Part 3

Közreműködő gyanánt ugyan most már sok ember lett megnevezve. Herskón, a két tutajoson s Smilovicson kivül ott volt Fógel Amsel és Mendelovics Niszen s ott volt Grosz Márton és Klein Ignácz. A holttestről valamennyi tudott s nagyobb részük látta is, szállitotta is.

Most már majdnem lehetetlenség volt ki nem deriteni, hogy ki volt hát életében a csonkafűzesi halott, ha nem Solymosi Eszter volt? Hiszen nyomról-nyomra, emberről-emberre könnyen el lehetett jutni idáig. A tisza-löki csendbiztos varázsló hatalma előtt csak gyerekjáték lehetett az embereket rábirni, hogy ezt is megvallják. Hiszen már okuk se volt erről hallgatni. Ha a többit mind szépen bevallották: bevallhatták a holttest eredetét is. Helyzetük ezzel nem vált volna kényelmetlenebbé s vétkességük nem nagyobbá. Sőt enyhithettek volna sorsukon. Siettethették volna az ügy befejezését s önmaguk szabadulását.

Hát miért nem tettek vallomást? Készitsünk most az esetről, a mint e pillanatban előttünk áll, egyszerü, világos, tiszta képet s ne törődjünk oly aprólékos részlettel, mely a fődologhoz szükségképen nem tartozik.

Az eset egyszerü képe ez lesz:

Solymosi Eszter lányka eltünt ápril 1-én. A zsidók ellen vád kerekedik, hogy ezek nyakát vágták, vérét vették, holttestét elsikkasztották.

Hetvenkilencz nap mulva, junius 18-án, a dadai Csonkafűzes alatt női holttest bukkanik föl a Tiszából, mely Solymosi Eszter ruhájában van.

Nyaka nincs elvágva, vérét nem vette senki. Ha ez volt Solymosi Eszter: akkor a zsidók ellen támasztott vád alaptalan.

A vádolt zsidók életre-halálra tagadják a vádbeli cselekmény megtörténtét.

Biróság által fölhivott szakértő orvosok teljes határozottsággal kimondják, hogy a csonkafűzesi holttest nem lehet Solymosi Eszteré. Mert ez a lányka 14 éves életkoru szűz volt, a holttest pedig legalább 18 éves elvirágzott nő holtteste. Ez a nő legfeljebb tiz nap előtt halhatott meg s teteme legfeljebb négy nap óta van a vizben.

Minthogy Solymosi Eszter ruhája volt rajta: kétségtelen, hogy titkos kezek öltöztették föl, a kik Solymosi Eszter ruháját megszerezték s az ismeretlen idegen nő holttestét valahonnan elsikkasztották.

Ilyet tenni se nem szokás, se nem szabad. Valami különös és fontos oka lehetett erre annak, a ki ezt elkövette.

Ez az ok az eset különös körülményei szerint nem lehetett más, csak a vérváddal terhelt zsidók megmentése. Csupán csak ezért csempészhették a hatóságok szeme elé a csonkafűzesi holttestet.

Ha ez igaz: akkor a zsidók kezének bent kell lenni a vállalatban.

S valóban Matej Ignácz tanuságot tesz arról, hogy az ő tutaján s az ő tudtával és közreműködésével csempészték a holttestet junius 11-től 18-adikáig, őt erre Herskó Dávid kérte föl, Herskó Dávid Tisza-Tárkány alatt kapta junius 11-én a holttestet.

Herskó Dávid zsidó.

Töredelmesen beismeri, hogy Matej igazat beszél s egyenesen bevallja, hogy neki Smilovics Jankel adta át a holttestet junius 11-én Tárkány alatt, de már junius 7-én tudatta ezt vele Tisza-Kerecsenynél.

Smilovics Jankel is zsidó.

S némi tekergődzés után utóbb ez is nyiltan beismeri, hogy igenis ő adta át a holttestet ugy, a mint Herskó elbeszéli, de őt erre Fógel Amsel vette rá, a kit meg ezzel Mendelovics Niszen bizott meg. Valósággal pedig Grosz Márton és Klein Ignácz szállitotta hitvány fakószekerén a holttestet Tisza-Szent-Mártonba.

S Fógel, Mendelovics, Grosz és Klein: mind valamennyi zsidó. A mi természetes. Vérvád terhelte zsidók mentségére első sorban csakugyan zsidóknak kellett vállalkozni.

Minden összevág.

Maguk a zsidók is szentül hiszik a tetemsikkasztást és holttest-csempészetet. A kik távol laknak az eset szinterétől: azok nem tudják, mit gondoljanak s miként magyarázzák az eset megtörténtét. A kik közel vannak, a kiket terhel a vérvád, azok lelke keserüséggel telik meg s átkozzák Herskót és Smilovicsot s ezek zsidó társait, a miért ilyenre vetemedtek.

Maga Smilovics rendithetlenül meg van győződve a holttestcsempészet valódiságáról. Ennél különösebb és érdekesebb lelki tünetet életemben nem láttam. Csodálni lehet s elmélkedni fölötte.

Smilovicsnak nem volt börtöntársa. Mint vizsgálati fogoly maga volt külön oduban elzárva. Emberekkel csak akkor találkozott, ha ételét-italát beadták vagy a többi rabbal együttesen naponkénti egy órai sétáját végezte, vagy ha a börtönőr egyszer-másszor ajtót nyitott rá. Beszélgetnie ilyenkor se volt szabad.

A szabad járás-keléshez szokott emberre nézve irtózatos állapot ez. A kényszerü magányosság, ha nincs rá erkölcsi ok s ha nincs benne emberi igazság, rettenetesen meggyötri a lelket.

De át is alakitja. Vagy megszeliditi a vad lelket, vagy dühöngésre lázitja a szelidet. Vagy elmélkedésre birja, a melyik eddig csak cselekedni tudott és szeretett, vagy bűnök, merényletek, kétségbeejtő kisérletek szövésére készti a legjobb szivet is. Imák, könyek, átkok, dühöngések, álnokságok, gyilkos tervek, léleksorvadások a kényszerü magánosság szüleményei.

Smilovicshoz, mig teljes vallomást nem tett, éjjel-nappal bejárt a vizsgálóbiró. Ijesztette, fenyegette, biztatta, rémitette. Különösen azzal biztatta, hogy ha töredelmesen bevallja a holttest csempészetét: akkor elereszti őt, hazamehet, keresheti kenyerét, istennek szabad napjában gyönyörüségét lelheti.

Elvégre a tiszalöki csendbiztos kezén megtette vallomását. S várta ennek fejében a szabadulást.

Matejt, Herskót, Csepkanicsot el is eresztették, de őt nem. Belökték magános oduba s azóta a vizsgálóbiró se látogatta többé.

Volt ideje a tünődésre s ő valóban tünődött.

Ott volt a börtönben, mint tudjuk, Rózenberg Hermann eszlári lakos zsidó is. Más oduban s rabtársakkal összezárva. Volt egyebek közt egy Oláh Sándor nevü vizsgálati fogoly rabtársa is s volt egy másik is: Szilágyi József nevü.

Ezt a Rózenberget is azzal vádolták, hogy bűnrészes a vérvádban. De ő félvállról vette ezt a vádat; – szabad száju, nyilt beszédü ember volt. Mindig azt beszélte fűnek-fának mindenütt, hogy az eltünt lányka élve-halva előkerül mihamar, mert a zsidók azt el nem emésztették.

Efféle beszéde miatt Bary vizsgálóbiró gyanuba vette utóbb, hogy talán a tetemsikkasztásban is bűnös.

Az efféle beszédből kifogyhatatlan volt a börtönben is. Rabtársai s a börtönőrök a közös sétákon s egyébként is csak ilyesmit hallottak tőle.

Kinevették.

A rabok közt is volt keresztyén tábor, zsidó tábor. Köztük is folyt tanácskozás s képződött közvélemény. A közvélemény, ha ingadozott is a vérvád kérdésében, de sziklakemény lett a holttestcsempészet kérdésében. Nem is lehetett másként. Hiszen két zsidó is volt köztük, a ki apróra beismerte a csempészetet.

Rózenberg még azután is kézzel-lábbal hadonázott a holttestcsempészet ellen. Rabok és őrök egyaránt kinevették.

– Bolond zsidó! Mit kiabálsz, mit rugódozol? Hiszen valóságos zsidó van köztünk, a ki ezt beismeri, mert maga is segitett a csempészetben.

Ezt egyik rabtársa mondta Rózenbergnek.

Rózenberg kijelentette, hogy ezt nem hiszi. El nem hiszi még a prófétáknak se. El nem hiszi addig, mig az a zsidó neki meg nem irja. De ha magyarul irja, még akkor se hiszi el. Csak az esetben hiszi el, ha zsidóul irja. Másként csalás lesz, ámitás lesz.

Sohase derült ki, hogy Rózenbergnek ez a feleselése miként jutott Smilovics füleibe. Csak az a bizonyos, hogy odajutott. És ugy jutott oda, hogy Smilovics szentül hitte, hogy a holttestcsempészők egyike mindenesetre ez a Rózenberg.

Ez szeptember hó első felében történt.

Smilovics tünődött. Mit csináljon? Ő szabadulni akar. Most már bizonyos, hogy addig nem szabadulhat, mig minden zsidó be nem vallja a holttestcsempészetet. Hátha ő rá tudná venni Rózenberget a töredelmes beismerésre. Ő is megszabadulna hamarosan s javára lenne ez a többi zsidónak is, mert előbb vége lenne a nagy pörnek.

Hiszen ugy is csak kétségtelen, hogy a zsidók csempészték a holttestet. Herskó nemcsak bevallotta, hanem neki már szemébe is mondta. S ő maga is, akarva nem akarva apróra beismerte. Hát akkor miért makacskodik ez a Rózenberg? Miért állja utját annyi szegény, sanyargatott zsidó szabadulásának?

Ostoba Smilovics! Az nem jutott eszébe, hogy hátha a többi zsidó vallomása is csak ugy készült, a miként az övé!

Kapta magát szeptember 17-én s levelet irt Rózenbergnek. Miként jutott tollhoz, tintához, papiroshoz: isten tudja. A börtönbeli rabok elől pénz, fegyver, irószer tökéletesen el van zárva. Neki azonban mindene lett, mikor levelét meg akarta irni.

S megirta a levelet zsidó nyelven, a hogy Rózenberg óhajtotta. Sohase látta Rózenberget, nem is beszélt vele, nem is hallotta kivánságát, mégis kivánsága szerint cselekedett.

Az a zsidó nyelv romlott német nyelv volt, kéziratos zsidó betükkel irva.

Hogy és miként fért azután Smilovics Oláh Sándor rabhoz: ez se derült ki. Oláh Sándornak kezébe adta a levelet azzal a megbizással, hogy ez adja át azt Rózenbergnek.

A levélben szivére beszél annak a Rózenbergnek. Ne késleltesse makacs tagadásával az ügy befejezését. A holttest csempészete ugy is tisztába van már hozva… Herskó és ő ugyis beismerték. Vallja be hát Rózenberg is. Segit ezzel a zsidókon is és saját lelkiismeretét is megnyugtatja, vétkének terheit megkönnyiti.

Oláh Sándor titkon kezébe adta a levelet s Rózenberg elolvasta azt.

Hanem bármily titokban történt is az egész dolog: bizony nyomban megtudta ezt a börtönőrmester s a királyi ügyészség. Pedig se Smilovics, se Rózenberg nem jelentette föl.

De az is igaz, hogy Oláh Sándor rabnak se lett e miatt semmi bántódása.

Smilovicsot természetesen nyomban vallatóra fogták. Beismerte hüségesen, hogy ő irta a levelet s ő küldte Rózenberghez. Mert hát ő is jól tudja, hogy a holttestet a zsidók usztatták, tehát Rózenberg is vallja be valahára bűnös tettét.

A sajtó is gyorsan megtudta a levél történetét s megismerte szövegét is. Rettenetes fegyver lett ez a vérvád hiveinek kezében. Lehetett is. Mert ezt a levelet csakugyan nem a tisza-löki csendbiztos erőszakolta ki s nem a vizsgálóbiró ügyeskedése szülte. Azt már a zsidó csakugyan lelke bensőjéből szabadon szerkesztette.

A mint ezt Smilovics a következő esztendőben a nyilvános tárgyaláson is őszintén bevallotta.

Smilovicsot többször kérdezte a biróság az eset felől. S kérdezte birósági komolysággal, tisztességgel, törvényes módon. Felelhetett ugy, a hogy akart.

Állt a csendbiztos előtt is s ránehezedhetett lelkére az erkölcsi és testi kényszer valódi vagy képzelt sulyának ijesztő hatalma s e suly alatt mondhatta azt, mit akart vagy a mit vallatói akartak.

Mondta is.

De a mikor Rózenberghez irta levelét: akkor nem állott semmi külső, semmi erkölcsi kényszer alatt. Akkor csak két erő dolgozott lelkében. Az egyik erő a börtön lakóinak már megingathatlanná erősödött ama meggyőződése, hogy az idegen holttestet csakugyan a zsidók csempészték s ez a meggyőződés már az ő lelkén is teljesen urrá vált. A másik erő pedig az életnek az az ösztöne: benne vagyunk a bajban, szenvednünk kell, a szenvedést megröviditheti az őszinteség, legyünk tehát őszinték valamennyien s ezzel siettessük az ügy befejezését.

Okos felfogás, az élet sok igazságával teljes.

De éppen azért föltétlenül bizonyos, hogy ha Smilovics tudta volna, hogy az idegen holttest honnan ered s kinek a holtteste: megmondta volna egész nyiltsággal nyomban. A mikor Rózenbergnek a levelet irta: akkori lelki állapotában megmondta volna minden esetre.

Azért nem mondta meg, mert nem tudta.

De más se tudta.

Hiába mesterkedett a vizsgálóbiró s a titkos tanács erélyes, de vak elméje, az idegen holttest eredetének még csak sejtelméig se tudtak eljutni. Mert felfogásuk képtelenség volt s utjuk, a melyen jártak, hamis út. Ezen az úton elbódultak.

Pedig olyan egyszerü volt az eset.

Folyam partján jól ismert ruhában eltünt egy lányka. Hetek mulva ugyanaz a folyam fölvet egy lánykatetemet ugyanabban a jól ismert ruhában. Sok furfang és sok rossz indulat kell már a puszta gondolathoz is, hogy a tetem idegené s nem az eltünt lánykáé.

Ezt a gondolatot csak az mentheti, ha utóbb napvilágra jön, hogy ki volt hát, a mig élt, az idegen tetem?

A vizsgálóbiró a csendbiztos segitségével mindenre talált feleletet, csak erre a kérdésre nem.

Erre nem lehetett beoktatni se Matejt, se Herskót, se Smilovicsot, se a többi zsidót és nem zsidót, mert erre maguk a vizsgálóbirák, az orvosok, a csendbiztosok és pandurok se tudtak feleletet találni.

Ime a tetemusztatás elméletének egyik nagy hibája.

Van azonban több is. Néhányra rámutatok.

V.

(A hullacsempészet elméleti birálata. – Miért bizták tizenöt tutajosra? – Miért volt a holttest annyi kézen? – A falevéllel bedugott orr érez-e szagot? – Miért biztak mindent véletlenre? – Miként erősitették a holttestet a tutajra?)

Ha a zsidók csakugyan idegen holttestet akartak a biróság elé csempészni: miért kellett azt épen Herskóra bizni, a ki tizennégy keresztyén tutajossal, tehát egész sereg emberrel uszott a Tiszán lefelé? Hiszen ép ugy rábizhatták volna olyan tutajra, melyen csak két vagy három teljesen megbizható czinkos van. Azt csak minden okos és minden oktalan ember elgondolhatta előre, hogy tizennégy be nem avatott tutajos közt sokkal biztosabban kipattan a titok, mint két-három beavatott közt.

Menjünk tovább.

Mendelovics Niszen gondolta ki a tetemusztatást s bizonyára nagy pénzt vagy nagy igéretet kapott erre valakitől. Hát miért nem cselekedte ő maga? Hiszen ő csak olyan sáfárkodó koldus zsidó tutajos volt, mint a többi. Miért adta volna ő a hasznot másnak? Miért bizta ő a foganatositást Fógel Amselra? Hát ez miért bizta Smilovicsra? Hát Smilovics miért bizta Herskóra? Hát Herskó miért bizta csupán csak Matejre? Hiszen a tutajon ott volt Csepkanics is s épen Csepkanics volt a kormánybiró, az idősebb, az okosabb és a figyelmesebb. Azt csak jól tudta Herskó, hogy Csepkanics naponként többször megvizsgálja a tutajt s lehetetlen, hogy hét egész napon át észre ne vegye a holttestet. Ha csirkeészszel fontolta is meg a dolgát: inkább Csepkanicscsal kellett összebeszélnie, mint Matejjel, – a józan ész azonban azt parancsolta, hogy inkább mind a kettővel értsen egyet, mint csupán az egyikkel.

S aztán az is kétségtelen, hogy a titkot őrizniök, a holttestre vigyázniok kellett, hogy el ne legyenek árulva s tervük dugába ne düljön. De hát akkor miért fogadták föl Tokajban épen a tetemusztató tutajra az idegen és ismeretlen Selever János tutajost? És miért fogadták be ugyanarra utazó vendégnek Galsi Istvánt, a törökszentmiklósi magyar embert, a kinek se zsidóval, se oláhval, se oroszszal, se semmiféle tutajossal semmi összeköttetése nem volt s a kinek jó füle, jó szeme s jó orra van s rögtön elbeszél mindent, ha valamit észre talál venni?

Egyik oktalanság a másik után.

A folyam árja Tisza-Lök körül odaüti épen a tetemusztató tutajt a parthoz s a tutaj két-háromfelé szétesik. Épen az esik szét, a melyhez a holttest van erősitve. Ki kell kötniök e miatt Csonkafűzesnél, minden tutajos odasiet segiteni s a megbomlott talpat összeróni. S a holttestet vagy annak szagát nem veszi észre senki. Tizenöt többnyire fiatal ember közül senki.

Képzelhető-e ez?

A vizi holttest szaga nagyon különös és nagyon erős. Ilyen szaghoz nincsenek az emberek hozzászokva. Erősebb és különösebb szag ez, mint a ganéjdombé vagy a kátránygyáré, vagy mint a mocsárgázé. A viz se nyelhette el szagát. Hiszen a tetem a viz szinén uszott s időnként kis része a viz mozgása közben felszinre került. Tehát a szagnak bóditónak kellett lenni. Még se vette észre senki. Holott a mikor a dadai csősz kivonszolta a partra: akkor mindenki észrevette s irtózott tőle.

Az emberek hiszékenységével egyenest játékot üz a vizsgálóbiró a holttest szagának kérdésében.

A jegyzőkönyv papirosán azt jegyzi föl Matej vallomásaként, hogy a mikor a tisza-ladányi oldalon öltöztették a holttestet, minhogy nagyon erős szaga volt, Herskó falevéllel betömte Matej orrlyukjait.

Balgatag beszéd.

Mintha egy 28 éves erős katonaember, mint Matej, mással engedné az orrlyukjait betömetni s ha már épen ezt akarja: ily kényes dolgot nem maga végezne saját orra körül! Hiszen az orrlyukban babrálni kutya, macska s egyéb házi állat se engedi meg.

Aztán falevéllel tömni be! Micsoda vad gondolat ez! Természetesen füzfa vagy rekettyefa leveléről lehetne szó, mivelhogy ott más fa nincs. Herskó pedig bizonyára nem hozott Bustyaházáról egy nyaláb fenyőfalevelet, hogy ezzel utközben tutajosainak orrát betömködje.

Szerencsére se Matej, se a csendbiztos, se a vizsgálóbiró nem tudta, hogy kámforos vagy karbolsav-oldatos pamut is van a világon; – különben bizonyára ezzel tömte volna be Herskó a tutajos orrlyukjait. Jó eleve beszerezte volna a tokaji gyógyszerésznél!

Falevéllel!

Mintha a falevél élő egészséges ember orrába gyömöszölve utját állaná a szaglásnak! Hiszen a szag, az illat, a bűz olyan finom és oszlott anyag, hogy annak tömöttségét a tudomány képtelen meghatározni. Olyan az, mint az üstökös csillag farkának a teste. Akárhogy tömjék be az orr lyukjait falevéllel: keresztül hatol az minden falevélen, mintha az utjába se állana. Csak a megfelelő vastag érczen nem tud a tetemszag áthatolni.

Még ennél is furcsább dolgokat puhatolt ki Bary József vizsgálóbiró.

A két eszlári zsidóval Grószszal és Kleinnal Tisza-Szent-Mártonig viteti a félig meztelen s egyébként is födetlen holttestet két rossz gebén s hitvány fakószekéren. Tisza-Szent-Márton a Tisza folyása mentén mintegy 130 kilométer távolságnyira van Tisza-Eszlártól. Ha itt-ott átló úton ment is a két zsidó: akkor is vagy 100 kilométernyi kocsiutat kellett tennie. A parttól messze nem mehettek, mert hiszen tutajost kellett az útban keresniök. Útjuk tehát igy is, ugy is több napra terjed. Már csak azért is, mert forró juniusi időben nappal az erős rothadásban levő födetlen holttesttel falukon, városokon, népes lakott helyeken át nem botorkálhattak. Nappal utszéli zsidó csárdák ólaiban vagy parti füzesek sürü ligeteiben kellett elbujniok és csak éjszakákon át merészelhettek tovább-tovább haladni. Igy is veszélyes volt kisérletük.

El lehet ezt hinni akárminő tanunak?

Szüksége volt erre annak a két tetemszállitó zsidónak? S kikerülhetlen szükség nélkül vállalkozik-e ilyen bolondságra akárki is, ha csak nem eszeveszett? Sok napon át minden órában a fölfedeztetés veszélye elé állani s ezzel a vérvádterhelte zsidókat ujabb gyanuval terhelni!

S aztán ha már a holttestet hurczolták magukkal: nem vihették volna magukkal Solymosi Eszter ruháját is? Tárkány alatt nem lehetett volna a tetemet ép oly könnyen felöltöztetni, mint Eszlár és Tisza-Ladány között? Ha pedig csak itt volt kényelmes az öltöztetés: a sok napi kóborlás mellőzésével nem lehetett volna magát a tetemet is itt adni át?

S ez még mind semmi!

Véletlenül találkozik Smilovics Fógel Amsellel, tehát véletlenül kapja tőle a holttestcsempészetre a megbizást. Ha ő nem késik annyi ideig Kerecsenyben: nem ér oda tutajával s nem éri őt ott a fejéregyházi Fógel Amsel. S akkor nincs csempészet.

Véletlenül keresi föl adósait: Kesztenbaum Gimplit Kerecsenyben s Rubinstein Májert Szent-Mártonban. Ha nem keresi föl őket, vagy néhány órával később ér a szentmártoni partra: nem találkozik a tetemhurczoló két zsidóval s megint nincs holttestcsempészet.

Véletlenül találkozik Herskóval is Kerecsenynél. Ő a parton áll s ez ki se köt, hanem csak uszik tovább a tutajon. Három szóval végzik el egymásközt az üzletet. Képzelhető ez? Hihető ez? Hogy két máramarosi koldus zsidó ily nagy felelősséggel s esetleg nagy pénzzel, de börtönnel is járó ügyben egy-két percz alatt három szóval végezze dolgát s kösse meg az ügyletet? Nem ugy megy ez ott, mint a tőzsdén szokás. Ez az osztály százszor értekezik egy kis ügyben is, mig meg tud állapodni. S ha már megállapodott: még akkor is visszatér rá tizszer. Természete ez s ősi szokása. S ha véletlenül nem áll a parton az alatt az öt-hat percz alatt, mig Herskó a vizen elvonul: nincs holttestcsempészet akkor se.

De még ennél is czifrább az az ostobaság, melylyel a holttest eleresztését kigondolták.

Matej egyenesen és határozottan azt állitja, hogy ha tutajukat a meder oldalához nem üti a folyam árja: akkor meg se állanak Csonkafűzesnél, hanem mennek tovább s viszik a tetemet magukkal. Akkor nincs »dadai holttest«. És azt is határozottan állitja, hogy ha szél és áradat nem fenyegeti őket: akkor nem állnak meg Tisza-Ladánynál s nem találja ott őket a tisza-eszlári zsidó asszony Solymosi Eszter ruháival.

Tehát ez mind véletlen!

A képtelenségek sorozatának még itt sincs vége.

Smilovics határozottan azt vallja a vizsgálóbiró előtt, hogy ő azt nyerte és Herskónak ő is azt adta utasitásul, hogy a holttestet Tisza-Lökön alul eresszék szabadon s bizzák sorsára. Vigye a viz, a hova akarja. Ez a vallomás teljesen összevág Matej és Herskó beszédével.

Ha ez igaz volna: akkor teljesen oktalan és értelmetlen az egész holttestcsempészeti furfang.

Hiszen mi lehetett ennek czélja?

Az, hogy a holttest a viz szinén maradjon, továbbá, hogy azt kellő helyen és időben észrevegyék s végre, hogy a nyiregyházi biróság szeme elé csempésztessék. Csak igy lehetett elérni, hogy ép nyaku áltetem szerepeljen Solymosi Eszter holtteste gyanánt.

Ámde, ha a holttestet a vizen szabadjára hagyják s azt majd Titelnél veszik észre a Tiszában vagy a Vaskapu-zuhatagoknál a Dunában vagy Várnánál a Fekete-tengeren: akkor hiábavaló az egész mesterkedés. Senki se gondolhat arra, hogy ez az eltünt eszlári lányka álteteme s hogy ezt valahonnan valamikor a zsidók a biróság félrevezetése végett csempészték. S ily hiábavaló és nevetséges dolgokra miként vállalkozhattak volna a zsidók, miért költötték volna a pénzt s miért koczkáztatták volna bőrüket és szabadságukat?

A napfény se világosabb ennél.

Pedig a képtelenség még tovább is tart.

Az enyészetben levő holttest nem mindig uszik a viz felszinén s időnkint nem is sokáig. Ha megtelik rothadási gázzal s ha valami idegen suly vagy akadály a viz fenekén nem tartja: akkor felszinre jön. De mihelyt itt a gáz belőle valami természetes módon, a test nyilásain át kiszabadul, azonnal visszaereszkedik a mélybe. S ha megint megtelt elegendő rothadó léggel: csak akkor bukkanhat fel ismét.

Már most, ha Tisza-Lökön alul szabadjára eresztik a tetemet: ki állhat arról jót, hogy az rögtön el nem merül s az emberek szemei elől örökre el nem tünik? Ki állhat arról jót, hogy ha felbukkan is: ez nappal történik s emberek szeme láttára s nem éjszaka s nem lakatlan és kietlen folyamrészeken, a hol ember észre nem veheti?

A vizsgálóbirónak, a titkos tanácsosnak, a csendbiztosnak s a panduroknak parányi bölcsesége nem terjedt odáig, hogy mindezt elgondolja s a holttestcsempészet tervét ily oktalanságokkal haszontalanná és nevetségessé ne tegye.

Ha volt tetemsikkasztás és holttestcsempészet: ezt bizonyára eszesebb férfiak s nagyobb pénzzel dolgozó emberek tervezték, mint a Mendelovics Niszenek s ennek foganatositását nem bizták volna oly szedett-vedett dibdáb alakokra, mint Amsel, Jankel, Herskó, Matej, Grósz és Klein. Nem biztak volna mindent a véletlenre, a holttestet nem oly pőrén hurczolták volna s nem faluztak volna vele napokon át s nem usztatták volna Tárkánytól Csonkafűzesig hét napon és éjszakán keresztül.

Mindazt, a mit a vizsgálóbiró Matej, Herskó és Smilovics vallomásairól jegyzőkönyvbe vett, durva paraszt észszel gondolták ki. Semmi se bizonyitja ezt jobban, mint az a furcsa ötlet, a mire szorultságukban fanyalodtak, a mely szerint a holttest a tutajhoz volt erősitve.

Miként szállithatták a holttestet a tutajon?

Háromféle módon.

Az egyik mód az, hogy rálökik a tutajra csak ugy pőrén, leplezetlenül, a hogy Smilovics átadta. – Ez lehetetlen volt, hiszen minden tutajos meg tudott volna mindent azonnal. S a holttest szaga elvitte volna a titkot a partokra is.