Part 13

Az itéletek végeredményükben jók, indokolásuk azonban engem sohase elégitett ki. A mi terhelte a vádlottakat, azt minden itélet bőven, kimeritőn adja elő. A mi mentségük volt, a mi a vád és gyanu képtelenségét bizonyitja: mindaz röviden van előadva. Tiszta elme s erős itélőképesség előtt föltétlenül bizonyos, hogy a csonka-fűzesi holttest más, mint Solymosi Eszter, nem lehet. Ez a szomoru történet sarkpontja. E körül fordul meg minden. Ez az igazság, mely mindent megvilágit s mely az ezerfélekép összezavart s ellentétbe hajszolt tünetek, jelenségek s tárgyi és tanuságbeli körülmények között az összhangzást és kiegyenlitést megteremti. E nélkül nem lehet megnyugvás.

Kinzásokról hallgatnak az itéletek.

Mikor mindent elvégeztünk s az itélőbirósággal már nem volt többé dolgunk: magam mellé vettem védőtársaimat s mintegy testületileg fölkerestem az elnököt s köszönetünket és elismerésünket tolmácsoltam előtte az ügyvédi kar nevében. Kimondtam, hogy a biróság pártatlansága s Magyarország igazságszolgáltatásának becsülete az, a mit a kihirdetett itélet megmentett.

Tuloztam, mikor az elnök érdemeit megvilágitottam. Hiszen ő mindvégig elfogult volt. De a teljes kiengesztelődést akartam. Ez a czél állott előttem.

A vádlottak hát visszanyerték szabadságukat. Közel tizenöt hónapon át sinylődtek rabságban. Óriási közönség várta őket a köztéren, a mikor mint szabad emberek elhagyták a fogházat. Könyeiket nem tarthatták vissza, de a közönség, valláskülönbség nélkül, részvéttel, vigasztaló szavakkal s a szabadulásuk fölött érzett igaz örömmel fogadta őket.

Hazatértek falujokba. Otthon az elmult esztendő alatt pusztává lett lakásuk, koldussá feleségeik, gyerekeik. Szegények voltak egyébként is s több mint egy éven át nem volt otthon kenyérkeresőjük. De az eszlári jó magyar nép nyomban felocsudott a gyülölködés mámorából s jó szóval és tisztes adományokkal halmozta el őket, hogy ne éhezzenek, hanem vigasztalódjanak.

Mi lett további sorsuk: nem tudom.

Hát Móriczból, a veszedelmes tanuból mi lett?

Védő társaim már eltávoztak, de én még Nyiregyházán maradtam. Feladatomnak tekintettem még a gyereket a vármegye kezéből kivenni s apjának, szüleinek visszaadni.

Nagy okom volt erre. Egyszerü szavamra az alispán nem akarta kiadni. El sem tudtam gondolni, miért. Azonban csakhamar hire terjedt, hogy uj és fontos tanukra akadtak, a kik a vérvádat teljesen bizonyitják, a kik Sarf Móriczczal egyezőleg nyilatkoznak, de a kik mellett mégis szükség lesz Móricz tanuságára. A titkos tanács terve az, hogy nyomban megujitja a vérvád pörét s erre ujabb följelentőnek a szegény Solymosi Jánosnét használja föl megint.

A hir hozzám is eljutott.

A titkos tanács jól tudta, hogy Móricz, ha csak egy óráig is lesz szabadon szülei és hitsorsosai társaságában, rögtön eláll hamis vallomásától s nyomban kideriti a rettenetes visszaélést, melyre őt felhasználták. S ekkor pert se lehet ujitani s ha megujitanák, se érne az semmit. Ezért nem akarták a gyereket nekem kiadni.

Táviratban fordultam a kormány elnökéhez, Tisza Kálmán urhoz, a ki egyuttal a belügyek minisztere is volt s a vármegyék főkormányzója. Felhivtam figyelmét a Mortara esetre, melynek Magyarországon sokkal rosszabb s igazán utálatos czélból megismétlődni nem lehet. A nagy pernek vége, a szülői jogot tisztelni kell, a gyermeket vissza kell adni családjának.

A kormány elnöke táviratban intézkedett s a gyerek kiadatását megparancsolta. Augusztus 4-én délután öt órakor a gyerek ott volt már lakásomon. Ott várta apja is. Hat óra tájban indult a vasuti vonat Budapest felé. Oda rendeltem már a bérkocsit s a gyereket rögtön küldtem az indóházhoz.

Nehogy a vármegyének eszébe jusson, hogy elvegye tőlem.

Az ügyről nem beszéltem a gyerekkel soha. Sem akkor, sem azóta. Jobban tudtam én az ő tanuskodásának titkos történetét nála nélkül. Az ő előadásában képzelgésnek és hiuságnak is lett volna szerepe s ez csak zavarhatta volna felfogásomat. Csupán a birósági eljárás alatt fölmerült tünetekből akartam megirni az ő történetét.

Budapesten csak néhány napig volt a gyerek. Kik és kik nem, ugy gondolom, a központi zsidó-iroda emberei, külföldre segitették. Hollandiába került, ugy tudom, Amsterdamba. Ott gyémántköszörüs mesterségre adta fejét. Minő sikerrel, nem tudom. Apjával föntartja levélben az érintkezést. Nagy ritkán haza is jön. Egyszer vagy kétszer engem is fölkeresett, de nem találhatott otthon.

Buzgó zsidó. Gyakran eszébe jut egykori szerepe s mindig busul azon, hogy őt oly ostoba eszközként fel tudták használni. Mi lesz jövendője? Bizonyára nem más, mint elmerülés a homályban. Nevét egykor a zsidóknak sok átka szálldosta körül. Kevés igazság volt az átokban. Nem ő ártott, hanem azok, a kiknek kezébe került. Nem a tölgyfa felelős azért, hogy belőle bitófát faragnak.

A költségekről, munkadijakról, az ügyvédek tiszteletdijáról is szólnom kell valamit. Legyen egész a nagy per története.

Érintettem már más helyütt, hogy a művelt emberiség egyetemes felfogása ma már az, hogy a munkát meg kell becsülni s megfelelő dijjal annak értékét meg kell tériteni. Iparos, gyáros, mezőgazda, bankár, ügynök, üzenethordó, öröklött urodalmak s öröklött nagy nevek tulajdonosa egyaránt elfogadja s egyaránt megköveteli munkájának s munkája eredményének viszontértékét. Birák, ország kormányzói, törvényhozók, tanitók, irók, művészek, hóditó szépség és hóditó alak és hang tulajdonosai, föltalálók és bölcsészek kivétel nélkül számot tartanak arra, hogy dicsőségben és aranyban meg legyen méltó jutalmuk. Dicsőségben is, de aranyban mindenesetre. A gyóntató papok, a kik az emberek üdvösségét őrzik; az orvosok, a kik az emberek egészségét őrzik; a csatornatisztitók és a diadalmas hadvezérek mind megkövetelik agyuk, kezük és szerencséjük érték szerint való dijazását.

Megkövetelik az ügyvédek, jogászok, védők, jogtanácsosok is. A munkájuk megfelelő értékét ép ugy megérdemlik, mint a hogy megérdemlik a pápák, királyok, császárok, czárok, szultánok s mindenféle fejedelmek. Kevés ember lenne jogász, ha munkáját arányos dijjal meg nem tisztelnék, de ép oly kevés ember lenne e nélkül főpap, császár és fejedelem is. A mívelt emberiség előtt az erkölcsnek, a tisztességnek s az életrevalóságnak magasabb fogalmai közé tartozik ez a felfogás.

Alig van dij, melyet több gúny és több megrovás kisérne, mint az ügyvéd tiszteletdija. Igaz, hogy sok ügyvéd rászolgál a gúnyra és a megrovásra. De nem több a számarányhoz képest, mint a mennyi fejedelem, kormányzó és főpap. De azért az ügyvédi dijjal évődni feljogositva érzi magát mindenki.

Különösen a vagyonilag szegényebb társadalomban. S különösen oly izgatottság idején, a minő a nagy pert kisérte. S bizony a napi sajtóban is, magán társalgásokban is szerte hangzott az a gyanusitás, hogy én is, védő társaim is azért védjük a vádlottakat s azért hirdetjük a vádlottak ártatlanságát, mert a zsidók sok pénzt fizetnek érte.

Okos és méltán önérzetes ember semmit se hajt ily ostobaságra. De azzal, hogy a zsidók vesztegetnek, tele volt a levegő. Rövid elmék és sötét lelkek szanaszét beszélték, hogy megvesztegették a tanukat, a szakértőket, a hirlapokat s még a birákat is. Százezrekről, milliókról, más országi zsidók adományairól beszélt a gyanusitás.

A védelemnek, hogy szokott szójárással éljek, alig volt néhány tanuja. Volt két pandurunk a tisza-löki titkos és gyötrő vallatásokról s volt egy tanunk, Mozga Péter nevü, Sarf Móricznak Nagyfaluban történt éjjeli vallatásáról. Mind a három maga jelentkezett. Mind a hármat titkon tartottuk és élelmeztük, hogy a vármegyei titkos tanács tőlünk el ne hódithassa. Napi költségükre fejenkint 20 krt adtunk, minthogy mindegyik vidéki volt s egyik se nyiregyházi. Mozga Péter elszökött tőlünk, azután a vármegye tartotta s kihallgatáskor a vádnak lett tanuja.

Ily tanunk lett volna Hatalovszki András. A hogy a többinek nem: ugy neki se igértünk semmit, de neki még élelmezést és 20 krajczárt se adtunk. Igen fontosnak tartottam vallomását, mint már föntebb leirtam s a miatt nem akartam neki egy fillért se juttatni, nehogy ezen a vád emberei és ügynökei fennakadjanak.

Hires nyomozó csendbiztosa volt Debreczen városának. Neve Barcza Dani. Alakjánál, multjánál s helyi ismereteinél fogva s ama nagy eredmények után, melyek a bűnügyi nyomozás terén nevéhez kapcsolódtak, meg kellett kisértenem, vajjon ő neki nem sikerülne-e valami nyomra vezetni. Nem oly nyomokat kerestem, a melyek a vádbeli tényekre utalnának, hanem olyanokat, melyek Solymosi Eszter eltünésének történetére vetnének világot. Fölhivtam magamhoz Budapestre, közöltem tervemet Kozma Sándor királyi főügyészszel is, ő is beszélt a hires csendbiztossal s talán ő is adott neki némi megbizást. Én a jelzett irányban kértem közreműködését s utazási költségül adtam neki 200 forintot. Nyomozásának nagyon csekély eredményéről másutt szóltam.

Hasonló természetü nyomozásokért nagyon szerény összegeket adtam egyszer-másszor Goldstein János szabónak s egy hirlaptudósitónak. Egyik tanu se jutott a törvényszék elé.

Kovács József nagyhirü egyetemi tanárnak, mint már érintettem, magán természetü tanácskozásért ezer forintot fizettem. Ő se szerepelt a nagy perben hivatalosan.

Az egyetemi tanárok magas jellemü férfiak, a tudomány komoly buvárai, igaz hősei. Természetesen eszembe se juthatott, az én erkölcsi érzékemmel se fért volna össze őket dijjal megkinálni vagy igérettel kecsegtetni. Mikor a holttest kiásása után Tisza-Eszlárról haza indultunk, a kocsi utak járhatatlanok voltak és kegyetlen rossz, havas és esős, szeles, hideg deczemberi nap. Dereglyét fogadtam Eszláron 25 forintért, a mely engem Tokajba a vasuti állomáshoz szállitson. Megkináltam őket azzal a rossz és kényelmetlen, de a szárazföldinél mégis türhetőbb utazással. Csak oly föltétellel fogadták el, ha az arányos utiköltséget megfizethetik. Szinte nevetségesnek tartottam e vonakodást, de végre meg kellett hajolnom előttök.

Ily férfiakat gyanusitani! Mennyire fölháboritott ez engem!

Nem adtunk dijakat a hirlapoknak sem. Ez talán hiba is volt. Volt olyan előkelő hirlap, melynek szerkesztője egyenesen fölkért, hogy adjak neki bizonyos, nem csekély összeget, akkor szolgálatomra áll. Egykor barátom volt, rég meghalt már. Nem adtam, nem is volt rá pénzem. Ellenem fordult. Talán más hirlap is fogadott volna el dijat, de nálam nem jelentkezett amaz egyen kivül senki. De én se engedhettem meg efféle dijazást. Magam is hirlapiró voltam, akkor már több mint tiz év óta, erkölcsi lehetetlenségnek tartottam, hogy az irók működésük irányáért javadalomban ily módon részesüljenek. Meglehet, e felfogás nálunk is, más országban is túl szigoru s talán némileg el is avult már, de akkor a sajtó ilyen volt Magyarországon.

Csupán annak a sok ivre terjedő nagy munkálatomnak közléséért, melylyel a holttest kiásatását kértem, fizettem két hirlap kiadójának 800 forintot.

A törvényszéki hites gyorsiróknak tisztességesen, alku szerint, megfizettük azt a munkát, mely szükséges volt arra, hogy a törvényszéki jegyzőkönyvet egy teljes példányban a védelem részére is elkészitsék. E munka kézirással, ritkás és féloldalas irásban, mintegy 4000 oldal, tehát ezer ivnyi. Nem én, hanem Heumann védőtársam gondoskodott erről. E munka dija – ugy emlékszem – 700 vagy 750 forint volt.

Hogy a nagy tekintélyü bécsi tudósnak, Hoffmannak s a világhirü Virchownak Berlinben adott-e véleményükért tiszteletdijat a zsidóság: nem tudom. Ebbe nem avatkoztam. Ha adott is: az a megfelelő szigoru mértéken túl nem terjedhetett. Nem oly férfiak voltak, a kik illetéktelen adományt bárkitől, bármi czim alatt, elfogadtak volna.

Horánszky Nándor védőtársamnak háromezer forint tiszteletdijat szántunk. Három vagy négy részletben én adtam át neki nyugta mellett. A végtárgyaláson ő nem vett részt.

Ugyanannyit adtam át a végtárgyalás előtt megállapodásunk szerint Funták Sándor társamnak. Ő a nagy tárgyalást velem együtt végezte. Annak befejeztével a központi iroda titkára bizonyos összeget hozott hozzám, hogy a tiszteletdij teljes kielégitésére Funták Sándornak adjam át. Keveseltem az összeget s nem vállalkoztam az átadásra. Ugy tudom, kölcsönös megegyezéssel 6000 forintban állapodtak meg s igy összesen az ő munkadija 9000 forint volt.

Heumann és Friedmann társaim tiszteletdijait nem én kezeltem. Csak magán értesülés után tudok ezekről.

Heumann Ignácznak 5000 forintot adományozott a központi iroda s ezenkivül készpénzbeli kiadásait megtéritette. Ő közvetitette a vádlottak szegény családtagjainak segélyezését is. Több mint egy éven át hihetetlen munkát végzett. Szabolcsmegyei hitsorsosai keveselték ez összeget. Igaz, hogy ez irodájának egy éven át elmaradt rendes hasznát se pótolta. S a maguk részéről még 5000 forinttal tisztelték meg hálájuk és elismerésük jeléül.

Friedmann Bernát védőtársamat 3000 forinttal javadalmazták szép és nagy munkájáért. Igaz, hogy ő csupán a törvényszéki végtárgyaláson szerepelt. Mégis nagyon szerény volt ez a jutalom.

Székely Miksa védőtársamat a központi iroda nem óhajtotta védőnek. Ő e miatt attól se nem igényelt, sem el nem fogadott semmi tiszteletdijat.

Én a magam munkadija kérdésében sohase tárgyaltam senkivel. Szerepemet, munkámat, fáradalmaimat nem kapcsoltam össze a munkadij kérdésével. A tárgyalás befejeztével a központi iroda titkára 10,000 forint tiszteletdijjal kinált meg. Kis összegnek tartottam s nem fogadtam el. Nagyon rövid idő mulva huszezer forintot ajánlott fel s ezt elfogadtam. De amaz egy, vagy több mint egy év alatt, a mig minden időm és erőm a védelemnek szenteltem, harminczháromezer forintot bocsátott rendelkezésemre. Ebben benne voltak utazásaim, eljárási költségeim, nyomozási, értesülés szerzési s a végtárgyalás alatti kiadásaim, de benne volt tiszteletdij-előlegem is. Ügyelnem kellett arra, hogy napisajtóbeli barátaim el ne hidegüljenek irántam s azokat gyakran összehivtam szerény lakomára. E lakomák költségeit is ebből fedeztem. S egy nagy nyomorban levő irótársamnak ebből adtam kétezer forintot. De mégis sikerült az egész összegnek mintegy felét megtakaritanom.

Ez képezte tehát, ama huszezer forinttal együtt, ügyvédi tiszteletdijamat. Nagy-e az összeg vagy kicsiny, s a sajátságos viszonyok közt tényleg nem került-e nekem nagyobb anyagi áldozatba: mindez már a nagy perre nem tartozik. Teljes bizonyossággal tudom, hogy akkor a hazai zsidóság százezer forintot sőt többet is szivesen adományozott volna, ha eszembe jut azt kivánni vagy ahhoz ragaszkodni.

KÖNYVÜNK TOLDALÉKA.

(Okaink, a melyek miatt megismertetjük a birósági itéleteket és összes iratokat.)

Közöljük a nagy perben hozott birósági itéleteket egész terjedelemben és szószerint való hűséggel. És közöljük a vizsgálati s eljárási összes iratok kivonatát ugy, a miként ezek összegyüjtve és rendezve az itélő biróság irattárában feküsznek. Nyájas olvasónk az itéleteknek és az iratoknak tartalmát összehasonlithatja könyvünk tartalmával.

Az itéleteket megbirálhatnám. Jogom volna hozzá. Sőt szakközönség előtt talán feladatom, talán kötelességem is volna. De könyvünkben nem birálom. Ezt a cselekvést átengedem az olvasónak.

Talán azt se kellene megjegyeznem, hogy az itéletek csonkán s halvány szinben adják elő azt, a mi történt.

A vizsgálat tévedéseiről s ostobaságairól egészen hallgatnak. Semmi különös figyelmet arra nem szánnak: miként lett faggatva Sarf Móricz a nagyfalui éjszakán egy csendbiztos és egy rablógyilkos irnok által. A tisza-löki éjjeli kihallgatásokat s a tutajosok gyötrését s erőszakos vallatását alig emlitik. S az itélő biróságoknak épen nem jut eszükbe föltenni azt a kérdést, vajjon miért mulasztotta el a vizsgálóbiró Solymosi Eszter eltünésének egyéb valószinü módja iránt gondos nyomozást teljesiteni? Miért indult egyenesen abban az irányban, hogy a lánykát a zsidók gyilkolták meg?

De a történet szine halvány is az itéletek világánál. Az egyes tények, tünetek és esetlegek körvonalai csaknem elmosódnak. A terhelő körülmények gondosan ki vannak dolgozva, mig a mentő körülmények csak a legszükségesebb mértékben, lehető röviden vannak fölemlitve. A ki csupán futólag olvassa át az itéleteket: lehetetlen neki tökéletesen megnyugodni. Csalódás érzete lepi meg. Mintha azt kellene mondania: ejh-hajh, látom, látom, hogy a vádlottakat nem lehetett elitélni, de valami mégis csak volt a dologban.

Ily itéletet hozni nem lett volna szabad a biróságnak

Azonban az itélő biróság feladata más, mint az iróé és a lélekbuváré. Azt a figyelmet, azt a gondot s különösen azt az időt semmiféle biróság nem szentelhette az ügynek, a melyet én szentelhettem.

S azután a büntető biróság részéről jogilag elég, ha az ártatlan vádlottakat felmenti s ha egyenesen felsorolja azokat az okokat, a melyek alapján fölmentő itéletet kellett hoznia. S ezt mind a három biróság megcselekedte.

Az időt is figyelembe kell vennünk, a mikor a bűnvizsgálat és a nyilvános tárgyalás folyt s az itéleteket meghozták. A zsidók elleni gyülölködés s a vérvád eleven babonájának ideje volt az.

Ha az itélő biróságok a vizsgálat tévedéseit, ostobaságait s gonosz erőszakoskodását észreveszik s nyilván megállapitják: ennek el nem maradható következése lett volna a vizsgálóbiráknak s vele együtt még egy csomó embernek, királyi alügyésznek, csendbiztosoknak tanuknak fegyelmi és büntető uton sulyos felelősségre vonása. Ez pedig a sajtónak, a közönségnek s a törvényhozó testületeknek akkori felfogása s érzülete szerint lehetetlen volt.

BIRÓI ITÉLETEK.

I.

(Az első biróság itélete s annak indokai.)

2844. 1883. Bf. szám. Ő Felsége a király nevében a nyiregyházi királyi büntetőtörvényszék gyilkosság s abbani részesség büntette, illetőleg bűnpártolás vétségével vádolt Svarcz Salamon és társai elleni bűnügyben a folyó évi junius hó 19-én megkezdett és folyó évi julius hó 31-én befejezett nyilvános szóbeli végtárgyalás alapján a vádhatóságot képviselt királyi főügyészségnek és magánvádlónak, valamint a vádlottak részéről előterjesztett védelemnek meghallgatása után az alulirt helyen és időben tartott tanácsülésben következőleg

_Itélt:_

1. Svarcz Salamon, 38 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyontalan, tisza-eszlári sakter, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi május 22-től vizsgálati fogságban;

2. Bukszbaum Ábrahám, 27 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyontalan, ibrányi tanitó, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. május 25-től vizsgálati fogságban;

3. Braun Lipót, 28 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyontalan, udvarii sakter, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi junius 5-től vizsgálati fogságban;

4. Vollner Hermann, 37 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyontalan, rendes lakhely nélkül, napszámos, irni-olvasni nem tud, büntetve nem volt, 1882. évi november 23-tól vizsgálati fogságban; a büntetőtörvénykönyv 278. §-ában meghatározott s ugyanezen szakasz szerint büntetendő gyilkosság büntettének; továbbá

5. Sarf József, 41 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, kevés vagyonnal bir, t.-eszlári egyházfi, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. május 22-től vizsgálati fogságban;

6. Junger Adolf, 59 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal bir, t.-eszlári birtokos, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. május 22-től vizsgálati fogságban;

7. Braun (más néven Brenner) Ábrahám, 38 éves, izraelita vallásu, nős gyermekes, csekély vagyonnal bir, t.-eszlári napszámos, irni-olvasni nem tud, büntetve nem volt, 1882. május 22-től vizsgálati fogságban;

8. Lusztig Sámuel, 41 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal bir, t.-eszlári kereskedő, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi május 24-től vizsgálati fogságban;

9. Weiszstein Lázár, 59 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal bir, t.-eszlári bérlő, irni-olvasni tud, büntetve volt birói zártörés és sikkasztás miatt; 1882. évi május 24-től vizsgálati fogságban;

10. Taub Emánuel, 29 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, polgári metsző, csekély vagyonnal bir, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi május 27-től vizsgálati fogságban; a büntetőtörvénykönyv 278. §. 2. pontjában meghatározott és a 266. §. szerint büntetendő gyilkosság büntettébeni részesség; végre

11. Fogel Amsel, 51 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal nem bir, tutajos sáfár, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon levő fehéregyházai lakos;

12. Smilovits Jankel, 44 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyontalan, vajnági napszámos, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi julius 10-től vizsgálati fogságban;

13. Herskó Dávid, 48 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal bir, tutajos, irni-olvasni nem tud, szabadlábon levő szeklenczei lakos;

14. Grósz Márton, 45 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal bir, bérlő, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon levő, t.-eszlári lakos.

15. Klein Ignácz, 32 éves, izr. vallásu, nős, gyermektelen, vagyontalan napszámos, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon levő tisza-eszlári lakos a büntetőtörvénykönyv 374. §-ban meghatározott s a 376. §. szerint büntetendő, bűnpártolás vétségének vádja alól felmentetnek, a letartóztatottak szabadon bocsátása elrendeltetik, a felmerült eljárási költségek az állam által viseltetnek.

_Indokok:_

A vizsgálat és végtárgyalás adatai szerint Huri Andrásné szül. Olajos Juliánna t.-eszlári-ujfalusi lakos, 1882. évi április 1-én délelőtt, három nappal az izraelita husvét (passah) ünnepek előtt cselédjét, a 14 éves Solymosi Esztert elküldte a község másik részét képező Ófaluba, Kohlmájer József boltjába festékért és koromért, a lakóház pitvarának a közelgő husvéti ünnepek alkalmából leendő kifestésére.

Solymosi Eszter, miután Lánczy Gáborné szül. Kaszala Teréz és Csordás Gáborné szül. Szakolczay Zsuzsanna szomszédoktól is megbizást kapott ugyanazon kereskedésben egyes bolti czikkek bevásárlására, d. e. 10½ óra tájban hazulról elment, a mint azt Hrabák Gyula is bizonyitja. Délelőtt 11 óra tájban megérkezett az Ófaluba, hol a bolt felé haladtában találkozott nővérével Zsófiával, a ki éppen akkor gazdájával, Rozenberg Hermannal bort vitt Taub Emánuel lakására s a kinek kérdésére akkor csak annyit mondott, hogy a boltba megy. De találkozott ez utjában még Jakab János, Szabó Juliánna és Tanyi Gábor kihallgatott tanukkal. Volt is Kohlmájer József kereskedésében s ott vörös és kék festéket vásárolván, néhány percznyi időzés után eltávozott. Utközben Rozenberg Herman lakása előtt haladván el, a ház kapujában nővérével, Zsófiával megint találkozott, beszédbe ereszkedett, majd annak kijelentésével, hogy sietnie kell, mert otthon várni fogják a festékkel, nővérétől elvált és sebes léptekkel folytatta utját a Tótfalu felé, a mely irányban testvére Zsófi egész az Ófalu végén levő malmon túl követte tekintetével, a meddig Rozenberg Herman magasan fekvő háza kapujából ellátni. Ugyanezen malom mellett elhaladni látta öreg Tanyi Gábor, majd Hajdu József, kissé tovább Tapasztó Miklós, ismét tovább Kaposi József, mig végre Tapasztó Miklós azt is látta, midőn a leány a zsidó templom előtti téren elvonuló Tisza-töltésen áthaladt és midőn állitása szerint az idő déli 12 órához már elközelgett.

Solymosi Eszter délutáni 2 óráig haza nem térvén, Huri Andrásné annak felkeresésére indult az Ófaluba. Itt Solymosi Zsófitól azon értesitést nyervén, hogy Eszter eljött a boltból és még déli 12 óra előtt hazafelé indult, azon gondolatban, hogy talán már otthon fogja őt találni, visszatért lakására, de Esztert sem odahaza, sem anyjánál, özv. Solymosi Jánosnénál fel nem találta.