Part 5

Heumann tekintélye rohamosan hanyatlott, mihelyt a vérvádlottak védelmét elfogadta. Először az izgatók kezdték tépdesni jó hirnevét, azután a tömeg s lassanként barátai is. Egyszer csak jelszóvá vált, hogy az, a ki a zsidók védelmére kel, még gonoszabb, még utálatosabb, mint maguk a vádlottak. Heumannt és családjának tagjait sértő szavakkal úton-útfélen bántalmazták. Utóbb éjszakánként ajtaját, kapuját, ablakjait döngették. Testének, sőt életének biztonságát is fenyegették.

A sajtó szitotta a tüzet. Az ügyvédi testületek hallgattak. A nemzet vezetői, az országos ügyek élén álló férfiak nem merték szavukat fölemelni. Azt hitték: elvesztik a népszerüséget. Egy-két magas egyházi férfiu nyilatkozott jó szivvel, kenetes szavakban, de csak általánosságban a vérvád és a zsidók üldözése ellen. Nem volt semmi sikere. A kormányzó-férfiak nagy része maga is hitte a vérvádat. De akár hitte, akár nem, mindenki megállapodott abban, hogy az ügynek szabad folyást kell engedni s a biróság dolgába beleavatkozni nem szabad.

Ki az a biróság?

E kérdésre nem ügyeltek. Eszükbe se jutott meggondolni, hogy egy növendék aljegyző mint vizsgálóbiró, egy kurta észjárásu alügyész, egy-két nyers erkölcsü csendbiztos s egy-két tanulatlan, tapasztalatlan orvos nem képviselheti egészen, méltán a nagy, művelt nemzet biróságát.

Heumannban elég férfiasság, elég elszántság volt. De utóbb erélye csökkenni kezdett. Sikert nem mutathatott föl. S oktalan szigorusággal zárkóztak el előle mindenütt. Az akkori büntető eljárás szerint a vádlottakkal nem érintkezhetett. De a tanukkal legalább a törvények szerint beszélhetett volna. Igazán csak egy tanu volt – a gyerek Sarf Móricz. A védőnek csak tudnia kellett volna, hogy ez a tanu épelméjü-e vagy háborodott? Szabadon és önkényt beszél-e, vagy meg van riasztva? S a mit vall: honnan meriti ahhoz tudását? Csakugyan látta-e, hallotta-e a mit beszél, vagy képzelődés is vezeti vagy rábeszélés is irányozza?

De ez a tanu fogva volt. Hét zár alatt állott. Hozzá még csak nem is közelithetett.

Lassankint belátta, hogy védői kötelességét önérzetes férfiu módjára nem teljesitheti. Reáomlik a közgyülölet minden átka, ügyvédi munkáit se végezheti. De lassankint meg is vonják tőle a bizalmat. S ha nincs munka: kenyér se lesz. Rá és családjára vigasztalan, sötét jövő borul. Szegénység és nyomor.

Közölte feleségével mindezt. De azt is, hogy a védelemről le akar mondani. Le kell mondania.

Az asszony gyakran erősebb, mint a férfi. A nagy sziv, ha asszony keblében dobog, nem fél, nem számit, nem bölcselkedik. Azt felelte férjének:

– Nem mondasz le! Ha életünkkel játszunk is, te a szegény vádlottakat, a kik benned biznak, el nem hagyhatod. Ki védje hitünk sorsosait, ha mink is megfutamodunk? Ne félj a szegénységtől. Együtt koldulunk, egymást el nem hagyjuk.

A férfi omló részei rég összevegyültek már a föld porával. Az asszony most is él. Nem emlékszem, hogy tizenkilencz év óta találkoztam volna vele. E néhány sor örökitse meg nevét.

Heumann megmaradt mindvégig a védelemnél. Ez a szóváltás feleségével junius tizedike körül történt. Azonnal felutazott Budapestre, az ország fővárosába, hogy a zsidóság illetékes férfiainál jelentést tegyen arról, minő végzetes arányokban s minő fenyegetőleg fejlődik a nagy per előre napról-napra. Pedig akkor még a csonkafűzesi tetem nem bukkant föl a Tisza hullámaiból.

II.

(A zsidók központi irodája. – A Kagal. – A központi iroda megkér: vizsgáljam meg Sarf Móriczot. – Megvizsgálom. – Tünődöm: elfogadjam-e a védői tisztet?)

Egy kis központi irodájuk volt Budapesten a magyar zsidóknak 1871 óta.

A magyar zsidóknak nincs központi hatóságuk, nincs országos szervezetük. Minden hitközség önálló hitközség, egyiknek a másikhoz semmi köze, egyik rabbi akkora, mint a másik, egyik hitközségi elnök és előljáróság olyan, mint a másik. A zsidók versengő, vitatkozó, a külső kényszert egyáltalán nem türő természete meg nem engedi, hogy ők egyetemesen kötelező állami egyházalkotmány alá hajtsák fejüket.

Általánosan érdeklő ügyeik azonban mégis vannak. Ezelőtt harminczhárom évvel országos alkotmányozó gyülésre seregeltek össze, hogy maguknak egységes szervezetet alkossanak. Viszály lett a tanácskozás vége. Addig csak volt közöttük valami egység. De azóta neológ, orthodox és statusquo községekre váltak szét. A szétválás nagyon sok vagyonmegosztási és egyházi adózási kérdést vetett föl. E kérdéseket önmaguk el nem intézhették s az elintézést a kormányra kellett bizniok. Ezekhez egyéb kérdések is járultak. Ám a kormány messze van s jártasság kell ott az ügyek sürgetéséhez. Minden községnek minden ügyet más-más emberre bizni nehéz és költséges. Czélszerünek látszott a kormány székhelyén valami központi ügynökségfélét állitani fel, a minő volt hajdan a nemesség számára a magyar kanczellária székhelyén az ugynevezett udvari agentura.

Igy alakult Budapesten egy kis szervezet, melyet Központi Irodának neveznek. Elnöke kezdettől fogva egyszerü, derék magyar zsidó: Schweiger Márton; titkára pedig egy jeles ügyvéd, Simon József jogtudor. Az én tudásom szerint ebből áll az egész Központi Iroda. Nem hatóság ez. Külön törvény se fennállását, se szervezetét nem biztositja. Csak azok dolgában jár el, a kik hozzá fordulnak. Hatásköre az egyes megbizáson túl nem terjed. S hatásköre általában csak abból áll, hogy egyes esetekben értesitést s néha kérdésre véleményt ad a kormánynak.

Később az orthodox zsidó községek számára is szerveztek ily természetü központi irodát.

Nyájas olvasóm, talán csodálkozik azon: miért emlitem föl e dolgokat, holott ezek a nagy perre nem tartoznak.

A nagy perre nem tartoznak, de történetével mégis összefüggenek némileg.

A nagy per idején ugyanis a sajtó széltében-hosszában hiresztelte, hogy Magyarország zsidóinak van egy titkos hatóságuk, melynek Kagal a neve. Rejtélyes testület ez, titkon dolgozó, erős esküvés által megkötött férfiakból álló. Mérhetlen pénz fölött rendelkeznek. Védi a zsidókat mindenütt, mindenben és mindenki ellen. Van befolyása császárokra, királyokra, kormányzókra, törvényhozókra s kiváltképen a sajtóra is. Ez veszi kezébe majd a vérvádlottak ügyét is. Ez irányozza majd az ügyvédeket, ez ejti meg a biróságokat s ez dolgozik azon, hogy a zsidók számára meghóditsa a világot.

Izgalmas időben a legképtelenebb hireket hiszi a tömeg leginkább. A kagal szó azóta vidám jelzővé vált, akkor ezren meg ezren esküdtek rá.

Heumann egyebek közt a Központi Iroda titkárját Simon Józsefet értesitette az eszlári ügy részleteiről, azonban természetes és általános emberi érdeklődésből igen kényes dolog volt akkor akár a Központi Irodának, akár a budapesti zsidóknak ez ügyben közvetlenül beavatkozni.

Miről van szó?

Megvédelmezni az eszlári vádlott zsidókat.

Ámde évenként és vidékenként száz meg száz a zsidó vádlott az egész országban, mert hiszen a törvény ellen a zsidó is csak ugy vét, mint a keresztyén.

A többi zsidó vádlott dolgába nem avatkozik se a Központi Iroda, se a budapesti zsidóság. Védje magát mindenki ugy, a hogy tudja. S bánjék el a biróság mindenkivel, a hogy érdemli. Ez a helyes felfogás A keresztyén vádlottakat se védelmezi semmiféle titkos vagy nyilvános központi ügynökség, ne védje hát a zsidókat se.

S ha mégis védelmezné az eszlári zsidókat? Ha a budapesti zsidóság mégis beavatkoznék a nagy perbe? Mit jelentene ez?

Azt jelentené, hogy a zsidóság, az egész zsidóság érzi a vád terhét. Azt jelentené, hogy a szűzvér-szerzés bűne nem egyes emberek, nem az eszlári zsidók egyéni bűne, hanem minden zsidó bűne. Azt jelentené, hogy a zsidóságban még mindig dolgozik valami rejtélyes irtóztató vakhit, mely vérontásra serkent s melyet a mivelt keresztyén társadalom el nem türhet.

A végső pontban azt jelentené: ki kell irtani a zsidókat.

Mulhatatlanul ide vezetne a zsidógyülölők eszejárása.

De másik oldala is van a dolognak.

Eddig a zsidóság magukra hagyta az eszláriakat s ime az izgatás mégis az egész zsidóság ellen folyik. Sőt az egyetemes zsidóság ellen irányzott izgatás hozta egy csomó véletlenség segélyével felszinre az eszlári vérvádat is. Ha bűnösök a vádlottak, ám akaszszák fel őket. De ha ártatlanok: ne hagyják őket elveszni. Segiteni kell őket, hogy ártatlanságuk kiderüljön. A zsidógyülölők kezéből legalább kiesik egy mérgezett fegyver. Olyan fegyver, melyet a tömeg legkönnyebben forgathat.

Lassanként ez a nézet szövődött meg a fővárosi zsidóság vezető férfiainak elméjében. De Heumann Budapestre jöttekor, junius közepén, még nem.

Azonban junius 16-án fölkeresett engem Simon József ügyvéd, a Központi Iroda titkára s arra kért, utazzam el Nyiregyházára, keressem föl Sarf Móricz gyereket s vizsgáljam meg, vajjon mi nyomatéka lehet az ő vallomásának? Mekkora az értelmisége? Szabadon nyilatkozik-e, vagy lelkére valami külső, idegen hatás nyomakodik?

Az ügy igazán érdekelt engem is, mint minden művelt és értelmes embert a kerek földön. Készséggel vállalkoztam erre. Ügyvédi megbizást nem fogadtam el, erről talán ekkor még szó sem volt köztünk. Semmiféle külön meghatalmazást se fogadtam el. Nem is lett volna: kitől. Mint olyan ember, a ki észlelni szeret, mentem Nyiregyházára a különös jelenséget megfigyelni.

Előbb felkerestem Kozma Sándort, az ország királyi főügyészét. Bizalmas benső barátom volt. Közöltem vele, mit akarok. Kértem: figyelmeztesse a nyiregyházi királyi ügyészséget, hogy járjon kezemre s ne akadályozzon abban, hogy a gyereket megtekinthessem.

A királyi főügyész hajlandó volt erre. Sőt örült azon, ha én is körülnézek Nyiregyházán s észleléseimet én is közlöm vele. Azért küldte le helyettesét Székely Ferencz főügyészt is. Az én megfigyelésemre sokat adott. Tizenegy év előtt 1871-ben én is királyi ügyész voltam, vagy nyolcz hónapon át, vele mint akkori főnökömmel néhány komoly igazságszolgáltatási kérdésben bő értekezésem volt. Nagyrabecsülte apró irodalmi műveimet is. Még biztatott is, hogy csak siessek a tanut, Sarf Móriczot megismerni.

Junius 18-án utaztam Nyiregyházára. Véletlenül épen azon a napon, a melynek délutánján a tutajosok a csonkafűzesi holttestet meglátták. Erről azonban a nyiregyházi birói köröknek még e napon sejtelmük se volt.

Másnap reggel fölkerestem Székely Ferencz királyi főügyészt s közöltem vele óhajtásomat. Sarf Móriczot akarom látni s vele akarok beszélni. Kissé aggodalmaskodott, mintha őt is meglepte volna már az idegen szemek odapillantása elleni féltékenység. Azonban még se vonakodott. Csak arra kért, hogy az ő társaságában keressem föl a gyereket és hogy az ügyről se ne kérdezzek tőle, se ne mondjak neki semmit. És arra kért, hogy siessünk. Egy holttestről érkezett a reggeli órákban jelentés, neki annak megszemlélésére Tisza-Dadára kell utazni.

E holttestnek akkor semmi jelentőséget sem tulajdonitottunk.

Tiz óra tájban mentünk a fogházba. Ez a fogház egy régi, avult földszintes épület volt, ma nincs meg, diszes fölház emelkedik helyén. Feltünt már akkor nyomban, hogy a börtönőrmestert előre értesitették arról, hogy »idegen« tesz látogatást, tegye meg tehát a kellő intézkedéseket.

Nem is álmodtam arról, minő gyanu kisért mindenkit, a ki a titkos tanács tagjaival nem állott bizalmas lábon.

Egyenesen az őrmester szobájába mentünk a helyettes királyi főügyészszel. Ott volt a tanu. Maga az őrmester volt vele a szobában s még egy börtönőr.

Ott állott hát a fiu előttem. Az igénytelen zsidó gyerek, ócska, fakó ruhájában, melyet még hazulról hozott. Sárgásszőke piros arcza, nem épen rövidre nyirt haja, komolyan és félénken néző szemei, ideges tipegése s idegesen mozgó kézujjai. Arcza elég értelmes. Nemcsak a hülyeségnek, de még a lassu, vontatott észjárásnak sincs az arczon semmi nyoma. Megczirogattam haját s megtapogattam koponyáját. Nincs-e koponya alakulásában valami rendetlenség? Nem találtam semmit.

Külsőleg tehát egészséges agyu. Annak a vélekedésnek, hogy talán hülye a gyerek, külsőleg semmi nyoma. Hogy látásai, káprázatai, képzelgései volnának: ezt a föltevést se támogatja arczának egészséges szine.

Ime a tanu, a ki rettenetes titkokat tud s azokról már vallomást is tett. A kinek szavain nyugszik az irtóztató vád, melynek sulya alatt egy világtörténelmi hitfelekezet vonaglik. A kinek beszédére már oly sok ember elvesztette szabadságát s még édes apja is ott szenved a börtön odujában.

Beszélnem kellett volna vele. Szóra kellett volna birnom. S mi másról beszéljek, mint az ügyről s annak körülményeiről? Miből itélhetném meg inkább gondolkozása helyességét?

Ám erről, éppen csak erről nem lehetett beszélni. Megigértem a főügyésznek.

Hány éves? Hány testvérje van? Jól alszik-e? Van-e étvágya? Mit tanult eddig? Kik a pajtásai otthon? Kikkel és miként szokott játszani? Mivel tölti idejét a fogságban? Imádkozik-e? Kit óhajtana látni? Mi szeretne lenni az életben? Tud-e már jól irni, olvasni, számot vetni? Kit szeret legjobban? Kiket ismer rokonai közül? Volt-e már Tiszán túl? Látott-e már várost? Fél-e a bikától vagy a szomszédok kutyáitól?

Csak efféle dologról lehetett vele társalognom. Mindjárt az első szónál kezdtem.

– Hány éves vagy fiam?

A fiu hallgatott. Csak nézett rám mereven.

– No beszélj hát! Hány éves vagy?

A fiu aggodalmas arczczal nézett Kozákra, a nagyfejü és hatalmas termetü őrmesterre. Egész nézésében az a félő kérdés rejlett: vajjon szabad-e neki ezt az idegen, ismeretlen ur kérdésére megmondani.

A királyi főügyész nyájas, biztató hangon szólt hozzá.

– Ne féljen Móricz, feleljen bátran!

E szóra az őrmester is intett fejével, mintha beleegyezett volna abba, hogy a fiu feleljen kérdésemre.

Felelt is. Megmondta életkorát.

Ez nekem untig elég volt. Megköszöntem a főügyész szivességét, üdvözöltem a fiut és az őrmestert s indultam kifelé.

Nyomban megmondtam a főügyésznek, hogy nem vagyok kiváncsi tovább a fiura.

Hiszen nem tanu ez, hanem bálvány. Kifaragva, megidomitva, kiföstve s odaállitva a világ elé. De ugy, hogy senki közelébe ne juthasson, senki meg ne tapinthassa, gondosan meg ne szemlélhesse, meg ne vizsgálhassa. Nem a maga valóságát mutatja ez, hanem azok művészetét, a kik kifaragták, megidomitották, kiföstötték s bálványnak odaállitották.

Nem is romlott lélek ez, mint akkor a zsidók általában hitték. Hanem agyongyötört lélek. A ki meg van riasztva, a kit örökös félelem alatt tartanak s a kinek lelke tele aggodalommal és reszketéssel. A kinek közelében senki sincs azok közül, a kik eddig szerették s a kiket eddig ő szeretett. Hanem körülötte vannak a csendbiztosok, pandurok, börtönőrök, rabok és faggató urak. Nem futkározhat többé a tiszaparti sima gyöpön a szabad verőfényben; e helyett ott kell vesztegelnie a sötét falak között a börtön hideg téglapadozatán. Enni, innivalója van ugyan, de kegyetlen ijesztéssel el van attól tiltva, hogy egyetlen szót is másként ejtsen, mint a hogy börtönőrei szemöldöke megengedi.

Hiszen nekem még azt se merte megmondani saját jószántából, hogy hány esztendős.

Nem is tanakodtam aztán senkivel tovább. Hazajöttem a fővárosba s elmondtam véleményemet a tanuról Kozma Sándornak és a ki erre megkért, Simon József ügyvédnek is.

Két Sarf Móriczczal van dolgunk ebben a nagy perben.

Az egyik a megfélemlitett tanu, a ki mindig retteg, csupán felsőbb engedélyre szól és csupán annyit mond, a mennyire engedelmet kap. Ez a tanu egyszerü alak s nem is nagyon érdekes.

A másik a kikészitett tanu, a hetyke alak, a zsidógyülölő zsidó fiu, a teljesen átidomitott lélek. Ezzel találkozunk az ügy nyilvános tárgyalásán. Ez már a legérdekesebb alakok közé tartozik, a kiket csak valaha az irodalom és az élet és a történet felszinre hozott. E munkának aligha az nem lesz legszebb fejezete, a hol ezt a tanut fogjuk apróra megismerni.

Hazajöttömkor nem volt sok időnk Sarf Móricz fölött tünődni és tanakodni. A csonkafűzesi tetemhez csodálatos vélemények kapcsolódtak. Fölmerült a holttestcsempészet vádja. A vizsgálóbiróság emberei nem tartottak titkot. A sajtó tárogatóin minden nap ott harsogott az álhalott csempészetének s a tetemsikkasztásnak ezer részlete. S mind olyan részlet, a mely csak terhelte a zsidókat. S most már lassankint azok is hittek a vérvád alaposságában, a kik eddig azt képtelenségnek tartották. Hiszen ha ártatlanok lettek volna a zsidók: Solymosi Eszter ruhájában nem csempésztek volna idegen holttetemet. S akkor nem is került volna kezükbe az eltünt lányka ruházata. A nagy közönség fölzaklatott indulata s lázongó képzelete vád alá helyezte már az egész zsidóságot.

Az ország előkelő zsidói csakhamar arra a meggyőződésre jutottak most már, hogy a dolgok folyását összetett kezekkel tovább nem nézhetik. A budapesti kiválóbb férfiakhoz százanként jöttek vidékről, sőt külföldről is az izenetek és levelek, hogy valamit tenni kell, mert a zsidóság helyzete, kivált egyes vidékeken, napról-napra kinosabbá és türhetetlenebbé válik.

Egyebet nem lehetett okosan tenni, mint védelemről gondoskodni. Minden erélye és lelkes buzgalma daczára is maga Heumann Ignácz annyi vádlott védelmét sikeresen nem végezhette.

Junius utolsó napjainak egyikén eljött hozzám a Központi Iroda titkárja, Simon József ügyvéd s fölkért arra, vállaljam el a vádlott zsidók védelmét s engedjem meg, hogy erre nézve a vádlottak nekem meghatalmazást adjanak.

Nem kérdeztem tőle, ma sem tudom, kinek megbizásából intézte hozzám e kérést. Az ügy fontossága mellett eszembe se jutott ez iránt érdeklődni. Ügyvéd voltam, alakilag tehát elvállalhattam a védő feladatát. Csak azt a kérdést kellett megfontolnom: vajjon egyéniségem s közéleti állásom alkalmas-e arra, hogy a szerencsétlen vádlottak jogait a birósági eljárás terén eléggé megóvhassam?

E pontnál nyájas olvasóim türelmével, magamról és családomról s magyar közéleti állásomról néhány részletet el kell mondanom. S beszélnem kell védőtársaimról is, kiket segitségül magam mellé vettem. E társaim voltak kezdetben Horánszky Nándor és Funták Sándor. Később az ügy nyilvános tárgyalásán még másik két társam is volt: Friedmann Bernát és Székely Miksa. Később róluk is bőven emlékezem.

Első pillanatra ugy látszik: a védő egyénisége nem tartozik a per történetéhez. Az ügy benső igazságaihoz semmi esetre. De én ugy hiszem, mindenki meg fog győződni arról, hogy a per története nem volna teljes, ha belőle a védők egyéniségének ismerete hiányoznék.

Hogy az illetékes férfiak miért fordultak hozzám s én miért vettem magam mellé segitségül Horánszky Nándort és Funták Sándort: ez jól meggondolt dolog volt s egyáltalán nem véletlen.

III.

(Családom és származásom. – Családom története. – Politikai multam és szerepem. – Aggodalmaim. – Éjjeli tanácskozás. – Előrelátásom.)

A zsidógyülölet szitói ugy vélekedtek s azt hirdették, hogy én is zsidó családból származom. A németországi sajtóban el volt terjedve, hogy öregapám neve Goldschmied volt, a ki a nagy Napoleon elleni háborukban a bécsi udvar számára hadsereg-élelmezési szállitással foglalkozott s ezért kapott volna a keresztyénségre áttérése után uj nevet és magyar nemességet.

Egészen helyes dolog lett volna, ha igy lett volna is. De ez a hirlelés alaptalan.

Családom ősi magyar keresztyén család. Nemesi előneve: Ráczkevi. Ráczkeve Pestvármegyében fekszik, a Duna egyik nagy szigetén, a Csepelszigeten, melyet akkor, a mikor a magyarok ezer év előtt mai államterületüket elfoglalták, az államalapitó első vezérfejedelem Árpád vett birtokába. Családom egyik ága több száz éven át itt lakott, a Duna keleti ágának partján, a XVII-ik század végéig.

A családi hagyomány egyik nagy ősének Eötvös Jánost tartja, a kiről a hazai történetirás emlékezik. Ez Ráczkevéről Budára költözött a XIV-ik század végén. Buda akkor királyi székvárosa volt Magyarországnak, magyar és német lakossággal. A német polgárság volt összetartóbb, vagyonosabb és hatalmasabb. Ennek kebeléből szokták választani a város biráját, a ki akkor első tisztviselője volt a székvárosnak. Eötvös János azonban annyira megnyerte a polgárság s kivált a magyarok bizalmát, hogy 1408-ban őt választották meg birónak. A mennyire az iratok és hagyományok visszavezetnek a multba, ő lett volna az ország székvárosának első magyar birája.

A német polgárság azonban ezt nem türte el. A magyar faj akkor nem szeretett várakban, erőditett városokban lakni. Budán is kisebbségben volt. A német polgárság a régi szokás, a régi szabadalom megszegésének tekintette az uj választást s faji uralmának veszélyét látta abban, ha elnézi, hogy magyar legyen az első tisztviselő. Összeesküdött hát Eötvös János ellen, házát megrohanta, magát agyonütötte s holttestét a Dunába bedobta. Ez beiktatása után harmadnapra történt. A magyarság nem tudta a véres merényletet meggátolni, de városbirájának holttestét mégis megmentette s azt nagy gyászszal eltemette.

De nem maradt meg a puszta gyásznál. Elpanaszolta nagy sérelmét nyomban a szomszédos falvak nemességének s ez boszura gerjedve fegyvert ragadott, a városba betört, a német polgárságot megrohanta, házait fölégette s ezer meg ezer embert lemészárolt. A ki menekülhetett: az a királyi udvarba menekült. A királyi palota akkor is azon a helyen volt körülbelül, a hol most. Zsigmond király éppen itthon volt s királyi seregével alig tudott a vérontásnak véget vetni. Nagy tárgyalás következett az eset után. Buda városa uj szabadalmat kapott, melyben a magyarság tisztviselői joga biztositást nyert. Ennek mintájára készült utóbb a többi királyi város szabadalma is. Eötvös János halála tehát nagy közmiveltségi és nemzeti elhatározásra szolgált alkalmul.

A család sorsa azután századokon át az volt, a mi a legjobb hazafiaké s a legnemesebb magyar fajé.

Mióta a magyar nemzet Habsburgot választott királylyá, azóta e nemzetnek folyton véres harczokat kellett vivnia a török ellen is, a német ellen is. A török országát akarta elvenni, a német pedig alkotmányát, függetlenségét s lelkiismereti szabadságát. De még nyelvét s nemzeti jellemét is.

A tiszta magyarság a hitujitásnak mindjárt kezdetén a protestáns s főleg a Kálvin-féle nézetnek hódolt meg egész lelkével. Magyarsága, függetlenségi érzete összeolvadt hitével. A habsburgi politika egyaránt irtotta a hitujitást, a magyarságot s a szabadság intézményeit. De a jólétet és a vagyonosságot is. Egyetlen népfaja sincs Európának, mely hitének szabadságáért, fajának föntartásáért, függetlenségeért s alkotmányos jogaiért annyit harczolt s annyit vérezett volna, mint a magyar.

Az Eötvös-család ott volt minden harczban a törökök ellen is, a Habsburgok ellen is.

I. Lipót király alatt hóhér-tábornokának, Caraffának üldözései elől Eötvös János 1680 körül a hajduk közé menekült a tiszai alföldre s Hajdu-Böszörményben ütött tanyát. A családnak az az ága, melyből én származom, ekkor vesztette el gömör- és beregmegyei jószágait. Csak ugy tarthatta volna meg, ha a római katholikus vallásra tér át. Inkább vagyonát vesztette el, mintsem hitét hagyja el.

Az elszegényedett család fiai a papi és tanári pályára siettek. A menekülő Eötvös János fia, szintén János, már nagy-kőrösi pap volt s ennek mind a két fia szintén.

István fiát Duna-Szent-Györgyre Tolnavármegyébe választották meg lelkésznek. Ez már itt szép vagyonra tett szert. Sok gyereke közül egyik volt Ferencz, az én öregapám, a ki a mult század elejétől kezdve már mostani birtokunkba, a veszprémmegyei Mező-Szent-Györgyre lépett be házasság és öröklés utján. E birtokot részint leányági, részint fiági öröklés utján 1595 óta birjuk szakadatlanul.

Apám Eötvös Lajos volt. Voltak apró birtokai több vármegyében. Gazdálkodó kis nemes volt; – a mult század negyvenes éveinek nagy alkotmányi küzdelmeiben Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék gyülésein mindig résztvett. Az 1848-iki függetlenségi harczban észrevehető tevékenységet fejtett ki az osztrák sereg ellen s érdemes munkát végzett a haza védelmében.

Testvéreim közül Lajos öcsém nagy tehetséggel és csodálatos buzgósággal tudományos irói pályára készült. Irodalomtörténeti buvárlatai s apróbb irodalmi művei korán feltüntek. Fiatal korában halt meg 1872-ben.