Part 1

Eötvös Károly Munkái

XII. KÖTET

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

III

Eötvös Károly Munkái

XII.

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

HARMADIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

EÖTVÖS KÁROLY

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

HARMADIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.

A FÖLD ALÓL.

I.

(Az első biztos jelenségek. – Sarf Móriczot nem tudom kiszabaditani. – A csonkafűzesi szakértők munkájában nem biztam. – E munka ellenkezik a tárgyi tünetekkel. – A tünetek és a tömeg. – Mit tehetek ellene? – A vérvád különös természete. – Trajtler Soma orvostudor.)

Az 1882-ik év szeptember havának elején még köd és éjszaka födte el szemeim elől a vérvád részleteit. Még semmit se tudtam bizonyosan. A vizsgálat rejtelmeit a hivatali titok példátlan szigora őrizte. Ezekből csak annyi látott napvilágot, a mennyi a vádlottak bünösségét bizonyitotta. A társadalom napról-napra mélyebben győződött meg e bünösségről. Az áltetem usztatásában éppen senki sem kételkedett már.

Csak imitt-amott fénylett előttem egy-egy kis sugár.

Kozma királyi főügyész ott járt Nyiregyházán s a kis Sarf Móriczot kikergette a fogházból. Nem engedte tovább is ott őrizni és tartani. Ám az alispán megyei huszárjai ott várták a gyerek-tanut a fogház ajtajában. S elcsipték rögtön, mint a fecske a bogarat. S vitték a vármegye házába, Henter Antal várnagy kezébe. Itt még jobban elzárták a fiut a világtól. Istenért se lehetett vele értekezni.

Hogy ily féltékenyen őrizték: nagy jelentőségü tünet volt ez én előttem.

Ha volna több tanu, ha volna több erősség a vérvádra: akkor nem őriznék úgy a gyereket. Ezzel tisztában voltam. Ok nélkül törvénytelen erőszakot nem csinál a hatóság. A tanu elzárása törvénytelen erőszak. Erre más ok nem lehetett, csak az, hogy a vérvádlók féltették e tanujokat. Más bizonyságuk nem volt.

Ez volt a sötétségben az egyik sugár.

A másik a tutajosok máramaros-szigeti panasza, hogy őket Tisza-Lökön megkinozták. Ennek is erős oka lehetett. Az agyongyötrés-szülte vallomásban nem lehet teljes igazság. Tehát az áltetem usztatását, a holttestcsempészet történetét se lehet aranyigazságnak tekinteni.

A társadalom aggódó része s különösen az egész zsidóság türelmetlen volt már, vajjon mikor mozdul meg a védelem? Azt mondták: ime hires ügyvéd, jeles szónok, törvényhozó férfiu, tekintélyes ember a védő, társai is jeles emberek, azok közt is két országgyülési képviselő van: Horánszky és Funták, s még se tudnak semmit mozditani. Sokan mulasztásnak vélték a védelem mozdulatlanságát.

Kettőt akartam elérni minél előbb.

Először is Sarf Móriczot kiszabaditani a vármegye és a titkos tanács kezéből.

Előterjesztést intéztem a belügyi kormányhoz: adja ki a zsidó fiut. A vármegye nem arra való, hogy tanukat fogdosson s azokat kalitkában tartsa. A fogoly tanu ugy se valóságos tanu. Ha tanusága igaz lenne is, akkor is értéktelenné tenné a törvénysértő erőszak. Mindezt kifejtettem. De nem akartam, hogy azt higyje a társadalom, hogy én a zsidók kezére akarom a gyereket átjátszani. Azt javasoltam, helyezzék el a végtárgyalásig valamelyik budapesti előkelő keresztyén intézetben. A hol nem elfogult emberek veszik körül. A vármegye és a hajduk kezében nem hagyhatom.

A belügyi kormány elutasitotta előterjesztésemet. Komoly jelenség volt ez arra nézve, hogy a védelem a kormánytól és a hatóságoktól különös segitséget nem nyerhet.

Azután irásban is, személyesen is sürgettem a törvényszéket és a vizsgálóbirót, hogy valahára rendelje már el a rendes vizsgálatot. Ha ezt elrendelik: hozzájutok legalább a csonka-fűzesi holttest orvosi vizsgálatához. Belenézhetek a szakértők munkájába. Megismerhetem munkájukat s fölfedezhetem tévedéseiket. Minden esetre közelebb juthatok ahhoz a titokhoz, vajjon hát csakugyan idegen holttest volt-e a csonka-fűzesi, vagy valóban az eltünt leányka teteme?

E törekvésemben czélt értem.

Még szeptember végén átadta a vizsgálóbiró az ugynevezett Rendőri Szemle jegyzőkönyvet, melyet a szolgabiróság junius 18-ika és 19-ike közti éjszakán készitett. Átadta a junius 19-iki Fölismerési Jegyzőkönyvet s annak junius 20-iki folytatását s végre átadta az orvosi bonczjegyzőkönyvet s az orvosi véleményt.

Végre tehát volt valami a kezemben, melynek segitségével, ha igazán meg tudom érteni, sok nagy titokra világot derithetek.

Csakhamar meggyőződtem arról, hogy a szakértők összes munkája hibás, véleményük pedig alaptalan. Munkájuk nem is volt egyébre való, csak arra, hogy megnehezitse, sőt végkép meggátolja az egész ügy tiszta kibonyolitását.

Nem vagyok az orvosi tudományokban alaposan jártas, szinte könnyelmüségnek látszik állitásom. Elhirtelenkedve nem szabad itélni a jogtudónak.

De én nem is ugy itéltem.

Már akkor eljutott hozzám Zurányi Kálmán bizalmas értesitése, s már akkor ismertem Szakolczai Julcsa tanuságát. Igaz, hogy e két tanu csak ugy tévedhetett, mint a négy szakértő, csak hogy az én elmémre a szakértők tudományával szemben nem csupán a két tanu beszéde gyakorolt befolyást.

Hanem gyakorolt az élet igazságainak ama megbonthatatlan rendszere, melylyel az orvosok tudománya csakugyan nem tudott összevágni.

Ha e tudomány igaz: akkor a csonka-fűzesi holttest nem Solymosi Eszteré. De hát hova lett akkor Solymosi Eszter?

Ha az orvosok beszéde igaz: akkor a csonka-fűzesi holttest idegen nő teteme. De hát ki volt az idegen nő? Honnan került elő az ő teteme?

Tisza-Eszláron, folyam partján tünt el Solymosi Eszter bizonyos napon és jól ismert ruhában. Hetvenkilencz nap mulva ugyanazon folyam alsó folyásán fölszinre jut egy holttest. Női holttest, az eltünt leányka ruhájában, az ő testének különös jegyével s rothadási állapota is a hetvenkilencz napnak megfelelő.

Hiszen ez már csak bizonyos.

Dehogy bizonyos: igy szólnak az orvosok. A holttest idősebb nőé, nem is olyan régóta halt meg s nem is volt a vizben oly sokáig.

Az egyszerü józanész tehát szemközt áll a komoly orvosi tudománynyal. Vagy az orvosoknak nincs igazuk, vagy a józan elme rosszul látja a tüneteket.

A vád az, hogy a zsidók meggyilkolták Solymosi Esztert.

Nem lehetetlen.

De ha meggyilkolták: miért őrizték ruháját? Ha holttestét örökre el tudták sikkasztani: miért nem sikkasztották el ruháját is? Hiszen az a ruha minden nap árulójuk lehetett. Arra pedig csakugyan nem számithattak április 1-én, hogy abba a ruhába majd junius 16-án egy áltetemet fognak öltöztetni.

A zsidók minden módon tagadják a gyilkosságot. Nincs is ellenük semmi terhelő bizonyság. Sőt föltétlenül bizonyos, hogy ugy, a miként a vád szól, április 1-én déli 11 és 12 óra közben meg nem gyilkolhatták, hiszen akkor már minden eszlári zsidó szanaszét volt s nem az imaházban volt.

De hát akkor miként veszett el Solymosi Eszter?

Száz kérdés, egyik a másikon keresztül-kasul száguldozva.

Ha az orvosoknak van igazuk: akkor a legfontosabb kérdések nagy részére sohase találunk feleletet. De ha Szakolczai Julcsának van igaza, akkor a csonka-fűzesi holttest a szegény eltünt leánykáé, s akkor minden kérdés nyomban tisztázódik.

Valamely bűnügyben száz tünet áll előttünk.

Kilenczvenkilencz tünet egy dolgot bizonyit, egyetlen tünet azonban mást bizonyit.

Vajjon mit csinál ilyenkor a jogtudó elme? De mit csinál a józan elme?

Megvizsgálja azt az egyetlenegy tünetet, hogy az valódi-e? Vajjon nem látszat-e? Nem tartalmaz-e egyéb jelentőséget is? Tárgyi tünet-e, vagy nem az? Megvizsgálásában nem tévedhetett-e a vizsgáló elme?

Ha az az egyetlenegy tünet való: akkor a vele szemben álló kilenczvenkilencz tünet mind valótlan. Az az igazság, a mit az egyetlenegy igaz tünet bizonyit.

A nagy tömeg nem így itél. A nagy tömeg hitét a látszat alapitja meg. A kilenczvenkilencz egybevágó tünet dönt ő előtte. A századik tünet hiába dönti halomra a kilenczvenkilenczet. Ha a századik tünet igazságát föltétlen biztossággal látja is: abban csak csodát lát, vagy ügyvédi mesterkedést, vagy valamely titkos hatalom részéről való beavatkozást.

A tömegnek csak ösztöne helyes igen gyakran, de itélete sohase mély. Szövevényes dolgokban nem is lehet mély. Ily dolgokban tisztán látni csak erős elme képes s ez is csak akkor, ha erős akarat támogatja. Ezenkivül a tömeg azt szereti hinni, a mit óhajt. Ha pedig felindulásban van: csupán azt akarja hinni, a mi miatt feltámadt a szenvedélye. A tömeggel éppen nem lehet elhitetni, hogy ő tévedhetne.

Izgatott időkben a biróság tagjai is a tömeghez tartoznak. Az erős elme és erős akarat ezek közt is ritka, csaknem kivételes.

Nehéz feladat állott hát előttem.

Rendithetlen voltam abban a meggyőződésben, hogy az eltünt lánykát a zsidók a vérvád szerint el nem emésztették. Hiszen föltétlen bizalommal voltak hozzám az eszláriak. Ezek a szegény zsidók Isten csodálatos követének tartottak engem. Lelkük minden titkát föltárták előttem. Öregek és ifjak, férfiak és nők közt nem volt különbség erre nézve. Ha halálos bűnt követtek volna is el: nekem bizalmasan megvallották volna. Akármelyikhez intéztem kérdést, habozás nélkül nyilatkozott ugy, a hogy jó lélekkel nyilatkozhatott. S a vérvádnak semmi nyomát nem találtam.

A csonka-fűzesi holttest nem lehetett más, mint az eltünt lányka teteme.

A száz jelenség közül kiválasztottam s csomóba gyüjtöttem azokat, melyeket valóknak tartottam. A tárgyi igazság csak az lehetett, a miben ezek a jelenségek megegyeznek. A valódi jelenségek pedig csak abban a tárgyi igazságban egyeztek meg, hogy a csonka-fűzesi holttest Solymosi Eszter.

De miként tudom én ezt bebizonyitani?

Legyőzhetlen akadályként áll előttem az orvosok lelete és szakértő véleménye. Miként tudom én megczáfolni a négy orvost? Hiszen ők látták a holttestet, én pedig nem láttam. Ők látták azt, hogy a holttest husz éves elvirágzott nőé, a ki legföljebb tiz nap óta halott s legföljebb három-négy nap óta van a vizben. Én pedig nem láttam, hogy a holttest tizennégy éves szűz lánykáé s hogy hetvenkilencz nap óta halott s holta óta rejtőzött a Tisza árjában.

Nem az én hibám, hogy ezt nem láthattam. A biróság sulyos tévedése, hogy a holttestet a védelem és a vádlottak elől érthetetlen szigorral elzárta. De a közönség nem törődött azzal, hogy a biróság megsértette a törvényt s a jogos védelem legnagyobb érdekeit. A tény megmásithatlan volt, az elmult időt többé visszahozni nem lehetett, a holttetem ott volt a föld alatt s meggátolhatlanul haladt az enyészet utján előre s isteni erő se lett volna képes arra, oly alakban látni meg azt még egyszer, a mily alakban a hullámokból fölbukkant.

S nekem mégis be kellett mindent bizonyitanom. Nem azért, mert a törvény ugy parancsolta; nem is azért, mert a nemesebb jogérzetből ugy következett. Hanem azért, mert az eset különös volt. Azért, mert vérvád volt az eset.

Ha mikor a vádlott ártatlan, minden közönséges bűnügyben elég a védelemre a vádlott egyszerü, komoly tagadása. A ki vádol: annak kell bizonyitani. Oly régi elv ez, a milyen régi a rendezett jogi állapot. Minden ügyben tiszteli és követi ez elvet minden biróság s ezt tartja természetesnek és józannak minden tudomány.

De a vérvád kivétel.

Ez örökös. Sokszor csak titkon lappang. Néha sok évtizeden át lappang, mintha kihalt volna örökre. De a lelkek nem változnak s azok hajlama a babonára, a képzelgésre, a felekezeti gyülölködésre mindig megmarad. S a mint valamely alkalmas fordulat áll be a gondolkozás és az indulatok mozgalmaiban: nyomban teljes üdeséggel s ezeréves multjának teljes fegyverzetével pattan elő a vérvád teljes alakja. Nem öregedett, nem változott, életkorának magassága se őszülést, se roskadást nem idézett elő nála. A műveltség nem szeliditett rajta. Ádáz, mint a középkorban. Ordit, mint fenevad, s kész minden rombolásra. A mint a bolygó zsidó mindig öreg és fáradt, a hol megjelenik: ugy a vérvád mindig fiatal és fáradhatatlan, ha valamely esetleges alkalom kiszólitja odujából.

Ellenében a jogos önvédelemre nem elég a vádlottnak komoly és méltóságos tagadása.

Zsidó ünnepen eltünik egy keresztyén lányka, vagy vérbefagyva találnak egy keresztyén gyermeket. Ha a tömeg lelke alkalmas rá s ha akad hidegvérü izgató: ott terem a vérvád azonnal. S nyomban meg vannak a vádlottak is. Minden zsidó egyaránt vádlott. De művelt korunknak az igazságszolgáltatásban szigoru alakiságai vannak. Ezekhez a biráknak legalább külsőleg ragaszkodniok kell. Tehát százezer zsidó ellen még se lehet egy ügyben vezetni vizsgálatot. Kiválasztják tehát azokat, a kik az eset szinteréhez legközelebb vannak. Ők azonban kivétel nélkül mind gyanusak. Öregek vagy fiatalok, jók vagy rosszak: nem tesz különbséget.

S e vádlottaknak maguknak kell bebizonyitani a vádbeli tény lehetetlenségét. Ha erre nem képesek, ha akár vagyontalanságuk, akár fogságban sinylődésük meggátolja őket az eset valódi igazságának földeritésében: akkor minden esetre bűnösök.

Ez a vérvád különös természete.

Nekem a négy szakértő orvos állitásait meg kellett döntenem. Egyszerü védőügyvéd voltam, jogilag semmi sem kötelezett rá. De hajszolt rá a hivatás fensége, a vérvád természete s az egyéni önérzet küzdő heve.

Ám a sikeres harczban s a győzelem kivivásában csak az orvosi tudomány lehetett alkalmas fegyverem.

Csakhogy ebben én nem voltam jártas. Sohase miveltem az orvosi tudományt. Jogtudó voltam és köztisztviselő, törvényhozó és hirlapiró: mindez nem az orvosi tudomány.

De azt is tudtam, hogy a négy csonka-fűzesi szakértő tudása se az orvosi tudomány. És semmi esetre se az orvosi tudomány gyakorlati teljessége. És azt is tudtam, hogy a tanszéki és irodalmi tudás teljes gazdagsága se elég ahhoz, hogy valamely igen nehéz és szövevényes kérdést teljes biztonsággal megoldhasson. Éles szem, erős itélet, hosszu gyakorlat, nagy elfogulatlanság s a természet határtalan számu tüneteinek gondos figyelése szükséges ahhoz, hogy nagyon ritkán előforduló egyes eset titkos részleteit lehető tisztán megláthassuk.

A négy orvos közül egyikkel, Trajtler Soma orvostudorral, alkalmam volt érintkezni. Az 1882. év nyarán és őszén négy izben találkoztam vele. Fiatal, jókedélyü, kellemes társalgásu férfiu volt. Volt eset, a mikor órákon át társalogtam vele. Nem a csonka-fűzesi holttestről. Szándékosan nem akartam erről beszélgetni; semmi irányban se lett volna ennek haszna. Ha érintettük is ezt, más tárgyra törekedtem átvinni a beszélgetést. Oly tárgyra, melyről szivesen beszélgetett, melynek részleteiben otthonos volt. Jelentékeny észbeli erőt találtam nála, a közepesnél jóval nagyobbat. De megfigyelő képességét nem találtam komolynak. Ugy vettem észre, hogy az életnek körülötte mozgó tüneteit is csak futólag tekinti meg, a tőle messze levő tünetek mivolta iránt pedig nem nagyon érdeklődik s a tudomány nehezebb kérdésein egyáltalán nem töri fejét.

Ez természetes. A vidéki társadalmak tagjai közt ritkán akad nemes nagyravágyás, mely az élet feladataiban messze és magasra törekednék kiemelkedni. Becsültetés, helyi tekintély, tisztes állás, kényelmes megélhetés: a vidék legtöbb férfia ezt véli az élet feladatának. Ezen kívül tisztán láttam, hogy ez az orvostudor a vérvádüldöző helyi áramlatnak nemcsak nem szegül ellene, hanem még inkább segitségére törekszik. Tehát a nagy perben elfogult is.

Bizonyára alig sejtette, hogy én tudásának mértékét s gondolkodásának erejét kémlelem. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy ő a holttest vizsgálatánál könnyen tévedhetett s minthogy véleménye nagyon fontos tárgyi tünetekkel ellentétben állt, tehát valósággal tévedett is.

Pedig ő volt a vizsgálat vezetője. Ha tehát ő tévedett: társainak is tévedniök kellett. Másként nem adhattak volna egyező véleményt.

Tévedésüket csak ugy bizonyithatom be, ha a holttestet magam is megnézem s más szakértő férfiakkal is megvizsgáltatom. De ez lehetetlen, ha a törvényszék a holttest kiásását el nem rendeli.

Ám ahhoz, hogy a törvényszék ezt elrendelje, hatalmas orvostani és élettani okokat kell eléje terjesztenem. Ily okok nélkül egyszerüen megtagadja kérésemet, hiszen a holttest kiásása nélkül is teljes alakilag a vizsgálat.

De hol vegyem én az uj, a meglepő, az elvitázhatlan fontosságu orvostani és élettani okokat? Egyéb nem áll előttem, csak a csonka-fűzesi lelet és orvosi vélemény; miként lehet ezt önmagából megdönteni?

Tisztán állott előttem, hogy ez a lelet és ez a vélemény nem igaz; hogy ez csak elleplezi az igazságot. Nekem pedig azt az igazságot kellett föltalálnom, a mi e lelet és e vélemény mögött van.

II.

(Miként dolgozik az agy? – Törvényszéki orvostani gyakorlatom története. – Kovács József orvos, egyetemi tanár. – Babes Viktor tudós. – Előterjesztésem a holttest kiásása iránt. – A falusi sírok. – A sírbontás gyanuja. – Előterjesztésem hatása.)

Be kellett hatolnom a törvényszéki gyakorlati orvostan sok titkába, mely eddig még ismeretlen volt előttem. S e czélból mindenekelőtt az orvostani fogalmak kezelésére kellett saját agyamat begyakorolni.

Tudós férfiak nem akadnak fönn e szavaimon.

Az agy a maga dolgát csak ugy végzi, mint a testnek többi része. A hogy a földmüves karja és dereka kaszál, kapál; – a hogy a lovas ember egész teste az egyensulyt tartja; a hogy az uszó és kengyelfutó kézzel-lábbal és tüdővel dolgozik; épp ugy dolgozik az agy, mikor gondolkodik, észlel, itél s eszméket szül.

Csak az eszköz, a szerszám, a munka minémüsége más az agynál, mint a kezeknél és lábaknál. De a hogy állandó és teljes gyakorlat kell ahhoz, hogy a kaszás gyorsan és jól kaszáljon, a lovas a nyeregben biztosan üljön s a kengyelfutó gyorsan és sokáig szaladjon: épp ugy állandó és teljes gyakorlat kell az agynak is, hogy a gondolkodás és alkotás sokféle utjainak egyikén sikerrel mozoghasson.

S a gyakorlatnak nemcsak állandónak és teljesnek, hanem szakszerünek is kell lenni. A szabó is, az órás is a szemeivel s ujjaival dolgozik. De a szabónak a varrásban, az órásnak az órakészitésben kell gyakorlottnak lenni. Akármily éles is a szeme s mozgékony is az ujja mindegyiknek: a szabó nem tud órát csinálni s az órás nem tud nadrágot varrni, mert agyát nem arra gyakorolta be.

Nekem a csonka-fűzesi holttest kérdése körül a törvényszéki orvostan s az élettan sok titkába be kellett hatolnom. Ha erre nem vagyok képes: akkor a négy orvos munkáját meg nem birálhatom, a törvényszéket a holttest kiásására rá nem birhatom, a holttestet magam meg nem szemlélhetem s a nagytudásu ujabb szakértők munkáját nem ellenőrizhetem. Pedig talán még irányzó befolyást is kell e munkára gyakorolnom.

Az orvostan s az élettan tudománya rengeteg. Az egészet bejárnom lehetetlen. Időm és módom sincs hozzá. De magában a nagy perben nem is szükséges. A csonka-fűzesi holttestnél csak egy-két nagy kérdést kell tisztába hozni. Meddig lehetett a vizben? Mekkora életkorra utalnak a csontok s a korbeli fejlettség egyéb jelenségei? Hol, miben s miért tévedtek az első szakértők?

De az e körüli fogalmak könnyü, gyors és biztos kezelésére is be kellett agyamat gyakorolni.

A tárgy nem volt előttem teljesen idegen.

Fiatal koromban tiszti közvádló voltam vármegyémben. Élemedett, jeles tehetségü és tudásu s nagy gyakorlatu törvényszéki orvos volt mellettem. Minden leletét és véleményét birálat nélkül s föltétlenül elfogadtam. Ezt cselekedte a törvényszék is, a felső biróságok is. Abban a csalódásban éltem, hogy az egyes esetekben alkalmazott orvostanhoz és élettanhoz a jogtudónak nincs hozzászólója, mert nincs hozzá se elméleti, se gyakorlati képessége. Semmi körülmény se juttatta eszembe, hogy ez a felfogásom csalódás s ebből ki kell keverednem.

Ez a jeles orvos nemsokára meghalt. Jött utána másik. Kezdetben az ő leletei s véleménye előtt is föltétlenül meghajoltam. De csalódásom ez uj törvényszéki orvosnál nem sokáig tartott.

Egyik leletét és véleményét ugyanis nem tudtam az eset egyéb körülményeivel összhangzásba hozni. Vagy az egyéb tárgyi tünetek s jogi sulylyal biró bizonyitékok voltak hamisak, vagy pedig az orvos leletei s véleményének indokai tértek el az igazságtól.

Gondolkodóba estem. Valahol hiba van. De hát hol a hiba?

A birói itéletnek igazságosnak kell lenni. Arról, hogy igazságos legyen, még beszélni se lehet mindaddig, mig a vétek esetét az éles és józan elme teljes megnyugtatásáig nem ismerjük. Addig pedig semmikép nem ismerjük, mig egyrészről a szakértő orvos lelete és véleménye s másrészről az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok közt oly ellentét van, melyet ki nem lehet egyeztetni. Ha csakugyan ki nem lehet: akkor vagy az orvos munkáját kell egyszerüen félredobni, vagy az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok valódiságát megtagadni.

Az orvos munkáját félredobni?

Ez nem könnyü dolog. A büntető per kényszerü alakiságával össze nem fér. Ha menti a bűnöst az orvos munkája: akkor a bűnöst el nem lehet itélni, akármilyen sérelmes és utálatos volt cselekedete, vagy mulasztása. Ha terheli a bűnöst, noha az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok mentik: természetesen akkor se lehet elitélni. Mert hiszen büntető itélet hozása nem a szakértő orvos dolga, hanem a tőle független biróságé.

Nem szabály szerint, de tényleg ugy volt, hogy hivatalosan kimondott véleményem vagy vádjavaslatom döntő sulyu volt az itéletmondásnál rendesen.

Mélyen éreztem a felelősséget. Miként adjak én véleményt, miként tegyek én vádjavaslatot, ha az eset büntetőjogi felismerésében magam se vagyok biztos?

Ujra kezdtem a vizsgálatot. Magam mentem ki a hely szinére, magam vezettem a vizsgálat minden munkáját. Elvégre meg kellett győződnöm, hogy az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok a valódiak.

Nem volt más kilábolás, félre kellett dobnom az orvosi munkát.

De ez se ment hamarosan. Magamhoz kértem a tiszti főorvost s közöltem vele a vizsgálat eredményét s nyomatékosan kifejtettem előtte, hogy lényeges dolgokban kétségtelenül tévedt.

Nem fogadta el, sőt bizonykodott velem szemben s az orvosi tudomány tantételeivel s műszavaival árasztott el.

Hogy az esetet miként fogjam fel: erre nézve nem hatott rám érvelése. De arra igen is rájöttem, hogy vagy az orvosi tudomány hézagos, vagy az ő tudása csonka, vagy elméjének ereje, ugynevezett tehetsége nem elég nagy arra, hogy az orvosi tudományt egyes esetek megfigyelésében tökéletesen képes legyen alkalmazni.

És rájöttem arra, hogy nagyon sok orvostani tünet megfigyelésére s felismerésére az orvosi tudományban járatlan elme is képes annyira, mint bármily orvos, ha az az elme egyébként mivelt, jól képződött, a természet jelenségeinek megfigyelésében gondos és szivós s ekként itélő ereje egészségesen fejlődött.

Az angol birói gyakorlatban alapelvvé vált ez a nézet.

Ez időtől kezdve minden fontosabb esetben különös gonddal vigyáztam arra: miként készülnek az orvosi leletek és főorvosi vélemények. S minden büntetőjogi esetben, akár nagyobb, akár kisebb fontosságu volt, pontosan összemértem az orvosi munkálat adatait a vizsgálat folyamán megszerzett egyéb tárgyi adatokkal, tünetekkel és bizonyitékokkal.

Ime, ez volt oka, miért nem volt idegen agyam előtt a törvényszéki gyakorlati orvostan fogalmainak nagy tömege. Csakhogy husz év óta már törvényhozó voltam s politikai napi iró. Agyam tehát husz év óta más tárgyu, más irányu, más természetü munkára volt begyakorolva. Czélszerü volt tehát a nagy per keretébe szorult orvostani gyakorlati fogalmakra ujolag begyakorolnom.

Könyvek utján erre nem lett volna időm. A társalgás utját választottam. S rövid idő alatt meglehetős sikerre jutottam.

Volt a budapesti egyetemen egy nagyhirü tanár: Kovács József. A gyakorlati sebészetnek volt nyilvános rendes tanára. Egyes sebészeti műveletekben csodálatos gyorsasággal, biztonsággal és sikerrel dolgozott. Éles figyeléséről, a bajnak biztos felismeréséről, bátorságáról s megfelelő testi erejéről ismerték nemcsak itthon, hanem Magyarország határain kívül is. Némely sebészeti szerszámot nagy gyakorlati haszonnal alakitott át. Voltak hozzáértő szakemberek, a kik abban az erős meggyőződésben éltek, hogy néhány sebészeti beavatkozást biztosabban tudott végezni, mint a világhirü Nelaton vagy Billroth.