, noha jól tudja, hogy egyetlen szava se igaz.

Most elbeszélem annak történetét, miként lett a megrémitett lélekből hetyke lélek s miként alakult át az első tanu a második tanuvá.

A fiut május 21-én tartóztatták le Eszláron s e nap estéjén vitték át Nagyfaluba a csendbiztoshoz. Éjszaka történt vallatása. Május 22-én estére bevitték Nyiregyházára, a törvényszék székhelyére. A következő napon vallomását hitelesitette a törvényszék s azután nyomban elhelyezték a fogházban. Itt a fogházőrök s különösen Kozák őrmester felügyelete alatt volt. El volt zárva, kimennie nem volt szabad. Étele, itala, fekvőhelye megvolt. A rendes foglyoknál több szabadságot élvezett, de hogy zsidóval beszédbe eredjen, ezt kemény szigorral megtiltották neki. Egy időben a kóbor zsidó asszony Roth Borbála is ott volt a fogházban mint rab. Séta közben hozzáfért a gyerekhez s fékezhetlen természeténél fogva minden tilalom ellenére is nyomban beszélni akart vele. A gyerek azt felelte neki:

– Nem lehet nekem magával beszélni, mert én rossz kezekben vagyok.

Oly nagy volt eleintén félénksége s annyira fejébe verték, hogy senki kérdésére se szabad felelnie, hogy még nekem is csak akkor mondta meg életkorát – mint már elbeszéltem – a mikor erre neki az őrmester engedélyt adott.

Voltak azonban pillanatok, kivált az első napokban, a mikor a félelem zsibbasztó sulya alól kézzel-lábbal menekülni törekedett. Hiszen nem volt ő buta, még tompa elméjü se. Nagyon sokszor eszébe jutott ő neki, hogy a mit a nagyfalui éjszakán s később Eszláron s a törvényszéki hitelesitéskor elbeszélt: mindaz nem igaz. Ott a fogházban lassankint azt is megtudta, hogy ő tanu, de veszedelmes tanu s a zsidók számára keserü sorsot idéz föl az ő tanuskodása. A sok fogházi beszélgetésből lassanként megtudta, miféle szerkezetből áll a büntetőbiróság. Ki és mi a vizsgálóbiró? Minő szerepe és hatalma van a királyi ügyésznek? Mit kell tenni annak a tanunak, a ki hamis vallomást tett s a ki ki akarja igazitani vallomását? Bizonyára akadt zsidó vagy másféle rab, a ki ez iránt tanácsot is adott neki. Oda kéredzkedett tehát Bary vizsgálóbiróhoz s Egressi Nagy László királyi ügyészhez is több izben, hogy vallomását igazitsák ki, ő se nem látott, se nem hallott semmiféle gyilkosságot. Solymosi Eszterről semmit se tud, eresszék őt haza szülői házához.

Jelentkezéseit, kérelmeit nem vették irásba. E helyett jól összeszidták s közben-közben azt is megmagyarázták neki, hogy ugyis hiábavaló minden törekvése, mert vallomását most már a törvényszék előtt is megerősitette. Vallomása most már szent és megmásithatatlan.

A tanulatlan és tudatlan falusi zsidó gyerek ott a fogházban erre természetesen nem tudott felelni. S gondoskodott bizonyára az őrmester s gondoskodtak a fogházőrök is arról, hogy őt a vizsgálóbiró és királyi ügyész igazságáról napról-napra meggyőzzék. A tárgyalás nyolczadik napján 1883 junius 27-én erre nézve kértük a vizsgálóbiró és királyi ügyész megidézését és kihallgatását, de a törvényszék ezt megtagadta.

Elkezdték már a fogházban a zsidó fiunak vallásos érzését is bolygatni s megmételyezni.

Az akkori zsidógyülölet hullámai becsapkodtak a fogház belsejébe is, a rabok és fogházőrök lelkébe. Ők se mások, mint a tömeg, ők is együttéreznek és gondolkodnak a tömeggel. A zsidók ellen százféle csufolódó szót ismer minden keresztyén társadalom. Vallásos villongás idején senki se fukarkodik e szavakkal. A gyerek minden nap látta és hallotta, hogy a zsidókat szóval, jellel, cselekedettel mindenki csak lenézi, gyötri, szidalmazza. A fogházőrök megszokják a hatalmaskodást. Gondolkozásuk szilajjá, érzésük nyerssé, beszédjük élessé válik a rabok közt. Évődtek a fiuval is. Zsidóságát vaskos élczekkel gunyolták s egy-egy csattanós ötlet vagy szójáték fölött nagyokat röhögtek. A fiu mindennap tapasztalta ezt. A gyermeklélek könnyen idomul, könnyen enged az értelmi és erkölcsi nyomásnak. Efféle durva pajzánkodásnak tanuja volt egyszer egy Kulcsár nevü rab, az egyik eszlári vádlottnak, Lusztig Adolfnak szobabeli társa. Igy beszéli el az esetet:

Egyik fogházőr oda szól a fiuhoz:

– Hát te kölyök, te mégis zsidó akarsz maradni?

A fiu ezt felelte:

– Egye meg a fene a zsidókat! Én nem akarok zsidó lenni. Nem kell nekem se apám, se anyám; – most jó dolgom van, eszem, iszom.

Két gondolat van e szavakban. Az egyik: a zsidóságtól való elidegenedés, fajának és vallásának s ezzel együtt a szülőknek megvetése. A másik gondolat: a léha kényelem után való vágyakozás.

Vajjon önként fakadtak-e e gondolatok a gyermek éretlen lelkében? Vagy talán rátukmálta ezeket valaki? Vagy csak szinlés, képmutatás volt a fiutól ez a beszéd, talán jól érzett gyöngeségének ravaszsága, hogy ily beszéddel a fogházőrök tetszését nyerhesse meg?

Bizonyos, hogy a fiu lelkének megromlása se nem könnyen, se nem gyorsan következett be.

A fiu édes anyja néhány év előtt halt meg. Halálának évfordulója a fogházban találta a fiut, s ez megemlékezett anyja haláláról. Valaki bejelentette ezt nálam a nyilvános tárgyalás előtt s mikor a fiu a junius 27-iki tárgyalási napon a zsidó vallást nyiltan gyalázta, e szavakat intéztem hozzá:

– Te kölyök, mikor még a fogházban voltál, másként vélekedtél, másként éreztél a zsidó vallás iránt, mint most. Eszedbe jutott édes anyád halálának napja s könyörögtél őreidnek, engedjék meg, hogy a zsidók törvénye szerint mécset gyujthass s annak világánál egyik napról a másikra gyászolhasd édes anyád emlékezetét. Emlékezel-e erre?

– Emlékezem.

– Lásd, akkor elmondták ezt apádnak is, a ki sirva fakadt, hogy te még most is jó gyerek vagy, a ki megemlékezik halottjáról, meggyászolja anyja emlékezetét s hű vallásához, a melyben született és nevelkedett. Akkor igy volt. Ámde te most már nem vagy többé jó gyerek; te nem emlékezel most már se apádra, se anyádra, se hitsorsosaidra, mióta a várnagy kezére jutottál. Miért van ez?

E szavaimra megható jelenet fejlődött ki egy pillanatra.

Szavaimat csöndes hangon intéztem a fiuhoz. A gyermeki lélek sohase lehet tökéletesen romlott. A legrosszabb ösztönökkel, a legvétkesebb indulatokkal tömjék bár tele, annak a léleknek mindig lesz egy kis zuga, a hol a szülők iránti szeretetnek egy sugára, az apai ház vallásos áhitatának egy kis melege megmarad. Ezt a sugárt, ezt a meleget akartam én erőre lobbantani, hogy a gyerek térjen vissza az igazsághoz s gonosz meséjét taszitsa el magától.

Tervem csaknem sikerült.

A visszaemlékezés nagy erővel szoritotta össze a fiu szivét. Arcza piros lett az agyra tóduló vértől, szemeibe könyek kezdtek gyülekezni s elkezdett nyeldekelni, mint a kin a zokogás akar kitörni, de azt visszafojtani törekszik. Egy legördülő könycsepp, egy zokogó hang, egy pillanat s a fiunak önmagához visszatérő lelke egyszerre megvilágitja a vérvád egész sötét cselszövényét.

Vártam ezt a pillanatot. Elfojtott lélekzettel várta a tárgyalóterem nagyközönsége is. De az elnök nem tudta és nem akarta azt a pillanatot kivárni. Erélyes hangon rászólt a gyerekre:

– Ne felelj! Nem vagy köteles ily zaklató kérdésre felelni!

A gyerek megrezzent s az elnökre nézett. A száján már-már kiröppenő szót visszanyelte. Az elnök arczáról bizonyára azt olvasta, hogy neki nem jó lesz a jól elkészitett tanu szerepéből kiesni.

Ez a jelenet nincs tökéletesen leirva a tárgyalási jegyzőkönyvben. Csak az én szavaim vannak följegyezve, de az elnök beavatkozása nincs. Pedig fölötte érdekes dolog volt s a napi sajtó élénken tárgyalta.

E jelenet közlésével csak azt akartam igazolni, hogy a fiu lelkét a fogházban töltött három hónap teljesen megfertőzni még nem volt képes. Hamis tanu szerepéről még tiszta tudata volt, azt a szerepet még nem fogadta el véglegesnek, a zsidóság iránti gyülölet még csak időnként és szeszélyesen s talán csak ravasz szinlésből lobbant ki nála s édes anyja halálának emlékezete még helyre tudta állitani ingadozó lelkét.

Máskép lett az azután.

II.

(Sarf Móricz elhagyja a fogházat, de elfogja őt a várnagy. – Mi a várnagy? – Erdődi gróf Pálffy János tartja pénzzel a gyerek-tanut. – Mi a várnagy feladata? – A gyerek jelleme.)

Augusztus vége-felé Kozma Sándor királyi főügyész a fiut kikergette a fogházból. A fogházban nem lehetett helye. Ott csak a foglyok és elitéltek s az őrök tartózkodhatnak a szigoru törvények értelmében. Ott tanunak, kiskorunak, gyámoltalannak ellátás nem adható. De a főügyész egyébként is rendet akart. Tudta, hogy a fiu megfélemlitett hamis tanu. Vissza akarta adni szabadságát, hogy térjen magához. Ki akarta szabaditani a vizsgálóbiró, a királyi alügyész és Kozák őrmester mindennapi befolyása alól.

Jóindulata kudarczot vallott. Még rosszabbá lett a helyzet.

A vármegyeház urait, a közigazgatás vezetőit ugyanaz az érzés hajtotta, ugyanaz a gondolat vezette, a mely az elnököt, a vizsgálóbirót s az alügyészt s az egész ottani társadalmat. Hittek a vérvádban, hirdették a zsidók bűnösségét, szentnek tartották a zsidó gyerek tanuskodását, féltek attól, hogy a gyerek idegen szemek elé s idegen befolyások alá kerül s azért összebeszéltek és elhatározták, hogy a gyereket ki nem eresztik körmeik közül.

A mikor a gyereket Kozák őrmester augusztus 23-án kivezette a fogház kis ajtaján: a kis ajtó előtt ott várta a vármegye várnagya Henter Antal személyében. A gyerek fogta batyuját, a várnagy fogta a gyereket s vitte magával a vármegyeházba, a fogháztól alig száz lépésnyire s elzárta a külső világtól tökéletesen.

Igy rendelte a kormányzó alispán.

Zoltán János volt a hatalmas alispán. A vármegye egyik előkelő, ősi nemes és birtokos családjának ivadéka. Emberszerető, jóravaló, művelt ember, de a ki a vérvádban határtalanul elfogult volt. Akkor nem érintkeztem vele. Megtudtam, hogy védő hivatásom miatt nagy ellenszenvet érez irántam. Később országgyülési képviselőnek választották. A törvényhozásban egy pártra kerültünk. Megismerkedtünk s nagyon megkedveltük egymást.

Ő rendelte tehát el, hogy a várnagy vegye át a fiut s zárja el a világtól.

Volt-e ehhez joga?

Dehogy volt. Csak hatalma volt. Erőszak, a mit mivelt. Nyugodt időkben cselekedete a büntetőtörvénybe is beleütközött volna, ha a gyerek szülői panaszt emelnek. De akkor nem voltak nyugodt idők. A közönség, a biróság, a vármegye tisztikara, a sajtó egyhangulag s izgatottan követelte, hogy a tanuhoz zsidók ne férhessenek. A fiu apja s mostoha anyja börtönben volt, öreganyja tehetetlen agg falusi zsidó asszony. Ezek szavára ugysem hajtott volna senki. Én ugyan mint védő, tettem kisérletet a belügyi kormánynál, hogy a nyilt törvényszegésnek szabjon határt s a fiut a vármegye eressze szabadon. Sőt javasoltam, hogy ám a fiuhoz ne eresszenek zsidókat, de legalább előkelő fővárosi közintézetben helyezzék el, a hol hamis tanuságra mesterkélt ügyességgel nem készitik elő. Az én kisérletemnek sem lett sikere. Előterjesztésemet a kormány elutasitotta.

A várnagy kezére került a fiu. Ő vette családja körébe. Nála volt lakása, élelmezése, ápolása. A várnagynak egy kisebb fia s egy nagyobb lánya voltak játszótársai. A várnagy gondoskodott oktatásáról is. Kezdetben László János, utóbb Orsóvszky Gyula katholikus tanitók voltak oktatói. A magyar nyelvtanra, számtanra, a nemzet történetére s egyéb elemi tantárgyakra gondosan tanitották. A fiu figyelemmel s kedvvel tanult.

Mi a várnagy?

A várnagy rég idők maradványa. Latin neve a régi időkben castellanus. Minden vármegyének volt központi székvárosa, minden székvárosnak volt erőditett része. Ezt a részt várnak hivták. Rendesen a várban volt a vármegye székháza. A székházban tartották a birósági üléseket s a köztanácskozásokat, annak földszinti vagy földalatti helyiségeiben voltak a börtönök is. Minden székháznak megvolt a maga katonai személyzete. Tiszti huszárok, gyalog hajduk, sürgönyhordó huszárok, börtönőrök.

Ostrom és háboru esetén mindezek hadi szolgálatot is végeztek. Ezek tisztje volt a várnagy. Ő gondoskodott lakásukról, ellátásukról s a rendről és fegyelemről. Háborus időben a várkapitány, béke idején az alispán parancsa alatt állott. Szerepe és hatásköre kisebb volt, mint a tiszté, de nagyobb volt, mint az altiszté. Régi czime ma is megvan, de hatásköre csak a székház felügyeletére s gondozására s a kevés számu tiszti huszár és hivatalszolga ellenőrzésére terjed ki. Inkább a hagyomány, mint a közszükség tartja fenn a várnagyi intézményt.

Henter Antal, a várnagy, negyven éves életkoru férfiu. Kerek képü, kipödrött bajszu, pandur alaku. Valóságos katona-természet. A kik fölötte állanak: azok iránt engedelmes; a kik alatta állanak: azokkal paczkáz. Sok természetes észszel, egy csomó pajkos ösztönnel. Leleményes és szolgálatra kész. Inkább vidám természetü, mint komolykodó. Nem rossz lélek. Magasabb iskolákat nem járt. Ugy látszik, csak az elemi oktatásban részesült.

Neki kellett a fiuból végleges és egész tanut teremteni. Olyan tanut, a kivel a vérvád pörét a nyilvánosság elé, a védők elé lehessen hozni.

Alkalmas férfiunak bizonyult. Nevelési módszere tökéletes volt.

Megismertetem ezt a módszert, csak a fiu ellátásának külső körülményeit jegyzem föl először.

A fiunak nem volt vagyona. Szülőinek se volt. Szülői egyébként is börtönben ültek. Közpénzből őt tartani nem lehetett, hiszen törvénytelen volt fogságban tartása. A várnagytól nem lehetett várni, hogy csekély hivatalos fizetéséből a fiut ingyen tartsa.

Szerencsére akadt gazdag magyar főur, Erdődi gróf Pálffy János személyében, a ki gondoskodott eltartásáról. Havonként 80 koronát küldött a fiu számára az alispán kezeihez. Az alispán 1883. évi augusztus 6-án elküldte hozzám a pénzről számadását. Egyszerü számadás. Havonként élelmezésre 30 korona, a tanitónak 20 korona. A többi pénz ruhára, mosásra, tanszerekre, világitásra.

A várnagy ily külső körülmények közt vette munkába a fiu lelkének átalakitását.

Hogy ez a lélek minő alkatu, minő természetü volt, mikor az ő kezére került: azzal a várnagy elméletileg nem törődött. E fölött nem elmélkedett. Ez irányban nem nyomozott. A macska minden elmélkedés, minden különös tanulmányozás nélkül ösztöne szerint az első szempillantásban tudja, hogy melyik állat az ő biztos zsákmánya s miként lehet azt gyorsan megejteni. Igy van a józan és természetes eszü várnagy a kezére bizott gyerekkel. Csak a czélt jelöljék ki neki határozottan.

Zsidóval, idegennel, ismeretlen urral vagy nem urral nem szabad a gyereknek beszélni. Az alispánhoz elmentek könyörögni a gyermek mostoha anyja, nagyanyja s rokonai, engedje meg, hogy a gyereket láthassák, vele beszélhessenek, fejét megsimogathassák. Elutasitotta őket. Heumann Ignácz, a védő, azon buzgólkodott, hogy a zsidó pap időnként oktathassa a vallásban. Ezt se engedték meg. S a várnagy oly óvatos, oly pontos volt abban, hogy a gyereket a zsidóktól elzárja, hogy tiz hónap alatt még Goldstein János szabó se beszélhetett a fiuval, pedig a vármegyeház földszintjén volt műhelye, boltja és raktára. Ugyanott, a hol a gyerek lakott és játszadozott. Holott ezt a Goldsteint a vármegye urai egyenes lelkü, bátor, nyilt embernek ismerték s nagyon kedvelték. De hát ő is csak zsidó volt.

A fiura tehát nem lehetett hatása másnak, csak a várnagynak. Azt tehetett vele, a mit akart és tudott. Tetszése és ügyessége szerint idomithatta át lelkét. Ideje is volt hozzá elég. Senki által meg nem zavart tiz egész hónap.

A mennyire lehetett, gondosan kipuhatoltam, minő volt a gyerek természete.

Mostoha anyja félénknek, sőt gyávának tartotta. A tiz-tizenkét éves gyereket gyakran sirásra fakasztotta, sőt megfutamitotta anyja szerint hat-hét éves bátor parasztgyerek is. De a ki gyáva: az gyakran makacs is. A gyerek, miként szülői elmondták, otthon makacs, konok s visszafeleselő volt. Kiváltképen mostoha anyjával szemben. Néha hirtelen fellobbanó s indulatos. Anyjához egyszer kést vágott, másszor baltát. Sulyos sebet ejthetett volna rajta. Ez tizenegy-tizenkét éves korában történt. A mikor a várnagy kezére került: épen betöltötte tizennegyedik évét.

A gyerekkor jelleme azonban nem fontos. Gyakran az ifjukoré se. A gyereknek nincs még jelleme, csak természete, mely gyorsan s néha igen nagy mértékben változik. Szerencsére ritka eset az, hogy a férfi jelleme olyan legyen, a minő volt a gyerek természete. Hiszen a gyereknél többé-kevésbbé megvannak még az állatvilág erkölcsei. Ravaszság, tettetés, hazudozás, kegyetlenség, önzés, hivalkodás, hizelgés, dacz.

III.

(A várnagy oktatási módszere. – Sarf Móricz megutálja a zsidó vallást. – Megveti hitsorsosait. – Elhiszi a vérvádat.)

A várnagy ösztöne azt sugta, hogy a gyerekkel először is meg kell utáltatni a zsidó vallást s azután a zsidóságot.

A várnagy nem ugy oktatta a gyereket, a hogy a nevelők, oktatók, tanárok szokták. Nem hozzáfordult, nem neki beszélt, nem elején kezdte tanait hirdetni, nem rendszeresen folytatta előadásait. Igy alig tudott volna boldogulni.

Hanem gyüjtött össze társaságot, ha más nem akadt, saját családját. S abban a társaságban pajkos észszel elkezdtek a zsidóság fölött tárgyalni, elméskedni, gunyolódni. Koldus, csavargó nép a zsidóság. Ütik-verik, üldözik, utálják minden országban. Kikergetik mindenünnen, kikergetik nemsokára Magyarországból is. Egyik gunyszó a másik után, egyik durva elmésség követte a másikat. S a társalgás igy folyt naponként reggel, délben, estennen.