Part 2

Ezt megitélni nem tudom, de lehetetlennek nem tartom.

Mert nagy elme volt. Külsőleg is nagy fej, nagy agy, nagy termet, eszes arcz. Egész életemben sohase találkoztam senkivel, a kiben az agynak erősebb, gyorsabb, hatalmasabb s üdébb működését vettem volna észre, mint benne. Pedig volt alkalmam néhány óriási elméjü férfiuval nagyon közelről megismerkedni. Köztük világhírü férfiakkal.

Nem irt. Irodalmi művei kis számuak és kis terjedelmüek s a tudomány történetében alig lehet őket észrevenni.

Rendes jelenség, hogy a gyakorlati feladatok történelmi nagy férfiai nem igen szeretnek irni. Jeles iró kevés van köztük. Ennek talán természetes oka van. Nagy állami kérdés megoldása, döntő csata megnyerése, valamely csodálatos zeneműnek tökéletes előadása, halálos természetü és bonyolult helyi betegségnek sebészeti uton való gyors és biztos eltávolitása olyan gyakorlati dolgok, melyeket utólag ugyan le lehet irni, de a melyek fölött elmélkedni, bölcselő munkát irni, a tanszék tudományos szabályai szerint okoskodni hiábavaló dolog. Gyakorlati nagy elme hiábavalóságra nem érez kedvet magában.

Kovács Józseffel régebben ismerős voltam már. Gyakran találkoztunk és egymással sokat évődtünk. Rokonszenv fejlődött ki köztünk egymás iránt. Meglehetősen kedvelt engem s én is őt. Elméjének működését oly mezőkre tereltem gyakran, a melyeken nem volt otthonos. S az az elme ott is bámulatos volt. Ennek észlelése nagy gyönyörüséget okozott nekem. Ha egy szines pillangó röpdösésében, egy macskakölyök játékában, egy ügyes tánczosnő mozdulataiban is találunk élvezetet: minő fenséges lehet az a gyönyör, mely egy óriási elme játszi működésében ragad el bennünket.

Tudtam róla, hogy abban az eszelős korban ő is zsidógyülölő s azt is tudtam, hogy ő a kórboncztanban s a törvényszéki orvostanban gyakorlatilag nem képzett annyira, mint néhány más szakember. De általános orvostani tudása mégis nagy s elméje mindenkiénél erősebb s azért őt szemeltem ki arra a czélra, hogy vele tanácskozzam.

Czélom csak az volt egyelőre, hogy saját elmémet gyakoroljam be a csonka-fűzesi holttest körül fölmerülhető orvostani fogalmakra s azok könnyü kezelésére s ezt senkivel se érhettem el jobban, mint ő véle. Ezért választottam.

S azért, mert tudtam, hogy benne nincs afféle tudományos elfogultság, melytől a tanszék férfiai ritkán mentesek. Tudtam, hogy elméjét a megszokott eszmék nem képesek lekötözni s tudtam, hogy vele mindenről tökéletes nyiltsággal értekezhetek. S végül számitottam arra, hogy a zsidók iránti ellenszenve az ellenkező irányu tulzástól, ha netalán beleesném, engem visszatart. Nem szerettem volna elfogult lenni munkámban.

Mikor a vizsgálóbiró a csonka-fűzesi szakértők munkálatait nekem kiadta: Kovács József éppen Debreczenben elnökölt az orvosok és természet-vizsgálók országos gyülésén. Táviratot küldtem hozzá, hogy igen fontos ügyben tanácskozni óhajtok vele és kérdem: mikor jön haza? A vérvádat nem emlitettem.

Ő azonban rögtön rájött, mi lehet az, a miben én vele akarok tanácskozni. A vagyonszerzés jogosult vágya benne is megvolt, mint minden gyakorlati gondolkozásu emberben. Felelete erre nézve is jellemző. Távirati felelete igy szól:

– Csütörtökön otthon leszek. Ezer forint.

Derültségre hangolt ez a nyers őszinteség. De hát ő ilyen volt.

Hazajött; fölkerestem; közöltem vele a tárgyat, a mely fölött tanácskozni akarok; megmondtam neki őszintén, nyersen én is, hogy a csonka-fűzesi halott rejtélyeinek megoldását nem várom tőle, ehhez a csonkafűzesi munkálatot magam se tartom elég anyagnak, de azt igen is reménylem, hogy a vele való tanácskozás az én elmémet megedzi annyira, hogy a rejtély megoldásához a kulcsokat megtaláljam.

Tetszett neki az igy meghatározott feladat, késznek nyilatkozott annyi időt forditani rám, a mennyit én akarok s a tanácskozások idejét minden nap délutánjára tüztük ki, ugy emlékszem 4-től 6 óráig.

A pénzt asztalára tettem.

Azután azt kérdeztem tőle, vajjon látott-e, vizsgált-e ő valamikor vizi holttestet?

– Majd hozok én kettőnkhöz harmadiknak olyan embert, a ki látott is, vizsgált is elég vizi holttestet.

Csakugyan hozott.

Ez az ember Babes Viktor orvostudor volt. Szinte álmélkodtam, mikor másnap nekem bemutatta. Ez volna hát az a férfiu, a kit Kovács József vesz segitségül s a kitől nekem is okulni lehet?

Fiatal koru, vézna, kis termetü, bágyadt külsejü, inkább kicsiny fejü emberke. Sehogy se néztem ki belőle a nagy tudást.

Apját ismertem. Apja Babes Vincze volt, harmincz év előtt követtársam. Román ajku és nemzetiségü. Fiáról még semmit se tudtam.

De csakhamar megtudtam, hogy fiatalsága daczára jeles tudós, az egyetemen már segédtanár s hatalmas kutató elme. Akkor – ha jól emlékszem – Scheuthauer Gusztávnak, a kórboncztan nagyhirü tanárának segéde.

Kérdeztem tőle, hány vizi holttestet bonczolt már, mióta szakszerüen foglalkozik e tudománynyal?

– Háromszázkettőt.

Ez volt felelete. Ez a felelet meg is lepett, meg is nyugtatott.

Ez a férfiu később tanszéket nyert Romániában, a bukaresti egyetemen. Ma is él s ez egyetemnek igazi büszkesége s a kutató tudománynak nagy nyeresége. Pasteurnak és Kochnak nyomdokain halad s a bakteriologia terén már jeles vivmányok kapcsolódnak nevéhez. Vannak már – ugy hallom – feltünő tudományos irodalmi művei is.

Szeptember huszadika körül kezdtük meg hárman a tanácskozást s szakadatlanul folytattuk mintegy tiz napon át. A tanácskozások részletei, bármily érdekesek is egyénileg, ugy vélem, nem tartoznak e mű keretébe.

Csak annyit jegyzek meg, hogy Kovács is, Babes is ingathatlan volt abban, hogy nekik minden ténybeli állitást, melyet a csonka-fűzesi szakértők az orvosi leletbe iktattak, szentül valónak el kell fogadniok. Ha az eset összes körülményei némely állitással össze nem férnek, ama körülmények pedig tárgyilag igazak: akkor az orvosok állitásai tévedések; ezt az én álláspontomat Kovács József el nem fogadta.

– Ha én láttam volna azt a holttestet – ugy mond – talán sok más jelenséget is láttam volna s talán másként is láttam volna, de végre is ők látták, nem én.

Végre is arra szoritkoztak, vajjon fölvettek-e leletükbe a szakértők mindent, a mit föl kellett volna venniök s vajjon a leirt tünetekkel kellőkép tudják-e igazolni véleményüket?

Tanulmányuk végső eredményét Kovács József állitotta össze egy hozzám intézett levélben. Ebből nem tünik ki, hogy tanácskozásainkban Babes is résztvett. Ezt akkor se tudta a közönség.

A végső eredmény ez:

A holttest vizsgálatát s leirását szabatosabban kellett volna teljesiteni a czélból, hogy annak fölismerése biztosabb legyen.

Hogy a holttest korát és szinét meg lehessen állapitani: a nemi részeket, a szőr és haj maradványait s a fogak állását pontosabban le kellett volna irni.

A vizsgálat eszerint hiányos, a szakértő orvosok véleménye nem egy pontban tuloz s eléggé nem igazolt. A vizsgálat hiányainak egy részét a holttest kiásásával s ujra vizsgálatával, más részét talán a szakértők ujra való megkérdezésével lehet pótolni.

Egyenesen óhajtottam, hogy legalább ennyit kimondjon a hires tanár. S e czélt csakugyan elértem. Nagytekintélyü tudós férfiu mondta ki, hogy a holttestet ki kell ásni ujra a föld alól, hogy más férfiak is láthassák.

Október 1-én kaptam meg e levelet s nyomban elkezdtem a törvényszékhez szóló nagy előterjesztésem készitését. Éjjel-nappal 36 napon át dolgoztam rajta. November 6-án készültem el vele.

E munka főleg büntetőjogi és orvostani. Kiméletlenül, noha teljesen tudományos módszerrel birálom meg benne a vizsgáló közegek s a szakértő orvosok eljárását. Bebizonyitom, hogy minden munkájuk hézagos s véleményük legfontosabb része téves s meggyőzően mutatom ki, hogy a holttest ujra való kiásása s annak egy vagy több országos hirü s nagy tudományu fővárosi szakértő által ujólag megvizsgálása képessé tesz bennünket a hézagokat pótolni s a tévedéseket kiigazitani s helyrehozni.

E munka terjedelmes. Hogy a törvényszék könnyebben tekinthesse át: kinyomattam. Aláirta mindegyik védő társam, hogy az előterjesztés az összes védők és vádlottak előterjesztése legyen. A mikor a birósághoz benyujtottam s igy nyilvánosságra jutott: rögtön leforditották német nyelvre s Magyarországban, Ausztriában s Németországban több önálló kiadásban is megjelent. De olasz, franczia s angol lapok is terjedelmes közlésekben ismertették. Talán meg se kell emliteni, hogy e munka nem lehet kimeritő s minden pontjában, minden érvében, minden állitásában nem lehet se oly teljes, se oly alapos, mint e könyvem. Hiszen irásakor a vizsgálat óriási anyagát még nem ismertem s a sírban nyugvó holttestet még nem láttam.

Főczélom természetesen az volt e munkával, hogy a törvényszék a holttest kiásását s az én közreműködésemmel való ujra vizsgálását rendelje el. De e mellett igen fontos mellékczélom az volt, hogy a közvéleményhez intézzek intő szózatot.

A közvélemény minden látszat szerint teljes szilárdsággal megalakult már. Annyira megalakult, hogy szinte nem türte a vitát. Hogy a holttest csempészett, idegen tetem s nem az eltünt lányka holtteste; hogy a holttestet zsidók szállitották s ezzel a biróságot félre akarták vezetni s hogy e szerint csakugyan a zsidók ölték meg Solymosi Esztert: mindezt szent igazságnak tartotta a közvélemény.

Ha erős hangon bele nem kiáltok a közvélemény zsibongó zajába: akkor hiábavaló a további védelem. Akkor a biróságot is ellenállhatlan erővel sodorja el. Akkor a vérvád külsőleg és alakilag be lesz bizonyitva s következményei ennek irtózatosak.

Munkámat nem a megszokott törvényszéki nyelven irtam. A törvényszéki nyelv nem hatott volna be mélyen a nagyközönség elméjébe. De én azt akartam, hogy fölszólalásom mélyre hasson s rögtön és nagy erővel hasson.

Megállj közvélemény! A kérdés nehéz és szövevényes. Sok ágát, sok részét még homály boritja. Te igazságot akarsz, én is igazságot akarok. Meglehet, a tökéletes igazságot nem tudjuk kideriteni. De erre törekednünk kell s erre minden komoly és becsületes kisérletet meg kell tennünk. Nyilvánvaló, hogy még sok irányban nagy munkát kell végeznünk. Mig azt el nem végeztük: addig az utolsó szót nem szabad kimondani. Addig idétlen és korai a te megalakulásod oh vérvádhivő közvélemény! Várj még kis ideig. Várj, a mig minden homályt el nem oszlatunk. Pihenj addig s maradj csendesen. Hajszálon függ sokszor, hogy az érdekek, szenvedélyek s véletlen esetlegek által összebonyolitott ügyekben tisztán lássunk. Hadd keressük meg azt a hajszálat.

Ime ez volt mellékes, de igen fontos czélom.

Ezt is elértem. Komoly megilletődés vett erőt a közönségen, a mikor munkám napvilágot látott. Egy pillanatra elhallgatott a gyülölködő közvélemény zajongása.

– Várjunk tehát!

Ezt mondotta minden ember. Csönd lett. A törvényszék felé tekintett mindenki. Ime: a biróság előtt föl van tárva a vérvád másik oldala is – vajjon mit mond hozzá a biróság?

November 11-én adtam be a törvényszékhez a nagy előterjesztést. Ebben a holttest kiásásán s ujra leendő megvizsgálásán kívül azt is kértem, hogy gondoskodjék a biróság, hogy ezentul azt a sirt, a hova Solymosi Esztert, a csonka-fűzesi holttetemet eltemették, a hatóság gondosan őrizze.

Sajátságos vélemények forgó szele zaklatta akkor az emberek lelkét. Vajjon miért kellene egy falusi elhagyatott, begyöpösödött sirt a hatóságnak őriztetni? Ki pusztitaná föl egy szegény ismeretlen, Tisza-hozta lánykának örök nyugvó helyét? Nem királylány volt az, tetemére nem raktak kincseket, az orvok vágyát se ingerelheti az a szegény halott.

Mégis szükségesnek láttam a sir őrizését.

Keresztyének, zsidók képzeletét egyaránt ellepte valami érthetetlen káprázat.

A zsidók azzal csüngtek rajtam, hogy a csonkafűzesi holttestet abban a sirban a titkos tanács emberei mulhatlanul kicserélik. Még nevet is mondtak, a kivel kicserélik. Ápril hónapban, a lányka eltünése után nemsokára halt meg Tisza-Eszláron Tóth Gyurka felesége. Életkora huszonöt év körül volt. Bizonyára ennek holttestét csempészik oda a sir fenekére. S ha majd jönnek az igazi és tudós szakértők s megvizsgálják a kiásott holttetemet: ime csakugyan kisül, hogy a csonka-fűzesi holttest nem a 14 éves Eszteré, hanem a sokkal idősebb elvirult nőé. Tehát igazuk lesz a csonka-fűzesi szakértőknek.

A vérvádhivő keresztyéneket más káprázat bóditott. Ők meg azt hitték és terjesztették, hogy a zsidók bontják föl éjjel titkon a sirt s ők csempésznek oda valami fiatal lánytól eredő holttestet. S ekként játszák ki az igazságot.

Minden efféle feltevést kereken elutasitottam.

Falukon a temető a faluvégen, az utolsó házaktól nem messzire szokott lenni. Nappal nem bontanak sirt tilalmas módon. Észrevennék kétségtelenül. A sirok épségét törvény, kegyelet, babona egyaránt őrzi. A tilalmas sirbontást nagy és gyülöletes bűnnek tartja a köznép. Keserü büntetés vár a gonosz sirbontóra.

Csak éjjel, sötétben, orvul lehet a sirt észrevétlen fölbontani. A falusi temetőt se éjjel, se nappal nem őrzik külön temetőőrök. De nagyon őrzik a falusi házi kutyák. El se lehet képzelni: miként kerülhetné ki a kutya figyelmét olyan munka, zaj és mozgolódás, melylyel a sirdomb felbontása jár. Az nem egy-két percznyi dolog. Két embernél több alig fér hozzá. Két embernek pedig órákra terjedő munkát okoz egy sirüreg kiásása.

Mind igaz ez. Azonban különös idők voltak azok. Sok bódult agy hitte, hogy minden szabad a zsidók ellen s minden szabad, a mi a vérvád látszatát igazolhatja. Valósággal meg is fertőztették a zsidótemetőt. Hiszen junius 25-én felbontották Ziszman Jakab csecsemő fiának sirját s a halottat arczra fektették s a sirt nyitva hagyták. A vad és rideg lélek, a ki ezt megtehette, azt is megteheti, hogy Solymosi Eszter sirját összedulja, hogy ezzel gyanut háritson a zsidókra, mintha ezek cselekedték volna. Ha a tiszai holttest-szállitást rájuk kenhették: mennyivel könnyebben megtehetik ezt?

Az én meggyőződésem rendithetlen volt, hogy a sirban Solymosi Eszter tetemét találjuk meg.

Olyan holttestet találunk, mely lehetett tizennégy éves leányé s mely hatvan-hetven napig ázhatott a Tisza árjaiban. Melyről tehát igazi tudósok és szakemberek megállapithatják, hogy az Solymosi Eszteré lehet.

Ez elég lesz nekem az igazság kideritésére. Eszternek a holttesten talált ruhája s a Szakolczai Julcsa által felismert különös testi jegye is elég lett volna arra rendes viszonyok közt. Csak a csonka-fűzesi szakértők hézagos lelete, vékony tudása s téves véleménye akadályozza a világosságot. Ezt az akadályt el kell háritani.

Minő erős volt meggyőződésem: erre föl kell hoznom egy bizonyitékot.

November 11 én délután odaadtam a hirlapoknak közlés végett nagy előterjesztésemet. Ha közlik: november 12-iki számukban közlik. S kétségtelen volt, hogy közlik, hiszen akkor az egész világ sajtója nem ismert érdekesebb közleni valót.

Ámde a csongrádi fejetlen holttestet is november 11-én vizsgálta egy kitünő birói és szakértői küldöttség. Ez a holttest is nő holtteste volt, feje hiányzott, mintha ugy vágták volna le. Egészen beillett a zsidók által meggyilkolt Solymosi Eszter holttestének. Várta is mindenki, hogy a küldöttség ezt állapitja meg.

November 11-én éjjeli tiz óra után eljött hozzám Simon József ügyvéd, a zsidók országos központi irodájának titkára s azt javasolta, halaszszuk el huszonnégy órával az előterjesztés hirlapi közlését.

– Miért?

– Várjuk be a csongrádi vizsgálat eredményét. Hátha a vizsgálat Solymosi Esztert találja meg a fejetlen holttestben. Igaz, hogy a vérvád akkor is alaptalan, de akkor az egész védelemnek más irányban kell dolgozni s akkor előterjesztése csaknem minden pontja és minden föltevése dugába dől s helytelenné válik s akkor a csonka-fűzesi holttest kiásása nem szükséges.

Minden szavamra jól emlékszem, melylyel ez aggodalomra válaszoltam.

– Nem várok egy órát se. Hadd lássa meg a világ minél előbb, hogy én hol és miben látom az igazságot. Nem lehet csalódnom. A jól ismert sir fenekén Solymosi Eszter fekszik. Csak ott találjuk meg, másutt sehol. Két teljes hónapon át tanulmányoztam az eddigi vizsgálat szövevényét. Itéletem behatolt ebbe, mint a szú a fába. Nincs más megoldás, mint a melyet én keresek.

Komoly voltam magam is. Én is éreztem, hogy védő szerepemnek komoly válsága lenne, ha a csongrádi vizsgálat halomra döntené eddigi tanulmányom s életismeretem minden eredményét. De nem kételkedtem. A mi lehetetlen: lehetetlen. A csongrádi fejetlen női holttest nem lehet az eltünt lányka.

Simon Józsefet nem tudtam megnyugtatni. Erős zsidó érzése s fajának és felekezetének mély szeretete vonaglott a válságsejtő kinos aggodalmak rohama alatt.

A szent-ferencziek házában laktam. Nagy lakásomnak egy kisded szobája volt dolgozószobám. Ott történt ez a beszélgetés. Simon József nem tudott nyugodni, nem tudtam őt megnyugtatni. Föl és alá tipegett a kis szobában s fejét tenyere közé szoritva, rekedt hangon mondta:

– Meg kell őrülni! Meg kell őrülni!

Még se engedtem szavainak.

Pontban éjfélkor Csávolszky Lajos országgyülési képviselő jött hozzám. Ő az »Egyetértés« czimü nagy függetlenségi napilapnak volt tulajdonosa és szerkesztője. Ő is kiszedette már előterjesztésemet s óriási mellékletben akarta közölni. A nagy per őt nem érdekelte különösen, de erős barátság állott fenn köztünk, lapjának is egyik irója voltam s a csongrádi vizsgálat eredményétől ő is féltett engem. Ő is azt javasolta, ő is meleg részvéttel arra kért: halaszszuk el legalább egy nappal a közlést.

Neki is azt feleltem, a mit Simon Józsefnek. Ő megnyugodott, de teljesen ő se.

Ekkor még nem beszéltem az ügyről se vádlottal, se tanuval. Az óriási tömegü vizsgálati iratokból nem láttam egy betüt. A biróság nem engedte meg azok megtekintését. Csak a csonka-fűzesi eljárás iratait láttam, csak Zurányi Kálmán bizalmas közléseit hallottam és csak a három tutajos máramaros-szigeti panaszáról értesültem. De ez is elég volt arra, hogy a helyi viszonyok általános ismerete, s néhány tünet gondos megfigyelése után elfogulatlan elmével erős meggyőződés képződjék bennem arra nézve, hol kell keresni, s hol lehet megtalálni az igazságot.

A ki az életet jól ismeri, annál ily bonyodalmas ügyben nem könnyen alakul meg az erős meggyőződés. Hogy nálam már ily látszólag kis anyagból is meg tudott alakulni: ebben nagy biztositékot láttam arra, hogy helyes uton vagyok. Tehát késlekednem nem szabad.

Azt a hatást, melyet előterjesztésem a törvényszékre tett, alig lehet leirni. A törvényszék vezető tagjaiban is erős meggyőződés képződött már ki. De az enyémmel ellenkező. S ime munkálatom, legalább látszólag, az ő meggyőződésük minden sarokkövét összetöri. Mégis lehetetlennek tartották előterjesztésem elutasitását. Birói felelősségük komoly érzetében teljesiteniök kellett minden kérelmemet. De teljesitették azért is, mert az a remény biztatta őket, hogy a kiásott holttest majd engem fog megczáfolni és majd a csonka-fűzesi szakértőket fogja igazolni.

Elrendelték a sirnak őrizését s erős tanakodás után november 23-án elrendelték a holttest kiásását s annak ujra való megvizsgálását. Szakértőknek kirendelték Scheuthauer Gusztáv, Mihálkovich Géza és Belky János orvostudorokat s a budapesti egyetem nyilvános rendes tanárait.

III.

(Az egyetemi tudósok. – A holttest kiásására kirendelt birói bizottság. – Az igazi sir. – Az igazi koporsó. – A bonczoló helyiség. – Nem kapunk szállást és ételt-italt.)

Miért épen ezeket a tanárokat? Ezt sohasem tudtam meg; igaz, hogy nem is kérdezősködtem utána. A biróságnak még több tagja él; – azok megmondhatnák, miért esett választásuk épen e három férfiura.

Jeles tudós volt mind a három s különösen Scheuthauer és Mihálkovich. Amaz a kórboncztani, emez az élettani kutatásokban volt kitünő. Belky a törvényszéki orvostant adta elő.

Akkor még csak névről ismertem mindegyiket. Személyesen nem láttam még egyiket se. Természetesen tehetségük értékéről fogalmam se lehetett, s tudásuk mélységét és terjedelmét s megfigyelésük pontosságát s élességét se ismerhettem. S eszembe se juthatott a fölött tünődni, hogy a vérvádról s a zsidók bűnösségéről vagy ártatlanságáról miként vélekednek s erkölcsi és tudománybeli bátorságuk milyen erős és milyen tiszta.

Később megismertem őket.

Tisztában voltam azzal, hogy ha igazi tudósok, ha az elmeerő és tudás náluk egészséges: akkor nyugodtan nézhetek munkájuk elé. Akkor a tudománybeli meggyőződés csak a tárgy vizsgálatának eredményei alapján alakul meg. Ha pedig már megalakult: akkor az igazság szolgálatába állanak, akár szeretik, akár nem szeretik a zsidókat s akármi a véleményük a vérvád természetéről és lehetőségéről.

A nagyközönség bizonyos kétséggel és gyanakodással nézett munkájuk elé. Az a közönség, mely indulatainak lobogása közben esküdött a vérvádra, lelke mélyén mindig gondolt arra, hátha megvesztegetik a zsidók az egyetemi szakértőket is. Az a közönség ritkán találkozik a tudomány hőseivel s a meggyőződés vértanuival s alig képes felfogni, hogy a köz- és magánélet ismert és nem ismert férfiai közt mindig sokan vannak, a kiket az igazság utjáról se jó, se rossz szóval, se adománynyal, se igérettel, se megfélemlitéssel, se a szeretet, se a gyülölség hatalmával eltériteni nem lehet.

Maga a törvényszék se volt minden gyanu nélkül.

A holttest kiásását Megyeri Géza törvényszéki biróra bizta, de melléje rendelte jegyzőkönyvvezetőnek Bary Józsefet, az eddigi vizsgálóbirót.

A holttest kiásására s az uj vizsgálatra odarendelték a csonka-fűzesi szakértőket is, a kiknek pedig ott alig lehetett volna helyük.

Magam is megnyugodtam abban, hogy a csonkafűzesi szakértők ott legyenek s mindent figyelemmel kisérhessenek. Sok mende-mondának, sok alaptalan gyanusitásnak vehettük ekként elejét.

Birósági tanukat is rendelt oda a törvényszék. Olyanokat, a kik az orvosi tudományt is, a hatósági tekintélyt is képviseljék.

Az egyik tanu Józsa András orvos-tudor volt, a vármegyének tiszti főorvosa s a közkórházak rendes főorvosa. Jeles tehetségü férfiu, nagyhirü orvos. Ő lett volna hivatva az egyetemi szakértők tudománybeli tévedéseinek s netaláni hibáinak ellenőrizésére s kiigazitására. Legalább a törvényszék igy gondolta. Az a jámbor törvényszék szentül megbizott az ő parlagi tudósaiban, a csonka-fűzesi szakértőkben, de sehogy se tudott megbizni az egyetem jeles tudósaiban.

A másik tanu volt Miklós László, a vármegye főjegyzője s Jármy Jenő, a járás főszolgabirája. A helyi hatósági tekintélyek közt őket találta a biróság legnagyobbnak.

A holttest felásatásához odarendelték a sirhalom őrét s megidéztek hét tanut, a kik közvetlenül tudták, hogy a holttest hova és miként lett eltemetve.

A községi előljáróságnak is ott kellett lenni.

A közvádat Szeyfferth Ede helyettes királyi főügyész képviselte.

A védők közül rajtam kívül Funták Sándor és Heumann Ignácz volt ott. Horánszky Nándor nem jöhetett el képviselői dolgai miatt.

Egész nagy sereg ember volt hát odarendelve, a föld alatt keresni az igazságot. Ha király csontjait kellett volna kiásni a föld alól: ennyi embert, ekkora sokaságot nem csődit oda a biróság. Mióta holttestekkel is vesződnek a biróságok: nem is vizsgáltak még meg tetemet soha annyira, mint azét a szegény lánykáét. Se az előtt, se azóta.

1882-ik évi deczember 7-én volt a fölásás.

Kellemetlen téli idő volt. Olvadó hó a mezőkön, eső és hó vegyesen esett, az utak és utczák sara feneketlen. Tokajig vasuton mentünk, onnan alig tudtunk Tisza-Eszlárra jutni.

A sirhalom jó messze feküdt a községházától. A pusztába kivezető út mentében, az árokparthoz közel, az útszéli magas fák árnyékában. Csakhogy akkor a fáknak nem volt lombjuk.

Először megkérdeztük a sirhalom őrét, melyik sirt őrizte? Mióta és miért őrizte? Ki rendelte oda őrnek? Mit mondtak neki arról, miféle sirt őriz?

Megfelelt, a hogy tudott. Szerencsére zsidót nem kevert a dologba.

Azután a biróság fölhivta Farkas Gábor, Sós András, ifju Papp József, Mészáros Gábor, Dargó András, Sallós Miklós tisza-eszlári lakosokat, jelöljék meg azt a sirt, a melybe az 1882. évi junius 20-án felbonczolt tetemet elhelyezték.

Egyetértőleg jelöltek meg egy sirdomot. Ott fekszik a felbonczolt halott.

– Biztosan tudják? Megesküsznek rá?