Part 6

Én korán megszereztem az ügyvédi oklevelet. 1865-ben és 1866-ban, kevés ideig a magyar kálvinisták pápai jogakadémiáján a bölcsészeti tanszéket foglaltam el. A következő évben Veszprém vármegye tiszti ügyésznek választott. Az 1871-ik év végén a veszprémi királyi törvényszék mellé közvádló királyi ügyésznek neveztek ki. De 1872-ben a veszprémi választókerület már országgyülési képviselővé választott. Az országgyülésen a többséghez, az akkor ugynevezett Deák-párthoz csatlakoztam.

E párt vezére az agguló Deák Ferencz volt, a kinél tisztább elmét s nemesebb egyéniséget a világ egyetlen nemzetének története se ismer. Ez különös figyelmére és barátságára méltatott s azért pártja főlapjának politikai vezetője s vezérczikkirója lettem 1873-tól kezdve három éven át.

A következő országgyülésre nem vállaltam megbizást. A többséggel nem rokonszenveztem, a kisebbséggel sok lényeges kérdésben nem értettem egyet. Birtokomra mentem gazdálkodni. Az 1876-ik év elején Széll Kálmán pénzügyminiszter meghivására a pénzügyminiszteriumban foglaltam állást, de az Ausztriával való gazdasági kiegyezés ez év ápril havában oly irányt vett, melylyel nem tudtam kibékülni s azért állásomról lemondtam s vármegyém májusi közgyülésén már a kormány ellen erélyes ellenzéki föllépést sürgettem.

Az országgyülési közjogi ellenzéknek, a magyar függetlenségi pártnak akkori törekvéseivel nézetem teljesen összevágott. 1876-ban és 1877-ben birtokomon gazdálkodtam s vármegyémben az ellenzéket vezettem. Családi körülmények arra inditottak, hogy az 1877-ik év végén Budapestre, az ország fővárosába jőjjek lakni. Irodalmi működés nem jutott eszembe. Hogy foglalkozás nélkül ne legyek, gyakorló ügyvéd lettem s irodát nyitottam. Igy és akkor lettem ügyvéd. Az élet delén álló, már nem fiatal ember erejével kezdtem ezt a pályát. Nem e pályára készülve, természetesen az e pályához a fővárosban szükséges sok ügyesség nagy része bennem egészen hiányzott.

Az 1878-ban megnyiló ujabb országgyülésre megint képviselőjévé választott a veszprémi kerület. Ekkor már Deák Ferencz nem élt. Az ország ügyei oly irányba fordultak, hogy én a parlamenti ellenzék erősitését s az országos függetlenségi párt emelését tartottam szükségesnek. E párthoz csatlakoztam.

Jeles férfiak álltak akkor e pártnak élén. Oly férfiak, a kik résztvettek a harmincz év előtt lezajlott nagy függetlenségi harczban s fiatal koruk eszményeiért még mindig nagy szenvedélylyel tudtak lelkesülni. A kik, ha bágyadni találtak volna, lelkük mindig ujra felüdült az átélt nagy harczok dicső és gyászos emlékein. A kik a nagy korszak elvei fölött nem alkudoztak s a nemzeti végczél felé vezető úton apró napi sikerekért meg nem engedték volna maguknak se a kitérést, se a henye ácsorgást. Akkor még élt a nemzet egykori vezére, az ország választott kormányzó fejedelme, Kossuth Lajos. A szabad Itália adott a nagy bujdosónak menedéket, de bármily messze volt is országa határaitól: voltak igaz hivei a függetlenségi párton, kik időnként fölkeresték, nem azért, hogy nevével hivalkodjanak, hanem azért, hogy maguk számára az ő gondolkozásáról és szenvedélyeiről mértéket vegyenek.

E pártnak parlamenti működésében, vidéki gyülésein és sajtóbeli munkálkodásában nagy részt vettem. Talán nagyobbat, mint egyenkint bármelyik tagja. Szónoklataim tetszést arattak, irásaimat szivesen olvasták az emberek. A közönség lassanként – okkal vagy ok nélkül – a párt egyik vezéremberének kezdett tekinteni. Sokan hitték azt, hogy a párt erősségéhez én is jeles adaggal járultam. Sok jóindulat nyilatkozott e felfogásban. De valami igazság is lehetett benne, mert bár a tömeg szenvedélyeinek soha nem hizelegtem, az 1881-iki választásnál több mint husz kerület hivott meg képviselőjelöltjének s két nagy és nemes kerület meg is választott. Nagy-Kőrös városa s a duna-vecsei kerület.

Nagy harcz kerekedett gondolkozásomban s érzéseimben, mikor a vádlottak védelmére felhivtak. Mit csináljak? Vállalkozzam-e a védelemre, vagy átengedjem azt másnak?

A kérdés nem volt könnyü.

A munkabér, az ügyvédi tiszteletdij mértéke nem jöhetett számitásba. Nem is jött. A nagyközönség felfogása s korunk gondolkozása nagyon fontosnak tartja az anyagi érdeket. Az embereknek s még az országos közférfiaknak elhatározásában s cselekvésében is, ha mikor azt szemléli, arra gondol első sorban: mi haszna van az illetőnek az elhatározásból és cselekvésből? A tömeg hite szerint a zsidóság kezében van sok ország területén a világ pénze. S a ki oly helyzetben, a minőt a nagy per teremtett, megvédi a zsidóságot, az bizonyára százezres, vagy talán milliós munkabérhez is könnyen juthat. Ilyen a közvélekedés, kivált izgatott időkben.

A nagy per ügyvédi dijairól egykor nyilatkoztam már az országgyülés képviselőházában. Fontos okok birtak rá. E munka folyamán teljes részletességgel közlöm e dijak történetét. Ez is egy vonás lesz korunk jellemében. Egyelőre itt csak azt jegyzem meg, hogy a mikor a védelem átvétele fölött tárgyaltam: egyetlen szó se esett a munka dijazásáról senkivel.

Más aggodalmak bántottak.

Nem ismertem az ügyet. A hirlapok közléseit én is figyelemmel kisértem, az izgató hirlapok harsogó zaja ott zúgott az én fülemben is. Annyi tisztán állott előttem, hogy a nyilvánosságra jutott részletek nem igazak s a megtörtént esetnek e részletekből lassanként megalakuló képe hamis. Hamis azért, mert keresztyén szüz vérének egyházi vagy vallásos indokból eredő kiontása lehetetlen. Ámde kettős feladat állhatott előttem. Az egyik az, hogy a vizsgálat terhelő adatainak hamisságát kideritsem. Ezt lehetőnek tartottam. Rendes körülmények közt mindennapos bűnperben közönséges védőügyvéd részéről ez is elegendő munka.

De az én közéleti állásomnak, önbecsülésemnek s kötelességérzetemnek ez meg nem felelt. Nekem a másik nagy és nehéz feladatra kellett vállalkoznom. Arra, hogy kideritsem azt, a mi valósággal történt. Miként tünt el az eszlári lányka s minő elfogultsággal, könnyelmüséggel, sőt vétkes indulattal dolgozott a vizsgálat, hogy a lányka eltünéséből a vérvádat alkothassa meg? Csupán odáig juttatni a nagy pert, hogy a zsidók ellen nincs bebizonyitva a vérvád, nekem nem lehetett elég. A gyanu csupán ily eredmény után fennmaradt volna a zsidóság ellen. Nekem be kellett bizonyitanom, hogy mindaz, a mivel a zsidókat terhelik, az első szótól az utolsóig valótlan; – minden terhelő adat koholt; – minden terhelő tanu és jelenség hamis s a vádlottak csak a biróság végzetes tévedésének és csodálatos elfogultságának áldozatai.

Lehetséges-e ez?

A biróságnál nem remélhettem komoly segitséget. Hiszen éppen a biróság elfogultsága ellen kellett volna a segitség. Másutt kellett azt keresni.

A kormány férfiainál se találhattam pártolást. Az igazságügyminiszter maga is hitt a vérvádban. Ez Pauler Tivadar volt, jogtudor, jeles tudós, a budapesti egyetemen a büntetőjog tanára s tudományos iró. De gyakorlati jogász sohase volt s elméje, gondolkozása csak tanszékileg volt erősen kifejlődve. A jog nemcsak tudomány, hanem élet is. Ő a jogot csak mint tudományt ismerte; – arról mint gyakorlati életről alig volt fogalma. S még ha lett volna is: akkor se avatkozott volna bele az ügybe. S nemcsak azért nem, mert maga is hitt a vérvádban s a nagy per vádlottainak bűnösségében, hanem sokkal inkább azért nem, mert tökéletes gonddal és figyelemmel tartotta tiszteletben a maga hatáskörét is, a biróságét is. Az ügy a biróság kezében van. Abból azt kivenni, vagy annak vezetésébe belekapkodni, lehetetlennek vélte.

A kormány elnöke Tisza Kálmán volt. Több mind hét év óta állt már az ország kormányzatának élén, hatalmas pártja volt a parlamentben s azon kivül is, – birt a korona bizalmával teljes mértékben, a közfelfogás szerint mindenható volt. Ám a hatalom megszerzésében s megtartásában ügyes és gyakorlati gondolkozásu férfiu volt. Erre nézve a legsikeresebb eszközöket mindig megragadta s azok felhasználásáról semmiféle nagy eszméért, semmiféle eszményi czélért le nem mondott. Oly erős, sőt erőszakos volt a zsidók elleni felekezetes izgatás, oly egyetemesen népszerü a vizsgálat iránya és működése, hogy ez irányt megváltoztatni, e működést megzavarni a teljes népszerütlenség állapotába juttatta volna a kormányzatot. Gyakorlati államférfi erre alig vállalkozhatott. Tisza Kálmán semmi esetre se vállalkozott volna.

A népszerüség, ha zajos és egyetemes, alkotmányos államban csodálatos hatalom. A ki azzal viadalra száll, a ki annak ellentáll, a ki annak haragját és fölgerjedését vakmerően maga ellen zuditja: annak a kormányzás és törvényhozás teréről vissza kell vonulni. Lehet tudós, lehet iró, lehet bölcselő, érdemei nagyok lehetnek nemzete iránt s dicsősége sok nemzedékre kiterjedő, de gyakorlati kormányzó s tekintélyes törvényhozó alig lehet. Nagyon kevés kivételt ismer a nemzetek története ezen a mezőn.

A sajtó nem lehetett szövetségesem. Ő tüzelt legjobban.

A pártok még kevésbbé. Az ellenzéki pártok meg nem engedték volna, hogy a vizsgálatba, mig megkezdett irányában halad, bárki beavatkozzék. De meg nem engedte volna a kormánytámogató többség se. Még akkor se engedte volna meg, ha erre a királyi trónról jön az intés. Pedig erre se lehetett számitani. A királyi udvar se szereti a zsidókat. Akkor éppen nem szerette. Mint a közeli s távoli vihar: ugy zugott a zsidók elleni gyülölködés akkor Oroszországban, Romániában, Ausztriában s egész Németországban. S zugott Magyarországban is. S a királyi udvarok, ha káruk nincs belőle, mindig szeretik a népszerüséget s mindig szivesen hajolnak meg előtte.

Volt néhány barátom az országos közélet férfiai közt. Kerkapoly Károly, az ország egykori pénzügyminisztere; Bittó István egykori miniszterelnök s Szilágyi Dezső, ellenzéki vezérférfiu, később igazságügyminiszter s a parlament elnöke. Tekintélyes és kiváló férfiak, nagy és kölcsönös bizalom állott fenn közöttünk egykoron. Mindegyikkel volt alkalmam eszmét cserélni e kérdésben. Mindegyik látta és érezte tisztán, hogy a felekezeti gyülölködésnek az országos ügyek kezelésében szerepet engedni czélszerütlen s esetleg káros és veszélyes is lehet, de azért mindegyik ugy látta, hogy ez idő szerint hálátlan és sikertelen, sőt koczkázatos dolog lenne a nyilt és erélyes felszólalás. Mindegyiknek az volt a nézete: meg kell várni a nagy per végét, a vizsgálatba pedig beavatkozni nem tanácsos. Óvtak és intettek ettől engem is.

Valahogy kiszivárgott a hire, hogy engem a védelem vezetésére felszólitottak. Akkor a főváros negyedik kerületében, a belvárosban laktam a Ferenczrendü szerzetesek palotájában. Ott volt ügyvédi irodám is.

Junius 25-én éjjeli 11 órakor fölkeresett két képviselőtársam. Az egyik függetlenségi párti, a másik kormánypárti volt. Utóbbi akkor nagy személyes ellenfele, vagy – helyesebben mondva – haragosa a kabinet elnökének. Hallották, hogy engem fölkértek a védelemre s most egyenesen azért jöttek ily szokatlan órában hozzám, hogy a védelem elvállalásáról lebeszéljenek. Figyelmembe ajánlották, hogy huszonnégy óra alatt egy harmadik képviselőtársamtól, a függetlenségi párt egyik vezérférfiától is érkezik hozzám erre nézve bizalmas levél – Erdélyből.

A levél másnap csakugyan megjött s fontosságánál fogva kivételesen megőriztem. A levél s a két képviselő együtt a helyzet következő képét tárta fel előttem:

Az Ausztriával való szövetséget lazitani kell, holott Tisza Kálmán kormányzata azt mind szorosabbra füzi s ezzel Magyarország erőit bénitja. Tisza Kálmán megbuktatásával tehát nagy nemzeti czélt érünk el. Ám Tisza Kálmán a nyers anyagi érdekek egyénenkénti legyezgetésével s mind mondani szokás, a korrupczióval tartja fenn uralmát, a korrupczió szálai pedig a zsidóság kezében vannak. A zsidóság ellen most elemi erővel dühöngő gyülöltséget pártszervezésre kell a jó hazafiaknak felhasználni. A jelszó: »Le a korrupczióval, le a zsidósággal, le Tisza uralmával«. Ma ezt megérti mindenki s egyetlen hatalmas föllépéssel győzhetünk. A parlamentben csaknem készen áll erre az egységes ellenzék. Ha én belemegyek: belemegy a függetlenségi párt 80 taggal, a mérsékelt ellenzék 20 taggal s a kormánypártnak 33 tagja nyomban csatlakozik. S engem tesznek meg az igy alakult párt vezérévé. Rám nagy és fényes jövő vár s az országra kétségtelen haszon.

Nagyon meglepett, de nyomban nagyon el is kedvetlenitett ez a felfogás s ez a javaslat.

A függetlenségi pártnak neve volt »1848-as és függetlenségi párt«.

1848-ban két nagy dolgot végezett Magyarország. Az egyik az volt, hogy eltörölte a középkori hűbériség még fennálló intézményeit s megalapitotta a törvény előtti egyenlőséget s az egyházak és felekezetek egyenjoguságát. S ime most az alakuló uj párt 34 év mulva a zsidó felekezetet a jogtalanság állapotába akarná visszaszoritani!

Ez beszennyezése lenne az 1848-iki lobogónak s meghamisitása a függetlenségi pártnak. Szomoru visszaesés régi betegségbe.

A másik nagy dolog, a melyet 1848-ban végeztünk: a nagy függetlenségi harcz, hogy szabadok legyünk Ausztriától és a Habsburgoktól.

Azt az eszmét s azt a nemzeti szenvedélyt, mely a függetlenségi háboruban nyert alakot, képviselte a függetlenségi párt. És képviselte a nemzeti érdekek korlátai közt a szabadelvü haladás irányát.

De ha most már e párt a felekezeti izgatás talajára lép át, azon szervezkedik s szervezetébe egyéb pártelemek szövetségét is befogadja: nyomban elveszti történelmi erősségeit, szakit a nagy multnak dicső hagyományaival, nemzeti jellege elhomályosul s a helyett, hogy történelmi párt maradna, a napi és időszaki eszmeáramlatok fuvataga által engedi magát elborittatni s e fuvatag ereje és iránya szerint fog ingadozni.

Jól emlékszem szavaimra, a melyekkel képviselőtársaim javaslatát elutasitottam magamtól.

– Hiszitek-e azt, hogy a nemzet ez idő szerint képes nagy függetlenségi harczra s egyuttal kész is arra?

– Nem hisszük.

– Én se hiszem. A felekezeti gyülölség utálatos eszköz politikai czélok elérésére, de ha függetlenségünk kivivására alkalmas volna: magam is gondolkozóba esném, ne használjam-e föl? Azonban nem alkalmas. Ha e gyülölködés megerősödik: a tömeg legrosszabb szenvedélyeit kelti föl s ingerli kitörésre. A vezetés csakhamar kiesik kezünkből s a bujtogatók kezére száll. Az ő kezükből pedig a fosztogatók veszik át. Vajjon tetszenék-e néktek, ha egy szép napon Tisza Kálmán azt a jelentést tenné a parlamentben, hogy tegnap az egyesült függetlenségi és nemzeti párt népgyülést tartott Pozsonyban vagy Miskolczon, gyülés után a tömeg a zsidók boltjait és raktárait kezdte fosztogatni, kénytelen voltam tehát katonasággal állitani helyre a rendet? Én ilyen jövendő előkészitésére nem vállalkozom. E helyett azt tanácsolom: álljunk a felekezeti izgatás elé egész mellel s küzdjük le azt egész elszántsággal.

A függetlenségi párt elnöke Mocsáry Lajos volt. Nemes gondolkozás, erős hazafiság, arany jellem. Bizalmas barátság kötött hozzá. Másnap közöltem vele az éjszakai tárgyalást s egyuttal kijelentettem, hogy veszélyesnek és kalandosnak tartom az uj pártalakitási tervet s e terv csak arra indit, hogy habozásom szünjék meg s a védelmi megbizatást fogadjam el.

Erős magyar gondolkozása daczára Mocsáry Lajos se örült e kijelentésemnek. Ugy látta, egy időre megbénitja politikai működésemet ez a vállalat s ez nem lesz hasznára a függetlenségi pártnak.

Nemes tanácskozás fejlődött ki köztünk. Élénken emlékszem egyes részleteire.

Megjegyeztem, hogy törvényes jogomban áll ugyan a hozzám intézett kérést megtagadni, de annak megtagadásában mégis nagy erkölcsi gyöngeség rejlenék. Az orvos se tagadhatja meg a halálos beteg orvoslását s az ügyvéd se a szerencsétlenek védelmét. Kétszáz év előtt a mi egyházainkat, a magyar protestánsokat is gyilkos erélylyel üldözte a felekezeti dühöngés ürügye alatt a habsburgi erőszak, rokonainkat hóhér kezébe, egyházaink lelki tanitóit gályarabságba hurczolták: vajjon a közélet szereplő férfia megengedhette volna-e magának akkor, hogy az üldözöttek keserü jajgatása elől füleit bezárja s a védelem enyhitő segitségét megtagadja? Bűnösek-e vagy ártatlanok az eszlári zsidók: nem tudom. De most már nem is csupán az a kérdés, mert hiszen a felizgatott tömeg indulata odáig fokozódott, a hol már az egész zsidó felekezetet fenyegeti, de fenyegeti egyuttal társadalmunk nyugalmát is.

Mocsáry Lajos csak ugy látta és érezte ezt, mint én. Nem is nagyon törekedett lebeszélni aztán, de hű barátként óvatosságra intett. Sok baja lehet – ugymond – a párt néhány tagjával, mivelhogy ellenem a párt kebelében is elkezdenek majd izgatni, a melyet neki mint elnöknek kell majd meggátolni.

Értesitettem Simon Józsefet, hogy a védői megbizást, ha törvényes alakban a vádlottaktól jön, elfogadom. De van hozzá föltételem is.

Kifejtettem előtte, hogy a vállalatban az ügyvédi munka lesz a legkisebb és a legkönnyebb. Nem a közvádlóval s nem a birák elfogultságával kell nekem a nagy harczot megvivnom.

Hanem a felizgatott közvéleménynyel, a gyülölködés ellenséges indulatával, az ezernyi rágalommal és gyanusitással. Egy nagy bajvivásnak lesz majd tanuja az ország, a melyben az egyik fél én leszek, a másik fél a tömegek szenvedélyei. A jó és nemes lelkek majd részvéttel, talán rokonszenvvel is nézik harczomat, de segitségemre meg nem mozdulnak. Várják ezt majd a koronától, a parlamenttől, a nemzet nagyjaitól, hogy bölcseségük szavát s tekintélyük sulyát ők emeljék fel a felekezeti izgatás ellen. Ők pedig sok mindenféle komoly vagy nem elég komoly okból hallgatni fognak. Hallgatni fognak mind a nemzet kormányzói, az egyházak fejedelmei, a pártok vezérei, az ország főbirái s a mérhetlen uradalmak birtokosai. Hirneves tudósok, költők, tanárok nem emelik föl szavukat. Mind, valamennyien csak a bajvivás végét várják.

De nem hallgatnak s nem várakoznak majd a közélet ama kis és nagy emberei s a napi sajtónak ama számitó férfiai, kik a nép szenvedelmét a maguk részére gyümölcsöztetni óhajtják is, képesek is. Minő könnyü és élvezetes dolog lesz ezek előtt a védőt a gyülölet áradatával elboritani. Az igazság egykor győzni fog ugyan, de addig még sok idő telik el. S az az idő nem az enyém lesz, hanem az izgatóké.

Igen jól láttam előre mindent.

Minden jelentékeny férfiuval együtt egy időben születik meg annak egy csomó ellensége. S együtt nő fel vele s el nem hagyja őt soha. Én is valaki voltam már az országos és irodalmi közéletben, körülöttem is hemzsegtek már a nyilt vagy titkos ellenségek: minő élvezet lesz ezeknek a közgyülölködés egy részét ellenem irányozni.

De hát mindez egy percznyi aggodalmat se okozott nekem. A küzdő pálya nem rózsás pihenő s tudtam, hogy a küzdelem elé kell menni.

Végre is az igazságot győzelemre vinni, a felekezeti gyülölködést megszüntetni s a tömegeket lecsillapitani: ez volt a czél. S szentül meg voltam győződve, hogy alkalmas férfiak, kitünő védőtársak segitségével ezt biztosabban elérem, mintha magánosan maradok. Védőtársakat kerestem.

IV.

(Horánszky Nándor. – Funták Sándor. – Egyéniségük. – Az ügyvédi dij kérdése. – A kit a közvélemény üldöz.)

Én a védelemben pártállásomnál fogva a közönség vélekedésében a függetlenségi pártot képviseltem. Társaimat ugy akartam megválasztani, hogy a nagy bajvivásban a parlament minden pártja képviselve legyen. Tehát a mérsékelt ellenzék, a közép-párt is és a szabadelvü kormánypárt is.

A mérsékelt ellenzéknek kiváló tagjai voltak. Főrendüek, nagy uradalmak urai, főpapok, volt miniszterek s előkelő képviselők, kik azóta lettek miniszterek és államtitkárok. Egyik vezére gróf Apponyi Albert volt, kire diszes jövő várt s egyik kiváló tagja Horánszky Nándor volt, tanulmányai s életmódja szerint gyakorló ügyvéd.

E pártból ő rá esett választásom.

Ős, nemes család sarjadéka volt. Ősei Magyarország északi részén voltak honosak s jelentős birtokosok. Szepes- és Sáros-vármegyékben már a XVI. század elejétől kezdve előkelő megyei tisztviselők s országgyülési követek is kerültek ki a családból. Házasság utján az ország legjelesebb felvidéki családaival volt rokonságban.

Ő Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegyében Szolnokon volt gyakorló ügyvéd. Jó gyakorlati ügyvéd hirében állt, jeles elme volt s nagy tekintélyre tett szert a vármegyében. Kedélyes egyéniség, megnyerő modor, jó pajtás: nagyon megkedvelte közönsége s 1872-ben a szolnoki kerület a parlament tagjává, képviselővé megválasztotta.

Először a balközépnek nevezett közjogi ellenzéken foglalt helyet Tisza Kálmán vezérlete alatt. 1875-ben, a mikor a nagy pártok összeolvadtak, kormánypárti lett s Tisza kormányának hive. E párton sem maradhatott sokáig. 1876-ban a kormánypárt kettészakadt s jelentékeny része független szabadelvü párt neve alatt az ellenzékre ment át. Ezzel tartott Horánszky is.

Ez az ellenzék több néven és többféle átalakuláson ment át, végre nemzeti párt név alatt szervezkedett s Horánszky Nándort választotta elnökévé. E minőségben is naponként nőtt tekintélye a parlamentben. Fényes szónokká nem vált, de pénzügyi s közgazdasági tartalmu beszédeit mindig nagy figyelemmel hallgatták. Közben Budapestre költözött, a fővárosnak állandó lakosa lett s ügyvédi irodát nyitott. Szerény vagyonra is szert tett.

Pártja 1899-ben megszünt, egyesült a szabadelvü kormánypárttal. Tekintélye az uj viszonyok közt fokozatosan emelkedett s az uj kormány elnökének, Széll Kálmánnak legbizalmasabb tanácsadója lett. Végül az 1902-ik év tavaszán elfogadta a kereskedelmi miniszteri tárczát. De néhány hét mulva sulyos betegség kioltotta életét.

Egy párton sohasem voltam vele, de mig a nagy egyházpolitikai küzdelmek őt az ellentáborba nem hajszolták, gyakorta érintkeztünk, sok kérdésben bizalmas eszmecserébe bocsátkoztunk s különösen a nagy per idején erős rokonszenv is fejlődött ki köztünk.

Fölkerestem személyesen s megkértem, legyen védőtársam. Vállaljon a védelemben akkora munkát, a mekkorát akar s bizza rám a többit.

Eléje terjesztettem aggodalmaimat. Eléje a küzdelem előrelátható természetét és méreteit s mindazt, a mit a jövendőből láttam. Nyiltan megmondtam neki, hogy nem annyira ügyvédre és jogászra, mint sokkal inkább hű, nemes, igaz bajtársra van szükségem.

Vállalkozott készséggel.

Közölte-e barátaival Horánszky, hogy én őt a védő tisztségének elvállalására felhivtam s tanakodott-e e fölött pártjával: nem tudom. Valószinünek tartom.

Másik társamul, mint emlitém, Funták Sándort szemeltem ki.

Ő korosabb férfiu volt, mint én, s régi fővárosi ügyvéd. Jó neve volt s egy hires bűnpörben feladatának, mint védő, jelesen megfelelt.

Szerbiának a mult század elejétől kezdve két fejedelmi családja volt, mely örök viaskodásban állott egymással. A Karagyorgyevics családot letaszitotta a fejedelmi székről az Obrenovics-család. 1868-ban Obrenovics Mihály volt a fejedelem, felesége magyar grófnő. A száműzött, de a trónról soha le nem mondott Karagyorgyevicsék magyar nagybirtokosok voltak. Mihály fejedelmet 1868-ban a Belgrád mellett fekvő Topcsider nevü kertben fényes nappal orvul meggyilkolták. A gyilkosok meglakoltak a véres büntettért. De a szerbiai vizsgálat azt deritette ki, hogy az egyik Karagyorgyevics herczeg volt a felbujtó. A herczeg Magyarországon tartózkodott. A magyar állam őt nem adta ki, hanem maga állitotta büntető törvényszék elé. A herczeg védője Funták Sándor volt.

Funtákot később az ország legnagyobb ügyvédi kamarája, a budapesti kamara, elnökévé választotta. Azután parlamenti képviselővé lett s a kormánypártnak volt tagja. A nagy per idején nem volt már képviselő, politikai befolyása alig volt, de megvolt jó neve s rokonszenves egyénisége.

Fölkerestem, közöltem vele tervemet, szivesen vállalkozott társamul.

Mindjárt érintette azonban az ügyvédi tiszteletdij kérdését. Közöltem vele nézetemet, de egyuttal gyöngéden tudattam vele, hogy nézetemet nem akarom ráerőszakolni, de mégis Horánszkyval együttesen kell e fölött tanácskoznunk.

Értekezletre hivtam őket magamhoz.