Part 11

De én mégis meglehetősen elértem czélomat. Eléggé komoly embernek ismert engem a közvélemény, magam is magasabb rangu köztisztviselő voltam egykoron, közdolgokból gunyt üzni nem szoktam, a sajtó és közönség nagyrésze nyomban belátta, hogy jó okomnak kellett lenni arra, hogy ily értelemben szólaljak fel.

Volt közönség azonban kint az előcsarnokban, a széles lépcső feljáratán, a kapu alján s kint a szabad téren. A közönség rendesen száz meg száz emberből, néha egy-két ezer főből állott. A tárgyalási terem nagy ablakjai a szokatlan nagy nyári hőség miatt rendesen nyitva voltak. Sok szó az ablakon át is gyakran kihatolt a szabad térre. Járókelők nyomban értesitették a szabadtéri közönséget a fontosabb részletekről. A tetszés és nemtetszés zaját gyakran mi is behallottuk a szabadból. Tárgyalás végeztével naponként a külső közönség önkényt nyitott sorfala közt kellett szállásunkra mennünk s bizony sokszor hallottuk szereplésünknek hol haragos, hol mulatságos, de rendesen nyers birálatát.

Egyébként a védőket semmi komoly bántalmazás nem fenyegette. De bizony nem környezte az ugynevezett népszerüség se.

Hirlaptudósitókkal el volt árasztva a város. Minden előkelő magyar hirlapnak volt egy vagy két tudósitója is. A bécsi nagy hirlapok mind képviselve voltak. Az ő tudósitóik látták el értesitésekkel a nagyobb német, angol, franczia és olasz hirlapokat is. Berlinből dr. Náthán nevü nagyon tanult és tehetséges ifju volt a tudósitó.

Az ő nevéről azért emlékezem meg különösen, mert csodálatos elfogultsággal lépett Magyarország földére.

A nyugoti Európa nem ismeri eléggé ezt az országot. Mongolnak és tatárnak nézi a magyar fajt. Azt hiszi, hogy a mívelt államok intézményei itt mind hiányoznak, a nép lóháton száguldozik a pusztákon, az erdők haramiákkal teljesek s a személynek és vagyonnak biztonságát se a nép míveltsége, se állami rend intézményei nem biztositják. Tudom, hogy most már meglehetősen terjed nyugaton is országunk helyes ismerete, de azt is tudom, hogy a tömegekben ma is furcsánál furcsább balvélekedések élnek viszonyainkról.

Dr. Náthán, ez a mívelt berlini ifju például egészen elbámult azon, hogy diszes és czélszerü törvénykezési helyiségeket, tanult és mívelt birákat, rendes hivatalokat s mondhatni példás rendet talált. Azt hitte, a zsidókat halomra öldösik s látta, hogy a közönség és a zsidóság közt, a vérvád s a nagy per daczára is, kedélyes és bizalmas jó viszony áll fenn. S azt hitte, ugy beszélte, hogy őt még Bécsben is azzal ijesztgették, hogy a biróság nyilt mezőn tartja üléseit, lóháton és karddal, pisztolylyal fegyverkezve jönnek össze a birák, s állig fegyverzett, zord tekintetü pandurok lóháton terelgetik a vádlottakat, tanukat és közönséget.

Csodálatosan érdeklődött a mívelt világ a nagy per eredménye iránt. Amerikai nagy hirlapok hasábokat közöltek naponkint a per folyamáról. Jöttek hozzám hosszu iratok Amerikából, jöttek Moskauból, Rigából, a felső-volgai Samarából, a szent földről, Egyiptomból s a délafrikai Johannesburgból is. Egyik Galyczin herczeg Szentpétervárról, egy olasz főurnő Rómából hivott meg állandó vendégjeül. Fölkeresett Budapesten egy indiai férfiu azzal a szóval, hogy látni akarta azt az európai embert, a kiről Bombayban, angol és hindu nyelvü hirlapokban egy hónapon át többet olvasott, mint szeretett császárnéjukról vagy Bismarck herczegről. Sir Moses Montefiori elmult már – ha jól tudom – akkor száz esztendős, s becses levele, melyet hozzám intézett, most is birtokomban.

Mindebben sok a tulzás s mindez nem is miattam történt, hanem az ügy miatt. Ezer éves a vérvád, mely a közel négyezer éves vallásfelekezetet kiséri. A mívelt államok korszerü törvénykezésének egész készségével a vérvád pörét most tárgyalják legelőször. A középkor efféle pörei s a mult századok vádaskodásai nem a vádlottak kellő jogvédelmével, nem a tanuk elegendő szabadságával, nem független biróságok előtt s nem a szükséges nyilvánossággal folytak le s nyertek befejezést. A világ méltán volt kiváncsi arra, miből áll hát a vérvád voltaképen?

A kormány több táviró vonalt rendezett be egyenes összeköttetéssel Budapestre, Bécsbe és Berlinbe, hogy a hirlapok tudósitói kellő gyorsasággal dolgozhassanak.

Ily külső körülmények közt alakult meg a nagy per birósága.

IV.

(A biróság. – Korniss Ferencz, az elnök. – Elfogultsága. – A többi biró. – Horánszky védő lemond. – Ujabb védőtársaim. – Friedmann és Székely. – A vádlottak bátrak és nyugodtak. – A „marha“.)

A biróság elnöke Korniss Ferencz. Egyébként a nyiregyházi királyi törvényszék elnöke. A vármegyében nagybirtokos, egyébként rokonszenves, kellemes modoru és tekintélyes férfiu. Általános míveltsége megfelel állásának, jogi tudománya és törvénykezési gyakorlata jeles. A nagy per befejezte után nemsokára lemondott elnöki állásáról, a politikai pályára lépett s mint képviselő, a törvényhozásnak lett tagja, hol a gróf Apponyi által vezetett mérsékelt ellenzékhez csatlakozott.

Mint elnök, a per minden részletét teljesen ismerte s valóban bámulatos munkát és buzgalmat fejtett ki annak vezetésében. Elfogult volt. Szentül hitte ő is, hogy Solymosi Esztert a pörben fölmerült körülmények közt a vádlottak fosztották meg életétől. Hitt a holttestcsempészet meséjében is. A tárgyalás folyamán inkább a vádat képviselte, mint a tárgyias pártatlanságot. De állásának kötelességeit nyilvánvaló és kirivó módon sohasem sértette meg. A vádlottaknak s a tanuknak minden okos szabadságot megengedett s a védők minden alkotmányos jogát teljes tisztelettel érvényesülni engedte. Se élczeskedéssel, se hatalmi szóval illetéktelen hangulatot előidézni nem törekedett.

Hogy a vérvád miként verhetett gyökeret meggyőződésében: e tünetet nem tanulmányozhattam eléggé. Oly sok időt, mely erre szükséges lett volna, nem tölthettem körében. Ismerkedésünk és ismeretségünk csupán hivatalos volt. Itélőtehetségét minden irányban jelentékenynek találtam s ezért nem látom tisztán elfogultságának se okát, se eredetét s kifejlődését. Az általános zsidógyülölet ugyan sokat megmagyarázna, de zsidógyülölőnek se tartották közelállói s régi ismerői. Tény azonban, hogy egész esztendőn keresztül szakadatlanul oly társaságban, oly környezetben élt és munkálkodott, a melyben mindenki meg volt a vérvád valóságáról győződve. Ily társaság vélekedése, erős itélőtehetség daczára is, magával ragadhatja a lelkeket.

Az egyik szavazóbiró volt Gruden Ernő. Idős, sőt elerőtlenedett embernek láttam. Sohase beszéltem vele. Csupán 17 ülésben vehetett részt a tárgyalás folyamán, julius 10-én betegség vett rajta erőt, a további tárgyalásokon s az itélet meghozásánál már nem volt ott.

A másik szavazó biró volt Russu Gusztáv, java korabeli, oláh származásu, kevés beszédü, hallgatag természetü. Tehetségét, tudományát meg nem ismerhettem. A nagy per folyama alatt többnyire együtt étkeztem vele a vendéglőben egy asztalnál, de a nagy per részleteiről vagy egyéb birósági dolgokról egyetlen szót se váltottunk.

A birák felvilágositása, az ugynevezett informatio, Magyarországon szokásban volt s lehet mondani, ma is szokásos. Elvileg és elméletileg ez talán helytelen szokás, csakhogy az élet és gyakorlat nem mindig felel meg az elvnek és az elméletnek. Ott, a hol a biróságok vagy kizárólag vagy főleg irásból meritik az ügy ismeretét: az ügynek legfőbb ura az előadó. Az előadó figyelmét minden gondosság daczára is kikerülheti egyszer-másszor oly részlet, melyre az igazságkereső fél nagy sulyt fektet. S ha az övét kikerülte, rendesen kikerüli a szavazóbirákét is. Ez okból az igazságszolgáltatásra is gyakran előnyös, ha a fél vagy jogi képviselője a szavazóbirákat fölkeresi s előttük ügyének ténybeli s jogbeli természetét föltárja. Igy vált szokássá az informatio. Semmi szokatlan se lett volna tehát abban, ha én Russu biróval az ügy egyes részleteiről beszélgetek. Nem tettem.

Pótló szavazóbiró volt Fejér Barna. Fiatal ember s nem régi biró. Vele se beszéltem az ügyről soha. Nagy bizalmam volt elfogulatlanságában. A magyar kálvinisták sárospataki főiskolájának volt növendéke s nem kételkedtem abban, hogy minden babona s vallási gyülölködés hiányzik lelkéből. A kálvinisták két századon át sokat szenvedtek a Habsburgok uralma alatt, sok üldöztetést kellett nekik kiállaniok s másfél század óta az országban kisebbségi egyházat képviselnek. Kisebbségben levő s üldözött felekezet lelkében a szerénység, a szabadság s az igazság érzete fejlődik ki szükségkép, mely az uralkodó hatalommal s a hatalmasabb egyházzal szemben csak ez érzetben találja menedékét. Ez érzettel pedig a vallási gyülölet össze nem fér.

A biróság jegyzője Simon Viktor fiatal ember volt. A per folyamában nem lehetett szerepe, minthogy a jegyzőkönyvek gyorsirói följegyzésekből készültek.

Volt szükség tolmácsra is. A biróság nyelve az állami nyelv, a magyar. Ám a holttest-csempészet kérdésében voltak vádlottak és tanuk az ország északkeleti határáról, a kik rusznyák nyelven beszéltek s magyarul nem tudtak. Hites tolmácsként Baksai Bertalan huszti ügyvédet alkalmazta a biróság, a kit azonban több izben a nyiregyházai görög katholikus lelkész váltott föl.

Igy alakult meg a biróság.

Ki kell még terjeszkednem két védő társamra.

Horánszky Nándor védő társam február elején a védelemről lemondott s lemondását a törvényszék elé terjesztette.

Indokul azt hozta fel, hogy a nyiregyházi törvényszék a helyi viszonyokhoz s a kifejlődött izgatottsághoz képest a közvéleménynyel szemben nem független eléggé s elfogulatlan nem lehet. Innen a vizsgálat hosszadalmas volta s több irányu szabálytalansága. Biróküldés szükséges. Ámde az igazságügyek minisztere s a kormány a közhangulattal szemben gyenge s a biróküldést elrendelni nem akarja. Igy az ügynek minden rejtélyét földeriteni nem lehet, a védelem kezei megkötvék, s ő e miatt magasztos hivatását nem teljesitheti.

Mielőtt elhatározta magát: fölkeresett s tudatta velem szándékát. Nem tudtam helyeselni e szándékot. Indokait igazaknak találtam s fontosaknak is, de ugy vélekedtem, hogy ezek daczára is a magasabb erkölcsi kötelesség azt parancsolja, hogy helyünkön maradjunk s tisztünk nehézségei elől meg ne futamodjunk.

Horánszky a politikai pályára is gondolt, mely előtte állott, s melyről azt is hihette, hogy a védők ellen is folyton szított s folyton emelkedő gyülölködés azt megszakithatja.

Igy mondta nekem, de én azt hiszem, ez nem az ő indoka volt, hanem pártjáé. Az országgyülési nemzeti párthoz tartozott s annak egyik jelesebb tagja volt. A párt bizton számitott arra, hogy egykor kezébe veszi az ország kormányát s ez esetben Horánszkyt nem nélkülözheti. De összetépett tekintélylyel nem vehetné hasznát. Tanácskoztak e fölött pártja kebelében s arra kérték, mondjon le védői tisztjéről.

Nem tudtam az ellenkezőről meggyőzni, 1883. évi február 9-én beadta lemondását a birósághoz.

Gondoskodni kellett férfiuról, a ki helyét betöltse. Az országos izraelita központi iroda titkára megkérdezett, elfogadnám-e védőtársamul Friedmann Bernát jogtudort s budapesti ügyvédet? Elfogadtam készséggel.

Kiváló tehetség, jeles jogász s rokonszenves egyéniség. Nagy bűnügyi gyakorlata volt már a fővárosi biróságok előtt, s a zsidók ugy vélekedtek róla, hogy az ország zsidó vallásu ügyvédei s jogászai közt ő mindenesetre a legelsők egyike. Ez is egyik ok volt előttem, hogy mindenesetre szivesen fogadjam. Elvégre a nagy per nagy mértékben a zsidók ügye s egészen természetes s az aggódó felekezetre is megnyugtató, ha hozzá tartozó kiváló ügyvéd is részt vesz a védelemben.

Nem csalódtunk. A tárgyalás egész folyamán fáradhatatlan szorgalommal, nagy buzgósággal s jeles sikerrel végezte védői tisztét. A kérdéseknek inkább jogi és törvényességi oldalát képviselte s oly szerencsés módon, hogy valósággal a közönség zsidógyülölő része se haragudott rá, sőt még rokonszenvezett is vele.

Még egy védőtársam volt. Székely Miksa jogtudor és ügyvéd. Fiatal ember, nyiregyházi születés, ottani előkelő zsidó kereskedő család sarjadéka. Korábban nem ismertem.

Ama nagy érdeklődés miatt, melylyel a nagy pert kisérte a művelt világ, egészen természetes, hogy az ügyvédek nagy serege törekedett arra, hogy a perben védői szerephez jusson. Tudom, hogy a vádlottakat is, a zsidók központi irodáját is, az előkelő s befolyásos budapesti zsidókat is sokan ostromolták e czélból. Hozzám is többen fordultak s voltak olyanok is, a kik tekintélyes pénzösszeget ajánlottak föl – nagy csodálkozásomra – ha védő társul elfogadom őket. Vagy azt hitték, hogy a védelemért óriási összegeket nyujtanak tiszteletdijul, vagy számitottak arra, hogy a világhirü perben egyszerre nagy névhez jutnak, s mindahhoz az előnyhöz, mely a nagy névvel jár. S az ostromlók közt bizony felesen voltak a keresztények és a zsidók.

Székely Miksa ez időben látogatott meg s szerény, művelt s rokonszenvemet fölgerjesztő módon előadta, hogy ő fiatal ügyvéd, nyiregyházi származásu, az eszlári vádlottak némelyike jól ismeri családját is, őt is s teljes bizalommal őt óhajtja védőjéül. Megnevezte Junger Adolf, Lusztig Sámuel és Braun Ábrahám vádlottakat. Ő azonban csak az esetben vállalja el a védelmet, ha én szivesen fogadom s buzgalmához képest bizalommal látom. Egyuttal érintette, hogy ha előkelő férfiak őt az ifjut talán nem szivesen látják a védők közt, s erre nézve előttem is nyilatkoznának, legyek hive.

Nagyon megtetszett ez a fiatal kartárs. Tehetséges és tanult jogásznak ismertem föl. A straszburgi, berlini és budapesti egyetemeken hallgatta a jogi tudományokat. Később családja tagjaival is megismerkedtem s szives barátságra léptem. Nagy buzgósággal, az ügy iránt való szeretettel, sőt valódi lelkesedéssel képviselte a kezén levő nagy érdekeket. S ama negyvenöt nap alatt, mig a tárgyalás miatt Nyiregyházán voltam, vele és családja körében a munka fáradalmai után sokszor felüdültem, sok kellemes időt töltöttem el. Ezután különben nemsokára elhagyta az ügyvédi és jogászi pályát, a gyakorlati közgazdasági térre lépett át s Budapesten a nagyhirü Machlup-féle bőrgyárat vette át s tartja virágzásban.

Özvegy Solymosi Jánosnénak, a leányavesztett szegény anyának mint magánvádlónak jogi képviselője Szalay Károly ügyvéd volt. Somogymegyei birtokos. A vármegye közdolgaiban tevékeny szereplő s akkor az országos antiszemita párt egyik vezérembere. Éles, kiváló elme, sok gyakorlati tudás, vidám és rokonszenves modor, ügyes szónok. Több országgyülésen át később képviselő. Nagy szerepe a perben a perjogi rendszer szerint nem lehetett. Csakis a kár felszámitására s ha a közvádló a vádat elejtené, annak fentartására szoritkozhatott.

A hosszu tárgyalás részletéről, a mennyiben az ügy benső igazságára vonatkoznak, itt nem akarok s nem is szükséges szólani. Csak a külsőségek, csak az alaki dolgok közűl emlitek fel néhány érdekességet.

A vádlottak se kimerűlve, se elszomorodva, se leverve nem voltak. Az egész évi börtön alig látszott meg rajtuk. Odujuk egészséges s ételük eléggé bő és tápláló volt. Étkezésükben vallási szertartásaikat megtarthatták. Otthon valamennyi szegény, falusi, fölötte egyszerüen étkező és ruházkodó s gyakran nélkülöző zsidó volt.

Bátran, tiszta öntudattal, sőt nagy önérzettel néztek a vád szeme közé. Semmit se féltek a végeredménytől, sőt gyakran bizonyos vértanui nyugodt elszántság jelensége is látszott egyiken-másikon. Természetesen nem egy módon. Kinek-kinek egyénisége szerint.

Svarcz Salamon, a metsző, tünődő, gondolkodó, erősen érző, de bőven beszélő ember. Az elnök kérdésére, hogy mivel menti magát a vád ellen, mit szól a büntetthez, tudományos modorban akar felelni.

– Ily büntett – ugymond – lehetetlen. De mi okból is történt volna ez? Mi indithatott volna bennünket e szörnyű büntett elkövetésére?

Igaza van. Ok nélkül semmi nem történik. Nagy dolognak nagy okának kell lenni. Azonban a vérvád benne van a levegőben. Erre Svarcz igy felel:

– Ez a vád lehetetlen. Bebizonyitom a szentirással, bebizonyitom a világtörténelemmel, bebizonyitom tanulmányaimmal, hogy lehetetlen, hogy izraelita ember vallási szempontból gyilkosságot kövessen el.

Nagy szavak, de kicsiny ember szájából. Igaz, hogy teljes igazság van a szavakban, de minden igazság daczára is a nagy szó és kis ember együtt vidámitó hatással van a közönségre. A magyar példabeszéd igy jellemzi e tünetet: kicsiny ember nagy bottal jár.

Lusztig Adolf egyszerübben felel a vérvádra.

– Sajnálom, hogy akad ember, a ki ezt a vádat elhiszi.

Furcsa felelet, de megvan a hatása.

Ő nem hivatkozik szentirásra és világtörténetre, nem is tünődik, nem is okoskodik. Csak megsajnál valakit. De nem önmagát sajnálja, a ki egy év óta ül a börtönben eme vád miatt; nem is feleségét, gyermekeit, rabtársait sajnálja. S nem is hitsorsosait. De kit sajnál hát? Sajnálja azt a boldogtalan embert, a ki ezt a vádat hinni tudja.

Lehet, hogy utczán szedett köznapi szólásmód csak az ő beszéde. De ha ő megfontolta s ugy mondotta ki szavait: akkor szavaiban az igazság keserü is, vidám is, fönséges is.

Junger Adolf vádlott ősz, rokkant ember. Fehér, hosszu szakálla befödi mellét. Mozdulatlanul ül székén s fáradtan mozgatja szemeit és szempilláit. Csöndesen felel a vádra.

– A vád nem igaz. Én öreg ember vagyok. Jól tudom, hogy kevés esztendőm van hátra, itt hagyom e földi életet. Oly igaz, mint egy isten van felettünk, hogy én Solymosi Eszter eltünéséről semmit nem tudok.

A gyermeknek még van hite s az öregnek megint van hite. A léleknek oly nagy mélysége s oly nagy világossága a hit, hogy a ki azt láthatja és hallhatja: annak meg kell rendülni s annak magának is hinni kell.

»A mint egy isten van felettünk« – e szót használja az ősz vádlott. De e szót használja igen gyakran a valóságos bűnös is, mikor mentegetődzik, tagad s védi magát. De öreg, rokkant halálaváró ember szájából mégis nyomatékos ez a szó. Belenyillalik a hallgató ember lelkébe. Mint a mély, búgó, szomoru zenehang, ha sötétben távol messzeségből halljuk.

Sarf József már másként beszél. Ez az egyházfi, ez a »zsidó harangozó«, mint az eszlári parasztok mondják. Ez a foltozó varga, ez a napszámos munkás, a ki eljár keresztyén gazdákhoz burgonyát és kukoriczát kapálni. Naptól barna arcza, kezefeje mint egy lapát, minden szava nyers, közvetlen, elmés, okos. Minden szaván ott az egész lelke. Mintha nem is zsidó volna, hanem bátor, romlatlan vérü ősi magyar paraszt.

Hát ez mit mondhat a vádra? Mi lehet ennek arra első szava? Bizony kemény szó az.

– A mostani világban nem gondoltam, hogy még olyan emberek is legyenek, a kik azt higyjék, hogy a zsidóknak husvétkor vért kell venni. Hajdanában lehettek ily marhák.

Egy szót se mondott többet.

Nem is kellett. Hiszen ezzel meg van mondva minden. De még a mindennél is több.

»Marha« – ez a szó a magyar nyelvben sok mindent jelent. Hajdanában az volt az értelme, a mit most aranyból, ezüstből, drágakőből készitett kincsnek, ékességnek, drágaságnak nevezünk. Később a mezei gazdaság élő és mozgó értékét, a lábas és igás jószágot, a méneseket és gulyákat, a nyájakat és csordákat, a kondát, csürhét és falkát nevezték marhának. Ma már mindent a maga nevén neveznek. Ma már a mén, a paripa, a kancza, a csikó, a juh, a sertés, a kecske egy se marha. A kutya, macska, a házi szárnyas se marha. Ma már az ökröt, bikát, tehenet, borjut, üszőt, tinót is a maga becsületes nevén nevezik.

De a tulkot, a szarvas jószágot még most is illetik a »marha« szóval kiváltképen akkor, ha megbolondul, ha rakonczátlan, ha bomlottul bogárzik, ha elszakasztja fékét, ha kidönti a keritést, ha eltiporja a kis gyereket s az apró jószágot s neki megy, mint a vak ló, mindennek.

Gunyszó ma már a »marha« szó. Többször használják emberre, mint oktalan állatra. De csak olyan emberre, a ki durva, faragatlan, nem ismer se istent, se embert, lábbal tapod minden tisztességet s keresztül gázol apán, anyán, hitvesen s minden becsületen.

Nos hát Sarf, a foltozó varga, ilyen valaminek tekinti azt, a ki még ma is el tudja hinni, hogy a zsidóknak husvétkor keresztyén vér kell.

Bukszbaum Ábrahám csak tréfára vette az egész dolgot. Elég fiatal és egészséges volt hozzá. Mikor a Móricz tanu szemébe mondta tanuságát, egy szót se szólt addig, mig a Móricz tanunak szemei közé nem köpött néhányszor. Csak azután mondta neki: Piha! Gazember!

Azt mondják: a szembeköpés az alacsony sorsu zsidók különös sajátsága. Igaz, hogy a köpésről a szent irások is különböző vonatkozásokban többször emlékeznek. Sajátságos jele a haragos megvetésnek. Mintha némely állat is csinálná. A medve s némely macskaféle mintha leköpéssel riasztaná meg kezdetben ellenfelét.

A tárgyalási idő bevégeztével nyomban fölkerestem Bukszbaumot odujában, ott az értekező szobában magamhoz hivattam s komolyan megintettem.

– Minő csuf dolog az, leköpni a tanut.

– Ilyen tanu nem érdemel mást.

– De ezt nem szabad tenni Bukszbaum s egyáltalán nem szabad a biróság előtt haragudni.

– Nem is haragudtam én, csak az elnök urnak akartam megmutatni, hogy most már én is haragszom.

Ime Bukszbaum eszejárása!

A kinek a büntető igazság kiszolgáltatásában nagy gyakorlata s jó szeme van s élesen és gondosan tud figyelni, a vádbeli gyilkosnak már védekezéséből is rendesen eltalálja, hogy bűnös-e vagy ártatlan az. A hang, az arcz, a szem és száj körüli vonások mozgása, a fejnek és testnek tartása, a lélek belső harczának külső tünetei tökéletes tanuságot tesznek a valódi igazságról az igazi lélekbuvár előtt, a ki azt a tanuságot érti. Még egyes embernél, egyes vádlottnál is ritkán csalódik az élesen figyelő gyakorlott biró.

A nagy perben négy embert vádoltak közvetlen gyilkossággal s hatot azzal, hogy bünrészesek voltak a gyilkosságban. Tiz ember tehát. Különböző koru, multu, gondolkozásu emberek. Csak abban egyenlők, hogy egynek sincs magasabb míveltsége, ámbár míveltségük mértékében is nagy az eltérés.

Nem beszélhettek össze, hogy miként védekezzenek. De ha összebeszéltek volna is: lehetetlenség, hogy annyiféle faggatás közben mind a tiz egyenlő módon védekezzék, holott mind a tiz más koru s más gondolkozásu. És a templomi imát kivéve, sohase voltak közös foglalkozásra szövetkezett társaságban, tehát közös módszert önkénytelenül se sajátithattak el egymástól.

De mint látjuk, nem is egyenlő módon védekeztek.

Érdekes a koldus zsidónak, Volner Hermannak védekezése is. Lényeges védelme ez:

– Én sohase voltam azelőtt Eszláron. Én se ismertem ott senkit, engem sem ismert ott senki. Senki se tudta, ki vagyok, mi vagyok, bizhatnak-e bennem, nem árulom-e el őket nyomban? Vajjon, ha ott nyolczan-tizen embert akartak ölni: mi szükségük lett volna én rám s miként eresztettek volna engem maguk közé, engem, a teljesen ismeretlent?

Egyszerü és igaz beszéd. Hatása észrevehető volt.

S bizony nem volt abban a gyülölköző közönségben senki, a ki már a tárgyalás első napjaiban is ki ne ábrándult volna. Senki, a ki a vádat igazságosnak tekintette volna.

V.

(A közvádlót megtámadják. – Nem kap elégtételt. – A közönség a védők ellen. – A népszerüség. – A vérvád ősi természete. – Nem per ez, hanem bajvivás a faji ösztön ellen.)

Igazi botrány csak egyetlenegy fordult elő a tárgyalás egész tartama alatt.

Szeyfferth Ede királyi főügyészi helyettesen, a közvád képviselőjén már a tárgyalás alatt észre lehetett venni, hogy ő nem hisz a vádban s mihelyt a tárgyalás sorrendje megengedi: elejti azt. A közönségnek zsidóüldöző hevesebb, szenvedélyesebb része e miatt mély gyülöletet táplált ellene. Különösen Ónody Géza, a megyének egykori szolgabirája s most a megye egyik kerületének országgyülési képviselője. Eszlári lakos és bérlő, a vizsgálóbirónak a vizsgálat alatt egyik benső bizalmasa. Köztudomásu volt, hogy a zsidóellenes országos mozgalomnak ő volt egyik vezetője.

Ónody Géza a tárgyalás harminczegyedik napján, julius 19-én, Szeyfferth Ede főügyészt a törvényszéki teremhez vezető lépcsőn, tehát a biróság helyiségében, személyesen megtámadta, sulyosan sértő szavakkal illette s botjával is megfenyegette. S nyiltan kijelentett szavai szerint azért, hogy hivatalos kötelességének gyakorlatában őt megzavarja.