Part 10

A vád kidolgozására s annak a tárgyaláson való képviseletére Szeyfferth Ede jogtudort bizta meg a főügyész. E férfiú akkor királyi főügyészi helyettes volt s a főügyész mellett dolgozott. Jogi tudását még a régi osztrák jogrendszerből meritette, mely egykor Magyarországon is érvényben volt. Tudása fiatal korától fogva a birói pályán vált gyakorlativá. Akkor 50 vagy 52 éves életkorú lehetett. Komoly, higgadt, kevés beszédü, tiszta látásu és csöndes mérsékletü, valóságos birói jellemü ember. Képzeletének semmi csapongása, törekvéseiben semmi nagyravágyás, semmi sietés, az igazság iránt erős érzékkel s mint mondani szokás, tisztes polgári erényekkel teljes. Munkakedvelő, kötelességtudó. A sokkal nagyobb szellemü főügyész bizonyára erős megfontolás után őt tartotta a különös feladatra legalkalmasabbnak. S nem csalódott. Korábban én kevéssé ismertem, alig néhányszor találkoztam vele. A nagy per tárgyalása alatt a naponként való érintkezés folytán bizalmas barátság fejlődött ki köztünk. Később a királyi Kuriának, a legmagasabb itélőszéknek lett közbirája s az alatt, mig e könyvet irom, az ország jogtudó közönségének őszinte elismerése s becsülése mellett vonult nyugalomba.

Ha csupán egyéni véleményét követheti, szentül hiszem, nem emel vádat, hanem az ügy egyszerü megszüntetését inditványozza. De már ez akkor lehetetlen volt. A fölizgatott társadalom nyilvánosságot követelt s ezt vádemelés nélkül elérni nem lehetett.

Igy jött létre a vádinditvány s a biróság vádhatározata.

E határozat szerint gyilkosság terhelte Svarcz Salamon, Bukszbaum Ábrahám és Braun Lipót metszőket és Vollner Herman koldust. A zsidó gyerek tanusága szerint ezek együtt ölték meg Solymosi Esztert.

Gyilkosságban való bűnrészesség terhelte Sarf József, Junger Adolf, Veiszstein Lázár, Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám és Taub Emánuel eszlári lakosokat. A gyerek tanusága szerint ezek is tudtak a gyilkosságról s valószinüen segédkeztek annak elkövetése körűl.

Bűnpalástolás terhelte Fogel Amsel, Smilovics Jankel, Hersko Dávid, Grósz Márton és Klein Ignácz zsidókat. A vizsgálat adatai szerint ezek csempészték, usztatták, öltöztették az idegen holttestet.

A vádhatározat ezen pontját nyomban a pajkosság czimébe öltöztette az a körülmény, hogy vád alá jutott például Fogel, Grosz és Klein, a kikre semmiféle terhelő jelenségnek még árnyéka se vetődött, ellenben nem jutott vád alá, hanem pusztán tanunak maradt Matej Ignácz, a ki pedig mindvégig erősen vallotta a tárgyaláson, hogy ő az idegen holttest csempészésében, usztatásában s öltöztetésében szakadatlanul tevékeny részt vett.

Birói ostobaság volt ez, sőt ennél is több. S a vádhatározatot csupán ennélfogva is jogunk, sőt kötelességünk lett volna a felsőbb biróságokhoz fölebbezni.

Az akkori perjog és birósági szervezet szerint a vádhatározatot a törvényszék hozta, mint első biróság s erre nézve se a vádlottakat, se védőiket előzőleg meghallgatni nem kellett, nem is lehetett. A budapesti királyi tábla volt a másodbiróság, a mely csupán irásokból itélhetett. Ide joga volt vádlottnak s védőnek fölebbezni. Sőt joga volt a királyi Kuriához is, mint legmagasabb birósághoz bizonyos esetekben. És semmi kétségem arra nézve, hogy a felsőbb biróságok vagy kihagyják a vádhatározatból a bűnpalástolást, vagy Matej Ignáczot is vád alá helyezik. Mert a felsőbb biróságok a tömegnek legszenvedélyesebb izgalmai közt is megőriztek volna annyi függetlenséget és komolyságot, a mennyi ez ügyhöz kellett. Két ember együtt, összebeszélve s összedolgozva végzi a holttest-usztatást: Matej és Hersko. Matej beismeri, Hersko eltagadja. A felső biróság föltétlen bizonyossággal vagy megszünteti ezt az ügyet vagy Matejt is vád alá vonja s nem hagyja ki azért, mert ő keresztyén.

Azonban mégis megnyugodtunk a vádhatározatban.

Nekem két okom volt erre. Kényszeritő mind a kettő.

Az egyik az, hogy a két felső biróságnak az ügy nagy terjedelme miatt az akkori gyakorlat szerint legalább egy év kellett volna a végleges döntéshez s addig a vádlottak börtönben ülnek szakadatlanul. Tehát a multtal együtt legalább két esztendeig!

Másik okom pedig az volt, hogy a vádlottak elszántan követelték a nyilvános tárgyalást azonnal. Hiszen még azt se tudták, mivel vannak vádolva s ki és mi terheli őket. Sarf József egyenesen kimondta: neki mindegy, élet vagy halál, de ő nem várakozik, ő szemébe akar már nézni annak a gyalázatos gyanunak, a mely miatt már egy év óta szenved.

Hát isten hirével! Menjünk neki a tárgyalásnak.

A törvényszék junius hó 19-re keddi napra tüzte ki a tárgyalást. S természetesen a következő napokra is. Előre lehetett látni, hogy a tárgyalás több napon s talán több héten át fog tartani.

De senki sem számitott arra, hogy 46 napig tart s augusztus 3-án ér véget. Valóságos tárgyalás azonban csak 34 napon át folyt mindig reggeli 8–9 órától délutáni 2–3 óráig. Két ünnepnap jött közbe s ezen kivül öt napi szünet, melyből két napot a vádra és védelemre készülés, két napot a biróságnak az itélet fölött való tanácskozása vett igénybe.

Külsőleg ily nagy és hosszu törvényszéki tárgyalás még nem volt Magyarországon s nem tudom, hogy más országban is lett volna. Fonákul vezetett s minden lépésében elhibázott vizsgálat után mintegy háromszáz vádlott, tanu és szakértő volt kénytelen nyilatkozni sok esetben többszörösen is. Egy közvádló, egy jogász magánvádló, öt védő vitájára is négy egész nap kellett.

A tárgyalás a vármegyeház nagytermében folyt.

A vármegyeház a város közepén fekszik, homlokzatával a köztér felé tekint. Széles lépcső vezet az emeletre, a hol tágas előcsarnokból s tágas folyosóról nyilik a tárgyalóterem. Innen nyilnak a védők, a tanuk, az ügyvédek és hivatalszolgák szobái is. A tárgyaló terem nagy ablakjai a köztérre néznek.

E terem hosszu négyszög. A terem egyik végén a törvényszék emelvénye. Középen kissé magasabb emelvényen a birák és a jegyző asztala. A biróság jobb oldalán a közvádlók asztala. Itt ül Szeyfferth Ede királyi főügyészi helyettes és Lázár Kálmán királyi alügyész. Utóbbinak alig van szerepe a tárgyalás folyamán. A biróság baloldalán a védők asztala. Itt ülnek a védők sorban egymásután. Az elnök közelében én, mellettem balról Heumann s azon túl Funták, Friedmann és Székely egymás mellett.

Az emelvényt korlát választja el a terem egyéb részétől. Az emelvény előtt kellő nagyságu szabad tér. E téren a vádlottak padja s a sértettek, tanuk és szakértők ülőhelyei. De e szabad tér két oldalán is van egy-egy korláttal elzárt kisebb tér. A jobb oldalán a sértett fél özvegy Solymosi Jánosné s jogi képviselője Szalay Károly ügyvéd, – a baloldalán pedig a hites gyorsirók.

Gyorsirókat azelőtt csak ritkán szoktak a biróságok alkalmazni. A mult század első felében Magyarország törvényhozó testületei se használtak gyorsirót. Gyorsiró alkalmazását csak az 1847-iki országgyülés kezdte, rendszeressé a gyorsirói intézményt csak az 1848-iki országgyülés tette. Azelőtt gyorsiró nem is volt az országban, arra pedig nem volt példa, hogy birósági tárgyalásokat gyorsirói följegyzés erősitett volna meg.

Bűnügyi tárgyalásokról jegyzőkönyv készült. A jegyzőkönyvet valamelyik fiatal jegyző készitette. A jegyzőkönyvbe a beszédeket, a nyilatkozatokat nem szóról-szóra, hanem csak kivonatosan lehetett beiktatni. Fontos volt, hogy a jegyzőkönyv hű tükre legyen a tárgyaláson mondottaknak és történteknek. Hármasfoku volt a biróság s a másod- és harmadfoku biróság csak az irásokból itélt. Ha a tárgyalási jegyzőkönyv nem volt tökéletesen hű: a felsőbb biróságok sulyos birói tévedésekbe eshettek. Estek is nem egyszer. Magyarországon azelőtt csak a felsőbb biróságok voltak államiak. Az elsőfoku biróságokat az összes társadalmi jogviszályok, a polgári és büntető peres ügyek elintézésére a nagy önkormányzattal biró helyi hatóságok szabad választás utján alakitották.

Ezeket a biróságokat vármegyei és szabad városi biróságoknak nevezték, mig a másod és harmadfoku itélőszéknek királyi biróság volt a neve. A polgárok különösen vigyáztak arra, hogy az ő biróságaik iratai a dolgok valódiságát híven mutassák fel a királyi biróságok előtt. S azért a tárgyalási jegyzőkönyvet a biróságok jegyzői kötelesek voltak nyomban elkésziteni s annak tartalmát a biróság nyilt ülésében a vádló, a vádlott s a védő hozzászólásával állapitották meg. Ekként lett biztosítva az, hogy a vádlottak, tanuk, szakértők nyilatkozata hiven jött a jegyzőkönyvbe. Addig a tárgyaló s itélőbiróság se hozhatta meg itéletét, mig a jegyzőkönyv tartalmát ily szigoru ellenőrzéssel véglegesen meg nem állapitották. A biróságok esetleges tévedését igy törekedtek megakadályozni.

1883-ban a nagy per tárgyalásakor már nem állott fenn ez a rendszer. 1872-ben államivá lett az igazságszolgáltatás s királyi biróságok léptek a vármegyei és szabad városi biróságok helyébe. A birói szervezetet és a perjogot franczia és német felfogás szerint alakitották át. A felsőbb itélőszékek ezen túl is csupán irásokból ismerhették meg az ügyeket, de az alaptárgyalás szóbeli volt és nyilvános volt, csakhogy annak jegyzőkönyvei ezentúl utólag készültek és a jegyzők és elnökök által a vádlók, vádlottak és védők ellenőrzése és hozzászólása nélkül állapittattak meg. Én sohase tudtam teljesen megnyugodni e rendszerben. Az itéletet a tárgyalás bevégeztével nyomban meghozta és kihirdette a biróság, a jegyzőkönyv pedig gyakran hetek és hónapok mulva készült el. S a helyett, hogy a tárgyalási jegyzőkönyv tartalmára lett volna alapitva az itélet, gyakran az a fonák helyzet állott elő, hogy a tárgyalási jegyzőkönyv tartalmát a már kihirdetett itélethez alkalmazva utólag állapitották meg. E rendszer az érdeklett felek jogait és érdekeit nem biztositja eléggé s az igazságszolgáltatás komolyságát is gyakran megsértheti. Én e pontra nézve sokkal bölcsebbnek tartom a régi magyar felfogást.

Csakhogy ehhez visszatérni a nagy perben már nem lehetett. Pedig voltak aggodalmaink arra nézve, vajjon elfogulatlan lesz-e a biróság minden tagja? Különösen voltak kétségeink az elnökre nézve. Tudtuk, hogy Bary aljegyzőt gyakran ő vezette a vizsgálatnál. Én biztosan tudtam, hogy az igazságügyek miniszterénél a vizsgálat egy évi tartama alatt két izben is nyilatkozott személyesen akként, hogy az ő meggyőződése szerint Solymosi Esztert bűnös úton emésztették el s hogy a tettesek az eszlári zsidók. Hogy igy vélekedik, mindenki tudta országszerte. Bizony gondoskodnunk kellett, hogy a hetekre terjedő tárgyalásról lehető hű jegyzőkönyvek készüljenek. S ezt csak ugy érhettük el, hogy hites gyorsirók jegyezzék a birósági tárgyaláson ejtett szavakat.

Ugy is történt. Az elnök készséggel beleegyezett abba, hogy a biróság gyorsirókat alkalmazzon. A közvádló és én együttesen kértük ezt. Erre az ő különben is nehéz munkája lényegesen könnyült és kevesbedett.

A teremben azt a kisebb tért is, mely a vádlottak, a magánvádló s a gyorsirók számára volt fentartva, korlát választotta el a közönségtől.

A közönség számára padok vannak. A padokon 240 kényelmes ülőhely. Az első padsor a vármegye tisztviselőinek, az itélő biróságban részt nem vevő törvényszéki tagoknak s a hirlapi tudósitóknak van fentartva. S azon kivül is minden hirlaptudósitó kap alkalmas helyet. A többi ülőhelyre csak az elnök engedélyével és csupán jegy fölmutatása mellett lehet eljutni. A zsidók elvileg nincsenek, nem is lehetnek kizárva, de az elnök többnek, mint nyolcznak, nem ad engedélyt a tárgyalás kezdetén. Később, hetek mulva, már őket is nagyobb számban eresztette be. A többi 232 jegyet nagyrészben állandó használatra helybeli ügyvédek és orvosok s vármegyebeli birtokosok s más kiválóbb férfiak számára adta ki. Ezek nagyobb része bizony nyiltan bevallott vérvádhivő és zsidógyülölő.

A biróság emelvénye mögött ajtó nyilik; ez ajtó kisebb terembe vezet, mely a biróság visszavonuló szobája. E szobában tárgyalás alatt az előkelőbb nők foglalnak helyet. A nagy perre mindenki kiváncsi az egész világon. Kiváncsiak a művelt előkelő nők is. De őket a nagyközönség tolongásának kitenni nem lehet. Ezért számukra e diszesebb hely.

A közönség háta mögött is nyilik ajtó. Ez ajtó szintén jókora szobába vezet, mely a tanuk tartózkodó helye s visszavonuló szobája. A tanuk e szerint a közönség padsorai közt levő nyiláson jöhetnek a biróság elé.

II.

(A tanuk. – A jóhiszemü de hamis tanuk. – Vámosi Julcsa esete. – A holttest nyakán forradás. – A kék szem. – A paraszt lány lábujjai. – A tanuk beszédének összehangzása.)

Ebből sok izetlenség származott a tárgyalás folyamán. Ott ült ugyanis Bary aljegyző a tanuk utjában egy sarokszéken. Minden tanunak előtte kellett elmenni s közvetlenűl mellette. Mint vizsgálóbiró ő érintkezett a tanukkal sokáig és sokszor. Az eszlári tanuk túlnyomó része egy év alatt teljesen megalakitotta, teljesen fölszerelte és kiképezte az ő vallomását, melylyel majd a biróság elé fog állani. E vallomások eredeti ötlete Barytól és társaitól származott. Minden tanu jóhiszeműleg vallott. Minden tanu szentül hitte, hogy az az igazság, a melyet ő állit, de azért minden terhelő tanu vallomása tárgyilag hamis volt. S a legtöbb tanut lehetetlen volt a maga meggyőződésében megingatni.

Sok tanácskozás, sok tünődés, sok képzelődés és sok fenyegetés kellett ahhoz, hogy száz meg száz tanu teljesen valótlan dolgokról teljes egybehangzással nyilatkozzék. S itt ez történt. Az előkészülethez volt idő elég. Egy egész esztendő. De mégse sikerülhetett volna, ha mesterkezek nem avatkoznak a műbe, ha a tünődések és képzelődések szerte csapongó ereit ők nem vezetik szabályozott mederbe s ha nem sikerül nekik a tanuvallomások tárgyait egyszerü, tisztán látható és érthető alakba öltöztetni.

Az elv, a végczél, az alapigazság az: Esztert megölték a zsidók. Erről lelke mélyében meg kellett győződve lenni minden tanunak. A vallomás minden részletének ehhez kellett alkalmazkodni.

A részletek szintén egyszerüek, világosak.

Április 1-én szombati napon délelőtt 11 és 12 óra közt kellett a gyilkosságnak megtörténni.

Igaz, hogy Rozenberg és serdülő lánya Rózsi délután 1 órakor még találkoztak Eszterrel, valamint Solymosi Zsófi és Vámosi Julcsa is ugyanakkor találkoztak vele.

Csakhogy Rozenberg és lánya zsidók; – zsidó beszéd nem jöhet figyelembe.

Solymosi Zsófi testvérnénje ugyan Eszternek, de őt háromszor és négyszer addig kellett a törvényszék elé hivogatni s ott faggatni, mig elvégre kimondta, hogy nem emlékezik biztosan.

Vámosi Julcsa ellen pedig föllázadt a falu, saját édes anyja hamis tanuságtétel miatt jelentette föl s szülői addig gyötörték, mig maga ujra oda nem állt a biróság elé s ki nem jelentette, hogy ő hamisan vallott, hamisan esküdött.

A junius 25-iki ülésen vallotta Vámosi Julcsa, hogy Esztert délután 1 órakor látta s erre megesküdött.

Két hét mulva a julius 9-iki ülésen megjelent édes anyja s följelentette lányát, mint hamis tanut.

Elszörnyedtem. A hamis tanuság büntetése öt évi fegyház. A lányka 18 éves, ártatlan, szép alaku, dolgos, becsületes hajadon, szülőinek azelőtt szemefénye. S ime saját édes anyja börtönbe akarja hurczolni.

Mi történhetett az anya lelkében?

Semmi különös. A lelkek méregkeverői, a vérvád szítói, a felekezeti gyűlölség ügynökei megrontották az anya lelkét. Buta meggyőződés, de meggyőződés vezette az anyát.

A julius 9-iki ülésen kérdéseket intéztem az anyához. Kifejtettem előtte, hogy ő nem volt ott, a hol leánya Eszterrel találkozott, ő miatta tehát leánya láthatta Esztert délután 1 órakor. Szóról-szóra igy felelt:

– Délután egy órakor már nem láthatta.

– Honnan tudja azt?

– Bizonyitja az egész falu, hogy Eszter akkor már nem élhetett, tehát az én lányom is csak délelőtt 11 és 12 óra közt láthatta.

Ime igy képződtek ki a terhelő tanuk igazságai!

A tanuk másik alapigazsága az volt, hogy a csonkafűzesi holttest nem lehet Solymosi Eszter. Annak idegen holttestnek kell lenni, melyet a zsidók csempésztek.

Szinte csodálni lehet azt a leleményességet, azt a termékeny ravaszságot, a mely a tanuknál erre nézve egy év alatt megérlelődött.

Azzal álltak elő, hogy a holttest nyakán forradás volt, Eszterén pedig nem volt, tehát a holttest Eszteré nem lehet. Pedig hát bizony a holttest nyakán se volt. Nem láttak ott forradást se a bonczoló orvosok, se a felismerési tanuk, se Zurányi Kálmán, se Szücs János. Tudták a tanuk, hogy a holttest nyakát senki se tudja most már eléjük mutatni. Valaki közülök rájött a ravasz ötletre s a többi beszélt utána hűségesen.

Azzal is előálltak és pedig teljes egyetértéssel a törvényszék előtt, hogy a holttest szeme kék volt, Eszteré pedig fekete volt. Igaz, hogy Eszter szeme sötét barna volt, de az is igaz, hogy a holttest szemét is sötét barnának látta minden tanu és szakértő. Csupán egy tanu mondta a több mint harmincz tanu közül kéknek, de az is hozzá tette ott az előtte fekvő holttest mellett, hogy a szeme épen olyan, a milyen Eszteré volt. Természetesen a holttest szemeinek szine fölött egy év multán az enyészet lett már úrrá, a jámbor tanuk ott a törvényszék előtt csattanós czáfolattól már nem tarthattak.

Legérdekesebb azonban, szinte mulatságos, a holttest lábujjainak kérdése. Az a kérdés, miként feküdtek a lábujjak egymás mellett.

A rendesen mezitláb járó szegényebb parasztlányok lábujjai, kivált ha a lányok nem kövérek, nem szoktak szorosan egymás mellett feküdni, mint a macska lábujjai, vagy mint az örökösen szűk czipőt viselő urasabb lányok lábujjai. A mezitláb járó lányok lábujjai a legtöbb esetben kissé szétállanak s valószinüleg Eszter lábujjai is kissé szétállottak.

A csonka-fűzesi holttesten, mikor meztelenül, iszaposan s mosatlanul ott feküdt a fűzesben vagy Tisza-Eszláron a szedresben, senki se vette észre, hogy a lábujjak bármi tekintetben szokatlanul vagy feltünően feküdnének egymás mellett. Se széjjelállóknak, se egymásra fekvőknek senki nem látta az ujjakat, tehát azok kétségtelenül szabályos, rendes helyzetben állottak.

Másként állt a dolog 1882. évi deczember 9-én, a mikor a holttestet száraz homokbuczka sirjából kiásták. Ekkor már a részben rothadó, részben száradó lábujjak a rothadás és száradás következtében össze-vissza görbültek s több közülök egymásra is hajolt. A mint a tanukezelők ezt meglátták: nosza mindjárt készen volt az uj tünet és tanuvallomás, mely a holttest azonosságának ellentmondott.

Szinte unalomig ismételgették a tanuk a birósági tárgyaláson, hogy a holttest lábujjai egymáson feküdtek, egymás tetejébe zsugorodtak, holott szegény Eszter lábujjai szépen széjjelállottak. Valamennyi tanu szemléltetőleg is megmutatta kiterjesztett keze fején széjjelnyitott ujjaival, hogy ime ilyen volt Eszter lábafeje.

És igy tovább. Haj, körmök, mell, emlők, csecsbimbók kérdésében egy év mulva minden tanu oly okosnak és leleményesnek bizonyult s különösen oly egyetértőnek, hogy szinte gyönyörüség volt őket hallgatni. Minthogy pedig a közvád, de kivált a védelem képviselői azt hitték, hogy a tanukra különösen Bary aljegyzőnek s Farkas Gábor eszlári községi birónak van nagy befolyásuk: szükségesnek tartottuk, hogy Bary és Farkas a hallgatóságban helyet ne foglalhasson, vagy legalább ne oly feltünő helyen és módon, hogy a tanuk még most se menekülhessenek befolyásuk elől.

Farkas Gáborra czélt értünk, őt a tárgyaló elnök a tanuk szobájába utasitotta, de Bary aljegyzőre nézve nem értünk czélt. Egyik védőtársam többször mint tizszer felszólalt erre nézve, de felszólalásának nem lett eredménye. Se Bary önként nem távozott, se az elnök el nem távolitotta.

De hát az ügy fejlődésén ez elvégre semmit se változtatott.

III.

(Pártos közönség. – Péczely leleplezésén felzúdul. – „Mondja el vallomását a tanu versben is.“ – A külső közönség. – A hirlaptudósitók. – A nagy világ érdeklődése. – Dr. Náthán Berlinből.)

A közönség mindig teljes számban volt a tárgyaló terem fentartott helyein. Urnők is gyakran szép számban voltak a birósági emelvény mögött. A közönség tulnyomó része bűnösöknek tartotta a zsidókat s szentül hitte, hogy a vádlottak ölték meg az eltünt lánykát. Alig mult el ülés, hogy a közönség ne tüntetett volna. Zugással és gyanusitással kisérte a mentő tanuk vallomását s helyesléssel, mosolyogva s jóváhagyó fejbólintással a terhelő tanukét. Ha valamelyik tanu ügyesen, élesen vagy vakmerően beszélt a vádlottak ellen, gyakran oda hallatszott a birósághoz s hozzánk is a szó:

– Ez már derék lány! Ez már jóravaló igaz ember! Ez már helyre menyecske!

A mentő tanuknak röstelkedni kellett, a terhelő tanuk büszkén távozhattak. Többször fel kellett szólalnunk a közönség rendreutasitása végett. Az elnök meg is intette gyakran a közönséget, de soha a nélkül, hogy rejtett módon egyuttal meg ne dicsérte volna.

Történt oly eset is, hogy viharosan zudult föl a közönség. Én ellenem is két izben. Egyszer junius 28-án, a mikor Péczely Kálmán irnok rablógyilkos multját lelepleztem. Pedig ez jogosult, sőt talán szükséges cselekmény volt, minthogy a nagyfalusi csendbiztos lakásán ő készitette el, ő szerkesztette irásba tanuk nélkül és éjszaka Sarf Móricz borzasztó vallomását. Oly ember tette ezt, a ki egykor gyilkos volt s tiz évet töltött el fegyházban. Azt hittem, nem teljesiteném tökéletesen védői tisztemet, ha ezt elhallgatnám.

Sokkal viharosabban indult föl ellenem a közönség a tárgyalás első napján.

Az elnök e napon szabálytalanságot követett el. Az volt a tárgyalási rend, hogy a tárgyalás megnyitása s az alaki teendők elvégezése után első sorban a vádlottak legyenek meghallgatva. Eléjük kell terjeszteni a vádat. Meg kell hallgatni mentségüket. Értesiteni kell őket arról, hogy kik és mily körülmények terhelik őket s meg kell kérdezni, hogy ezekkel szemben minő mentő vagy enyhitő jelenségekre hivatkoznak.

Csak ez után kerülhet a sor a tanuk meghallgatására.

Az elnök nem igy cselekedett. A vádlottak részletes kihallgatására nem lett volna elég a tárgyalásra szánt hivatalos idő. De az elnök azt akarta, hogy a vádbeli tényt az egyetlen tanu Sarf Móricz már az első napon tárja teljes ridegségében a világ elé. Sarf Móricz erre teljesen készen volt. Az elmult éjszaka különösen megérlelte elszántságát. Az elnök tehát őt hivta elő s őt hallgatta ki először. Előbb, semmint a vádlottak előadhatták volna mentségüket. Az elnök azt akarta, hogy Sarf Móricz vallomása világitsa be a tárgyalás ez után következő napjait is.

S ehhez még más is járult. Szándékosan vagy szándéktalanul Sarf Móriczot az ülés bezárása felé utolsó tanuként hallgatta ki. Ugy hogy kérdéseket már se a vád, se a védelem képviselői hozzá nem intézhettek s a tanu tudásának forrásait s egyéb körülményeit föl nem derithették. Sarf Móricz száraz, egyszerü, rideg vallomása meg nem gyöngitett erővel röppent szét a világba.

Hogy mindjárt az első tárgyalási nap igy végződjék: az komorrá tett engem. Biztos voltam arról, hogy a tanu minden szava valótlan. Arra is nyugodtan számitottam, hogy tanuskodása eredetének földeritése vallomásának minden sulyát elenyészti. De ma nem, ma a földerités lehetetlen. Tünődtem, miként lehetne a vallomás hatását erőtlenné tenni.

Elvégre találtam valamit. A tanu ugy mondta el vallomását, mint a gyerek az iskolai feladványt. Gyorsan, szavalva, megakadás nélkül, irnoki elmének irodalmi nyelvén s nem az eszlári parasztok népies nyelvén. Nyilván látszott, hogy ezt a vallomást megtanulta s fölkérdezésre őrizői előtt már többször elmondotta.

Oda fordultam a biróság elnökéhez e szavakkal:

– Méltóztassék a tanuhoz azt a kérdést intézni, hogy ezt a vallomását nem tudná-e elmondani versben is.

Az első pillanatban néma csend lett a tárgyalóteremben. Elámult e szokatlan s rendes viszonyok közt jogtalan felszólalásra mindenki. De a másik perczben hangos zugással riadt föl a közönség. Az emberek felálltak ülőhelyükről, kezeikkel hadonáztak s bár a zajban nem értettem a szavakat, azt hiszem, sértő és kárhoztató igéket szórtak felém s az elnökhöz felhivásokat intéztek, hogy erélyesen védje meg a biróság tekintélyét s a tárgyalás komolyságát.

Az elnök rendreutasitott.