Part 17

Herskó Dávid és Csepkanics György julius 8-án a helyszinén megmutatták a Tisza partján azt a pontot, a hol a tutajok valósággal kikötöttek. Ez a pont a Tisza nyugati partján, a ladányi oldalán van. Ettől három-négyszáz méternyire van egy halásznak, Viskei Andrásnak halászgunyhója, a hol csónakja is ki szokott kötve lenni. A mese szerint a ruhaátadó asszony a kikötött tutajok irányában csónakon ment át az eszlári partról a ladányi oldalra s minthogy ide legközelebb Viskei csónakja van, tehát valószinüség szerint az ő csónakján kellett átmennie.

Herskó nem vallott Viskeire. Azt mondja, az esti szürkületben nem láthatta jól, hogy a ruhavivő asszonynyal ki vezeti a csónakot. Viskei András 58 éves, kis tokaji lakos egész határozottan vallja, hogy se ő, se fia, se azon a helyen, se másutt sohase szállitott át asszonyt az egyik partról a másikra.

Más halászt vagy révészt kellett keresni, a kinek csónakja van. Ez Hegedüs Benjámin eszlári lakos, révész, 41 éves koru kálvinista. Sehogyse emlékezik, hogy a szeklenczei tutajosok kikötésének napján, junius 16-án vagy 17-ikén vitt volna át valakit a Tiszán. De arra igenis emlékezik, hogy az utóbbi hetekben, junius és julius havában három zsidó asszonyt több izben vitt át a ladányi oldalra. Ez a három asszony Junger Adolfné, Veiszstein Lázárné és Fájerlicht Mártonné volt. Mind a három eszlári.

Tisza-Ladány falu épen szemben fekszik Tisza-Eszlárral a nyugoti parton. Egy holt Tisza partján fekszik, a mostani parttól másfél kilométernyire. Laknak zsidók Ladányban is. A ladányi zsidók is az eszlári zsinagógát szokták használni. Az eszláriak, különösen a zsidók gyakran át szoktak járni a szomszéd faluba. A szomszédolás különösen zsidó szokás. Mindenki egészen természetesnek találta, hogy Benjámin révész gazda akárhányszor vitt át a Tiszán zsidó asszonyt.

De az a három asszony a vizsgálóbiró faggatására kereken és határozottan elutasitott magától minden gyanusitást. Egyébként is tiszta multu mind a három, semmi jelenség ellenük föl nem merült.

Hát hiszen ez se nagy baj. Ruhaátadó asszonynak mindenesetre kell lenni, mert e nélkül a mese csonka maradna. A mily uton-módon Matej berántotta Herskót, Herskó Smilovicsot, Smilovics Fógelt: azon uton-módon asszonyt is lehet keriteni. Csak a hivatalos szertartás szinéről nem szabad megfelejtkezni.

Julius 19-én vagy tiz asszonyt odarendel a vizsgálóbiró a községházához. Nyolcz zsidót, egy németet s egy ágostait, – ez volt Buchtáné. Szembeállitja velök Herskót s ezt felszólitja: válaszszon az asszonyok közül, kire van gyanuja, ki adta át neki a ruhát?

Csodálatos szerencséje volt a vizsgálóbirónak. Van Eszláron vagy ötven zsidó asszony; ő csak nyolczat választ ki szembesitésre s ime, már e nyolcz közt megtalálja Herskó a magáét. Rámutatott Herskó Grószberg Leónéra: imhol az asszony, ugy véli, ez adta át a ruhát, – bizonyosan nem tudja, nem is mondhatja.

Az asszony 40 éves, születési neve Klein Katalin, van férje és családja, előélete minden folt nélkül való, erkölcsi bizonyitványa jó.

De nem vallott vele szerencsét a titkos tanács.

Az asszony nyelves és bátor, mint a nőstény oroszlán. Nem ijed meg senkitől. Ur, pandur, apátur nem kerekedik föléje. Minden keresztvizet leszed arról, a ki szemtől-szembe ellent mer neki mondani, mikor neki van igazsága. Kereken tagad mindent. Csuffá teszi az egész mesét. A nyöszörgő Herskót ugy leszólja, hogy alig látszik ki a föld porából. Nem bir vele senki.

De egy tanu mégis akadt, a ki szembe szállt vele keményen és bátran. E tanu volt Cseres Andrásné.

Érdekes jelenség ez a tanu s még érdekesebb az a körülmény, hogy mikor és miként lett tanu? Ha ez a tanu nincs: kevesebb alkalmam lett volna bepillantani abba a sötétségbe, melynek leple alatt komoly kisérletek folytak a zsidók ellen tanukat szerezni s azok elméjét kiegésziteni.

A tanu Cseres Andrásné, születési neve Bodnár Mária, tisza-löki születésü, eszlári lakos. Vagyona nincs. Ő is, férje is napszámos munkás. Harmincz éves életkoru, kálvinista vallásu. Különös sajátsága, hogy a falusi zsidó nyelvet teljesen érti és jól beszéli. Ez a zsidó nyelv nem más, a hogy már emlitettem, mint a közönséges német nyelv az északi magyarországi zsidók különös hangoztatásával beszélve. A magyar vidékek népe ezt a nyelvet csak zsidóktól hallja s azért csak zsidó nyelvnek tartja. Nem is tudja, hogy az német nyelv. Ha igazi német, vagy keresztyén beszél előtte e nyelven, arról is azt mondja: zsidóul beszél.

Cseres Andrásné megtanulta ezt a nyelvet. Valami másfél esztendeig volt mint szegény zsöllérlány szolgálatban egy tisza-löki metsző zsidónál, ott tanulta meg. Nagy ritkaság ez. Éles figyelő képességre mutat. Nagyon kevés efféle példa van a magyar nép kebelében. Ez egynél többet én nem tudok. Az eszlári nép tudott Cseres Andrásnénak e tulajdonságáról. Bámultak is, de nevették is érte. Legények, lányok gyakran incselkedtek vele e miatt s gyakran kérték ünnepnapok délutánján, hogy beszéljen zsidóul. Mondja el a Miatyánkot, vagy a hiszekegyet, vagy adja elő, hogyan beszél a zsidó asszony luddal, malaczczal, kotlós-tyukkal zsidóul. Ha jó kedve volt, engedett a kérésnek. Nagy mulatság lett ebből. Egyébként is tudta utánozni a falusi zsidókat. Ha ezek élénken beszélgetnek vagy vitatkoznak egymással: nemcsak nyelvük mozog, hanem szemük, szemöldökük, fejük, mind a két kezük, mind a két válluk, még a derekuk is. Hol előre, hol hátra hajolnak. Azonkivül hangjuk hol száll, hol emelkedik s hangsulyozásuk is eltér a magyar beszéd hangsulyozásától. Kivált ha napközben vagy este imádkoznak. Nem közönséges halk mormolás imádságuk, mint a keresztyéneknél, hanem hasonlit az énekléshez s azonfelül használnak orrhangot és torokhangot is, mint az arabok és héberek. A magyar paraszt füle sajátságosnak, idegennek, feltünőnek találja ezt s mezei ember szokása szerint nevetni tud rajta. Cseres Andrásné tökéletesen tudta utánozni a zsidókat.

1882-ik évi áprilistől kezdve tizenöt hónap telt már el, a mióta Solymosi Eszter eltünése miatt szakadatlanul folyt a vizsgálat Tisza-Eszláron a zsidók ellen. A vérvád babonájáról ezer alakban és módosulásban beszéltek az emberek. Időnkint alig volt más tárgya a közbeszédnek. De Cseres Andrásné nem keveredett különösen a társalgásba. Nem haragudott a zsidókra. Ellenszenv se volt benne a zsidók irányában. Ismerte is, meg is szokta őket jól, sokáig szolgált zsidóknál, jó helye volt is náluk. De nem is tudott semmit a vérvádról. Legalább soha senki előtt el nem árulta, hogy tud valamit.

1883-ik év junius 23-án már javában folyt a nagy per nyiregyházi tárgyalása, a mikor éppen szombatnap reggelén előáll Cseres Andrásné, elmegy Farkas Gábor községbiróhoz s bejelenti, hogy ő nagy dolgokat tud s most már csak elmondja, hogy a zsidók hatalmától megmentse a keresztyénséget. Vegyék az ő szavát fontolóra.

Nosza biró, jegyző: tollra, papirosra, irjátok csak iziben, a mit ez a tudós menyecske komolyan beszél!

Irták.

Két nagy és fontos körülményről tett tanubizonyságot. Az egyik az: miként, hova és mikor temették el a zsidók a megölt keresztyén szüz holttestét.

Április 1-én történt, Eszter eltünésének napján. Férje, Cseres András, alkonyattájban hazajött Tokajból a szőlőmunkából, megvacsoráltak, lefeküdtek. Aludtak is már egy sort, a mikor ő nagy zugásra felébredt. Házuk szemben van Grószberg Leóék házával. Az utcza csak öt ölnyi széles. Kinéz az ablakon, hát Grószbergék háza előtt és udvarán nagy csomó zsidó seregel. Jönnek-mennek az udvaron is és különösen a kertben. Idegenek és eszláriak vegyesen.

– Hány zsidó volt ott?

– Nem egy, kettő, három; se nem tizenhárom; több volt az még huszonháromnál is. A jó Isten számlálta meg őket.

Csaknem versben beszélt a jó asszony a törvényszék előtt.

Megütközött a zsidók e nagy gyülekezetén. Leszállt az ágyról, az ablak alatt volt egy láda, arra térdelt s ugy nézte a zsidókat. Nem ismerte őket. Csak Szüszman Jakabot ismerte fel. A holdvilág szépen sütött. Egy csuf idegen zsidó is volt köztük. Borzas, szőrös, bozontos sapka a fején, térdig harisnya a lábán, hosszu kaftán a testén, mint a papok reverendája.

Megismerte Grószberget is, a mint tipegett, jajgatott s a kezeit tördelte.

– Istenem, mit tettünk, mit cselekedtünk?

Odament hozzá a bozontos sapkáju idegen zsidó s a vállára veregetett.

– Ne félj semmit, nem lesz belőle semmi baj!

Grószberg akkor bement a szobába, de nyomban megint kiment a kertbe. Egy kiáltás hangzott:

– Hozd a villát, kapát és ásót!

Ki kiáltotta ezt: nem tudja. De vitték a szerszámokat s a kertben ástak velük. A kapa le is esett a nyeléről, mert tágan állt rajta s ott a kertben ütötték nyelére ujból.

Valami fél óráig nézegette őket az ablakon át s odaszólt a férjének:

– Kelj fel csak, nézz körül, mit csinálnak a zsidók!

A férj azonban nem kelt fel, tovább aludt. Csak annyit mondott az asszonynak:

– Hagyj nekem békét, én alhatnám. Ha dolgod van velük, eredj magad!

Azonban ő se ment. Megunta a látványt, visszament ágyába s aludt nyugodtan reggelig.

Ime, ez az egyik tanuság.

Se reggel, se azután soha el nem mondta a zsidók ez éjjeli sereglését se férjének, se másnak, se a szomszédoknak, se Grószbergéknek. Ezt maga is beismeri, de férje, Cseres András is hüségesen bevallja a törvényszék szine előtt.

De hát hihető ez az éjjeli jelenet?

Még a vérvád őrjöngő hirdetői se hittek el belőle egyetlen szót se. Mulattak a menyecske eleven képzelődésén s vakmerő nyilatkozatán. De azért a sajtó komolyan használta fel.

Valami csakugyan történt azon az éjszakán Grószbergéknél.

Emlékezünk ugyanis, hogy Solymosi Eszter eltünésének napján, este néhány zsidó összejött a zsinagóga pitvarában valami italmérési viszálykodást kiegyenliteni. Ott volt Grószberg is, Szüszman is.

Szüszmannak volt egy beteg gyermeke. Volt Weiszstein Lázárnak is. Szüszman megkérte Grószberget, hogy hajnalban vigye el kocsiján kis betegjét Nagy-Kállóba Józsa András megyei főorvoshoz, a ki nagy tudományáról és szerencsés gyógyitásáról hires volt több vármegyében. El is vitte. Kora hajnalban indult el vele a Weiszsteinék kis betegjével.

Ebben az ügyben tanácskozott Grószberg a másik hét zsidóval. Ezek el is kisérték hazáig. Ezeket csakugyan láthatta Cseres Andrásné. De ásóról, kapáról, bozontos fejü idegen zsidóról, Grószberg jajgatásáról szó se lehetett. Mindezt a szájas menyecske tizenöt hónap mulva gondolta ki. S bizonyára a titkos tanács valamelyik tagja is segitett neki ezt kigondolni.

S mindezt azért, hogy a vérvád annál jobban megerősödjék a szüzölő zsidók ellen.

A másik tanuság talán még érdekesebb. Ezt igy adja elő Cseres Andrásné:

Ama pénteki napon, a mely a csonkafűzesi holttest felbukkanását közvetlenül megelőzte, ő átment Grószbergékhez, a kik boltosok, hogy egy darab szappant vegyen hitelben. Éppen akkor jött haza valahonnan Grószberg Leó s azt mondta tőle pár lépésnyi távolságból feleségének:

– Eredj Jakabhoz, vedd át tőle a ruhát, vidd el a nagyfalui fűzeshez s ott add át.

Az asszony durczásan azt felelte:

– Én nem megyek, eredj a fekete fenében te magad.

Grószberg erre odament a feleségéhez, szeliden megfogta s nyájasan igy szólt hozzá:

– Eredj csak. Előbb menj, öltözzél fel.

Ezt azért mondta, mert az asszony egy tehénganéjba lépett s e miatt papucsa piszkos lett. Cseres Andrásné e beszédet hallva, nem is kért szappant, hanem a zsidó asszonynak segitett öltözni s papucsát ő törülgette meg. Az asszony azután elment. Cseresné nem látta, hogy ruhát vitt volna valami csomagban magával.

Egész nap nem látta Grószbergéket. Napnyugta felé megint átment hozzájuk szappanért. Éppen akkor jött haza az asszony. Oly későn, hogy mindjárt sábesz lett, a mi azt jelenti, hogy nemsokára feljött a csillag.

A férj azzal fogadta a feleségét:

– Hol voltál ily sokáig? Azt hittem, már a Tiszába fuladtál!

– Nem tudtam a nagyfalui fűzesnél a ruhát átadni, le kellett mennem a löki fűzeshez.

– Megmondtad-e, hogy felöltöztessék a holttestet? És hogy miként kössék kezére a föstékes kendőt?

– Megmondtam!

E beszélgetést hallotta Cseres Andrásné. Igy adja elő legalább.

Ez volt a vallomás tartalma.

A községbiró rögtön futott Cseres Andrásnéval a szolgabiróhoz, a ki már jó előre értesitve, ott volt éppen Tisza-Eszláron. A szolgabiró jegyzőkönyvet vett fel s azt gyorsfutár által beküldte Nyiregyházára az alispánhoz, az alispán pedig még ugyane napon déltájban értesitette a törvényszéki elnököt s áttette hozzá az iratokat.

Már junius 19-ike óta folytattuk naponként a nagy per nyilvános tárgyalását. E napon is ülés volt reggeli nyolcz órától délutáni két vagy három óráig.

Az elnöknek a törvények szerint az lett volna kötelessége, hogy e közbejött esetről nyilt ülésen értesitse a törvényszéket, a vádhatóságot, a védőket s a vádlottakat. Nem ezt tette. Hanem azt tette, hogy nyomban felhivta Bary aljegyzőt, mint vizsgálóbirót, menjen Tisza-Eszlárra s hallgassa ki Cseres Andrásnét. Bary aljegyző pedig nyomban végzést hozott, elrendelte saját uri személyének Eszlárra utazását, s erről irásban értesitette még a törvényszék nyilt ülésén a közvádló királyi főügyészi helyettest. Hogy ez is utazzék vele, ha akar, Eszlárra. Ha nem akar, azzal se törődik.

Ilyen gyorsaságot nem ismert eddig Európa.

Tisza-Eszlár és Nyiregyháza között se vasut, se táviró, se távbeszélő, a távolság pedig 20–22 kilométernyi a használt utakon s Eszlárhoz Tisza-Lök is vagy 7–8 kilométernyi út.

Cseresné jelentkezik a községi birónál reggeli 8 órakor. Elbeszélgetnek, ha nagyon sietnek is, legalább egy óra folyásáig. Ha a szolgabirót lóhalálában értesitik is, s az sebten Eszlárra jön is: eltelik másfél óra. A jegyzőkönyv felvétele legalább egy órai munka s ez alatt a jelentést is meg kell irni s levélboritékba tenni az alispánhoz. Délelőtt tizenegyre jár az idő, mikor a lovas legény a levéllel elindul Nyiregyházára. Odaér déli 12 órára, az alispán már bizonyosan várja. A levelet átveszi, feltöri, elolvassa, iktatóba küldi, a törvényszéki elnökhöz szóló átiratot megfogalmazza, leiratja s a kiadóhivatal különös gyorsaságával elküldi. A törvényszéki elnök tárgyaláson van. Mindegy. A küldeményt beviszik hozzá, elolvassa, elnöki iktatójába bevezetteti, s az utasitást megfogalmazza, leiratja s aláirja a vizsgálóbiróhoz. A vizsgálóbiró is elolvas mindent s végzést hoz, azt leiratja és egy példányban a végzést már délután egy s két óra közt a közvádlónak kezébe juttatja, a ki szintén a tárgyaláson van elfoglalva.

No hát ez a munka nem rendes munka. Ha császárt gyilkolnak meg, vagy ha Szent Péter temploma gyulad ki: még akkor se fejtenek ki ekkora gyorsaságot az aluszékony, vagy fejükvesztett hatóságok. Szentül meg voltunk győződve, hogy az egész Cseresné-féle dolgot Farkas Gábor községbiró jó gondosan már az előző napokban elcsinálta, s rendbehozta s junius 23-án csak a külső alakot adták meg neki.

Az asszony nyelves, bátor és fontoskodó. Ha ő az 1882. évi április 1-e és 2-ika közti éjszakán látta volna az összesereglett idegen zsidókat, a hogy képzelete szerint Solymosi Eszter holttestét Grószbergék kertjében elásták: vajjon várt volna-e ennek elmondásával 15 hónapig? El lehet-e azt gondolni, hogy erről se férjének, se másnak, se a hatóságnak soha egyetlen szót se mondott volna?

És azután Grószberg és felesége jól tudták, hogy Cseres Andrásné tökéletesen érti és beszéli a falusi zsidók nyelvét. Velük rendszerint zsidóul beszélt, ha a boltba valamiért betért, vagy mosni, kapálni náluk napszámban volt. Vajjon elképzelhető-e, hogy előtte és jelenlétében beszélgettek volna junius 16-án arról, hogy a zsidó asszony vigye el a tutajosok számára Solymosi Eszter ruháját, hogy abba az idegen holttestet felöltöztessék?

Cseres Andrásné azt beszéli a biróság előtt, hogy a nép gyakran zúgott Tisza-Eszláron a zsidók ellen. Ez igaz lehet. De legjobban zugott 1882. évi május és junius hónapokban. És épen akkor beszélt volna előtte a két zsidó nyiltan a legnagyobb és legveszélyesebb titokról: Eszter ruhájáról.

Bolondság!

Ha van hamis tanu a világon: Cseres Andrásné hamis tanu. S hamis tanuságának tartalmát is durva parasztos furfanggal gondolták ki.

Hiszen csak parányi birói ész mellett is Grószbergék kertjét meg kellett volna vizsgálni, vajjon hát ott porladnak-e az eltünt lányka csontjai? S azután tovább kellett volna nyomozni, vajjon ki az a Jakab, a kinél Eszter ruhái vannak? Ha pedig csakugyan ott voltak valamelyik Jakabnál: hát miért nem szállithatta az a Jakab azt a ruhát Herskóhoz és Matejhoz s miért kellett volna ebbe Grószbergéket is és Cseres Andrásnét is beavatni?

A titkos tanács gyanut akart a tömegben a zsidók ellen támasztani s a gyanut meggyökereztetni s terjeszteni akarta oly módon, melylyel a tömeg agyához legkönnyebben oda lehet férkőzni. Erre szolgált a ruhaátadás ötlete is.

Ám Herskó minden ijedtsége és gyávasága daczára se merte Grószbergnét egyenesen és határozottan gyanusitani. Csak annyit mondott, hogy némileg ő hasonlit ahhoz a nőhöz, a ki a ruhát a Tiszán át a ladányi partra vitte. E rávallás semmivé tételére elég volt a különben is bátor Grószbergnének határozott, kemény tagadása s megdöbbentő szembeállása. Nem birt ő vele még Cseres Andrásné se.

Valami más terhelő jelenséget is kellett tehát Herskó ingadozó nyilatkozatán Gószbergné ellen keresni. Ez a más jelenség Cseres Andrásné tanusága lett volna, ha beválik.

Grószbergnét gondosan kikérdeztük: mi birhatta Cseres Andrásnét a terhelő vallomásra?

Azt felelte, hogy Cseresnével mint szomszédok mindig jó viszonyban voltak, de 1883-ban ő márcziusi csirkéket költött és nevelt, de csirkéit Cseres Andrásné disznaja mind fölfalta. E miatt ő a községi biró előtt megperelte, kinek szavára akként egyeztek ki, hogy Cseres Andrásné a kárt napszámmal leszolgálja. De nem tartotta meg az egyezséget s e miatt is viszálykodtak s később mindennapos lett köztük a viszály a miatt is, hogy Cseresné malaczai az ő burgonyáját a földből kiturták. Igy lett haragosa Cseresné.

S vajjon ő biró elé merte volna-e idéztetni Cseresnét merte volna-e holmi csirke és burgonya miatt biróilag zaklatni, ha Cseresné ily borzasztó titkokat tudott volna ő róla? Inkább tyukkal, kalácscsal, pénzzel, jó szóval tartja éveken át, semmint okot és alkalmat adjon Cseresnének a nagy titok elárulására.

Ez az ok a leghevesebb zsidó-gyülölőt is lefegyverezte. Az emberek lelkiállapota is a természet törvényeinek tárgyias nyilatkozása. E törvényeket pedig agyonfeleselni nem lehet, a mikor ilyen világosak.

Különös gondot forditottunk arra is, miként és mikor határozta el magát Cseres Andrásné erre a vallomásra? Miként tudja érthetővé tenni késlekedését s több mint egy éven át való hallgatását? A hamis tanu, ha eszes, nagyon vigyáz ugyan minden szavára, de nyilvánvaló volt, hogy a menyecske bőbeszédü, nagyon szeret fecsegni, bizton reméltük, hogy nyujt valami felvilágositást.

Nyujtott is.

Azt mondta: folyt már néhány napon át Nyiregyházán a nagy per tárgyalása, mikor Tisza-Eszláron az a hir terjedt el, hogy a perben a zsidók nyernek, a keresztyének pedig vesztenek. Ez ösztönözte arra, hogy tanuskodjék. Azt gondolta, pokolra jut különben a lelke.

Azt kérdeztem:

– Mit ért az alatt, hogy a keresztyén veszit, a zsidó pedig nyer?

Szójátékkal felelt:

– Azt értem, hogy a keresztyénség veszitette el Esztert, pedig a zsidók vesztették el s most mégis a keresztyéneket nyomják.

– Honnan tudja, hogy a zsidók vesztették el őt?

– Csak a zsidóknak kellett elveszteni. Hallottam én ezt.

A magyar népnyelv a birói kivégzés helyét vesztőhelynek nevezi. Ez a szó: elveszteni, – két jelentésü. Ha valakinek rossz üzletben kárba megy a pénze, vagy valakinek meghal a felesége vagy fia, igy mondják: elvesztette pénzét, elvesztette feleségét, elvesztette fiát. – Ez a szó egyik jelentése. Ez értelemben mondja Cseres Andrásné, hogy a keresztyénség elvesztette Solymosi Esztert.

De elveszteni azt is jelenti: valakit életétől szándékosan megfosztani. Méreggel, fegyverrel, éheztetéssel, kinzással vagy egyéb tudatos erőszakkal kioltani az életet. Elvesztés az is, a mikor birói itélet alapján valakit akasztófán vagy nyaktilón kivégeznek. Igy értette Cseres Andrásné, mikor azt mondta, hogy a zsidóknak kellett elveszteni Solymosi Esztert.

Nem hittem ugyan, hogy csupán a babonás hit birta rá Cseres Andrásnét a hamis tanuskodásra, hiszen a nyilvános tárgyalás folyamán a titkos tanács tetemes számu hasonló tanut állitott a biróság elé, valamennyit pedig nem vezette a babonás hit, de azért beszédéből mégis kitünt, hogy a vérvád babonája mélyen gyökeredzik a lelkében.

A lelkekben ma is dolgozik még a babona. Nem annyira, mint a boszorkányhivés elmult korszakában, de azért a felfogásra, gondolkozásra, képzelődésre, sőt még a tanuskodásra is van hatása. Kivált ha vallási vagy felekezeti indulattal tud szövetkezni.

Cseres Andrásné érzései s ösztönei közé befurakodott a vallási és felekezeti indulat is. Bizonyitja ezt az a kijelentése, hogy őt a tanuságtételre a zsidók győzelmétől s a keresztyének bukásától való félelem birta. Eszes asszony volt. Könnyü szerrel rá nem tudták venni a tanuskodásra. Ha a tanuskodás könnyen állt volna nála: nem várt volna azzal tizennégy hónapnál tovább. Csakis azzal birták rá, hogy ő mentheti meg a keresztyénséget.

Az ő tanuskodása egyébiránt a tisza-löki titkok közé szorosan véve nem tartozik. Csak azért ismertettem itt, mert az ő beszéde Grószberg Leóné tanuskodásával függ össze, – az pedig csakugyan a tisza-löki titkok egyike, a hogy’ Grószberg Leónét a mesebeli áltetem felöltöztetésébe belekeverték.

VI.

(A foglyok éjjeli behajtása Nyiregyházára. – Vajjon valósággal megtörténtek-e a gyötrő, sanyargató vallatások? – Matej, Csepkanics és Herskó panasza a kinzatások miatt. – Matej csodálatos visszaesése. – Bünös tagadása. – Mit ér az eskü?)

Ezzel a tisza-löki titkos vallatások története véget is ért.

E vallatások kisebb-nagyobb megszakitással julius 5-étől 21-ig tartottak. Kisebb részük Tisza-Eszláron, nagyobb részük Tisza-Lökön.

Csepkanics szilárdul ellentállt minden kinzásnak. Nem vallott. Hasonló szilárdságot tanusitott Fógel, Grósz, Klein és Grószberg Leóné. Grószberg Leónét különben nem is gyötörték, Tisza-Lökre se vitték.

Vallott azonban Matej, Herskó és Smilovics. Az ő vallomásuk valószinüvé tette a holttestusztatás szövevényes meséjét. Vallomásuk részleteit nyomban szétkürtölte a sajtó. Országszerte, világszerte mindenki elhitte a mesét. Maguk a zsidók is hitték. Még maga Smilovics is szentül hitte időnként, pedig ő már jól tudta, hogy a mesének az a része, mely tőle ered, csakugyan valótlan. Szentül hitték a titkos tanács tagjai is, noha ők is jól tudták, hogy Matej, Herskó és Smilovics vallomása minő kinzások, gyötörtetések és megfélemlitések szüleménye.

Csepkanics, Grósz, Klein, Fógel és Grószbergné vallomásait gondosan titokban tartották. Ezeket nem közölték a hirlapokkal. A nagyközönségnek nem akartak módot nyujtani arra, hogy a mesét megbirálhassa s annak valósága vagy valótlansága fölött komoly megfontolással dönthessen.

Julius 21-én este inditották utnak Tisza-Eszlárról az összes foglyokat Nyiregyháza felé, hogy őket a börtönben elhelyezzék.

A foglyok vonulása szomoru látvány volt. A vizsgálóbiró és a királyi alügyész nem is akarták, hogy a közönség ezt megláthassa. Elhatározták, hogy éjjel történjék a vonulás.

Sokan voltak. Egy irnok, Karanczai és Cséplő János fogházőr, Róka Sándor pandur ló nélkül, két pandur lóháton: ezekből állott a kiséret. Smilovics, Herskó, Csepkanics, Fógel, Grósz, Klein: ezek voltak a foglyok.

Nem egy módon bántak a foglyokkal. Herskó iránt elnéző volt a titkos tanács, mert ő vallott. Smilovics Jankel különös kedvenczczé vált, mert ő nagy ügyességgel vallott. Kapott is pálinkát, szivart, dohányt eleget. S jó szót is, dicséretet, elismerést.

Ehhez képest rendelkezett a vizsgálóbiró és a királyi alügyész.

Szereztek egy talyigát és egy szekeret. A talyiga kétüléses, a szekér négyüléses.

A szekérbe ült a vizsgálóbiró irnoka, a kocsis, Cséplő és Karanczai fogházőr és Herskó. Kényelmesen mentek.