Part 18

A talyigába ült Róka Sándor pandur és Smilovics Jankel. Smilovics jól evett-ivott s az uton kedvére dohányzott. A többi fogolynak gyalog kellett mennie a két, lovon ülő pandur előtt. E két pandur Juhász János és Kazimir József volt.

Ámde Grósz és Klein helybeli családos ember s mindegyiknek lova, talyigája volt. Miért kell nekik éjszaka és gyalogszerrel menniök a két lovon ülő pandur előtt? Egyik se elitélt, egyik se rab. Mind a kettő bizton tudja, hogy ártatlan.

Kérték, hogy engedje meg a vizsgálóbiróság, hadd töltsék nyugodtan az éjszakát, hadd alhassák ki magukat, a tisza-löki kinzás nagyon elgyötörte őket, az éjszaka ugyis nyugalomra való s nekik joguk van az alváshoz.

Megtagadták.

Grósz Márton indulatos ember. A törvénysértő határozat daczra ingerli. Most már nem kéri, hanem törvényesen joga szerint követeli, hogy mind ő, mind Klein saját lovukon, talyigájukon mehessenek Nyiregyházára. Ő nem bűnös, nem elitélt.

Durván utasitották el e követelését. Előre, gyalog, a ló orra előtt.

Grósz erősebb ember volt, mint a többi. Csepkanics öreg. Klein gyönge. Fógel beteg. Mind a három kegyetlenül megnyaggatva. Napok óta nem ettek, nem ittak, nem aludtak rendesen. Az éjszakákat disznóólban, tyukólban, pinczében, vagy vallatás közt töltötték. Fógel állni is alig tudott lábain.

Nyiregyházáig vagy 24 kilométer az út. Egészséges, erős embernek is gyalogszerrel öt-hat óráig tartó nappali út. Miként végzi ezt éjjel az az elcsigázott sereg?

Mindegy, csak előre!

Esti 9 óra után, már a teljes alkonyatban indultak. A pusztákon, a dülő utakon át, éjfél felé értek ki a tokaj-nyiregyházi állami útra, a varju-laposi csárda körül. Fógel saját erejével nem tudott menni. Annak megengedték, hogy a szekér saroglyáiba kapaszkodjék kezeivel, a szekér majd elvonszolja.

A királytelki tanyák körül meg kellett pihenni. A foglyok félórára lefekhettek a meztelen földre a csillagos ég árnyékában.

Ámde világossal nem volt szabad Nyiregyházára bemenni. A város közönsége meglátta volna a szánalmas csoportot. Sietni kellett, hogy hajnal előtt ott legyenek.

– Előre!

Könnyü ez annak, a kinek van jártányi ereje. De mit csináljon a szerencsétlen Fógel?

Grósz Márton káromkodott, mint a jégeső. Beleveszett Karanczai fogházőrbe, a ki legjobban erőltette a kegyetlen utazást. Fógel Amsel egy szót se szólt, csak nyögött. Nagy beteg volt. Föltápászkodni még föltudott a parancsszóra, de menni már nem volt képes, feje lenyaklott.

– Mit csináljanak vele?

Ott nem hagyhatják. A parancs az, hogy gyalog kell neki mennie. De hát lófarkára kössék vagy kezét a lőcshöz hurkolják?

Szerencsére van szive a pandurnak is. Róka Sándor megkönyörült a nyomorulton. A vörös Smilovicsot lelökte maga mellől a talyigáról s helyébe odaültette Fógelt. Igy aztán mire világosodni kezdett: szerencsésen beértek Nyiregyházára s eljutottak a börtön fenekére.

Fógel nagy beteg lett, sokáig nyomta az ágyat.

Grósz Mártont felelősségre vonták házsártosságáért, melyet utközben követett el. Hogy’ merészelte Karanczai fogházőrt összeszidni? Kapott büntetésként tizennégy napi sötét odut és magánosat.

– Majd megbolondultam. Tizennégy napig se eget, se földet, se embert nem láttam.

Igy panaszolta el sorsát 1883-ik évi julius 5-én a törvényszék nyilvános ülésén.

*

Most már az a kérdés tolul elénk, vajjon igaz volt-e mindez? Vajjon nem tulzás és elfogultság vezette-e a tollat, mely a tisza-löki titkok történetét leirta?

Magyarország elvégre is mivelt ország. A magyar nemzet szabadságért és igazságért s a haladás nagy vivmányaiért tenger vért ontott századok óta. Népe mivelt, értelmes, szelid és munkás. Alkotmánya különösen becses és gazdag s törvényei olyanok, mint a mivelt nagy nemzetek törvényei. Biróságai jók, birái tanult és mivelt férfiak. Hősei, költői, tudósai, törvény alkotói jelentőséggel birnak az emberiség egyetemes fejlődésében.

Vajjon megtörténhettek-e a tisza-löki dolgok? Vajjon el lehet-e hinni, hogy ott tyukólba, disznóólba s pinczébe zárták el az embereket s vizitatással gyötörték, meztelenre vetkőztetéssel rémitgették s hüvelykszoritó gyürüvel kinozták és vallatták a gyanuba vett tanukat és vádlottakat? Vajjon a rég multnak sirjából föltámadhatott-e egy pillanatra a középkor a maga sötét babonáival, erőszakos tisztviselőivel, kinzó vallatásával és ostoba boszorkány-pöreivel?

Nincs nemzet, a mely biztos lenne arról, hogy egy szempillantásig különös izgatottság nem vesz rajta erőt s agya a józan gondolatot s az itélet tisztaságát rövid időre el nem veszti. A lelkeknek ma is vannak még sötét rejtekeik. Vallási tulbuzgóság, vérvád, faji és felekezeti gyülölet ma is lappang még ama rejtekekben. Jöhet idő, a mikor ezek egyike, vagy másika kipattan, lángra gyul, erőre kap s muló napokig elárasztja a társadalmat s urrá lesz az elmék és szivek fölött.

Ilyen idő volt a vérvád szaka Magyarországon. Ez ugyan semmit se ment ki, de sokat megmagyaráz. De azért mégis meg kell vizsgálnunk, ha röviden is, a tisza-löki titkok valóságának bizonyitékait.

Mindazok, a kik Tisza-Lökön szenvedtek, panaszukkal a törvényszék nyilt ülésén előállottak. Herskó, Smilovics, Fógel, Klein és Grósz részletesen elmondották a vallatás minden részletét. S panaszukat különösen Bary József aljegyző, Egressi Nagy László királyi alügyész s főleg Vay György csendbiztos ellen irányozták, de terhelték Karanczai József fogházőrt is.

Bary Józsefet és Egressi Nagy Lászlót a törvényszék nyilt ülésében e vádakra nem hallgatták ki. A védők ugyan több alkalommal jól indokolt előterjesztést tettek kihallgatásuk iránt, de a törvényszék ezt nem rendelte el. A vizsgálóbiró és az alügyész a panaszokról s a védők előterjesztéseiről részint közvetlenül, részint a sajtó utján nyomban értesültek, de azért se a törvényszék előtt, se a sajtóban a dologról nem nyilatkoztak.

Hallgattak.

Ez a hallgatás gyanús volt. Eleve is azt a gyanút ébresztette bennünk, hogy eljárásukat, a mikor már lehult róla a lepel, maguk se tartották okosnak és törvényesnek. Ha nem ekként lett volna: könnyü szerrel találnak arra módot, hogy az itélőbiróság előtt irásban vagy szóval nyilatkozzanak.

Igaz, hogy joguk volt hallgatni.

Köztisztviselő, biró, vizsgálatvezető királyi ügyész nem köteles a vádlottakkal és tanukkal feleselni. Nyilatkozni csak birói felhivásra vagy csak fegyelmi hatósága előtt tartozik. A hallgatást tehát külső okból kárhoztatni nem lehet.

De hallgatásuk mégis jellemző.

Ha a vádlottak panaszában nem lett volna igazság, ha az a panasz léha és alaptalan mentegetődzés lett volna: a vizsgálóbiró és a királyi alügyész a panasz alaptalanságát könnyedén be tudta volna bizonyitani. S ez ujabb és pedig sulyos jelenség lett volna a zsidók ellen. S ama két birósági egyén oly nagy buzgalommal törekedett kezdettől fogva a zsidókat megterhelni s buzgalmában annyi ridegséget, s mondhatni gyülöletet is tanusitott ellenük szakadatlan, hogy bizonyára egyik se hallgatja el, egyik se hagyja czáfolatlanul a kinzási panasz alaptalanságát.

Hiszen előre lehetett látni, mi lesz hallgatásuk jogi következése.

Smilovics és Herskó vallomása nélkül halomra dül az egész holttestusztatás és áltetem-csempészet. Ha pedig ez halomra dül s ha e szerint kétségtelenné válik, hogy a csonka-fűzesi holttestet nem a tutajosok csempészték: akkor az is nyomban kétségtelenné válik, hogy az a holttest Solymosi Eszter holtteste; minthogy pedig nyaka nincs elvágva, vére nincs kiontva, tehát a vérvád is menten szomoru és utálatos koholmánynyá alakul át.

Ezt meggátolni Bary Józsefnek és Egressi Nagy Lászlónak önmaguk iránt is erkölcsi kötelességük lett volna. Az ő vizsgálati eljárásuk fujta föl a vérvádat. De ha Smilovics és Herskó ellenmondás nélkül bebizonyithatják, hogy vallomásuk a tisza-löki kinzások eredménye: akkor a két férfiu számára teljes erkölcsi mentséget találni nem lehet. Jogi és birói mentségük csonkitatlan lehet, de erkölcsi mentségük nincs. Hihették ugyan, hitték is a vérvádat s ez a vizsgálat törvényes alakiságaiért menti őket, de a tisza-löki vallatásokért még ez se menti.

Mégis némák maradtak a panaszokra. Ez a némaságuk bizonyitja, hogy volt igazság a panaszokban.

Van e panaszoknak külön történetük is, melyre már föntebb távolról rámutattam s melyet most részletesebben kell ismertetnem.

Csepkanics Györgyöt és tutajos társait csakhamar szabadlábra helyezték s ők hazamentek Szeklenczére. Közülök hárman nyomban fölkerekedtek, elmentek a községi biróhoz s ott elmondták sérelmüket. Csepkanics György, Matej Ignácz és Herskó Dávid voltak a panaszkodók.

Augusztus 22-én vett föl jegyzőkönyvet panaszukról a községi jegyző a birónak s egy hites előljárónak jelenlétében. Elmondták szomoru esetüket, tutaj-utjuk megszakitását, tutajuknak Szolnokon lett föltartóztatását, valamint azt is, miként kisérték őket két hónap előtt Nyiregyházára.

Elmondták, hogy először Nyiregyházán hallgatták ki őket s ott mind a hárman egyezőleg az igazat vallották. Onnan pandurok kivitték őket Tisza-Lökre s ott a csendbiztos veréssel kényszeritette ujabb s egészen más vallomásra mindnyájukat. Megkötözték s bottal és korbácscsal addig verték őket, mig csak be nem vallották azt, a mit a csendbiztos rájuk tukmált. A mi abból állott, hogy Smilovics Jankel azzal az utasitással adott át nekik egy holttetemet, hogy azt bizonyos helyre, Tisza-Eszláron alul fekvőre tutajozzák el.

Elmondták végül, hogy Matej és Herskó kijelentették, hogy ily körülmények közt apjukra is rávallanának s valósággal meg is tették a kényszerü vallomást. Csepkanics azonban minden kinzás daczára, megmaradt nyiregyházi első vallomása mellett.

Ebből állott panaszuk.

A jegyzőkönyvet a községi jegyző beküldte a huszti járás főszolgabirájához, ez meg augusztus 26-án a máramarosi-szigeti királyi ügyészhez tette át. Ennek javaslata értelmében a máramaros-szigeti királyi törvényszék az iratokat a nyiregyházi királyi törvényszékhez küldötte, ki a további teendőkre nézve a mellette levő királyi ügyésztől kért javaslatot.

Ekkor már nem Egressi Nagy László alügyész vezette itt az ügyet, hanem az egyenes és szigoru gondolkozásu Havass Imre budapesti királyi ügyész, ki a legszigorubb és lehető gyors vizsgálat teljesitését javasolta.

Ezután az iratok visszakerültek a máramaros-szigeti királyi törvényszékhez, melynek vizsgálóbirája Csepkánicsot és társait szeptember 26-án hallgatta ki. A csiga lassuságával ment tehát előre a panaszos ügy.

Valahogy azonban mégis csak ment.

Csepkanics György ekkorra meggondolta a dolgot. Elállott panaszától. Kijelentette, hogy ellene se Nyiregyházán, se Tisza-Lökön semmi kényszert nem alkalmaztak s ő az első panasz jegyzőkönyvet csak a szeklenczei biró és jegyző biztatására olvasatlanul irta alá.

Matej Ignácz változatlanul fentartotta kinzás miatti panaszát. Sőt ujabb részleteket is beszélt el. Őt két hajdu s egy lovas pandur kisérte Tisza-Lökre. Ott a csendbiztos először rárivallt, azután botjával fejbe vágta s egyuttal megfenyegette, hogy szétszaggatja őt, ha úgy nem beszél, a mint kivánják. Ezután késznek nyilatkozott úgy beszélni. Akkor bejött a szobába a vizsgálóbiró s fölvette uj vallomásáról a jegyzőkönyvet. E vallomását a törvényszéki hitelesitéskor azért hagyta helyben, mert a vizsgálóbiró ott is jelen volt.

Herskó Dávid szintén fentartja a kinzás miatt panaszát. Határozottan emlékszik, hogy öklével a csendbiztos fejbeütötte, azután botjával végighuzott rajta s botjával oldalba is döfte, majd másfél liter meleg vizet is itatott vele. Tanui a pandurok és fogházőrök, – más tanui nincsenek. Orvosi látleletet sérelmeiről azért nem szerzett, mert a fogházban nem lehetett. Mikor vallomásának törvényszéki hitelesitésére került a sor: előzőleg a vizsgálóbiró magához hivatta s azt mondta neki, hogy ha tisza-löki vallomását a törvényszék előtt helybenhagyja, akkor nyomban visszaadja szabadságát. Ő ezért hagyta helyben, de azért is, mert a hitelesitésnél jelen volt a vizsgálóbiró is.

A máramaros-szigeti fogházorvos, Szilágyi orvostudor ez alkalommal megvizsgálta mind a három panaszost, de sértésnyomokat egyiken se talált. Több mint két hónap után nem is találhatott.

Mindez nagyon egyszerünek látszik.

Ámde a mikor valamely ügyben nagy erők mérkőznek, a mikor szenvedély, elfogultság, hatalom, törvény, emberek joga és igazsága százféle bonyodalomban viaskodik egymással s egymást le akarja birni minden áron: akkor semmi se egyszerü, akkor szövevényessé válik minden s ideig-óráig, néha véglegesen is leplet boritanak az igazságra, habár az a lepel gyakran képzelődésből vagy koholmányból áll is.

Ime a szeklenczei tutajosok mind a tizenöten elbeszélik Nyiregyházán a vizsgálóbiró előtt utjuk történetét s a csonka-fűzesi holttest felbukkanásának esetét. Egybehangzik mind a tizenötnek a vallomása. Oly tisztán, oly természetesen, oly szokott módon folyik utjuk s találják meg és jelentik be a hatóságnak, s temetik el a holttestet, hogy ellenük még árnyéka se támadhat a tetemusztatási mese gyanujának. Lehetetlen, hogy vétkes legyen köztük valaki.

Rendes időben, rendes viszonyok közt e kihallgatással az ügy be van fejezve s a tutajosok mehetnek nyugodtan utjokra.

Ámde az idő nem rendes s a viszonyok különösek.

Csepkanicsot, Herskót, Matejt kihurczolják Tisza-Lökre s ott vallatják s vallatás közben nyaggatják őket. Most azután mi történik?

Csepkanicsot legjobban megkinozzák, de ő megmarad első igaz vallomása mellett. Ha Herskó és Matej is megmarad: megint egyszerü az ügy s az erőszakos vallatás nem okoz bonyodalmat, nem árnyékozza be az igazság tiszta képét.

Ámde Herskó és Matej lelke megrokkan, nem állja ki a bántalmak és rémitések rohamát s e két ember elkezd mesélni Smilovicsról, idegen holttestről, tetemusztatásról és ezekkel összefüggő érdekes és regényes részletekről.

Jól van. Meséjük igaz lehet s vallomásuk őszinte. Ez esetben Csepkanics a gonosz tagadó, a most is vétkes hazug ember s Herskó és Matej a töredelmes valló.

Még mindig egyszerü a dolog még ily alakban is.

Azonban hazamennek Szeklenczére s nyomban elpanaszolják kinzatásuk szomoru történetét. Mind a hárman egyezőleg panaszolják el, mind a hárman a községi előljáróság s huszti főszolgabiróság elé terjesztik panaszukat s mind a hárman kijelentik, hogy nyiregyházi első vallomásuk tartalmazza az igazságot, tiszalöki vallomásuk pedig hamis és csupán akaratuk ellenére erőszakolták ki tőlük.

Ime megint helyreáll az igazság egyszerü tiszta képe, s ugy látszik, nem is borulhat el többé. A három tutajos egyezőleg beszél önmaga közt is, de a többi tizenkét tutajossal is. Szavukban kételkedni többé alig lehet.

Hiu reménység!

Ime Csepkanics, a szilárd és hajthatatlan lélek, a máramaros-szigeti királyi törvényszék vizsgálóbirája előtt szeptember 26-án kijelenti, hogy őt Tisza-Lökön semmi bántás, semmi erőszak nem érte, őt senki sem kinozta s panaszát a szeklenczei előljáróság alaptalanul vette jegyzőkönyvbe s a jegyzőkönyvet a biró és jegyző biztatására olvasatlanul irta alá.

Ugyanezt jelentette ki a nagy per nyilvános tárgyalása alatt is a törvényszék előtt 1883. évi julius 4-én és 16-án.

Mi ez? Mit jelent ez? Mi történhetett időközben ez erős idegű s egyenes gondolkozásu férfiuval? Hiszen kétségtelen, hogy őt megkinozták, sőt hogy éppen őt és Fógelt kinozták meg legjobban; – azt se lehet könnyedén elhinni, hogy a szeklenczei előljáróság vele hamis jegyzőkönyvet iratott volna alá; a tutajokra s a holttest felbukkanására vonatkozó vallomása is utolsó szóig helyes és igaz: vajjon miért vonta hát vissza a községi előljáróság előtt tett panaszát és vallomását?

Ne kutassuk. Talán beszélt vele valaki. Talán mint öreg, tapasztalt ember elgondolta, hogy a kiállott szenvedés most már ugy is rajta szárad s elégtételt közhatóság ellen földhöz ragadt szegény embernek kapni ugy se lehet s ha panaszát fentartja, csak huzzák-vonják, idézgetik Nyiregyházára, az utazgatásra pedig se ideje, se pénze, se kenyere, még utóbb ő kerülhet ujabb bajba: – legjobb a tehetetlen napszámosnak türni, hallgatni s a mit látott, érzett, szenvedett, még azt is eltagadni.

Meglehet, igy gondolkozott. Nem tudom. Sohase nyomoztam ki, miért változtatta meg első elhatározását. Sokkal inkább ki kellett volna nyomoznom azt az okot, a mely Matej Ignáczot birta uj elhatározásra.

Ez a Matej ugyanis nagy meglepetésben részesitette a világot.

Ő nyiregyházi vallomásában a tutajosok utjáról s a holttest felbukkanásáról a tiszta igazságot beszélte el éppen ugy, mint mind a tizennégy társa. A tetemusztatási mesét csak Tisza-Lökön fogadta el, Karanczai és a csendbiztos szavai után és pedig akkor, a mikor Csepkanics gyötörtetését tapasztalta.

Ám mind a szeklenczei, mind a máramaros-szigeti kihallgatása alkalmával bátran, részletesen s nyugodtan adta elő, miként bántották s rémitették Tisza-Lökön s ezért tisza-löki vallomásában nincs is igazság. Csak az az igaz, a mit Nyiregyházán vallott, társaival egyezőleg.

Ezt az ismételten megerősitett vallomását vártuk tőle a nagy pör nyilvános tárgyalásán is, hol 1883 julius 3-án, 4-én és 16-án került rá a sor.

De éppen ellenkezőleg vallott.

Kijelentette, hogy őt Tisza-Lökön se nem bántotta, se nem ijesztgette, se nem biztatta, se ki nem tanitotta senki, hanem önként és jó szántából, legjobb tudása és lelkiismerete szerint vallott.

Kijelentette s mindenkinek szemébe is mondta, hogy Smilovics Tárkánynál holttestet adott át, azt ő és Herskó a tutaj alá kötötték, Ladánynál Solymosi Eszter ruhájába felöltöztették, Csonka-Fűzesig igy szállitották s ott tudatosan és czélzatosan eleresztették.

Kijelentette, hogy nyiregyházi első vallomása valótlan s hogy tutajos társainak nincs igazuk, csupán ő beszéli az igazságot.

Végül kijelentette s mindenkinek szemébe mondotta, hogy ő se Szeklenczén a községi előljáróság előtt, se Máramaros-Szigeten a királyi törvényszék vizsgálóbirója előtt soha egyetlen szóval se mondta, hogy őt Tisza-Lökön bántották s hogy tisza-löki vallomását erőszakkal és ijesztgetéssel vették ki belőle pandur, börtönőr, csendbiztos és vizsgálóbiró.

Elbámultunk ez emberen. Hiszen ez vagy vakmerő, vagy hülye. Vagy talán mind a kettő együttesen. Minden esetre rosszlelkű és hamis tanu.

Otthonában nem ismertük. Lelkének redőibe bele nem nézhettünk. A törvényszék nyilt ülésén kivül nem beszéltem vele. Nem is akartam vele beszélni. Hogy ki és mi birhatta ily vallomásra, el nem tudtam gondolni.

Közönséges orosz paraszt és napszámos létére elég eszes embernek látszott. Csak két dolog tünt fel előttem. Ha beszélt, sohase a kérdezőre vagy a törvényszéki elnökre nézett, hanem mindig maga elé a földre. A másik, a mi feltünt nála, az, hogy mindig ötven-hatvan szóval mondta el, a mit öt-hat szóval is elmondhatott volna. Mind a két tünet a hazug és fecsegő embert jellemzi.

Két dolog eleve is tisztán állott előttünk.

Az egyik az, hogy feltétlenül bizonyos volt, hogy nyiregyházi vallomása homlokegyenest ellenkezik tiszalöki vallomásával és hogy mig a tisza-lökivel magánosan áll s abban semmi körülmény s egyetlen tanu se támogatja, addig nyiregyházi vallomását tőle függetlenül mind a tizennégy tutajostársa megerősiti. Ha tehát őt Tisza-Lökön nem bántották: akkor a kettő közül egyik vallomása feltétlenül hamis.

A másik dolog, a mit tisztán láttunk, az, hogy ő mind Szeklenczén, mind Máramaros-Szigeten önkéntesen és saját elhatározásából tett panaszt s beszélte el a tisza-löki erőszakolást s hogy se egyik, se másik helyütt hamis jegyzőkönyvet vele fel nem vettek.

E két körülmény fontosságát teljesen látta és érezte az itélőbiróság is s azért Matej tetemusztató meséjére nem is adott semmit. De a vérvád koholói s a zsidógyülölet szítói másként vélekedtek, hirlapi tárogatóikon más dalt fujtak. Ők azt hirdették, hogy Matejnak az a vallomása igaz, melyben a tetemusztatást beszéli el.

Fel kellett tehát deritenünk: minő körülmények között s miként tette meg szeklenczei és máramarosszigeti vallomását. A vérvádkoholók kezében fegyvert nem hagyhattunk.

Matej szeklenczei vallomásáról Mónics Feodor községi jegyző s Kerner Máté segédjegyző készitették a jegyzőkönyvet. Jelen volt a kihallgatásnál Kopánszky György községi biró s Mónics Ferencz hites előljáró. Kifogástalan emberek mind. A nagy per tárgyalására beidéztük őket s 1883. évi julius 16-án nyilatkoztak a törvényszék előtt eskü alatt.

Érdekes részleteket tudtak Matejről.

Mind a négyen egyenlő módon adták elő, hogy Matej, Herskó és Csepkanics önként és készséggel irták alá a jegyzőkönyvet s hogy ennek tartalmát mind a jegyző, mind a hites előljáró előbb gondosan megmagyarázta nekik. Pedig valami nagy magyarázatra nem is volt szükség, minthogy a magyar nyelvet mindegyik értette annyira, hogy a jegyzőkönyv tartalmát tisztán felfogja.

A faluban már előbb elterjedt a hir arról, hogy a tutajosok utjának miként lett vége s Matejt, Herskót és Csepkanicsot miként kinozták Tisza-Lökön. A hir terjesztésében Matej volt a legserényebb. Ő beszélt a dolgokról legtöbbet. S ő külön is felkereste mind a birót, mind az előljárót s nagy részletességgel beszélte el ismételten fogságának s tisza-löki vallatásának történetét.

Mikor a panaszukat a községi előljáróságnál augusztus 22-én irásba foglaltatták, ott is Matej volt a szóvivő, ott is ő adta elő bőven a kinzás részleteit s nyomatékosan jelentette ki ő is, hogy első vallomása igaz, melyet Nyiregyházán tett, ellenben tisza-löki vallomása, melyben a tetemusztatásról beszél, minden szavában valótlan és hamis s ezt ugy erőszakolták ki tőle pandurok és csendbiztosok.

Hozzájárult ehhez s megerősitette e vallomást Csepkanics is, a ki különben is keveset beszélt.

A kinzást nem is tagadhatta volna Csepkanics, hiszen ő szenvedett legtöbbet, sulyosan meg is betegedett bele s még otthon is, még akkor is beteg volt, a mikor a községi előljáróságnál társaival együtt panaszt tett. Alig tudott beszélni és járni, a kihallgatás alatt is a lóczán feküdt, a mig pedig a jegyzőkönyvet irták, a pitvarban a földön feküdt. Állni, ülni nehezére esett.

Mindezt tagadja Matej, – hiába mondta szemébe a biró, jegyző, segédjegyző és hites előljáró. Hiába mutatták neki aláirását is. Kereken tagadott mindent.

Tovább kellett tehát mennünk s meg kellett tudnunk, miként tette máramaros-szigeti vallomását.

Veréczy Gyula volt a törvényszék vizsgálóbirája s ő vette föl a jegyzőkönyvet. Az ő eljárásának tisztaságában semmi okunk se volt kételkedni. Kifogástalan biró volt. Matej ő előtte is teljes határozottsággal adta elő tisza-löki vallatásának történetét. A jegyzőkönyvet Matej készséggel irta alá. Az ügy alakilag is, tartalmilag is tiszta volt.

Azonban a vizsgálóbirót valami különös ösztön vezette s a jegyzőkönyv aláirásához odahivott két törvényszéki jegyzőt is. Erre nem volt szükség. A törvény ezt nem parancsolja, de ő megtette. Mintha csak előre tudta volna, hogy Matej például egykor el fog tagadni mindent.

A két odahivott törvényszéki jegyző Mihályi Gábor és Szaplonczay József volt, a vármegye előkelő családjainak tekintélyes sarjadékai s a biróság jeles tagjai. Őket is megkérdeztük a nagy per nyilvános tárgyalásán julius 16-án.

Hogy Matej miként adta elő a vizsgálóbiró előtt a tisza-löki kinzás és vallatás esetét, azt nem tudták. Ők csak a jegyzőkönyv aláirásánál voltak jelen. De mielőtt Matej aláirta volna a jegyzőkönyvet, előtte a vizsgálóbiró felolvasta s szóról-szóra megmagyarázta. Ezt bizonyitotta a jegyzőkönyv birósági záradéka s ezenkivül a két jellemes előkelő férfiu.

Matej ezekkel szemtől-szemben is eltagadott mindent s valótlannak jelentette ki az általa aláirt jegyzőkönyv tartalmát. De tagadásának okát adni nem tudta, sőt meg se kisértette.

Ezzel azután végleg tisztába jöttünk az ő tanuskodásának érdekével.