Part 12

Sulyos eset volt, nagy feltünést keltett, beleütközött a büntető törvénybe is. Szeyfferthet mindenki nemes férfiunak s buzgó és derék tisztviselőnek ismerte, nyomban illetékes jelentés ment róla kormányhoz, birósághoz, zajt ütött belőle a sajtó is.

A kormány a vármegye főispánját táviratban utasította a megfelelő óvintézkedések megtételére. A főispán átirt a birósághoz s átiratát a julius 20-iki tárgyaláson olvasta föl az elnök.

Az átirat igy szólt:

»A kormánytól nyert utasitás folytán azt, ki a biróságot, vádlót vagy védőket megfélemliteni megkisértené, bárki legyen, minden kivétel nélkül hatalommal fogom ártalmatlanná tenni.«

Tudomásul vettük. Jól van. Erős szó az az átirat, de mégis csak szó. Több botrány nem történt ugyan, de az a botrány mégis megtörtént annyira, hogy a közvádló, az államnak az a magas állásu igazságügyi képviselője még se kapott elégtételt, a jogrend megsértése még se vont maga után megtorlást s a ki a jogrendet megzavarta, annak még se görbült meg hajaszála se. De hát akkor olyan világ volt. A zsidók ellen s a zsidók jogainak őrizői ellen akkor büntetlenül lehetett véteni.

De most már a főispán átirata után futó tűzként terjedt el az a hir, hogy a védők se mentesek, az ő személyük biztossága is kétséges, őket is fogják bántani.

E hirnek nem volt igaza.

Három védőtársam: Funták, Friedmann és Székely ellen épen nem volt semmi ingerültség. Mind a háromnak egyénisége inkább engesztelő, mint izgató.

Heumann Nyiregyházán lakott s a társadalom őt valláskülönbség nélkül kedvelte korábban. Talán épen ezért támadt ellene némi ingerültség. Miért védi a zsidókat? Tőle mint zsidótól is megvárták volna, – igy okoskodtak – hogy álljon félre s engedjen szabad utat az ügy lefolyásának. A balgatag közönség azt hitte, hogy a védelem csak az igazság kideritését akadályozza.

Igazság!

Mi volt akkor az igazság?

Az ország egyik legelső államférfiának komoly szemrehányást tettem, miért nem emeli föl szavát a zsidóság ellen oly fenyegető szenvedélylyel üzött izgatás csillapitására?

– Hát belenyuljak az igazságszolgáltatásba? Hát zsidót már ne lehessen fölakasztani?

Ezt felelte. Pedig egyébként a legnemesebb és világosabb lelkek közé tartozott.

Miben láthatta akkor a fölizgatott tömeg az igazságot?

– Föl kell akasztani a zsidókat!

Heumannban keményen ellenálló hősi szellem lakott, soha se maradt adós a felelettel. S az izgatókat megfelelő vastag szavakkal jellemezte. Szavait széthordták, tulozva, ferditve elterjesztették. E miatt támadt megyéjében ellene némi ingerültség. De a vármegye előkelői közt hatalmas barátai akadtak. S mert a város lakossága jó embernek ismerte, bizony a tömegtől se tarthatott.

Őszintén meg kell vallanom: a legnagyobb ingerültség ellenem volt. Az ugynevezett népszerütlenség az én nevemet és alakomat vette körül legjobban. Igy mondták sokan nekem is, igy beszélték országszerte s igy irták naponként a hirlapok.

Sok érthetetlen dolog van a világon. Valóban a logika törvényei a tömeg gondolkozásában és szenvedélyében nem a legerősebb, nem a leghatalmasabb törvények.

Engem okolt s engem kárhoztatott a tömeg azért, hogy a vérvád szétfoszlott s a vádlottak megmenekültek. Pedig nem én voltam a biróság, a kinek hatalmában állott őket elitélni vagy fölmenteni. S az ország mind a három foku birósága egymás után egybehangzólag ártatlanoknak találta őket, holott a másod- s harmadfoku biróság elhatározására egyáltalán semmi befolyásom nem lehetett.

A szenvedélyes gyülölködés nem fontolgat. Jelszó kell neki és áldozat. A zsidókat nem tudta, a biróságot nem akarta áldozatul nyerni: tehát ellenem intézte rohamait.

Nem törődtem vele. A népszerüség nagy kincs, sok nemes öröm forrása. Gyakran nem is lehet könnyü szerrel eljutni hozzá. Gyakran csak a halál után támad föl, a mikor nem sokkal ér többet, mint a sirhalmon tenyésző virág annak, a ki a sirban nyugszik. A népszerüség iránt soha se voltam érzéketlen.

De vagy gyönge vagy hitvány lélek az, a ki a népszerüséget czélnak tekinti. Mívelt társadalomban s szabadsághoz szokott államban a népszerüség óriási erő és hatalom – de csak eszköznek a közérdek becsületes szolgálatára. A ki nem erre használja, hanem önző czélokra vagy hivalkodásra: az sulyosan vét nemzete ellen s működése nemcsak káros, hanem gyakran utálatos is.

Egyetlen perczem se volt az életben, a mikor féltem volna a népszerütlenségtől. Éreztem, hogy fajomnak hű és igaz példánya vagyok. Éreztem, hogy az irodalom és a közélet terén érdemes munkát végezni elég erőm van. Biztam magamhoz, hogy ily munkára mindig lesz bennem elég buzgóság. Hát bizonyára visszatér hozzám a szükséges népszerüség, ha most elfordul is tőlem.

Egyébiránt messze tőlem sohase távozott el. Időnkint hátat forditott, de közelemben maradt, hogy ha kell, kéznél legyen.

A nagy perben pedig igazam van.

Hiszen vádlottakat védek, a kik szenvednek. Védem őket szabadon, nyilvánosan, biróság előtt, az alkotmányos jog korlátai közt s e jog paizsa alatt. Az ily védelem még akkor is szent és tiszteletreméltó, ha a vádlottak igazán bűnösök.

De a kiket én védek, azok ártatlanok s ok nélkül szenvednek sulyos üldözést. A birói elfogultság áldozatai ők. Ez a meggyőződésem. S e meggyőződésem sok megfigyelésnek, bő élettapasztalatnak s erős megfontolásnak eredménye. Kötelességem, de jogom is e mellett rendületlenül állani.

Mind igaz ez s gyakran előforduló rendes, megszokott bűnperben meleg elismerés kisérné nagy munkámat. Ám ez a per rendkivüli.

Nem büntetőjogi per ez, bár mennyire beleszoritják is a birói eljárás keretébe s bármiként földiszitik is a perjog czafrangjaival. Annak a tizenöt eszlári vádlottnak valóban semmi szüksége sem volt arra, hogy Sarf Móricz és Matej Ignácz ostobaságai ellen épen én védjem meg őket. Elvégezhette volna e munkát az ország három-négyezer ügyvédjének mindegyike. Ha ez a per mindennapi megszokott per lett volna.

A vérvád szörnyü alakja állt a világ előtt!

Mi az a vérvád voltaképen?

Minden történetalkotó fajnak más a vallása. Még a keresztyén vallás is más meg más a nagy emberfajok és a nagy nemzetek szerint. A fajok és a vallások is türelmetlenek egymás iránt. A tömegek míveltsége a legmíveltebb nemzeteknél se jutott még el bölcseleti magasságra és tisztaságra. A tömegek faji és vallási türelmetlensége időnként annyira feszül, hogy megkivánja a harczot. A zsidó más faj és más vallás. Hadat üzennek neki. A hadüzenet egyik ősi megszokott alakja a vérvád. Ezer éves alakja s a babonás hit által megszentelt alakja.

Előáll a harcz. Művelt korunk szelidebb módszerével, de azért könyörületlen szenvedélyével folyik a harcz. A harczba belevegyül az önzés, az életnek a munka és siker versenyéből fakadó gyülölködése s a politika cselszövénye is. Valami véletlenség belekeveredik a harczba s annak perjogi, birósági alakot ad.

De per ez már ennélfogva?

Dehogy per. Csak az alakja az. A régi harcz az, a fajok és a vallások egymásközti feszengésének harcza. A melyben az emberszeretetnek és tiszta elmének kell szembeszállani a tömegek babonájával és szenvedélyével. A biróság a bajvivó tér, a védelem képviseli az emberszeretetet és tiszta elmét. A czél a babonának és szenvedélynek legyőzése.

Kezdettől fogva igy ismertem föl szerepemet e nagy perben.

De épen ezért kezdettől fogva mindig lehetőnek tartottam, hogy akadnak izgatók, a kik botrányt készitenek ellenem s ha a hirlapok csuf rágalmai és gyanusításai ártalmamra nem lehetnek, utoljára a személyes támadástól se riadnak vissza s merényletekre is készen lesznek. S a végtárgyalás alatt erre csak Nyiregyházán lehet alkalom.

Ennek elejét kellett venni. Saját érdekemben is, de az ügy érdekében is.

VI.

(Megvédtem magam a támadások ellen. – Andrikovics uram. – Titkos testőrségem. – A védelem felosztása. – Az én védő beszédem. – Agyam elfáradt. – Miként alkot az agy? – Hét órán át tartó rögtönzött beszéd.)

Ismertem a viszonyokat. Tudtam, hogy falusi magyar parasztot ellenem felbujtani nem lehet. Még cselédet, még napszámost se. De a városban mindig van dologtalan, őgyelgő ember, fiatal és idős, a kit lehurrogatásra, ablakbeverésre, tömeges orditozásra, személyes megtámadásra könnyen ki lehet bérelni. Az ily emberek rendesen ott ácsorognak a köztéren, a templom előtt, a megyeház és törvényszéki terem közelében. Biztosra vettem, hogy az első napokban nem lesz merénylet. Ugy gondoltam, hogy a felbujtásra az ügynökök és közbenjárók a vármegye hajdui s hivatalszolgái lesznek. Az pedig kétségtelen volt, hogy a felbujtáshoz pénz kell, pénz nélkül a köztéri csavargók senki fejét és ablakát be nem verik, hanem erre föl kell őket bérelni.

Nohát fölbérelem én magam mellett. Megelőzöm az izgató urakat. Mire azok fölébrednek: enyém lesz a köztéri ácsorgó tömeg.

Igy történt.

Szállásomból az út a tárgyaló teremig a köztéren keresztül vezetett. Ezt az utat naponként megtettem néhányszor. Zsebjeimet tele raktam ezüst forintosokkal. Mai számitással két koronát, valamivel többet, mint két frankot tesz az akkori forint. S elől-utól akárkivel, akárhol találkoztam a köztéri ácsorgók közül, akár öreggel, akár fiatallal, asszonynyal, leánynyal is, mindegyik számára volt egy ezüst forintom. Ugy tettem a vármegye huszárjaival, hajduival, a hivatalszolgákkal, a szolgálatban levő börtönőrökkel. De nem ingyen, nem jogczim és szolgálat nélkül adtam a jutalmat. Vagy esernyőt, vagy felsőkabátot, vagy valami iratot, botot, zsebbevalót, tollkést készakarva otthon feledtem vagy a törvényszéknél hagytam s annak utánam hozása volt a jogczim és ellenszolgálat. Néhány krajczárnyi szivarért ötször-hatszor küldtem naponként ide-oda. Levelek és névjegyszállitások, üzenetek napirenden voltak sokszorosan. Minden öt-tizpercznyi útért szivesen és jó szóval adtam oda az ezüst forintot.

Szinte csodálni lehet az eredményt, mely rám nézve bekövetkezett. S nem is került épen sok pénzbe. Hat hét alatt csak 1573 darab ezüst forintos fogyott el. De a munkanélküli emberekre különös hatása volt a bőkezüségnek. Ehhez szokva épen nem voltak. Rendes napszámuk alig fél forint s ezért lótni-futni, dolgozni kell egész nap. S ime, most akad ember, a ki néhány percznyi könnyü munkáért két napra járó fizetést nyujt. Nyiregyháza kis vidéki város. Lakossága tulnyomó részben mezei kisbirtokos. Őgyelgő, munkanélküli ember, asszony alig van pár száz. Ez se mindig munkanélküli. Azt az összeget tehát ama rövid idő alatt megérezték.

Az urak maguk közt gunynevet adtak rám. Gunynevem volt a »fősaktervédő«. E néven ismert a szegényebb nép is. Ám a fősaktervédőről egy hét mulva az egész város azt beszélte, hogy derék ember, jó szive van, van ugyan sok pénze, de nem sajnálja, szivesen oda adja a szegény embernek, miért nem olyanok az ő helybeli uraik?

Volt a városban egy vendéglő, a vidékiek, vásárra járók s helybeli szegényebb sorsu iparosok számára. Nagy udvara, nagy szobái, olcsó étele-itala. Ugy emlékszem, Andrikovics uramnak nevezték a vendéglőst.

Nagy tekintélyü férfiu volt az alsó néposztályban. Ő volt a nyiregyházi antisemiták vezére és főszónoka. Az ő vendéglője volt az antisemiták gyülekező és mulatozó helye. Az eszlári biró, Farkas Gábor s a sok eszlári tanu és hozzávalója mind oda szállt. Ott készült a tanuk közvéleménye. Ott születtek a bolond ötletek a holttest kék szeméről, meglévő körmeiről, az eltünt leánykának szétálló lábujjairól s egyéb effélékről. Ott szidták és rémitgették azt a tanut, a ki a zsidóknak pártját fogná s a keresztyénséget elárulná. Valóságos tanugyártó műhely volt Andrikovics uram tanyája, a ki azonban maga nem vett részt az efféle műveletben. Ott beszéltek gyakran arról is, hogy az »urak« mennyire szeretnék, ha a köztéri ácsorgók a »fősaktervédőt« lekiabálnák vagy megdobálnák, vagy valami egyebet is tennének vele.

Ugy két hét mulva fölkeresett engem Andrikovics uram lakásomon. Valami örökségi, valami végrendeleti ügye volt, abban kért volna tőlem tanácsot. Ez volt látogatásának jogczime.

De azt hiszem, mégis azért jött, hogy közölje velem azokat, a melyek az ő vendéglőjében történnek s hogy engem megnyugtasson. Meg is mondta szemembe.

– Én haragszom a zsidókra – ugymond, – a pokolra kivánom valamennyit. De én mindennap ott vagyok a tárgyaláson, mindent megvigyázok, de nekem csak a képviselő ur az én emberem. Becsülöm, tisztelem, igaz embernek tartom a képviselő urat. Az én vendéglőmben sok mindenféle tarkabeszéd történik, de a képviselő ur ne féljen, éjjel-nappal bátorságban legyen, a hajaszála se fog meggörbülni, mert a nép szeretete a képviselő ur mellett vagyon.

Igy beszélt a vendéglős Andrikovics uram.

Volt azonban más intézkedés is arra nézve, hogy merényletet ellenem el ne követhessenek. A városbeli előkelő zsidók tizenhat főből álló őrséget szerveztek fiatal bátor emberekből, melynek az volt a feladata, hogy minden lépésemet figyelemmel kisérje, személyem és lakásom biztonsága fölött őrködjék s esetleg minden szóbeli vagy egyéb bántalmazástól eleve megóvjon s ha mégis történnék valami, azt nyomban és sulyosan megtorolja. Ez őrség vezetője Goldstein János nyiregyházi szabómester volt, nyilt, egyenes, bátor férfiu, egykor huszár altiszt.

Minderről semmit nem tudtam, erről nem értesitettek. Bizonyára nem engedtem volna meg ez intézkedést, mivelhogy nem tartottam szükségesnek. Valóságos szereplésére nem is került a sor. Csak a védőbeszédek befejezte után az itélet kihirdetése előtti napon tudtam meg véletlenül az őrség létezését.

A királyi főügyészi helyettes julius 27-én, a tárgyalás harminczkilenczedik napján terjesztette elő vádbeszédét. Elejtette a vádat, fölmenteni kérte a vádlottakat s inditványozta, hogy a vádlottakat a biróság nyomban helyezze szabadlábra.

A vádbeszéd előterjesztése után a magánvád képviselője Szalay Károly nyilatkozott. A vádat fentartotta.

A védők felszólalásának rendjét, természetesen a védők szives hozzájárulásával, én határoztam meg. Apróra megbeszéltük az anyagot, melyet a védbeszédekben föl kell dolgozni s egyuttal magunk közt felosztottuk azt. A helyzet engem tett a védelem vezérévé s kartársaim őszinte bizalommal fogadták el rendelkezéseimet.

Funták Sándor feladata lett a vérvád helytelenségét általában kifejteni.

Friedmann Bernát feladata főleg az volt, hogy Sarf Móricz alakjában az agyonrémitett, aztán elámitott s végül teljesen kikészitett s szabadságától végig megfosztott tanu képét mutassa föl a világ előtt.

Székely Miksának föl kellett deriteni a tisza-eszlári zsidók 1882-ik évi ápril 1-i egész napirendjét, hogy nyilvánvaló és kézzelfogható legyen, hogy a napirendbe gyilkosság cselekménye, Solymosi Eszter elemésztése bele nem férhetett.

Heumann Ignácz a tutajosok tiszai utját irta le kimeritő részletességgel annak kitüntetése végett, hogy az út egyetlen részlete se engedi meg a holttest-csempészet gyanujának hihetőségét.

Igy osztottam föl az anyagot és szerepeket. Védőtársaim jeles jogászok s önálló férfiak, szabadon kiterjeszkedhettek az ügy egyéb részleteire, de a kijelölt anyagot föl kellett dolgozniok.

Rám, mint a védelem utolsó szónokára maradt a társaim által kidolgozott részletek egységes összekapcsolása, a netalán kihagyott kérdések földeritése s különösen az orvosi tudományt érintő kérdések megvitatása. Ezzel kapcsolatosan a csonka-fűzesi holttest azonosságának igazolása.

És maradt az, a mi talán a legnehezebb és legszükségesebb volt: megvivni a bajt a fölizgatott közvélemény ellen, a tömegek babonája és szenvedélye ellen. Ezt tartottam különös feladatomnak kezdettől fogva s ezt várta tőlem, ha nyiltan nem mondta is, az ország zsidósága.

Társaim beszédei méltók voltak a tárgyhoz és feladathoz. E beszédek teljes sikert eredményeztek, a vádlottak ártatlansága kitünt s ők visszanyerték szabadságukat s becsületük épségét.

Saját beszédemről is kell szólanom, a mívelt közönséget valószinüleg érdekelni fogja.

Szorosan vett törvényszéki beszédnek bizony nem valami kitünő beszéd az. A forumon kétségtelenül különbek hangzottak el már más nemzeteknél is, Magyarországon is. A beszéd értékének felfogásában a pártos sajtó elismerése engem nem zavarhatott meg.

Maga ez a könyv bizonyitja, hogy anyagban és részletekben a nagy per csodálatosan gazdag. Hozzá e tekintetben hasonló alig volt még, mióta rendes biróságok szolgáltatják az igazságot. S az ügy egész anyagának egyes részei nagyon különfélék s alig összeillők. Egységet a beszédben majdnem lehetetlen volt teremteni. Az orvostani részletek sokasága és műnyelve alig engedi meg az elme magasabb szárnyalását s a nyelv szépségeinek kifejtését. A tárgy egysége nélkül s az elme magasabb szárnyalása s a nyelv költői szépsége nélkül a szónoklat szépműtani hatása csak csonka lehet, nagyon is csonka.

A beszélés sora julius 30-án került rám. Reggel 8 órakor kezdtem a beszédet s háromszoros 10–10 perczig tartó félbeszakitással délután negyedfél óráig folyton beszéltem. A terem nagy ablakjai nyitva voltak, a köztéren is óriási közönség hallgatta a beszédet, valamint a nyitott ajtón át a csarnok közönsége is. Óriási hőség volt. Hangom érczessége és tisztasága ugyan még akkor nem volt gyönge, de mégis emelt, erős hangon kellett hét egész órán át beszélnem.

A beszéd minden része elejétől végeig tökéletes rögtönzés, a rögtönzés elmaradhatatlan lazaságával. A lazaság alatt nem a tárgy ismeretének hiányát értem, hanem azt értem, hogy a gondolatoknak a nyelvben való megalakitása nem elég rövid és tökéletes, a rokon gondolatok nincsenek eléggé csoportositva, az egész beszéd váza nem arányos s kiterjeszkedik a szónok oly tárgyakra is, melyekre kiterjeszkednie nem lett volna szükséges.

Mindez azonban nem eléggé érdekes s nem ezért beszélek erről. Hanem azért, mert ezen beszédben az agyam kifáradt. A mit azelőtt magamon nem vettem észre, mástól se hallottam s a miről nem is olvastam.

Hogy az erős hangon tartott hosszu beszédben a torok, nyak és mell izmai s a tüdők is kifáradnak: azt már más alkalommal észrevettem. A hogy a mezei munkás megfelelő izmai karon, mellen, derékon és a felső lábszáron az erős és hosszas kapálásban és kaszálásban kifáradnak, természetesen ép ugy kifárad minden izom, melyet az erős hangu hosszu beszéd szokatlan mértékben mozgat.

De hát az agy is kifáradna? Ez eddig nem jutott eszembe. S az ő kifáradása is egészen olyan lenne, mint az izmoké? Erre eddig nem gondoltam.

Ha az ember mély tudományos vagy magas költői értékü művet megfelelő ugynevezett remek nyelven ir: a fogalmazás teljes képességével naponkint csak bizonyos ideig rendelkezik a mű alkotója. Egyszer csak csillapodni kezd a teremtő elme lángolása. A gondolat megfelelő nyelvi alkata egyszer csak lassabban áll elő, mint kezdetben vagy órák előtt. Egyszer csak előáll az a helyzet, hogy az iró első pillanatra nem a legjobb szót, nem a legtökéletesebb jelzőt, nem a legmagasabb és legszebb képet, hasonlatot, ötletet és ellentétet találja meg. Ilyenkor aztán törülni kell a szót s megkeresni helyette a sokkal jobbat. Tünődni kell más jelzőn, más képen, más ötleten s lassankint vagy más nap vagy több idő multán meg is találja az ember a legtökéletesebbet. S ha erőlteti az iró a munkát s még tovább is dolgozni akar egyfolytában: agya mintha röstté válnék, gondolatai mintha ellaposodnának s egyszer csak kiesik a toll a kezéből.

– Nincs kedvem már a munkához! Meguntam már!

Igy szól az irodalmi alkotó.

Nincs igaza. Kedve is volna, meg se unta a munkát, hiszen az alkotás meg nem határozható nagy gyönyörüség. Hanem az agy szépet, nagyot, tökéleteset termelni naponkint csak meghatározott ideig képes. Sok mindenre képes azután is, de ama szépre, nagyra és tökéletesre most már a következő napig vagy megfelelő ideig nem képes. Abban elfáradt, azt tovább folytatni nem lehet, arra nézve pihennie kell.

Csodálatos szervezet az agy. Működésének törvényeit valószinüleg sohase ismerjük meg tökéletesen. Hogy minden egyfaju, egykoru s egynemü egészséges ember vére egyenlő: a fölött alig lehet kételkednünk. S az egyik agy mégis abból a vérből csupán állati önzés buta gondolatát tudja termelni s a másik agy ugyanabból a vérből Jézus eszméit, Shakespeare gondolatait s Newton számait alkotja meg.

Mi e tünetnek s mi az ehhez kapcsolódó ezer tünetnek valódi oka?

A mint hét órás beszédemet bevégeztem, délután négy órakor, fáradtan és izzadtan ebédelni mentem s igen jó étvágygyal, de nem sokat ettem. Öt órakor már rajtam hajtottak a gyorsirók és hirlaptudósitók, hogy a táviró számára nézzem át a jegyzeteket. Szakadatlanul dolgoztam éjfélig s ugy rémlik előttem, a gyorsirók vagy tudósitók azt közölték velem, hogy éjfélig 17,000 szót tudtak az általam átnézettekből elközölni. De már ekkor aztán tökéletesen meguntam minden munkát, lefeküdtem s jól aludtam reggeli hét óráig.

Hogy agyam elfáradt volna: nem vettem észre semmiből.

A következő napon szokott időben kezdődött a tárgyalás. A magánvád képviselője: Szalay Károly szólt először s vitatta és czáfolta a védelem előterjesztéseit.

Bizonyos kárörömmel hallgattam beszédét. Ugy hittem, az a beszéd tele van túlzással, félreértéssel, félremagyarázással, torzitással és tévedéssel s előre örültem annak, minő harsogó diadallal fogom én őt fényes, vidám szónoklattal legyőzni.

Felálltam utána s megkezdtem a beszédet.

Az első szavaknál, az első másodperczben észrevettem, hogy bár hangom és beszélőképességem meg van, de azért szónoklati beszédet tartani nem tudok.

Nem voltak vagy lassan alakultak gondolataim. Nem találtam meg a megfelelő szavakat. Gondolataimat művészi hatással idomitani épen nem tudtam. Irataimban s nyilvános beszédeimben meglehetős adag vidámságot használok, a mit humornak szoktak nevezni s a magyar nyelv kezelésében különös sajátságom, hogy irataimban s gyakran beszédeimben is, a hol a tárgy megengedi, csaknem a verses költészet magasságáig emelkedik a gondolatok és szavak összecsendülése, az ugynevezett rithmus. Most pedig teljesen képtelen voltam arra, hogy szabatosan vagy vidáman vagy rithmussal beszéljek.

Rögtön félbenhagytam a beszédet. A baloldalomon ülő védőtársamat, Heumannt figyelmeztettem halkan, hogy ő is, Friedmann is legyenek készen rögtön felszólalni, mert én beszélni nem tudok.

Agyam bizony ki volt fáradva.

A fáradtság két-három napon át tartott s lassanként szünt meg. Gondolkozásom üdesége, mélysége s vidámsága, igen jól emlékszem, még augusztus 3-án se tért vissza tökéletesen. A törvényszék elnökéhez tartottam e napon kis szónoklatot s ez is akadozva folyt le. Pedig naponként jól étkeztem, jól aludtam s jó kedvem volt.

Rögtönzés volt a hét órás beszéd. Hét órán át erős feszültséggel dolgozott az agy. A hosszu beszéd jelentős része orvostani tárgygyal foglalkozott, melyet az én agyam nem szokott meg. Tehát a rögtönzés, a szokatlan tárgy s a hét óráig tartó erős gondolkodás: im ezek okozták az elfáradást. Pedig nem volt hosszu a beszéd. E könyvnek, melyet most nyájas olvasóm lapozgat, alig töltötte volna meg száztiz vagy százhusz lapját. Előre való megirása 45 vagy legföljebb 50 órai fogalmazó munkát emésztett volna föl. Az nem fárasztotta volna ki az agyat.

VII.

(A biróság itélete. – A vádlottak megszabadulnak. – Sarf Móricz is szabad lett. – A munka jutalmat érdemel. – A per költségei. – A védő ügyvédek tiszteletdija.)

Az itélet meghozására s megszövegezésére két napot forditott a biróság. Ki volt az előadó biró, a ki a javaslatot készitette: nem tudom. A birói tanácskozások titkosak s én bizony sohase kérdezősködtem a titkok iránt. Kétségtelen, hogy mind a két szavazó biró a fölmentést javasolta s igy arra, hogy az elnök is szavazzon, nem volt lehetőség.

Kimondta az első birósági itélet, hogy egyáltalán nincs bebizonyitva, hogy Solymosi Esztert akár a vizsgálat folyamán hangoztatott módon, akár egyébként a zsidók ölték meg. És kimondta, hogy nem bizonyos, hogy a csonka-fűzesi holttest Solymosi Eszteré, de az se bizonyos, hogy nem Solymosi Eszteré. A másod- és harmadfoku biróság itéletének végeredménye ugyanaz, a mi az első biróságé.