Part 8

Először is bebizonyitotta, hogy ő balkézre kocsis, nem jobb kézre. Tehát az éppen lehetetlen, hogy az ülésben ő ült volna jobb felől s Grósz ült volna balfelől. A vizsgálóbiró az ő nyers tapasztalatlanságával gorombán akarta elütni ezt a kicsi dolgot. De az eszlári előljárók lóval bánó gazdaemberek s kinevették a vizsgálóbirót. Igazat adtak a zsidónak. A hogy a balkéz, balláb sohase lehet jobbkéz, jobbláb: épp ugy nem lehet az, hogy a balkézre hajtó, ha ketten vannak az ülésben, a jobb oldalon üljön. Megbolondulna különben az ostor is, a gyeplő is, a ló is.

A legmulatságosabb mégis az volt, hogy a lótoló bebizonyitotta, hogy ő nem egy halott lányt, hanem három eleven zsidó asszonyt vitt akkor fuvarba, ugymint: Veiszsteinnét, Jungernét és Sarfnénak az édes anyját. Hivatkozott Gerjákné és Nagy Istvánné keresztyén asszonyokra, a kik látták, a mikor a három asszonynyal elindult Nyiregyházára és hivatkozott az éjjeli őrökre, a kik látták, mikor hajnalban velük hazaérkezett.

Smilovicsot hát hiába tanitották be Grósz és Klein ellen. Olyan tisztára hozták ezek a maguk dolgát, mint a napfény.

De hát mai napság, a mikor husz esztendő telt el az eset óta, mindenkiben önkéntelenül az a kérdés támad: vajjon miért kellett a vizsgálatnak a kétkerekü és négykerekü szekér s a sárga és fekete ló kérdésével annyit bajlódni, mielőtt tisztába hozta volna, hogy Grósz és Klein hol vette a holttestet?

Hiszen az első kérdés, a főkérdés, sőt az egyetlen kérdés végre is abból áll, hogy ha az a két zsidó csakugyan holttestet szállitott, hol vette azt? Honnan keritette? Mikor, miként, ki által szerezte?

Faluhelyen holttestet észrevétlenül szerezni majdnem lehetetlen. Holmi szegény embernek éppen lehetetlen. Nagy városokban gazdag emberek nagy pénzzel s különös ügyességgel és szerencsével nagy ritkán talán szerezhetnek. Kórházakból, tantermekből, halottnéző helyekről, temetőbeli halottasházakból talán szerezhetnek. Nagy koczkázattal s az illető őrök és kezelő személyek megvesztegetésével. Képzelődő regényirók, régi idők mesemondói beszélnek efféle esetekről. De hogy tiszaparti magyar faluban két koldus zsidó észrevétlenül jusson holttesthez: nagy dolog ez még futó ötletnek is.

Izgatott időkben gyanakvó lelkek nyavalyás képzelődése szörnyü képtelenségeket tud elgondolni. A titkos tanács sugalmazására akkor egész részletességgel tudtak beszélni arról, hogy a lembergi valamelyik kórházból miként sikkasztották el egy borotvált-testü zsidó asszony tetemét; miként szállitották Máramaros-Szigetre; miként gondoskodtak arról Fógel Amsel és Mendelovics Niszen; hogy kerülhetett az Tisza-Eszlárra Grósz és Klein kezébe; miként utazgattak ezek a tetemmel napokon s éjszakákon át a Tisza partján; miként vártak véletlenül jövő tutajosokra: Smilovicsra és Herskóra, s miként adták ezek a tetemet át Csepkanicsnak és Matejnek, a két orosz tutajosnak. Oly ostoba, oly esztelen, oly durva meseszövet! Mintha két-károm teljesen megbizható eszes ember ezt a tetemszállitást nem százszor jobban és biztosabban végre tudta volna hajtani, mint husz-harmincz ismeretlen koldus zsidó és megbizhatlan tutajos! Mintha bármi elképzelhető ok lehetett volna arra, hogy a holttestet először leszállitsák Máramaros-Szigetről Tisza-Eszlárra, onnan meztelenen fakó szekéren ujra fölszállitsák Tisza-Szent-Mártonba, hogy onnan megint leszállitsák Tisza-Dadáig. S aztán ebben a hetekre terjedő egész bolond utazgatásban a millió szemü társadalom sehol se vegyen észre semmit s a vizsgálóbiró mégis kipuhatoljon mindent, de ő se Nyiregyházán törvényes kihallgatások rendén, hanem Tisza-Lökön a csendbiztossal és a panduroknak segitségével.

Ez az egész felfogás és eljárás szomoru világot vet a vizsgálóbirónak s titkos tanácsosainak nemcsak elmebeli állapotára, de erkölcsi felfogására is.

A száz meg száz ivnyi vizsgálati irathalmazban egy betü se fordul elő arra nézve, hogy Grósz és Klein miként juthattak a holttesthez. Minden irás csak arra tör, hogy a holttestet ők szállitották. Pedig hát addig csakugyan nem szállithatták, mig valahogy hozzá nem jutottak.

Egyébiránt nem terhelte őket semmi. Különös szerencsével háritottak el magukról minden gyanut. Semmiféle házkutatás se deritett ki semmit. Ilyen nagy dolgot jelentékeny haszon nélkül nem végez senki. A két zsidó minden pénze alig volt több néhány fillérnél. De azért elzárták őket szigoruan.

S a mit Grósz előre megmondott: szórul szóra bekövetkezett. Koldussá lett mind a két család. Grósz felesége hat kis gyermekével együtt falusi kéregetésből tengette életét mindaddig, mig csak férje ki nem szabadult.

– Térjünk azonban egyéb furcsaságra.

II.

(Tóth Borcsa testét, mikor aludt, megméri két zsidó. – A vizsgálóbiró napokig vizsgálja az esetet. – Kisül, hogy az egész dolgot ugy álmodta Tóth Borcsa.)

Junius végén s junius elején a tisza-dadai holttest felbukkanása után sajátságos hir kezdett szállingózni Eszláron. A hir azt mondta, hogy a zsidók éjjel egy keresztyén leány holttestét, mig ez aludt, megmérték. Az eszlári öreg biró valahogy tudtára adta ezt a vizsgálóbirónak.

A vizsgálóbiró nagy dolgot látott ebben.

Igaz, hogy a test hosszát megmérni sem nem fájdalmas, se nem veszélyes, se nem tilalmas. A katona ujonczokét mindig megmérik. Most már a rabokét is megmérik. Gyerekek, lányok gyakran mérkőznek egymással. Játékból is, pajzánkodásból, kiváncsiságból is: melyik magasabb a kettő közül?

Nincs benne semmi.

Igaz. De itt keresztyén lány testét zsidók mérték meg és éjjel mérték meg és beleegyezése nélkül mérték meg, mert akkor cselekedték vele, mikor a legédesebb álmát aludta.

Különös! Mit akartak a zsidók? Ok nélkül ezt nem cselekedték. Ki kell puhatolni gondosan az eset körülményeit. Ki tudja, mi sül ki a dologból?

Vizsgálóbiró, alügyész, a vizsgálat egész készsége nekidől a dolognak, a király nevében megindul a gépezet, az állam erői egy pontra irányozvák; készülnek az idézések, kihallgatások, végére mehetetlen jegyzőkönyvek. Mivelhogy megmérték egy leánynak a teste hosszát. Igaz, hogy a hajaszála se görbült meg bele. Sőt nem is tudta, mert a legjobb alvásban volt, a mig mérték és még csak kis ujjal se nyultak hozzá. De ez mindegy. A zsidók fondorkodása ez a mérés, a titkot föl kell deriteni. Az is igaz, hogy harmincz-negyven ember szenved a börtönben. És a vizsgálat napokig eltarthat s az alatt az a sok ember ok nélkül szenved. Azok ügyét elővenni mégis fontosabb dolog lenne. Lélekre és igazságra is kellene adni valamit.

Mindegy, a leánymérés dolga a legelső.

A leány neve Tóth Borcsa, 16 éves, református vallásu, eszlári származásu, szolgáló lány.

Van Tisza-Eszlár-Ófaluban egy zsidó kiskocsmáros, a neve Römer Jakab, ennél szolgál.

A leány korán kel, tehát korán is fekszik. A mint vacsoráját megeszi s elmosogat: nyomban lefekszik s a mint fejét lehajtja, tüstént elalszik s alszik mélyen, mint a kősó. Ágya a pitvarban van nyáron át kemény nyoszolyán. Az utczáról is látni, lehet, kivált holdvilágos éjjelen.

Az eset junius 23-án történt éjszaka. Ő aludt nyugodtan. Odalopódzkodott ágyához gazdája, Römer Jakab s egy másik zsidó, Klein Ignácz nevü, elővettek egy hüvelykmérő szalagot s a mint ott kinyujtózva feküdt: megmérték a feje tetejétől a talpáig. Ő ugyan nem tudja, nem látta, mert aludt, hanem Szalkai Eszter ismerőse jól látta, ez beszélte neki is. Mióta a tiszadadai holttest előkerült: azóta különben is fél a zsidóktól. Az eset után nem is mert otthon hálni, hanem átment Szakolczai Zsófiékhoz. Ott hált. Nem tudja, hogy vele mit akartak a zsidók. Sok zsidó jár gazdájához éjszakánkint s ott a maguk nyelvén tanácskoznak, de ő nem érti beszédüket. Elbeszélte az esetet Oláh Zsuzsinak is, sőt azt is elbeszélte, hogy a zsidók böléndeklevelet gyüjtenek. Azt se tudja: mirevaló.

A mit a képzelgő és álmodozó gyereklányka nem tudott: tudnia kell azt a vizsgálóbirónak. Az a mérés sulyos terveket árul el.

Junius 23-án ugyanis a szakértő orvosok észleléséből bizonyossá lett, hogy a dadai holttest nem Solymosi Eszter holtteste. A zsidók fondorkodása s áltetemszállitása tehát nem sikerült. Uj kisérletet kell tenni. Uj holttestet kell orozni s a Tiszába bocsátani. Azért mérték meg Tóth Borcsa testét, vajjon ő alkalmas lenne-e? Az eltünt lányka ruhája testére illenék-e? A böléndeklevél is alkalmas arra, hogy annak főzete kioltsa az életet.

Ime a zsidóüldöző hirlapok meséje. Ezért fontos a mérés. Ezért kell azt gondosan megvizsgálni.

A vizsgálóbiró nyomoz mindent s megidéz és kihallgat mindenkit. Römer Jakab és Klein Ignácz semmit sem tudnak az egészről. Eszük ágában sem volt a Borcsa testét méregetni. Szalkai Eszter is kijelenti, hogy ő bizony nem látta a mérést, csak azt látta hogy a két zsidó ott áll s ott beszélget a Borcsa fekvőhelye közelében. Szakolczai Zsófi is kijelenti, hogy ő hozzájuk ugyan el nem járt hálni a Borcsa.

Utoljára is az sült ki, hogy a Borcsa lány csak ugy álmodta az egészet.

S a mig a vizsgálóbiró bölcsesége mind a két szemére vakon a Borcsa lánynak bolondos gyermekálmai után hiába futkosott, addig a vizsgálat a főuton csakugyan nem mozdulhatott előre s a tömérdek elzárt szegény ember hiába esenkedett igazságért.

A világ néha csakugyan bolond!

III.

(Orvok éjjel sirt bontanak. – A dombrádi elveszett lány. – Rosenberg Herman Eszterkutató buzgalma. – Hosszu fogsága.)

Keresték azonban az eltünt lánykát zsidók és keresztyének egyaránt. Keresték égen, földön s föld alatt s a Tisza árjaiban is. Keresték utálatos vakmerőséggel is.

A csonka-fűzesi holttest hivatalos és nem hivatalos vizsgálói csakhamar világgá kürtölték, hogy a tetem nem az eltünt lánykáé, hogy az egy idegen ismeretlen zsidónő teteme s hogy azt a biróság félrevezetésére a furfangos zsidók csempészték a Tiszába.

De honnan csempészték?

A hol eltünt lányról, vérvádról, ismeretlen holtakról, Tisza-hozta tetemről, messze földről jött orosz tutajosokról van szó: ott a köznép képzeletének minden hurja erősen feszül s ábrándok, sejtelmek, álmok és látások gyötrik a lelkeket.

A holttestet bizonyára nem messze földről hozták. Ez volt az emberek első gondolata. A titkos tanács Herskó és Smilovics meséit az első napokban még ki nem tudta gondolni. Sokkal természetesebbnek gondolták, hogy a holttestet közelből szerezték valahonnan.

De hát honnan szerezhették volna, ha nem a zsidó temetőből? A zsidó asszonyt csak zsidó temetőben lehet találni.

A junius 24-ike és 25-ike közti éjszaka csöndes, méla éjszaka volt Tisza-Eszláron. A hold kevéssé világitott, de az ég csillagos volt. Nagyvárosi ember vaksötétségnek tarthatta volna az éjszaka homályát, de a mezei ember szeme élesebb, jobban megszokta a sötétséget, jobban lát éjjel a szabadban.

A zsidó temetőt ezen az éjszakán megbolygatták. Rideg lelkü vakmerő emberek felbontottak egy sirt. A legujabb sirt bontották föl. Szentül hitték, hogy onnan került Csonka-Fűzes alatt a Tiszába a női tetem.

A temetőt faluhelyen éjszakánként senki se őrzi. Halottaikat nem féltik az emberek. Mélyen vannak a föld alatt, nehéz volna az orvoknak odajutni. S miért is jutnának oda? A halottnak nincsen ára. A halottat nem lehet használni semmire. S aztán a halotton a felbomlás törvényei uralkodnak. Az enyészet dolgozik a sirnak mélyén. S az enyészet alakja a bomló holttesten rideg, kietlen, visszariasztó, irtózat keltő. A sirnak dohától, a koporsónak férgeitől mindenki fél. Miért őriznék hát éjszakánként a temetőt? Őrzi azt a vallásos érzés is, az érző lelkek andalgó kegyelete is. Szegény halott, hadd pihenjen. Örök nyugodalmát hadd ne bántsa senki. Üdvösségkereső lelke hadd szálljon békén az örökkévaló biróság itélőszéke elé.

Igy érez a nép s ezért nem is bántja a halottakat.

Csakhogy a felekezeti gyülölség se a holtat, se az elevent nem kiméli.

De azért hiába turta föl a sirnak gödrét. Nem találta üresnek. Szüszmann Jakabnak junius 3-án halt meg Samu nevü négy éves fiacskája, a kit 4-én temettek el abba a sirba. Ott találták durva szövetbe burkolt porladó tetemét. Fölvették, megnézték s aztán arczczal a föld felé forditva, a gödör fenekére visszafektették. Immel-ámmal néhány maroknyi porondot szórtak föléje. Ugy találták meg reggel a felbontott sirt.

Bizony ez utálatos cselekedet volt. És bűnös is. A törvény szigoruan bünteti azt, a ki a sirokat háborgatja. A vizsgálóbiró bizonyára gyorsan, ügyesen s erélyesen fogta a dolgot s nyomban kipuhatolta s a törvény elé állitotta a tetteseket.

Dehogy állitotta. Eszébe se jutott a vizsgálat. Nem is szánhatott időt hozzá. A Borcsa lány kusza álmait kellett neki megfejteni. Ugy kivánván a jogrend, köznyugalom és az igazság.

* * *

Egy-két nap mulva Dombrádon tünt el egy serdülő lányka. Vajda József dombrádi lakosnak Mária nevü lánya veszett el. Tizenhárom éves és három hónapos életkoru, középmagasságu, zömök termetü s korához képest jól fejlett lány volt. A szolgabiró, mikor erről értesiti a vizsgálóbirót, leirja az eltünt lányka ruháját is. A körülmények szerint teljesen valószinü, hogy a lányka a Tiszába ugrott. Vajjon nem ez-e a csonkafűzesi holttest?

Bizony nem.

A vizsgálóbiró feje már ekkor a Herskó–Smilovics-féle mesékkel volt tele s azért nem is ügyelt e kérdés földeritésére. Jól cselekedte. Ez a lányka más ruhában tünt el, mint Solymosi Eszter. A csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter ruhája volt. S aztán a dombrádi lányka holtteste sehogy se lehetett oly előre fejlődött feloszlásban, mint a csonkafűzesi holttest.

* * *

Kegyetlenül megjárta az eltünt lányka keresésével Rózenberg Herman.

Eszlári zsidó, Ó-Faluban lakik, 38 éves, szatócs, feleséges, gyerekes ember, a végzetes zsidó husvét napján a pályázó metszőket jólelküen meg is vendégelte, nála szolgált Solymosi Zsófia, az eltünt lányka testvérje.

Ő a világért se hitte, hogy Eszter elveszett, meghalt volna. Egyetlen eszlári zsidó se hitte azt. Valamennyi bizton reménylette, hogy a lányka egyszer csak előkerül s erőben, egészségben hazatér. Volt ugyanis némi gyanujuk, hogy a lánykát az eszlári urak valamelyike tüntette el, hogy a zsidókat kelepczébe hajtsa, de hát arra számitottak, hogy ez nem egyéb, mint kegyetlen és ostoba tréfa, melynek igy vagy amugy csakhamar vége szakad.

A ki zsidó: az is csak olyan képzelődő, mint a ki nem zsidó. Az ő agyafurt elméje is csak ugy keresi a titok nyitját, mint bárki másé.

Lichtmann Jakab junius 10-ike körül valami levelet kapott valahonnan, hogy Zemplén vármegye felső részén Sztropkó vidékén Mergiskán nevü faluban a papnál van egy szolgáló, egészen magyar lány, hasonlit Solymosi Eszterhez. Az egész vidék lakossága tót vagy orosz. A köznép ott nem beszél magyarul, miként kerülhet tehát oda magyar lány? Nagy dolog ez. Meg kell azt a lányt vizsgálni.

Rózenberg ismerte Esztert, mert ennek nénje, Zsófi, nála volt szolgáló. A két testvért tehát többször látta. Lichtmann mindjárt felszólitotta Rózenberget, menjen Mergiskánba.

Ment. Tokajban az ottani zsidóktól kapott utiköltséget s elindult a hosszu útra. Bodrog-Keresztur, Homonna és Sztropkó felé ment, odaért Mergiskánba, megnézte a lányt; látta, hogy az nem Solymosi Eszter s nyomban visszafordult. Varannón, Őrmezőn s Tokajon át jött haza.

Ugy látszik, Lichtmann Jakabtól ő is megtanulta már az alibi megjegyzésének fontosságát. El tudta utját s napjait beszélni részletesen.

Mind nem segitett ő rajta.

A mint hazajött, eljárt neki a szája a keresztyének előtt is. Elmondta, hogy a zsidók ártatlanok, keresztyén szüz vérét nem ontják, az Isten meg is segiti őket, az eltünt lányka előbb vagy utóbb élve vagy halva előkerül.

Igaz: valami nagy bűnt ebben a beszédben fölfedezni nem lehet.

Azonban a vizsgálóbiró három tanura is akadt Rózenberg ellen. Hegedüs József, Kovács János és Varga Zsuzsánna volt a három tanu. Ezek vallomása szerint ő azt mondta volna, hogy az eltünt lányka élve vagy halva három nap alatt okvetlenül előkerül.

S ime előkerült.

Ő ezt Mergiskánból hazajövet után junius 16-án beszélte s ime junius 18-án a csonka-fűzesi holttest Eszter ruhájában felbukkant.

A dolog teljesen világos.

Ő járt messze földre Eszter után. Ő mondta meg előre: mikor jön elő az eleven, vagy a holt lányka. Elő is jött a mondott időben. Tehát szent, hogy az áltetem szerzésében, a holttest csempészésében bűnös.

Rögtön viszgálat alá helyezték, bezárását elrendelték s a nyiregyházi börtönbe elhurczolták.

Ott meg ujabb balsors érte. Smilovics irt és csempészett át hozzá a maga börtönéből egy levelet, hogy miért tagad, miért hátráltatja tagadásával az ügy befejeztét, miért nem vallja be a csonka-fűzesi álholttest csempészését, hiszen a zsidók is bevallották már, Herskó egyenesen megmondott mindent, Rózenberg makacssága az oka, hogy annyi zsidó oly régóta szenved.

Nyavalyás Rózenberg! Most már igazán nem tudta, hogyan meneküljön a sok gyanu alól. Most már maguk a zsidók is azt hiszik, hogy ő csempészte az áltetemet. Hiába adta át a levelet a börtön-őrmesternek, hiába jelentette fel a fogházi rend megbontása miatt Smilovicsot s levélhordóját, hiába kapálódzott a vádak ellen: ülnie kellett egész esztendőn át.

Pedig a napfény világosságával bizonyitotta be alibijét. Ő Herskóval, Smilovicscsal és a tutajosokkal Szentmártonnál és Tárkánynál nem találkozott, mert ő akkor még otthon volt Eszláron; – de Grósznak és Kleinnak se adhatta át junius 9-én a holttestet, mert hiszen ő csak 12-én indult el Sztropkóra azért a holttestért, melyet rá akarnak tukmálni.

IV.

(Mi a véletlen? – A tisza-löki vizi holttest. – A biró és szakértő tévedései. – A csongrádi vizi holttest, a kinek nincs feje. – A hirlapok kimondják: ez a Solymosi Eszter. – Egy tokaji lakosnak elszökik a szolgálója. – Az eszlári zsidópap virágoskertje. – Az abauji zsidók szövetsége holttestet szerezni. – A hernád-németi titok.)

A véletlen nagy ur. Ez igazán az uraknak ura. És csodálatos lángelme, melynek titkaiba a korlátolt emberi elmének előre betekinteni nem lehet. Gazdagabb, tevékenyebb, találékonyabb, mint a tudósok, költők, művészek lángelméje, a mely pedig besugározza a világot, az elmult ezredek homályát s még a messze jövendőt is.

A természet törvényei millió irányban működnek szakadatlanul s milliószor találkoznak, ütköznek össze s vágják keresztül egymást minden szempillantás alatt. S a szakadatlan működés s a milliónyi találkozás és ütközés a tünetek megszámlálhatlan raját állitja elénk. A tünetek kis részét előre is sejtjük, legnagyobb részét nem is sejtjük, föl se ismerjük, meg se figyeljük. Ezek a véletlenek.

Az emberi lélek kicsinysége, könnyelmüsége, tudatlansága, hivalkodása s rossz ösztöne is a természeti törvények összeütközésének egyik tünete. Ha már most a silány lélek hatalomhoz jut, ha neki uralkodni, kormányozni, itélni kell, ha az emberek lelkébe s a tünetek titkaiba kell benéznie, hogy az igazságot megkeresse s annak győzelmét biztositsa: mit csinál, mire jut, minő sikert mutat?

Nevetséges és szomoru, mert buta és erőszakos minden dolga. Annál nevetségesebb és szomorubb, minél nagyobb buzgalom és tevékenység nyilvánul működésében. S ha az esetlegek csodálatos találkozásaira, ha nem mindennapi tünetekre, ha a nagy véletlenekre bukkan: akkor éppen megszünik tájékozottságának minden biztossága. Csak elfogultsága, vagy ösztöne, hatalmaskodó vágya erősödik. Kivált, ha környezetében támogatást, a tömegek felfogásában biztatást, a felizgatott szenvedélyek rokonszenvében dicsőséget talál. Gyönge uralkodók, hiu kormányzók s elfogult birák kezén ilyenkor sorvadoz a jóllét s vérzik el az igazság.

Talán sohase volt erre kiválóbb példa, mint a nagy per. S ezért érdekes ennek többé vagy kevésbbé minden részlete. S azért kell fölemlitenem a tisza-löki holttest történetét is.

Április 28-ikán, a mikor még az eszlári zsidók ellen meg se indult a vérvád vizsgálata, egy női hulla bukkant föl a tisza-löki parton a Tiszában s éppen ugy a parthoz ütődött s éppen ugy állott meg ott, mint a hogy a tutajosok a csonkafűzesi holttestről beszélik.

Kimegy a helyszinére a szolgabiró, ifjabb Zoltán István s kiviszi magával Kiss Jenő orvostudort s járási orvost, mint hivatalos szakértőt. Ugyanazt, a ki a csonkafűzesi holttestet is vizsgálta.

A szakértő jól megnézi a holttestet. Bőre elszinesedett, arcza duzzadt, bőre fölülete foszladozó, haja egészen hiányzik, miként a csonkafűzesi holttestnél is hiányzott.

Előszámlálja ruháját is.

Kékszinü cselédvászon ruhája van. Ujjasán lapos, kerek csontgombok. Nyakán fekete apró gránátgyöngyfűzér. Jobbkeze névtelen ujján sárgagyürü. Lábán fehér harisnya s rongyos czipő.

Életkora: körülbelül 15 év.

A vizben körülbelül három hét óta lehetett.

Igy mondja a szakértő. Ugyanaz, a ki a csonkafűzesi holttestnek is szakértője.

Érdekes dolgok sülnek ki ebből. Nyájas olvasóim nagy része nem is sejtheti előre.

Egy hónap mulva, május 30-án már folyik a vérvád. Az eszlári zsidók már ott gunnyasztanak a börtön fenekén. Bary vizsgálóbiró e napra tüzi ki a holttest kiásását s ujra való megvizsgálását. Kirendeli szakértőkül Kiss Jenő s dr. Horváth László orvosokat, a kik a csonkafűzesi holttestnél is szakértők lettek és Csurgay H. József orvostudort, vidékbeli községi orvost.

A vérvád indokából történik a kiásás és uj vizsgálat, tehát a bebörtönzött zsidók bőrére folyik az eljárás. Ezek védője, Heumann Ignácz folyamodik, hogy ő is jelen lehessen a szemlénél s hogy a törvényszék orvosa, Flegman Miksa orvostudor is idéztessék oda.

Elutasitják kereken. Igaz, hogy a törvények szerint föltétlen joga van hozzá. De az mindegy. Zsidók a vádlottak, tehát a vizsgálóbiró szerint az ő hivatalos eljárásába zsidó ügyvéd és orvos, habár a törvényszék tekintélyes orvosa is, bele ne tekinthessen. Ha nem tetszik neki az elutasitás, adjon be panaszt a felsőbb birósághoz, de ő nyomban teljesiti a kiásást és birói szemlét.

Igy is lett. Mire a vádlottak a budapesti királyi tábla, mint főtörvényszék utján jogukhoz jutottak volna, akkorra az ujra kiásott, földarabolt s megint eltemetett holttest régen enyészetnek indul s talán ujra föl is támad.

Megtartják hát a birói szemlét.

Először is tisztába kell hozni, vajjon a sirt és a benne fekvő tetemet ápril 28-ika óta nem háboritották-e meg? Három kifogástalan tanu akad. Czitrom Ábrahám, Weiszhauz Sámuel és Fógel Izrael tisza-löki lakosok eskü alatt bizonyitják, hogy a sir és a tetem érintetlen.

Azután az eltünt lányka rokonai és jó ismerősei megszemlélik a tetemet: vajjon nem Solymosi Eszter-e? Az anya Solymosi Jánosné, továbbá Eszter nénje Zsófia, azután Solymosi Gáborné, Gyányi Gábor és felesége határozottan kijelentik, hogy a holttetem nem Eszteré. Más a növése, termete, foga, ruházata.

Igazuk van.

Végül föl kell ismerni a halottat. Vajjon ki volt hát, a mig élt?

Kihallgatják Braun Sámuelné tokaji lakost. Az ő lánya veszett el, a 18 éves Braun Amália. Azután kihallgatják Braun Jozefát, az ő testvéröcscse volt az eltünt Amália s kihallgatják férjét is, Jatzinger József szobafestőt, az eltünt lányka sógorát.

Mind a három tökéletesen fölismeri az eltünt Braun Amáliát. Ruhája különösen bizonyos. Egy kelméből való édes anyjáéval. Kérik is maguknak a gránátgyöngyöt és a sárgagyürüt.

A lányka eltünése igy történt: a lányka anyjával lakott Tokajban, január 5-én vagy 6-án a Tisza jegére ment valamiért, a jég leszakadt alatta, a jég alá merült s a viz elsodorta; – ápril 28-án, tehát 112 nap mulva a viz Tisza-Löknél kivetette s a parthoz sodorta.

Ezzel bevégezték a vizsgálatot. Helyesen, alaposan, igazságosan.

S most lehető röviden hasonlitsuk össze a két eljárást. A csonkafűzesit s a tiszalökit.

Mind a kettőnél ugyanaz volt a vizsgálóbiró: Bary József, és a vezető szakértő orvos: Kiss Jenő.

A tisza löki holttestet nem fosztották meg ruházatától s nem lökték meztelenen az emberek elé, mert hiszen meztelenen nem lehetett volna fölismerni. – Ellenben a csonkafűzesi holttestről lehuztak minden ruhát s meztelen mutatták meg a tanuknak, hogy valamikép föl ne ismerhessék.