Part 19

Hogy Csepkanicscsal, Herskóval és Smilovicscsal s ezeken kivül még tizenhárom tutajos társával ellentétbe keveredett, még ez se oly sulyos dolog, mint az, hogy mind a négy szeklenczei előljárót s mind a három máramaros-szigeti királyi birót hamis jegyzőkönyvkészitéssel gyanusitotta a törvényszék előtt. Ha a tisza-löki titkos eljárás már maga is el nem rontaná tetemusztató meséjének hihetőségét, ha minden illetékes tanuval szemben nem egyedül állana is e meséhez való ragaszkodásában, még akkor se vehette volna figyelembe őt semmiféle biróság, mert kétségtelenül bebizonyult, hogy lényeges dolgokban tudatosan és vakmerően nyilt valótlanságokat eskü alatt állitott.

Az eskü több ezer éves jogi és társadalmi szokás, sőt valóságos intézmény. Beszél róla már a szentirás is. A hamis eskü a népek őskorában is gyakori volt már. Jézus is jól tudta ezt, s azért tanitásaiban erősen birálta az eskü intézményét. Vannak keresztyén felekezetek, melyek az esküt megtagadják. Nemcsak a zsidók és keresztyének ismerték az esküt, hanem az Ázsia belsejében kóborló pogány népek is. Attila hunjai, Baján avarjai s Árpád magyarjai egyaránt használták az esküt, noha se zsidók, se keresztyének, se mohamedánok nem voltak. Az eskü – ugy látszik – eredetileg önelátkozás volt az esetre, ha az esküvő nem igazat mond, vagy igéretét, fogadását, kötését meg nem tartja. A keresztyén miveltség az önelátkozás gondolatain szeliditett valamit s az esküvő csupán isten beavatkozását kérte ki maga ellen az esetre, ha hamisságba keverednék. A középkor a házassági, papi, közjogi és perjogi intézmények közé sorozta s a legtöbb mivelt állam mindmáig fentartotta az esküt.

Mit ér az eskü?

Becsületes, művelt lelkü és eszes embernek nincs rá szüksége. Eskü nélkül annyit ér szava és elhatározása, mint eskü alatt.

Vallásos embernél, ha azonkivül eszes és becsületes is, sokat ér ott, a hol még mindig perjogi intézmény. A vallásos ember lelkén a vallás hatalmának egész erejével uralkodik. Nem vét ellene tudatosan és készakarva soha.

Amaz osztályok, melyek szakadatlan jólétben vagy szüntelen való nyomorban élnek, nem sokat törődnek az esküvel. Csak annyit adnak rá, mint a vallás külsőségeire. A dúslakodóknak nem árt, a nyomorgónak nem használ. Ugy vannak vele, mint a vad népek apróbb bálványaikkal.

Magyarország észak-keleti vidékén, épen Máramaros vármegyében is százan meg százan vannak a nyomorgó és furfangos szegények közt, a kik az esküre, mint perjogi intézményre se adnak semmit, a kik kenyérkeresetet látnak a tanuskodásban, s a kiket csekély dijért mindenre meg lehet kapni tanunak. Keresztyének és zsidók felesen. Lelkiismeretlen üzérkedők s könnyelmü ügyvédek rendszeresen felhasználják őket pöreikben.

Hogy Matej ezek közül való volt-e, nem tudom. Hogy őt valaki megfizette volna hamis tanuskodásáért, ezt nem tudom, de nem is hiszem. Első hamis tanuságát a tisza löki kényszerités idézte elő. Ettől ugyan önkényt elállott, sőt a kinzás miatt ismételve panaszt is tett, de a végtárgyaláson ehhez ismét visszatért s megmaradt mellette konokul.

Vajjon miért?

Ok nélkül senki sem csinál hamis tanuságot. Nyilvánvaló okot nem találtam. A tanukkal a védelem szándékosan nem akart közvetlenül érintkezni. Nekem s védőtársaimnak jogunk lett volna ehhez, sőt sok esetben kötelességünkben is állott volna, de fontosabbnak tartottuk a tartózkodást, hogy a gyanusitásra semmiféle ürügy ne támadhasson. Matejnál épen ki kellett volna nyomoznunk, mi birta őt a hamis vallomásra. De ha akartuk volna, se férhettünk hozzá. Mikor s miként jött Nyiregyházára a nyilvános tárgyalásra: nem tudtuk. Nyiregyházán a görög katholikus paplakon nyert elhelyezést és ellátást s ott volt éjjel-nappal, csupán a törvényszéki ülésen láthattuk. Ez a nagy elzárkózás támasztotta bennem azt a gyanut, hogy bizonyára a titkos tanács valamelyik tagja vagy ügynöke birta arra, hogy annyiszor megtagadott tisza-löki valótlan vallomására ismét visszatérjen. Egyéni jelleméhez, a mennyire megismerhettük, hozzáfért ez a gyanu. A szeklenczei előljáróság egyik tagja ugy jellemezte, hogy büntetve ugyan még nem volt, de a falubeliek silány embernek ismerik. Mikor mint ujoncznak a katonasághoz be kellett vonulnia, annyira félt, hogy négy pandurnak kellett őt bekisérni. Igaz, hogy Tisza-Lökön is inkább ijesztés, mint kinzás folytán adta fejét a holttestusztató mesére.

VII.

(A vádlottak gyakran védik magukat tagadással. – Gyakran panaszkodnak, hogy kinozták őket. – Van-e joguk a tagadáshoz? – Meddig terjed önvédelmi joguk? – Karanczai fogházőr, Róka és Kazimir pandurok eskü alatt bizonyitják a tisza-löki sanyargatások valóságát. – Vay György csendbiztos tagadja. – A bizonyságok mérlege.)

Mindent átgondolva azonban se Csepkanics, se Matej vallomását arra nézve, hogy Tisza-Lökön embertelen erőszakosságokat követtek el a tanuk és vádlottak ellen, készségtelen bizonyságnak tekinteni nem lehet. Csepkanics elhallgatta, Matej eltagadta.

Herskó, Fógel, Grósz, Klein és Smilovics részletesen elpanaszolták a törvényszék előtt tisza-löki kinzatásukat. Sőt Vay György csendbiztosnak egyenesen szemébe is mondták.

Vay Györgyöt mint tanut s nem mint vádlottat hallgatta ki a törvényszék 1883. évi julius 18-án. Egyenesen a kinzás miatt támasztott panaszokra hallgatta ki.

Határozottan eltagadott mindent. Öt vádlott egymásután teljes nyiltsággal s nyugodt bátorsággal mondta el vele szemben a tisza-löki erőszakoskodások történetét, de ő mind az ötnek szemébe mondta, hogy valótlant állit.

Vajjon kinek higyjünk?

Mind az öt zsidó vádlott volt, vádolva a tetemusztatás elkövetésével. Birónak és közönségnek szokott felfogása, hogy a vádlott azért panaszkodik, hogy a saját bőrét mentse, panaszát tehát már ennélfogva is gyanuval kell fogadni.

A ki az igazság birói kimérésének titkait ismeri, az jól tudja, hogy a vádlottak túlnyomó nagy része a rendőri és a vizsgálóbirói kihallgatás alkalmával több-kevesebb vonakodás után szépen beismeri s elbeszéli azt a bűnös cselekményt, melyet elkövetett. De azért azok közül, a kik igy beismerték tettüket, a nyilvános tárgyaláson igen sokan visszavonják vallomásukat s megkisérlik konok tagadással a védekezést.

Gyakori tünet ez, s okát is ismeri minden beavatott ember.

Az első kihallgatástól a nyilvános tárgyalásig s az itéletig hosszabb idő szokott eltelni. Ime a nagy perben is több mint egész esztendő telt el, pedig erre az egész mivelt világ szeme nézett. Ez idő alatt a vádlott sokat tünődik, sok emberrel beszél, sok tanácsot hall. Ha le van tartóztatva: fogolytársaival; – ha szabadon van: mindenkivel tanácskozik s rend szerint védőügyvédével is eszmét cserél.

Ha még oly bűnbánó is a vádlott, időközben eszébe jut, vagy juttatják, hogy a büntetéstől jó lenne megmenekedni. Védje tehát magát, a hogy tudja. Védje magát még akkor is, ha a rendőr vagy a vizsgálóbiró előtt beismerte is bűnös tettét. Az itélő biró más, mint amazok, az itélő biró előtt mulhatatlanul védekezzék.

Az önvédelem legelső, legtermészetesebb s legegyszerübb művelete a tagadás.

– Nem vagyok bűnös. Tagadom a vád alaposságát. Valótlant mondanak, a kik ellenem vallanak.

Ime az önvédelem tiszta alakja. És igen régi alakja. Talán egyidős a legősibb emberi intézményekkel. Gúny is, de valóság is az a jelszó, melyet már a hajdankor is ismert: »si fecisti, nega«, magyarul: »tagadd el, ha elkövetted«.

Van-e ehhez joga a bűnös embernek?

A középkor ugy gondolkodott: nincs joga. Ez a gondolkozás csaknem ma is fennáll. A vármegyék felfogása szerint a büntetés megszabásánál a bűnbánó beismerést enyhitő körülménynek, a konok tagadást sulyositó körülménynek tekintették. A konok tagadót legalább tizedrészben sulyosabban, a bűnbánó beismerőt ugyanannyival enyhébben büntették. Valósággal ma is igy van a gyakorlatban. E szerint a tagadás a magasabb erkölcsi felfogás szerint nem volna jogosult s voltaképen igaza volna a középkornak.

Bölcsek, jogászok és lélekbuvárok komoly vitájára méltó ez a kérdés.

Végre is a bűntett nagyságához s a bűnösség fokához kell szabni a büntetés mértékét. A bűntett nagyságát meghatározni nem könnyü dolog. A törvényekben meg van határozva, de sok ezer év tapasztalása s komoly bölcselkedése, de a biróságok ezernyi tévedése is kellett ahhoz, hogy a meghatározásban a korszakok műveltségének megfelelő igazságot meg lehessen közeliteni. Ama körülmények, melyekből a bűntett nagyságát meg lehet határozni, köztudatban élnek. Mekkora kárt okozott a cselekmény? Mennyi fájdalomnak tette ki áldozatát a gonosztévő? Mekkora felháborodást idézett elő az emberek nemes érzésében a bűntett? Minő számitás, vagy kegyetlen indulat vezérelte a tettest? Mekkora aránytalanság volt a támadó és védekező erő között?

Van még több is.

De bizonyos az, hogy a mikor a bűnös cselekmény tünete tiszta és kétségtelen s a mikor minden tünet a vádlottnak személyéhez kapcsolódik s a vádlott mégis mindent konokul tagad: akkor gúnynak vagy oktalan dacznak látszik a konok tagadás s felháboritja az emberek nemes érzését s akkor szinte kimaradhatatlan a sulyosabb itélet. Valamint akkor is, ha a konok tagadás ellentéte áll elő: a bűnös tettel való vakmerő dicsekvés.

Ez a kérdés egyik oldala.

De a másik oldala is ép oly jogosult.

A mi felfogásunk szerint erkölcsileg senki se köteles önként rohanni a büntetésbe. Az önvédelem föltétlenül jogosult még az állam s annak biróságai ellen is, mert hiszen ezek is tévedhetnek. Minden bűnösnek meg kell tehát engedni, hogy a vád készséges beismerése elől elzárkózzék s legalább önmaga ne nyujtson segitséget a terhelő körülmények földeritésére. A tagadásnak jogosultsága ezen alapszik.

Nem a törvények mondják ki, hanem a mindennapi élet gyakorlata szentesiti, hogy a vádlottnak jogában áll a tagadás. Ámde, ha ő a vizsgálat folyamán már beismerte a bűnös cselekményt s a nyilvános tárgyaláson mégis határozottan tagad: az itélő birónak az a természetes és közvetlen kérdése:

– Ha most tagadod: miért ismerted be a vizsgálóbiró előtt? Ha pedig ott beismerted, miért tagadod most?

A vádlott felel s akár őszintén, akár hamisan azt mondja, hogy azért ismerte be, mert erőltették, sanyargatták, kinozták.

S bizony gyakran megtörtént a multban az erőltetés és sanyargatás, tehát gyakran igaza volt a vádlottnak. De az is gyakran megtörtént, hogy erre a kifogásra csak a rosszindulatu fogolytársak vagy az időközi tanácsadók oktatták ki a vádlottat, a ki tehát ily esetben, hogy a tagadás jogával élhessen, alaptalanul vádolta a rendőrséget, a vizsgálóbirót s általában a nyomozó hatóságokat.

Herskó és Smilovics és Matej a vizsgálat folyamán beismerték a tetemszállitást. Ha most a nyilvános tárgyaláson minden állitásukat visszavonták, beismerésüket hamisnak jelentették ki, a vádbeli tényeket mereven tagadták s ellenmondásukat csupán a tisza-löki kinzással igazolták: bizony gondosan meg kellett vizsgálnunk, vajjon csakugyan megtörtént-e tehát a tisza-löki kinzás? S vizsgálatunkra annyival nagyobb volt a szükség, mert hiszen Matej a nyilvános tárgyaláson is erősen ragaszkodott a holttest-csempészés meséjének minden részletéhez.

De Vay György csendbiztos merev tagadása se menekülhetett a komoly és benső kétségektől. Hiszen, ha beismeri a kinzásokat: elveszti állását és kenyerét, büntető pörbe keveredik, hasonló természetü pörei most is folynak, a sulyos büntetést ki nem kerülheti. Életkérdés volt rá nézve a kinzások határozott tagadása.

Azonban a vádlott tutajosok jóhiszemüségén nem volt szabad hagynunk semmi árnyékot. S nagy felelősséggel járó szerepünkkel össze nem fért, hogy a kinzások sulyos vétsége iránt elnézők legyünk. Mindent meg kellett kisértenünk, hogy a teljes igazság kiderüljön. Mindenkit ki kellett hallgatni, a ki a kinzásoknak látója, hallója, tudója volt.

A vizsgálóbirót s a királyi alügyészt nem tudtuk a nyilvános tárgyalásra beidéztetni.

Ott volt még azonban Karanczai József fogházőr s Róka Sándor és Kazimir József pandur. Ezeknek mindent kellett tudniok s különösen Karanczainak. Volt okunk hinni, hogy Karanczai mindent hiven elbeszél.

Ez a fogházőr eredetileg czipővarga volt Nyiregyházán. Mikor már a vizsgálat a vérvád miatt javában folyt, 1882. évi julius 1-én nyerte el a fogházőri állást. Hitvány fizetéssel járt ez állás, de azért jobban tetszett neki, mint a kézművesség.

A vizsgálóbiró őt tolmácsként használta. A vizsgálat minden titkába be volt avatva julius elseje óta. Nem volt jó természetü, lelkiismeretes ember. A nagy bizalom, melylyel a vizsgálóbiró és királyi alügyész elhalmozta, csakhamar megzavarta fejét. Hatalmaskodó, gőgös és pökhendi lett társai fölött is. Nem volt kellő figyelemmel még a szigoru Havass Imre királyi ügyész iránt sem. Engedetlenkedett, ivott, kocsmázott, társait bántalmazta s e kihágásai miatt fegyelmileg ismételve megbüntették. Egyszer négy napi, másszor tizennégy napi elzárásra itélték.

Mikor Hreskó és társai Szeklenczén és Máramaros-Szigeten a tisza-löki kinzások miatt panaszt emeltek: Havass királyi ügyész jegyzőkönyvileg kihallgatta őt. Hüségesen elbeszélt mindent, a mi Tisza-Lökön és Eszláron történt. A tutajosok kinzását, a levetkőztetést, a hüvelykszoritást, a vizitatást, a veréseket, a tyuk- és disznóólat, az éjszakai hajszát, mindent pontosan földeritett. Semmi tulzás nem volt szavaiban. A vizsgálóbirót, a királyi alügyészt és a csendbiztost nem akarta különösen terhelni, de az igazság rovására nem is mentegette őket.

Önként vallott. Senki és semmiben nem kényszeritette. A mit Havass Imre királyi ügyész előtt vallott: ugyanazt megvallotta közvetlen főnöke Korény fogházfelügyelő előtt is. Sőt később önként elbeszélte Soós Kálmán királyi ügyész előtt is.

S a mit igy önként és ismételve elbeszélt, mindaz teljesen összevágott nemcsak az öt meggyötört vádlottnak, hanem Róka és Kazimir panduroknak vallomásával is. Holott Karanczai közt s a vádlottak és a pandurok közt semmi összebeszélés nem történt.

Karanczai vallomása tehát éppen ez oknál fogva föltétlenül bizonyitja a kinzások megtörtént voltát.

Ez a fogházőr egyébiránt 1883. évi február 28-án elvesztette állomását. Elment dőzsölni, makacsul elmaradt a szolgálatból s azért fegyelmileg rövid uton elkergették. A nyilvános tárgyalás elején már nem volt közszolgálatban.

Mindezek után bizonyosnak tartottuk, hogy ő a tisza-löki titokról a nyilvános tárgyaláson lerántja a leplet.

Megcsalódtunk.

A nyilvános tárgyalás előtt néhány héttel valami állást kapott a vasutnál. Jobbat, kényelmesebbet, mint a fogházőrség. Valakinek nagyon szivén feküdt, hogy érdemetlenül nyerjen olyan állást, melyhez semmit nem értett. Hiszen se mint czipővarga, se mint fogházőr a vasuti szolgálatot meg nem tanulhatta. Mégis biztos kenyérhez jutott.

Sokat beszéltek nekem erről s előre figyelmeztettek, hogy minden eddigi vallomását visszavonja; ez lesz a vasuti állás ára.

A nyilvános tárgyaláson vissza is vont mindent s határozottan tagadta, hogy Tisza-Lökön csak egy hangos szót intéztek volna is a vádlottakhoz. Hiába vallott szemébe Fógel és minden társa, hiába a két pandur is, tagadott mindent. De hogy Havass királyi ügyész előtt hivatalosan s Soós királyi ügyész s Korény fogházfelügyelő előtt saját készségéből miért vallotta be a kinzásokat s vallomásának minden részlete miként vághat össze az öt vádlott és a két pandur előadásával, holott ezekkel össze nem beszélt: ezekre nézve semmi komoly indokot föl nem hozott.

Nem is vette komolyan törvényszéki vallomását senki. Nyilvánvaló volt, hogy a vakmerő tagadásra azért birták, hogy a vizsgálóbirót s a csendbiztost meg lehessen védelmezni.

A két pandur, a ki szemtanu s részben közreműködő volt a kinzásoknál, őszintén elmondott mindent.

Róka Sándor pandur különösen Klein Ignácz gyötörtetését tudja közvetlenül, valamint a foglyoknak Nyiregyházára éjjel történt hajszolását. Ott volt Fógel vallatásánál is, de a szobán kivül; ennek részleteit leginkább Karanczai közléseiből ismeri.

Kazimir József pandur különösen Csepkanics György vallatását észlelte közvetlenül. Megdöbbentők azok a részletek, melyeket e tutajos meggyötörtetéséről elmondott a törvényszék előtt.

Mind a két pandur nyiltan és határozottan beszélt s Vay György csendbiztos szemébe is bátran elmondott mindent. A csendbiztos tagadott s a pandurok vallomását akként magyarázta, hogy ezek neki ellenségei, minthogy ő kergette el őket a szolgálatból.

Ime ezek a körülmények, melyekből megitélhető, vajjon Tisza-Lökön gyakoroltak-e kényszeritést, erőszakot, megfélemlitést a tutajosok ellen?

Állitsuk csak össze a törvényszéki nyilvános tárgyalás jogi eredményeit.

Minden tutajos, minden tanu és vádlott Nyiregyházán gondos elkülönités daczára összhangzó módon beszéli el a tutajútnak s a csonkafűzesi holttest felbukkanásának és eltemetésének történetét. Egyik se tud semmit idegen holttestről, tetemszállitásról s a halottnak ladányi öltöztetéséről. S e vallomás mellett Csepkanics, Fógel, Grósz és Klein a Tisza-Lökre való kihurczoltatás s az ottani vallatás daczára is megmarad.

Ám Nyiregyházán törvényes módon történt a kihallgatás.

Tisza-Lökön Matej, Herskó és Smilovics tengernyi regényes részlettel mesélik el a holttestcsempészet történetét. Ha e történet igaz volna s ha ezt önként akarták volna elbeszélni: ezt megtehették volna Nyiregyházán is. Ha tehát ott meg nem tették, ellenben Tisza-Lökön megtették: valamely nagy oknak kellett közbejönni, a melynél fogva magukat erre elhatározták.

Ez a nagy ok a megfélemlités és erőszakos vallatás volt.

Maga a történet puszta koholmány.

Bizonyitja ezt az, hogy az idegen holttest eredetéről senki sem tudott semmit. Ezt se a titkos tanács puszta képzelődésből ki nem találhatta, se Karanczai a tutajozók szájába nem adhatta. Ezt a vizsgálóbiró nem is merte, nem is akarta egyenesen nyomozni. Erre jó oka volt. Hiszen Matej, Herskó és Smilovics, ha már minden egyebet bevallott, azt is csak bevallotta volna, honnan került elő az idegen holttest? Ámde akkor nyomban kitünt volna, hogy az idegen holttest nem volt sehol, nem került sehonnan s igy usztatásának története koholmány.

Kitünik ez másként is.

Matej és Herskó azt mondták: Ime, itt s ekkor adta át a holttestet Smilovics. Smilovics pedig azt mondta: Ime, itt s ekkor kaptam a holttestet Grósztól és Kleintól. Ez a tiszalöki vallomás.

Ám Grósz és Klein nyomban bebizonyitották, hogy ők a Smilovics által megjelölt helyen és időben nem lehettek, mert ők akkor Tisza-Eszláron s nem Tisza-Szent-Mártonban voltak, tehát Smilovicscsal ott és akkor nem találkozhattak.

De Smilovics is, mikor hamis vallomását 1883. évi januárban visszavonta, nyomban bebizonyitotta, hogy ő a mondott napon Tisza-Szent-Mártonban nem lehetett, mert ő akkor onnan távol eső helyen tutaját terhelte, tehát neki Grósz és Klein ott és akkor holttestet át nem adhatott.

Ime a tiszta eredmény.

Az pedig megint feltétlenül bizonyos, hogy a zsidók nagy ok nélkül puszta koholmányt magukra nem vallottak, súlyos bűnt magukra és a zsidókra nem vállaltak s a vérvádat meg nem erősitették.

De mi lehetett ama nagy ok, mely erre birta őket?

Más nem, mint az erőszak, a kinzás, a megfélemlités.

S valósággal ezt adja okul mindenki, a kit csak Tisza-Lökön kihallgattak.

Csepkanics György és Fógel Amsel sulyosan megbetegedtek a Tisza-Lökre való kihurczoltatás után. Javakorabeli egészséges ember ok nélkül rögtönösen fájdalmas betegségbe nem esik. A vizsgálat e betegségnél se tud más okot felhozni, csak a tisza-löki gyötörtetést.

Csepkanics és Matej visszavonták a kinzásról szóló vallomásukat. De egyik se tudta indokolni, miért vonták vissza. Matej ugyan megkisértette, de nyers, vakmerő és világos hazudozást bizonyitottak rá a szeklenczei előljárók s a máramaros-szigeti törvényszéki birák.

Bary József a jegyző és Egressi Nagy László királyi alügyész szó nélkül, minden megjegyzés nélkül türték el az erőszakos vallatás vádjait. Vajjon miért nem nyilatkoztak? Miként lehet hallgatásukat megérteni, ha Tisza-Lökön csakugyan törvényes módon folyt a kihallgatás? Hiszen a vizsgálat tisztasága érdekében is kötelességük lett volna fölszólalni.

Vay György csendbiztos tagadja a kinzást és erőszakot. Ám az ő egyénisége s közszolgálati multja meg nem engedi, hogy tagadását komolyan lehessen venni. Hiszen már máskor is volt ellene hasonló panasz, máskor is elitélték erőszakos vallatások miatt s éppen most is folyt ellene bűnpör azért, mert a vádlottakat durván bántalmazta. S ha tehát máskor is gyakran igy cselekedett: most is megtehette.

S hogy megtette: ezt bátran és részletesen szemébe mondta Herskó, Smilovics, Fógel, Grósz és Klein.

Ledér felfogással azt mondhatnák: ezek zsidók, mentették bőrüket, azért vallottak igy.

Ám ott a két pandur s a fogházőr, – ezek se nem zsidók, se nem vádlottak s im ezek is nyiltan elmondják a tisza-löki erőszakosságok történetét. Sőt a két pandur bátran szemébe mondja a csendbiztosnak is.

S mindezen túl még nagy bizonyság van arra, hogy az utálatos erőszakosság kétségtelenül megtörtént. A legsulyosabb bizonyság, melyet erőtlenné tenni vagy meggyöngiteni se lehet. Az a kétségtelen tény ez, hogy a tanukat és vádlottakat kihurczolták Tisza-Lökre s éjszakai vallatásra átengedték a csendbiztosnak.

Ez nyilt törvénytelenség. Ellenkezik a világos törvénynyel, a vádlottak alkotmányos jogával, de a tisztességgel is.

Jól tudta ezt a vizsgálóbiró is, a királyi alügyész is. S bizonyos, hogy a biróság e két tagja különös ok nélkül efféle vakmerőségre nem szánja el magát. Hogy ők nappal a hajnalosi pusztán vadászgassanak, éjjel pedig a szolgabiró kerti lakában a csendbiztos keze alatt a vádlottak sirása és jajgatása töltse be a levegőt erre különös oknak kellett lenni.

Volt is.

A biróság e két tagja arra törekedett, hogy valaki a tutajosok vagy zsidók közül minden áron vállalja el a holttestusztatást.

Minden áron!

A hogy van zsidó tanu, habár éretlen gyerek is, a ki látta, miként vágták el az eltünt lányka nyakát: ugy legyen zsidó tanu, vagy akármilyen tanu, a ki látta a tetemusztatást.

Igy lesz kerek alakja a vérvád meséjének.

TARTALOMJEGYZÉK.

MÁSODIK KÖTET.

A sötétség nagyobb lesz.

I. Matej vallani kezd. – A tárkányi veszteglés. – Ismeretlen zsidó holttestet hurczol a vizben. – Megegyeznek Herskóval a holttestszállitásra. – A tokaji intézkedések. – Felöltöztetik Tisza-Ladánynál a holttestet. – Matej egyéb kijelentései. 1

II. Herskó vallani kezd. – A vizsgálóbiró előtt semmit se tud, a csendbiztos kezén mindent tud. – Matejjel egyezően beszél. – A vizsgálóbiró és társai hittek-e a hullacsempészetben? 15

III. Smilovics Jankel egyénisége. – Első vallomása. – Lassanként elhatározza, hogy ő is vall. – Nyiregyházán bevallja a hullacsempészet regényes történetét. – Uj adatokat hoz szinre. – A holttest különös szaga. – Vallomása ellenkezik Matejjel és Herskóval, de Tisza-Lökön összeegyezteti ezekkel vallomását. 24

IV. Oly sok közreműködő után a csempészett holttest eredetét könnyü kipuhatolni. – Még se tudják kipuhatolni. – A zsidók szentül hiszik a hullacsempészést. – A börtön magánya. – Rózenberg. – Smilovics levelet ir a börtönben Rózenbergnek. 36

V. A hullacsempészet elméleti birálata. – Miért bizták tizenöt tutajosra? – Miért volt a holttest annyi kézen? – A falevéllel bedugott orr érez-e szagot? – Miért biztak mindent véletlenre? – Miként erősitették a holttestet a tutajra? 45

A védelem.

I. Miért kell a védő? – A bűnös ember szenvedése. – Heumann Ignácz ügyvéd. – Egyénisége. – Az ügyvéd és a közvélemény. – A fiskális, az advokátusz, a prokátor, a mezei ügyvéd. Heumann erélye csökken. – Felesége. 58

II. A zsidók központi irodája. – A Kagal. – A központi iroda megkér: vizsgáljam meg Sarf Móriczot. – Megvizsgálom. – Tünődöm: elfogadjam-e a védői tisztet? 73

III. Családom és származásom. – Családom története. – Politikai multam és szerepem. – Aggodalmaim. – Éjjeli tanácskozás. – Előrelátásom. 84

IV. Horánszky Nándor. – Funták Sándor. – Egyéniségük. – Az ügyvédi dij kérdése. – A kit a közvélemény üldöz. 101

Tünetek. Kalandok. Tévedések.

I. Grósz Márton és Klein Ignácz. – Szegény ember alibije. – Grósz és Klein alibije. – A lovak szine magyar nyelven. – A sárga ló meg a fekete ló. – Lichtmann az ügyes. 110