Part 7

Funták nézete az volt, hogy dijkötvényt kell szereznünk s abban a munkabért, az ügyvédi tiszteletdijat megfelelő összegben meg kell állapitani. Nagy koczkázat elé megyünk. Ő ugyan nem kételkedik abban, hogy költségünket és fáradságunkat megtéritik, de ha a veszély elmulik, az emberek gyakran szükkeblüek s a végzett munka igazi becsét akkor már nem igen látják meg.

A szerep a nagyközönség felizgatott indulata miatt gyülöletes. Mig a nagy per tart, addig egyéb ügyvédi munkát alig végezhetünk. Pedig eltarthat egész éven át s tovább is. Ha bevégződik, a keresztyének nem hozzák hozzánk azontul az ügyvédi megbizásokat, a miért érzületük ellenére a zsidókat megvédelmeztük. De a zsidók se hozzák, mert gyakorlati gondolkozásu emberek s belátják, hogy a mi kezünkben ezentul sokkal nehezebben megy ügyük sikerre, mert a biróság tagjai közt is sokan vannak, kiknek gondolkozásában a felekezeti gyülölség többé-kevésbbé meggyökeredzett s a miatt boszusak ránk.

Igy indokolta nézetét.

Horánszky felfogása teljesen megegyezett az enyémmel.

Az ügy szerintünk nem közönséges ügyvédi feladat s ilyennek az ügyvédi tiszteletdij kérdésében se tekinthetjük. Sulyos politikai okok szólnak a mellett, hogy a védelemre vállalkozzunk, ha tehát egyéni helyzetünk a vállalkozást megengedi: tisztünket még akkor is teljesitenünk kell, ha a nagy per egészen igénybeveszi is időnket és munkánkat s ha mindent saját költségünkön kell is végeznünk. Tehetjük azt, hogy a védői tisztet nem fogadjuk el: erre is lehet elég okunk. De hogy elfogadjuk-e vagy se: e kérdésnél a tiszteletdijra gondolni se szabad.

Horánszky szavaihoz én hozzátettem, hogy nekem különben se szokásom ügyvédi dijkötvényt elfogadni. Ha irodám vezetői néha megállapodtak is előre valami dijban: ezt ellenemre s tudtomon kivül tehették, de bizonyos, hogy életemben sohasem érvényesitettem semmiféle dijkötvényt vagy előzetes megállapodást. Hiszen az ügyvéd nagy esetekben sohase tudja előre, mennyi és mily természetü munka vár rá. A vérvád nagy perében erről sejtelmünk se lehet, tehát a dijkötvénynek tárgyát se ismerjük. Olyan dijat pedig, melyet megfelelő munkával meg nem érdemeltünk, ugy sem fogadhatnánk el senkitől semmi czimen.

Funták is nemes gondolkozásu férfiu volt, de másként fogta föl a világot. De azért nem erőltette a kérdést, sőt kedélyesen kinevetett gondolkozásunkért, a mikor pedig abban utóbb ő is megnyugodott. Azonban e szavakkal végezte vitáját:

– A világ mégis rajtunk köszörüli nyelvét, a mig élünk. S ha valamikor nyakunkban koldustarisznyával bolyonganánk az emberek között, még akkor is ujjal mutatnának ránk: ime az álnokok, megfizették őket a zsidók; ime koldustarisznyát akasztanak nyakukba, pedig egy milliójuk van a tarisznyában!

Soha többé a dijazás kérdése köztünk föl nem merült s megbizóinkkal szemben se volt róla szó soha.

Nem hivalkodás vezeti tollamat, a mikor ezeket közlöm. A kornak s az embereknek jelleméhez tartozik ez is s kötelesség hű képet rajzolni mindenről.

Egyébiránt szerény, de tisztes dijazásban mégis volt részünk. A munka végére tartozik erről beszámolnom.

A fogságban levő vádlottak családját Heumann Ignácz értesitette, hogy hajlandók vagyunk védelmükre vállalkozni, ha ők erre fölkérnek s megbiznak bennünket s ekként törvényes alakot nyer tisztünk.

A vizsgálóbiró julius 1-én hallgatta meg a vádlottakat s jegyzőkönyveket vett föl nyilatkozatukról. Engem Sarf József a zsidó templomszolga bizott meg és felesége Müller Léni s végül Bukszbaum Ábrahám, a galicziai metsző.

Horánszky Nándort hat eszlári lakos vádlott bizta meg, ugymint: Junger Adolf, Braun Ábrahám, Veiszstein Lázár, Lusztig Sámuel, Taub Emánuel és Rózenberg Hermann.

Funták Sándort két pályázó metsző bizta meg: Svarcz Salamon és Braun Leopold.

Igy értesitett bennünket a vizsgálóbiró.

Egyelőre nem volt semmi tennivalónk. Julius közepén együtt elmentünk Nyiregyházára s Heumann védőtársunknál s a törvényszék elnökénél jelentkeztünk. Most már nem emlékszem biztosan, hogy védetteinket személyesen láthattuk-e, vagy csak a vizsgálóbiró utján levélben értesitettük őket.

Az ország zsidó lakosaira megnyugtató hatása lett a hirnek, hogy a védelemre vállalkoztunk. De az izgató hirlapok annál jobban tüzelték ellenünk a gyülölködő tömegeket. Egyetlen lépést se volt még alkalmunk tenni a vizsgálat érdekében és már többféle cselekményünket szellőztették ama hirlapok hamisan s gyülöletes irányzattal. Kénytelenek voltunk nap-nap után nyilatkozni a sajtóban. Csak rontottuk vele látszólag a helyzetet. Utóbb nem törődtünk a támadásokkal. Az se ért semmit.

Politikai párttá még nem alakult a felekezeti izgatók tábora, de már hatalmas társadalmi rétegek képződtek, melyek a zsidók elleni gyülölet szitásában politikai czélt tüztek maguk elé. E czélra hasznosnak, sőt szükségesnek látták, hogy azokat, a kiket a vérvád terhel, minden áron bűnösnek mondja ki a biróság. Bennünk e czélra jutás akadályait látták s azért ellenünk nyomban heves támadásokat intéztek.

Ha a mai társadalom üldözőbe vesz valakit, ha a vád önmagában is komoly és gyülöletes, s ha az üldözés indulataiban vallásos elfogultság is szerepel, mely képes magával ragadni a tömegeket s végül, ha politikai czélt is kapcsolnak az üldözés sikeréhez: akkor csaknem lehetetlen az üldözöttnek menekülése. Rosszabb a helyzete, mint az elmult századokban, a mikor még nem volt sajtó, nem volt táviró, nem voltak társadalmi betegségekből keletkező pártok s nem voltak többségen alapuló kormányok. Az egyes embernek, a fejedelemnek, a birónak, a kormányzónak zsarnoksága nem oly hatalmas és veszélyes, mint a többségnek vagy éppen a tömegnek zsarnoksága. Az egyes ember érezni, gondolkodni s alkudni tud, de a fölizgatott tömeg nem tud. S nem is akar. Ő csak sikert, kielégitést akar s a kit üldözőbe vesz: azt minden áron el akarja tiporni.

A védők nem áltatták magukat azzal, hogy munkájuk könnyü lesz és hálás. A vád részleteit nem ismerve még, a végső győzelem teljességében se bizhattak egyelőre. Csak fenséges hivatásuk tudata s a férfias kötelességérzet volt meg bennük. Ez volt erősségük.

S ez elég volt egyelőre.

Friedmann Bernát és Székely Miksa védőtársaim csak egy év mulva léptek a védelem küzdő terére. Valódi szerepük a nyilvános tárgyalásnál kezdődik. Ott fogok róluk megemlékezni.

TÜNETEK. KALANDOK. TÉVEDÉSEK.

I.

(Grósz Márton és Klein Ignácz. – Szegény ember alibije. – Grósz és Klein alibije. – A lovak szine magyar nyelven. – A sárga ló meg a fekete ló. – Lichtmann az ügyes.)

Apróságokból áll ez a fejezet. El is maradhatnának, ha a nagy per hű képét nem akarnám egészben az olvasó elé állitani. Az igazság kérdését náluk nélkül is tisztába lehet hozni. De szint és zománczot, fényt és árnyékot nyujtanak a kornak s a szereplőknek alakjához. A tudósnak, a jogásznak, a birónak nincs rájuk szüksége. Az iró azonban nem mellőzheti őket, mint az épitő s az iparos nem mellőzheti műve diszitményeit.

Smilovics azt mondta: két eszlári zsidó szállitotta rongyos fakó szekéren a holttestet Tisza-Szentmárton és Tárkány körül. Rá is mutatott a két eszlári zsidóra. Az egyik volt Grósz Márton, a másik volt Klein Ignácz.

A vizsgálóbirónak kötelessége volt e két zsidót vallatóra fogni.

Grósz Márton tisza-eszlár-ujfalusi lakos, mezei gazda, de csak néhány holdnyi haszonbéres szántóföldön, 45 éves, nős, hat gyermeke van, kissé házsártos természetü, de előélete büntetlen. Összes vagyona némi ingóságból áll. Butor, ágybeli, ruhanemü, gazdasági szerek összes értékét négyszáz koronára becsüli a községi előljáróság.

Smilovics egyenesen szemébe mondta, hogy ő volt az egyik zsidó, a ki a csempészett holttetemet átadta.

Miért tette ezt Smilovics?

Ez a kérdés különösen érdekes, noha nem tudok rá tökéletesen megfelelni.

Az egész holttest-csempészetből természetesen egyetlen szó sem igaz. Maga Smilovics és minden társa csakhamar visszavonta minden vallomását s külső körülményekkel is igazolta, hogy egész vallomása puszta koholmány volt. Erre azonban később terjeszkedem ki.

De bizonyos, hogy volt idő, a mikor Smilovics is, Herskó is bámulatos részletességgel beszéltek a holtestcsempészetről. S bizonyos, hogy akkor meg kellett jelölniök két eszlári zsidót, olyat, mint a ki a tetemet szállitotta.

De hát miért éppen Grószt és Kleint jelölték meg? Hiszen volt Eszláron harmincz-negyven zsidó. Ők nem ismertek közülök egyet se. Épp oly könnyen és véletlenül jelölhettek volna meg más két zsidót is.

Grószra és Kleinra bizonyára neheztelt valaki a titkos tanács tagjai közül, a kik a vizsgálóbiró füleit tele suttogták. S ez a valaki éppen csak ezt a két zsidót akarta kissé sarkantyuja alá venni, kissé megtoporzékoltatni.

S ebben a nagy per sorsára némi szerencse volt, a mint ez utóbb majd kiviláglik.

Junius 11-én vasárnap vették át a holttestet a tutajosok Herskó és Smilovics szerint. Grósz és Klein adta át a holttestet Tárkánynál, tehát Grósznak és Kleinnak junius 11-én Tárkánynál kellett lenni. Minthogy pedig rossz kocsival, rossz lovakkal s rossz utakon jártak s Tárkány Tisza-Eszlártól bármely úton is 50–60, sőt több kilométer távolságra van s a rothadó holttesttel nappal, szabadon nem is lehetett népes helyeken észrevétlen járni: ennélfogva Grósz és Klein már junius 9-én se lehetett Tisza-Eszláron s előbb, mint 12-én este, haza nem érhetett. A két embernek tehát legalább négy napon át junius 9-től 12-ig hazulról távol kellett lenni.

Ez könnyüvé tette Grósz és Klein védekezését. Csak az otthonlétet kellett nekik bebizonyitaniok. Az alibit, miként a jogászok mondják.

Csakhogy szegény embernek, kis embernek, falusi jelentéktelen embernek gyakran igen nehéz, gyakran lehetetlen bebizonyitani, hogy hetek-hónapok, évek előtt melyik napon hol volt, mit csinált, kikkel érintkezett.

Hivatalbeli ember, gyári munkás, heti béres, vasutas, tengeri hajós, irka-firkával foglalkozó könnyebben bizonyithat. Mikor és hol járt, mikor és minő munkát végzett s miféle bért kapott: van nyoma a papiroson.

De a szegény falusi embernek sehol semmi nyoma. Az ő emlékezete csak nagy dologhoz tud kapcsolódni. Tűzveszély, árviz, jégesés, születés, halál, nagy ünnep, betegség, ökre, lova, malacza hullása, szüret, disznótor s egyéb efféle egy időre, néha egész életére leszegezi emlékezetét, de egyéb nem. A minden nap megujuló gondok hihetetlen gyorsasággal törlik el az elmult napok apró eseményeinek képét.

Grósz Mártonnak különös szerencséje volt.

Sógorának, Szüszmannak junius 3-án halt meg egy kis gyermeke s ezt 4-ikén temették el. Grósz Márton az általános szokás ellenére nem vehetett részt a temetés körüli teendőkben, mert 3-án megbetegedett s 4-én ágynak esett.

Arra már minden épelméjü, felnőtt ember emlékezik, hogy néhány hét előtt hány napig volt fekvő-beteg. Junius 4-ike vasárnap volt. Elmondta Grósz, hogy szombatig, 10 éig ágyban feküdt, de ekkor mint vallásos ember, okvetlenül templomba akart menni. Fölkelt tehát s nagy gyöngesége s felesége intései daczára is elindult az isten házába. Hanem bizony nem volt ereje odajutni, megint csak le kellett feküdnie.

Hivatkozott tanuként feleségére, hivatkozott a 72 éves öreg Groszbereg Illésnére, a kik apróra bebizonyitották az e napokon át tartó betegségét. Hivatkozott a 18 éves Gyulay Zsuzsánna s a 16 éves Nagy Borcsa hajadonokra, kik szomszédjainál, Einhorn Józsefnél és Májernál voltak szolgálatban, a kik napokra ugyan biztosan nem emlékezve, azt mégis igazolták, hogy a nyár elején több napon át beteg volt.

Elmondta Grósz, hogy junius 13-án, kedden ujra megkisértette a fölkelést. Valami ügye-baja miatt be akart menni Ó-Faluba a községházához. De ereje elhagyta utközben. Csak Pap József törvénybiró malmáig tudott menni. Szerencséjére szemközt jött egy kocsin Szilvássy Jánosné birtokos urnő, ment volna ki a szőlőjébe s útja az Ujfalun vezetett át. Ez meglátta az erőtlen, vánszorgó embert, fölvette kocsijára s elvitte haza. Az urnővel együtt volt kocsiján cselédje, Hatalovszky Mária is. Mind az urnő, mind cselédje eskü alatt igazolták az esetet.

Ez se volt elég.

Éppen e betegsége alatt kiment hozzá a nyiregyházi törvényszék végrehajtója, hogy valami adósság miatt lovát, szekerét, ágybelijét elharácsolja. A végrehajtóval együtt volt valami irnok, aztán a kisbiró s egy szakértő becsüs. Valamennyi ágyban fekvő betegnek találta Grósz Mártont. Akadt egy tanu, özvegy Pásztor Józsefné, Csuha Mária, ki emlékezett arra, hogy a beteg számára tőle is kértek hasfájás ellen orvosságot.

Hát bizony volt itt alibi elég. Halál, temetés, betegség, birói végrehajtás, elég emlékeztető biztos jelenség. De azért mind nem használt semmit. A birói végrehajtót ki se hallgatta a vizsgálóbiró.

Hanem e helyett Grósz Mártont faggatták, nyaggatták, Tisza-Lökre hurczolták, tyukólba zárták, csendbiztos kezére adták s utóbb is vizsgálati fogság czimén a börtönbe zárták.

Ez julius közepén történt. Bérelt kis gazdaságában már elvégezte az aratást s felesége kint volt a tarlón. Ha őt elzárják: mindene odavesz. Takarodás, cséplés elmarad, hitelezőjével nem végezhet, bérbeadója elveszi lovát, kocsiját, felesége és hat gyereke mehet koldulni.

Panasza nem segitett rajta.

Pedig bizonyos volt, hogy 10-én és 11-én Tisza-Szentmártonban nem szállithatott holttestet s 12-én azt Smilovicsnak és Herskónak át nem adhatta.

Hát Klein Ignácz, a czimbora, miként tudta magát védelmezni?

Ezzel ugyan csuffá lett a vizsgálóbiró minden furfangja és bölcsesége.

Ez 31 éves katonaviselt ember volt. Még a honvédség kötelékébe tartozott s nem ijedt meg hamarosan a maga árnyékától. Smilovics ugyan neki is szemébe mondta, hogy ő adta át a holttestet Tisza-Tárkánynál, de azt a feleletet, a mit erre Kleintől nyert, nem kedves emlékei közt őrzi meg. Ha a vizsgálóbiró, a csendbiztos s Karanczai fogházőr meg nem gátolják: kegyetlenül összemarczangolta volna a vörös szakállu Smilovicsot a szembesitésnél.

Klein szegény ember volt. Összes vagyona nem ért száz koronát. Volt egy kétkerekü hitvány talyigája s egy görhes lova. Ezen járt ki kora reggeltől késő estig a Tisza-Eszlár körüli tanyákra. Szalagot, bábut, gyerekjátékot, szatyingot, filléres gyürüket, csillogó semmiségeket árult s ha ötven-hatvan fillért megkeresett naponként: azt már szerencsének tarthatta. Maga, lova csak úton-útfélen élt ingyen adományból, útszéli zöldségből. Estére kelve hazament hűségesen nejéhez. Néha az éjfél, néha a hajnal vetette haza. Vevőközönsége is csak szegény tanyai cselédségből állott.

Csufneve volt: a lótoló. A rossz, kavicstalan dülőutakon sok kátyu, sok mély homok imitt-amott. Görhes, vén lova meg-megunta a talyigát s akkor megállt a kátyuban vagy a homokban és se jó, se rossz szóra meg nem mozdult a világért sem. Mit tett ilyenkor a szegény zsidó? Leszállt a talyigáról, vállát nekifesszitette a lova farának s elkezdte lovát tolni, taszigálni előre.

Nem kellett több. Valaki meglátta s elhirdette a faluban. Nyomban elnevezték lótolónak. A magyar mezei ember vezeti, szidja, üti lovát, ha nem mozdul, arra is rávetemedik, hogy a kocsit tolja, de arra már nem, hogy a lovát tolja.

Nos hát a lótolóra akarták rábizonyitani, hogy ő szállitotta a holttestet.

Ám a holttestet négykerekü fakó szekérrel s két lóval hurczolták Smilovicsék szerint. De a szegény kis lótoló zsidónak csak kétkerekü talyigája s egyetlen görhes lova volt. Hogy lett hát két kerékből négy s az egy lóból kettő? Valaki bizonyára kocsit, lovat adott neki a vállalathoz.

De ki lehetett az?

Klein Ignácz, a lótoló, azt állitotta, hogy ő egész napokon és éjjeleken át az egész nyáron soha se volt távol. Hivatkozott feleségére, a szomszédokra s a vele egy házban lakókra. Tegyenek tanuságot mellette.

Feleségére nem adtak semmit. Felesége is volt, zsidó is volt, tanuságának nem volt nyomatéka.

Szomszédjai voltak: Csuha Ferenczné, született Mocsár Mária, azután Kovács Józsefné, született Farkas Zsófia, Cseres Andrásné, született Bodnár Mária és Nagy István. Szegény emberek, szegény asszonyok, Kleinék jó ismerősei, naponként átjártak egymáshoz csevegni s egyet-mást kölcsönkérni.

Mindezek semmit sem tudtak arról, hogy a lótoló egy vagy két egész napon s éjszakákon távol lett volna a háztól.

Csuha Ferencz azonban mégis tudott valamit. Ez is szegény zsöllér ember volt, mint Klein és pedig házatlan zsöllér. 1882-ik évi ápril 24-én. Szent György napkor ugyanabban a házban fogadott bérelt lakást, a melyben Kleinék laktak. Lakásuk egy pitvarra nyilt, egymás mellett volt, Csuha mindent tudhatott.

Azt mondta: a lótoló az egész nyáron át csak három izben volt távol s mindig két napon s két éjszakán át. Egy izben, bizonyosan tudja, hogy Nyiregyházán járt, de hogy két izben hol járt, nem tudja. A napokat se tudja. De azt tudja, hogy lovával együtt volt távol s hogy egy izben Grószberg szekerét kérte el, egy izben pedig a Matyi, dohányos ember szekerét kérte kölcsön.

A Matyi dohányost könnyü volt kipuhatolni. Ez Antal Mátyás nevü szegény ember volt. Ez igenis bevallotta, hogy tőle egy napon elkérte kocsiját a lótoló, reggel elutazott vele, de másnap reggel visszajött.

Ezzel hát nem boldogult a vizsgálat. A tárkányi holttestszállitáshoz három-négy nap és éjjel volt szükséges. Ezt az utat Matyi szekerén megtenni nem lehetett.

Grószberg szekerével se mentek semmire. Ebből éppen nem sült ki semmi.

Mindegy. A bölcs vizsgálóbirónak ez nem okozott fejtörést. Négykerekü kocsit akárkitől kaphatott a két zsidó, habár ki nem lehet puhatolni is, hogy kitől. Csak azt a kérdést kell tisztába hozni, hogy honnan és kitől került a két ló?

Itt akadt meg már kegyetlenül a vizsgálóbiró.

Julius 15-én különös gonddal kérdezte ki Smilovicsot, milyen szinü volt Tisza-Szent-Mártonnál a holttestszállitó zsidók lova? Smilovics határozottan azt mondta, hogy az egyik sárga volt, a másik fekete. Meg kellett hát keresni ezt a két lovat.

A lótoló zsidó lova sötét pej volt. A magyar embernek százféle szava van a lószinek jelzésére. Fekete, fehér, szürke, deres, vasderes, barna, fakó, sárga, aranyszőrü, tarka, aranyalmás, téli szennyes, hóka, kesej, egérszinü, daruszőrü, vörös és pej s még néhány: mind a ló szőrének szinét jelzi. De a pej is sokféle. Világos pej, sötét pej, sárga és piros pej. A sötét pejt gyakran fekete pejnek is nevezik. Ebben némi ellenmondás látszik, mert hiszen a fekete: fekete, a pej pedig vöröses szint jelent. Miként vág ez össze? Mégis összevág. Hiszen a lónak annyiféle szine van, mint a madárnak, vagy a pillangónak. Csakhogy a lószinek közt sok az összeomló és szétfolyó szin s a magyar parasztnak mindegyikre van jelző szava.

A lótoló zsidó görhes sötét pejszinü lovát bizvást el lehetett a Smilovics-látta fekete lónak fogadni. Csak a sárga lovat kellett most már fölfedezni.

Nosza vizsgálóbirák, királyi alügyészek, csendbiztosok, pandurok, fogházi őrök, eszlári öreg birák és kisbirák s mindenféle önkénytes vérvádlók: keressetek valami hitvány sárga lovat. A melyik illő legyen a fakó szekérhez, kenderhámhoz és a lótoló görhes lovához. Keressetek minden áron s előteremtsétek a föld fenekéről is. Mert máskülönben csuffá lesz az igazság s a bekötött szemü istennő, Justitia, görcsöket kap és sivalkodni talál.

Kerestek sárga lovat.

Volt Tisza-Eszláron egy vagyonos zsidó bérlő, valami Lichtmann Jakab nevü. Uradalmi birtokot bérelt s Ó-Faluban lakott egy tiszaparti magas dombon épült urasági kastélyban. Élete delén levő 42 éves, családos ember volt s eszlári fogalmak szerint elég vagyonos. Vagyonát mintegy 25–30 ezer koronára becsülte a községi előljáróság, de ő maga is.

Erre gondoltak első izben. Nagy gazdasága van, tehát lehet neki sárga lova is. S aztán ehhez a mindenféle vérvádhoz, tetemsikkasztáshoz, álhalott csempészethez elvégre is pénz kellett. A többi zsidó szegény volt, miképen a templom egere. Neki kellett pénzének lenni. De ha neki nem lett volna is, a nagy világ nagy zsidói bizonyára nála helyezték el, mint vagyonos embernél, a szükséges összegeket. A titkos tanács minden áron szerette volna őt a vizsgálatba bele vonni. Az alkalom most itt volt. Adjon számot Lichtmann a sárga lóról.

Jól ismertem husz év előtt e férfit. Él-e még: nem tudom. Azóta nem láttam. Még meg kell róla emlékeznem e mű folyamán később is.

Érdekes alak volt. Félig tanult, félig paraszt falusi zsidó uracska. Ruházkodása, minden szava, minden mozdulata kissé félszeg. Mindenből tud valamit, mindenhez hozzászól s ha engedik: mindig beszél. Maga is, felesége is jó lelkü, mosolygó arczu, vendégszerető, kissé rátarti s komolykodó. De a komolyság nem egészen jól áll neki. A zsidók szeretik maguk közt az ilyen embert, csakhogy tudálékosnak nevezik a maguk nyelvén.

Én nagyon megkedveltem. Ő ugyan tuljárt a titkos tanács és a vizsgálóbiró eszén. Sok derüs órát szerzett a jó embereknek és sok boszuságot a vérvádaskodóknak.

Ő mindjárt a vizsgálat kezdetén látta, hogy akármi történt az eltünt lánykával: a zsidókat életre-halálra fogják üldözni s a melyik eszlári zsidó a vizsgálóbiró körmei közé kerül, az el van temetve egyelőre s a varju se károg utána jó ideig.

Figyelő elméjével hamar észrevette, hogy minden zsidóhoz ez az első kérdés: ez és ez napon hol jártál, ez és ez órában mit csináltál, kik a tanuid, mivel bizonyitod állitásodat? Vagyis az alibi.

Alibi?

Nem volt jogász, nem értette a latin nyelvet, de nyomban utánajárt: mi az az alibi?

Megtudta.

Nosza késedelem nélkül beszerzett magának egy jegyzőkönyvet s abba beleirta nagy gondossággal minden napját, minden óráját, kivel, mikor és miről beszélt, hol járt, merre utazott; Tokajban, Nyiregyházán, Debreczenben, Miskolczon mit csinált, kikkel érintkezett, hova szállt, hol ebédelt, hol hált, ki volt a kocsisa, társasága; mit és hol vásárolt, mikor mennyi pénzt kapott és fizetett. Fölirt mindent kétségbeejtő pontossággal és részletességgel. A minden oroszok czárjáról nem vezetnek olyan pontos naplót, a minőt önmagáról és háza népéről ő vezetett. Nagy Napoleonról tizezer könyvet irtak már, de élete folyása még se oly bizonyos, mint erről a válságos esztendőről Lichtmann Jakabé, a tisza-eszlári egyszerü bérlőé.

A hatás nem maradt el s ez a hatás megsemmisitette a vizsgálóbiró, a titkos tanács és csendbiztosok minden furfangját.

Őt is elzaklatták Smilovicscsal, Herskóval, Grószszal és Kleinnal együtt Tisza-Lökre a szolgabiróhoz és a csendbiztoshoz. Őt is megkisértették faggatni éjjel-nappal két napon át. De mind nem ért az semmit.

Nem is jegyzőkönyvéből, hanem csupán emlékezetéből megfelelt ő mindenre. A jegyzőkönyv eléghet, elveszhet, azt ellophatják, elkobozhatják, de neki az se árthat. Megtanulta könyv nélkül. Nincs az a naptár a világon, a melyik pontosabban tudná a napokat, neveket és ünnepeket, nap keltét és nyugtát, vásárokat, a hold járását, mint a hogy ő tudta a maga dolgát. Utóbb is ugy elriasztotta magától a vizsgálóbirót s annak minden kijáró-bejáróját, hogy csakhamar békességben hagyták. Imádkoztak is, hogy közel se legyen hozzájuk.

A sárga ló dolgába s a tetemszállitás költségeibe sehogy se tudták belekeverni.

De hát hol is az a sárga ló?

Rettentő munkát forditott a vizsgálóbiró erre a kérdésre.

Utóbb is kisütötte, hogy a lótoló zsidó, mikor a Matyi dohányos szekerét kölcsönkérte, a maga lova mellé kölcsönkérte Braun Ábrahám lovát is s igy meglett a két ló. A vizsgálóbiró nagy bölcsen az eszlári községházánál befogatta Matyi dohányos szekerébe a két lovat, felültette az első ülésbe jobbról Klein Ignáczot, balról Grósz Mártont s igy a fogatot bemutatta Smilovicsnak.

– Ez volt-e az a szekér Smilovics?

Smilovics immál-ámmal felelt. Bánja is ő: ez volt-e, nem ez volt-e.

A vizsgálóbiró mesterkedésének nevetni való lett az eredménye.

Mert hát Braun Ábrahám lova nem sárga volt, hanem szintén sötét pej. Az egyik sárga, másik fekete ló helyett tehát két egyszinü fekete ló volt a kocsi előtt.

Ez hát nem lehetett a tárkányi tetemszállitó fogat.

Azután Matyi dohányos kegyetlen biztonsággal állitotta, hogy másnap hajnalban már visszakapta kölcsönadott szekerét, tehát az Tisza-Tárkányból ennyi idő alatt meg nem fordulhatott, de még odáig se érhetett volna el azzal a két rossz gebével.

S a furfangos lótoló zsidó más meglepetésekkel is tudott szolgálni.