Part 16

Mig a városból ki nem értek, rendes lépésben mentek. Azután ügetésre fogták. Elől Fogelnek kellett futni a pandur lova előtt, a pandur után a talyiga Karanczaival. Fogelnek valósággal futnia kellett, különben nyaka közé és inaira huznak a karikással. Igy fenyegették s Fogel elhitte ezt.

A tisza-löki szolgabirói lakástól a tisza-eszlári községházáig épen 8 kilométernyi az út. Julius 21-én éktelen meleg volt s nagy por az egész uton. Fogel a tyukólban egész éjjel nem aludt, egész éjjel és egész nap nem evett, folyton faggatták és gyötörték, annyi vizet itattak vele, hogy kinjában a földön fetrengett, s ily állapotban a pandur lova előtt kellett futnia több mint egy földrajzi mérföldön át.

Minő durvaság ez! Minő törvénytelenség ez! Minő vakmerő bűn az igazságszolgáltatás embereitől!

Eszláron a grófi kertben volt elzárva estélig. Éjjel Nyiregyházára kisérték társaival. Szomoru volt ez az éjszakai út, melynek részleteit később beszélem el.

Julius 22-én hajnalban érkeztek Nyiregyházára. Ott Fogelt egyes kicsiny börtönoduban magánosan helyezték el. Itt volt 12 napig, augusztus 2-ig.

A faggatás itt is tartott, Smilovicsot itt is szemébe állitották. A vizsgálóbiró csak abban erősködött, hogy fogadja el Smilovics állitását, a mely szerint ennek Eszeny körül nyolczvan forintot adott a holttest szállitásáért.

Nem fogadta el.

De most már ismerte a vádat s magányos odujában volt ideje és alkalma végiggondolni tutajutján s visszaemlékezni az út minden napjára és éjszakájára. Huszonnegyed magával tutajozott, volt hát tanuja elég, a kikkel másuttvoltát – az alibit – igazolni tudta. Okos ötlet támadt elméjében.

Egyik szembesitésnél azt mondta Smilovicsnak:

– Mondd meg hát, melyik napon adtam én neked 80 forintot?

S odafordult a vizsgálóbiróhoz.

– Mondja meg ezt nekem a tekintetes úr is!

Smilovics és a tekintetes ur egymásra néztek. A napot egyik se tudta. A meséből kifelejtették. Nem jutott eszükbe eddig napot határozni s azt a mesébe beilleszteni.

Smilovics és a tekintetes ur együtt bementek más szobába s ott hosszu ideig tanakodtak. Azután visszajöttek és Smilovics csakugyan mondott egy napot. Hogy azon a napon hol jártak: jól tudta Fogel s nyomban, most már harmadszor, kérte alibi-tanuinak kihallgatását.

Hiába kérte. Utóbb is csak három tanut hallgattak ki, kikre már hivatkoztam. Popovics, Hörka és Horba Bazilt. Ezek feleletét is csak nagy általánosságban jegyezték föl. Mind a három igazolta Fogelt. Valószinüleg még meggyőzőbben igazolta volna a többi husz tanu. Ezek megkérdezéséről csak akkor lett volna joga a vizsgálóbirónak lemondani, ha Fogelt mint ártatlant elbocsátja.

Azonban a vizsgálóbiró nem ártatlan zsidót keresett, hanem bűnös zsidót.

Dehogy bocsátotta el Fogelt. Sőt külön sötét egyes oduba zárta el tovább, mint három hétre.

Rettentő erőszak! Csupán elitélt bűnöst lehet és szabad ekként gyötörni s azt is csak akkor, ha a börtön rendet veszélyesen forgatja fel. Vizsgálati foglyot soha se szabad, bármit csinál. Ha embert öl a börtönben: akkor sem szabad. Előbb birája elé kell állitani s elitélni.

Azt hitte a vizsgálóbiró, hogy a sötét egyes odu majd megtöri a sáfárt. Hiszen szabadsághoz szokott ember számára iszonyu gyötrés is az. Nem látni embert, nem látni napvilágot heteken át! Csakhogy az igazságért meg kell jegyeznem, hogy e hihetetlen eljárásban még vétkesebb volt a királyi alügyész, ki első sorban felelős azért, a mi a börtönben történik.

A sáfár nem tört meg, hanem a helyett megbetegedett. Sulyos és fájdalmas betegség lepte meg az agyonkinzott s már élemedett 50 éves embert. A törvényszéki orvos járt hozzá. Azért mégis benthagyták a sötétben három hétig.

Utóbb, mint emlitém már, Egressi Nagy László királyi ügyész kezéből kivették az ügyet s Havas Imre királyi ügyészre bizták. Ez a budapesti törvényszék királyi ügyésze volt. Országszerte tudták, hogy a zsidók iránt nagy ellenszenvet táplál s abból nem csinál titkot. Rideg és szigoru felfogás vezette mindenben. De a mellett erős jogérzet s nagy kötelességtudás élt benne. S alig tette be lábát Nyiregyházára s alig ismerkedett meg ott az emberekkel és viszonyokkal: a sok erőszak és törvénytelenség láttán lelke elborult. Rögtön erélyesen fogott a dolgok rendezéséhez. A vizsgálóbirónak meg nem engedte a börtönökben való szabad kalandozást. Fegyelemre szoktatta a börtönőröket. Karanczait is rendre tanitotta s egy pillanatig se engedte meg a tisza-lökihez hasonló nappali s éjszakai kirándulásokat. Meghallgatta a panaszokat s orvosolta a jogtalan sérelmeket.

Fogel is jelentkezett nála panaszra. Meghallgatta őt is. Az agyongyötört sáfár elmondta az eszlári és tiszalöki kinzásokat. Megkérdezte ezekre nézve Karanczait is, a ki előtte őszintén bevallotta az eszlári és tiszalöki vallatások minden részletét: – a disznóólat, a tyukólat, a vizzel itatást, meztelenre vetkőztetést, bántalmazást s mindent.

V.

(Grósz Márton vallatása. – Klein Ignáczot gyötrik, sanyargatják. – Solymosi Eszter ruhájának kérdése. – A községi biró Buchtánét akarja a vádba keverni. – Grószberg Leóné. – Cseres Andrásné jelleme. – Hamis tanu. – Tanuságtételének részletei.)

– – A tiszalöki titokra tartozik Grósz Márton és Klein Ignácz vallatása is. Elég részletesen adta elő a nyilt törvényszéki tárgyaláson szomoru kalandját mind a kettő. A tárgyalás tizenharmadik napján, julius 5-én került rájuk a sor.

Az előző 1882-ik év julius 17-én, hétfőn, a vizsgálóbiró minden felnőtt zsidó férfit berendelt Eszláron a községházához. Ott volt akkor már Smilovics. Az volt a feladat, hogy Smilovics megmutassa, hogy a zsidók közt ki az a Grósz és ki az a Klein, a ki az ő hamis vallomása szerint Tisza-Szent-Mártonban a holttestet hurczolta. A vizsgálóbiró valóságos szinjátékot rögtönzött, hogy a felismerést biztositsa.

Ha Smilovics igazán beszél, erre semmi szükség. Hiszen akkor jól ismerte Grószt is, Kleint is s nem kellett a felismerés végett őket vagy harmincz zsidóval összekeverni és Smilovics elé ugy állitani. Az igazság azonban az, hogy Grósz és Klein sohase volt Szent-Mártonban és sohase szállitott holttestet s mind a kettő tökéletesen igazolta junius 9-től 12-ig való otthonlétét, vagyis a jogtudósok ugynevezett alibijét.

Szentül meg vagyok győződve, hogy Smilovicsra holttestszállitókként ugy akarták Grószt és Kleint rátukmálni, hogy Smilovics még maga se vegye észre, miként történik a dolog.

Smilovics azt mondja, egészen véletlen dolog, hogy ő épen Grószra és Kleinra utalt. Ép ugy utalhatott volna másra is. Valakire kellett utalnia. A kényszerités alatt s mások kinzatásának láttára saját apjára is rávallott volna.

Grósz nem hitte, hogy véletlen az egész. Ő vakmerő nyiltsággal beszélte el a törvényszék előtt, hogy ő rá és Kleinra Ónody Géza eszlári birtokos és országgyülési képviselő különösen haragudott. Ónody Géza az időben különös mozgékonyságot fejtett ki a zsidók elleni gyülölség szításában, a vérvád vizsgálata alatt rendszerint ott volt a vizsgálóbiró társaságában, julius 17-én is jelen volt a községházánál, mikor a zsidókat oda csőditették, tehát ő szentül hiszi, hogy valamely módon Ónody Géza haragja volt az az ok, a mely Smilovics figyelmét ő ellene és Klein ellen irányitotta.

Van-e, vagy nincs igaza ebben Grósznak: nem lett kideritve. Se Ónodyt, se a vizsgálóbirót e tárgyban nem hallgatta ki az itélőbiróság. Grósz állitása puszta állitás maradt. Smilovics maga is, mint emlitettem, véletlennek mondja Grósz és Klein kijelölését.

Tény azonban, hogy Grószt és Kleint külön állitották s a többi zsidóktól elkülönitették. Smilovics bent volt a községházban s annak ablakján nézett ki. Grósznak és Kleinnak azt parancsolták, hogy külön állva nézzenek az ablak felé, még pedig nyitott szemmel a nyári napba nézzenek. Mind a kettő panaszkodik, hogy ez a kényszeritett napbanézés több perczen át kinos dolog volt. Smilovics akkor mondta, ime, ez a Grósz s ez a Klein szállitotta fakó szekéren Tisza-Szent-Mártonhoz a holttestet.

Este kilencz óra után nagy szélben és porban Grószt és Kleint elhajtották Tisza-Lökre. A pandurok lova előtt kellett gyalog járniok s éjjeli tizenegy óra tájban értek oda. Grószt a tyukólba zárták éjszakára, Kleint a lóistállóba.

Grósz élénk szinekkel adja elő, minő kinos és utálatos állapot ötven-hatvan tyukkal együtt férgekkel teljes tisztátlan tyukólba tölteni az éjszakát.

Másnap kedden, julius 18-án kezdődött az igazi faggatás.

Grószt se fogházőr, se pandur, se csendbiztos nem nyaggatta. Csak a vizsgálóbiró beszélt vele. Részint fenyegette, részint édes kecsegtetésekkel biztatta, hogy vegye magára a holttest szállitását. Grósz különben is makacs és indulatos természetü ember volt, haraggal és kereken utasitott el magától minden gyanut és ráfogást. Smilovicsot mikor ez szemébe mondta a vádat, kegyetlenül összegazemberezte. A vizsgálóbiró nem is sokat bajlódott vele ez után. Még e napon visszakisértette Eszlárra s ott valami sötét helyre, pinczébe vagy hova elzáratta. Julius 19-ét és 20-át a sötét oduban kellett töltenie éjjel nappal.

Kleinnal másként bántak. Hozzá több reményt kötöttek. Hogy tőle kierőszakolják Smilovics hamis vallomásának megerősitését, ahhoz jobban biztak.

A vizsgálóbiró nagyon csalódott. Klein bátor, önérzetes, okos férfiunak bizonyult.

Az első szembesités történetét csaknem szóról-szóra igy adja elő julius 17-ről:

Grósz után rákerült a sor. A mint a községház szobájába behivták s ott a vizsgálóbiró közölte vele Smilovics vádját, ő azt mindjárt szemtelen hazugságnak jelentette. A vizsgálóbiró haragosan rivallt rá.

– Hát maga, jó madár, igy mer beszélni?

S parasztos módon, kemény káromlással szidta. Klein nem ijedt meg.

– Ejha, – ugymond, – még azt se hittem volna ám, hogy vizsgálóbirótól ily szavakat lehessen hallani!

– Még azt meri mondani? Hiszen itt van a vallomás arról, mit cselekedett. Az a vád terheli, hogy ilyen meg ilyen lóval és szekérrel holttestet szállitott Tisza-Szent-Mártonba s ott átadta azt Smilovicsnak.

Klein egészen jóhiszemben azt feleli:

– Méltóztassék csak annak a falunak a nevét még egyszer elmondani, hogy el ne felejtsem. Szeretnék ráemlékezni: voltam-e valaha abban a faluban.

A vizsgálóbiró gunyolódásnak vette e szavakat.

– Mindjárt pofon vágom!

Klein odatartotta az arczát.

– Méltóztassék!

Ez már gúny volt. De ez ugy meglepte a vizsgálóbirót, hogy fenyegetését be nem váltotta. E helyett tovább folytatta a faggatást:

– De azt elismeri, hogy ott járt Tisza-Szent-Mártonban?

– Nem én. Soha hirét se hallottam ennek a falunak.

– Majd szemébe mondja Smilovics, a kinek ott átadta a holttestet.

– Azt szeretném én már látni!

Erre Smilovicsot behivták s ez a vizsgálóbiró szavaira csakugyan szemébe mondta Kleinnak a tetemszállitási mesét. Kleinnak feltünt, hogy Smilovics, a mig nek szemébe beszélt, egy perczig se tudott nyugodtan maradni a szobában, hanem izgatottan fel és alá járkált s félve huzódozva ejtette ki száján a hamis beszédet.

– Mert ő is kénytelen sorsban volt!

Igy jellemezte Klein a szembesitési jelenetet.

Ez még Tisza-Eszláron történt.

Az éjszakát s julius 18-ának délelőttjét Tisza-Lökön a lóistállóban töltötte. Csak délután négy órakor ment be hozzá Karanczai s vezette őt a gyümölcsös kertben levő pandurlakásba vagy üvegházba, a hol több vádlott társát már annyira gyötörték. Ott a vizsgálóbiró várt rá.

– Klein, én jót akarok magával, – szólt a vizsgálóbiró – miért okoz magának bajt? Ismerje be szépen a holttest szállitását, nem lesz ebből semmi baja. Előbb-utóbb ugyis kénytelen lesz bevallani.

– Ha kényszerit – ugymond Klein, – akkor kénytelen leszek bevallani, mert kinozni nem engedem magam, de igazság szerint én a szállitásról semmit sem tudok.

A vizsgálóbiró Karanczaival visszavezettette a lóistállóba s Karanczai ráparancsolt, hogy le ne feküdjék, el ne aludjék.

Este kilencz órakor megint jött hozzá Karanczai s elvitte egy szobába, melynek két ablaka függönynyel volt bevonva – gyertya égett az asztalon.

A szobába Vay György csendbiztos lépett be s igy szólt hozzá:

– Te vagy az a jó madár?

– Én vagyok.

– Hát elismered-e, hogy a holttestet te szállitottad?

– Nem ismerem el.

– Hát engem ismersz-e?

– Nem.

– Dehogy nem, csak nézz rám jól.

Klein némi daczczal felelt:

– Látom tetőtől-talpig, még sem ismerem.

A csendbiztos nagyot káromkodott s kardját kirántotta. Klein megijedt.

– Inkább egyszerre vegye el az életemet, semmint kinozzon. Ha kényszerit, magamra veszem a holttest szállitását.

A csendbiztos dühbe jött. Klein állát fölütötte s parancsolta Karanczainak, hozzon be egy kupa vizet. Közben kegyetlenül káromolta a zsidót.

Karanczai behozta a vizet s elővett egy sörös kancsó alaku literes poharat s Kleinnak egymásután három pohár vizet meg kellett innia.

– Beszélj zsidó!

– Semmit se tudok mondani.

Tovább töltötték beléje a vizet s e közben elkezdték előtte beszélni a tetemszállitó mese részleteit. Valami Bezdéd nevü falut is emlitettek, hogy ő és Grósz ezt is utba ejtették, mikor Tisza Szent-Mártonba vitték a holttestet.

Klein fülelt a beszédre, a mennyire tudott, de közbe rosszul lett. Tántorgott, lábain alig tudott állani, egyszer a csendbiztos arczul is ütötte, de a mikor már el akart esni, Karanczai megfogta, egy hosszu karos ládához vezette, s arra leültette. A csendbiztos ekkor pálinkát adott neki s ez némileg enyhitette rosszullétét.

Azonban a mesét csak tovább folytatták. Községeket soroltak föl egymásután, hogy Klein és Grósz hol jártak, merre jártak. Elmondták, milyen volt a kocsi, milyenek a lovak s miféle holttest. Utóbb Klein kinjában azt mondta:

– Tudok már mindent, el tudom mondani az egészet.

Ebben a perczben, alig ejtette ki száján a szavakat, ott termett a vizsgálóbiró. Klein ugy adja elő, hogy a vizsgálóbiró ott állott az ajtó mellett. Róka Sándor pandur, a ki az egész eseménynél jelen volt, ugy adja elő, hogy a vizsgálóbiró az ajtón kivül hallgatódzott mintegy félóráig. Ennyi ideig tartott ugyanis az itatás, ijesztgetés és mesélgetés. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy Klein megtanulhassa, emlékezetébe véshesse a mese részleteit.

Kétségtelenül igy történt a többi vádlott beoktatása is. S Matejnél, Herskónál, Smilovicsnál egyelőre sikerült is, de Csepkanicsnál, Fogelnél, Grósznál, Kleinnál nem sikerült. Test a kinzásnak, lélek a faggatásnak ezeknél ellent tudott állani.

Kleinnál azonban csak hajszálon mult a dolog.

Ő egy pillanatban, mint láttuk, már elhatározta, hogy a mesét magára veszi. Akkor volt ez, a mikor a vizsgálóbiró a szobába betoppant.

De Klein, a mint őt papirosával s irótollával meglátta, megint magához tért.

– Én istenem, – ugymond, – nagy szerencsétlenség lesz ebből, nagy bajt szerzek magamnak. Ártatlan vagyok én, miként valljak én magamra efféle dolgot?

Kezeit tördelte. Tusakodott lelkében. Könyörögve fordult a vizsgálóbiróhoz.

– Tekintetes biró ur, ne kényszeritsen olyasmire, a mit én el nem ismerhetek.

A vizsgálóbiró türelmetlen volt már. Éjjeli tizenegy óra körül járt az idő. Rárivallt Kleinra.

– Hát te kutya zsidó, még most se akarod elismerni?

Klein félt a gyötréstől, azt hitte, tovább nyaggatják. Elhatározta, hogy vall.

A vizsgálóbiró elővette papirosát s elkezdett irni. Följegyezte Klein vallomását.

Klein szóról-szóra elmondta mindazt, a mi a csendbiztos és a fogházőr mesélgetéséből a fejében maradt. Grósz neve azonban sehogy se jutott eszébe. Csak annyi motoszkált fejében, hogy neki egy eszlári zsidóval együtt kellett a holttestet szállitani s mikor a vizsgálóbiró azt kérdezte, kivel kocsikázott hát együtt? – igy felelt:

– Lichtman Jakabbal.

– Kinek a lovain?

– Az ő lovain.

S folytatta tovább a mesét szakványban. Ha már benne volt, ő se akart ostobábbnak látszani, mint a többi mesemondó. De azért mégis össze-visszakuszálta Herskó és Smilovics egész tudományát.

Elmondta, hogy éjnek éjszakáján értek valahová a Tisza partján. Talán ott lehetett Tisza-Szent Márton. Lichtman azt mondta: itt álljunk meg, fogja ki a lovakat, s adjon nekik enni. Ő ezt megcselekedte. Lichtman a sötétben elment valahová, őt pedig elnyomta az álom, lefeküdt s elaludt. Egyszer csak érzi, hogy valaki megtaszitja a lábát. Fölébred, fölnéz, Lichtmant látja, a ki visszajött s őt fölébresztette. Fölkelt, fölszerszámozott, kocsijával megfordult s hazatért Tisza-Eszlárra.

A vizsgálóbiró kérdezte.

– Hát miért jártak ott?

Erről a kérdésről jutott eszébe a mesének az a része, mely a holttetemről szól.

– Ugy éreztem, valami holttest volt a kocsiban.

A vizsgálóbiró méregbe jött. Látta, hogy a zsidó összehadar mindent, átabotába beszél s szavaira nem lehet adni semmit. Mérgében a zsidót mellbe lökte.

Klein a lökésre leesett ülőhelyéről s eszméletét elvesztette. Se látott, se hallott ezentul. Két kupa viz már gyomrában volt, megzavart gyomoridegei pillanatilag már az agyát megtámadták. Karanczai s egy hajdu megfogta, ketten kivitték s az istállóban az alomra lökték.

A vizsgálóbiró jegyzetei nem kerültek az ügy iratai közé. Julius 18-ról nincs jegyzőkönyv, mely Klein vallomásáról szólna.

Ez természetes.

Klein elfeledte a mesebeli Grószt s e helyett Lichtman Jakabot szőtte-fonta beszédébe. Ámde a vizsgálóbiró ekkor már igen jól tudta, hogy ez az a Lichtman Jakab, a ki minden napjáról s napjainak minden órájáról jegyzőkönyvet vezet, mindenhova tanukkal jár s minden tanuját föl is jegyzi. Lichtman tehát oly fényesen tudta igazolni alibijét, mint a déli napfény. Akkor pedig dugába dül Herskóék és Smilovicsék minden ostoba meséje.

De még más jelentős ok is volt.

Smilovics Klein társa gyanánt nem Lichtmanra, hanem Grószra lett beoktatva s azért a julius 17-iki tisza-eszlári szembesitésnél Grószt és nem Lichtmant jelölte ki tetemszállitónak. Ezt most már valahogy vissza kellene csinálni, Smilovics fejéből Grószt ki kellene venni, s helyébe Lichtmant rátukmálni.

Csakhogy Smilovics is eszes és ravasz ember. Hátha egykor mégis magába tér s az egész kihallgatási cselszövényt majdan elárulja a védőnek s a törvényszéknek? Mi lesz akkor?

Mindezt meggondolta a vizsgálóbiró s azért jónak látta a Klein vallomásáról szóló jegyzeteket összetépni és megsemmisiteni s azokról a vizsgálat további folyamában mélyen hallgatni. Kihallgatta ő még Kleint julius 28-án, szeptember 2-án és 17-én is, szembesitette is Smilovicscsal akárhányszor, de többé neki a tiszalöki vallomást elő nem hozta. Ám azontul Klein is megmaradt szilárdul az igazság mellett s a mesének egyetlen részletét se vállalta magára, sőt alibijét teljesen igazolta.

A vizsgálóbiró hát kudarczot vallott tetemusztatási meséjével.

Herskóból ugyan kierőszakolta, hogy ő átvette a holttestet Smilovicstól, s e vallomást elfogadta s magára vette Smilovics is, Matej is, de odáig már a vizsgálóbiró nem tudott eljutni, hogy hát Smilovics hol vette, kitől kapta a holttestet?

Fógeltól nem kapta, mert ez minden gyanu alól kitisztázta magát. Grósztól és Kleintól se kapta, mert ezek is tökéletesen igazolták magukat. De ha magukra vállalták volna is a tetemszállitást, még akkor se ért volna vallomásuk semmit, ha a holttest honnan való származása ki nem derült volna. Erre pedig a vizsgálóbiró még csak nem is gondolt.

Honnan került tehát elő a mesebeli holttest?

Égből eredt? Földből támadt? Madár hozta? Szélvész sodorta?

Mit ér a titkos tanács furfangja, a vizsgálóbiró ügyeskedése s a csendbiztos durvasága, vallató vize, hüvelykszoritó gyüszüje s férgekkel teljes tyukóla, de mit ér Matej, Herskó, Smilovics minden beismerése is, ha a főkérdésre nincs felelet?

A vizsgálóbiró azonban nem törődött a főkérdéssel; tovább botorkált a maga tévelygő utain. Föltette magában, hogy a mesét kiegésziti azzal: miként került az eltünt lánykának, Eszternek ruhája az idegen tetemre.

Herskó ugyanis azt beszélte julius 6-iki hamis vallomásában, hogy Smilovics már Tárkánynál junius 11-én figyelmeztette őt, hogy a mikor majd tutajával s a holttesttel Eszlár alá ér, ott egy barna arczu asszony vár rá, a ki 30–35 éves életkoru lehet, egy csomó ruha lesz nála, azt majd átadja s ebbe a holttestet fel kell öltöztetni. Igy is történt. Déltájban haladtak el Eszlár alatt a tutajok. Herskó látta a parton azt az asszonyt, a mint a folyamon nézegetett fel és alá. Ruhacsomag a kezében. Herskóék csak délután 2–3 óra tájban kötöttek ki Eszláron alul, de a folyamnak nem keleti oldalán, a hogy Eszlár fekszik, hanem nyugati oldalán, a tiszaladányi parton. Ide csolnakon ment át az asszony. Herskó elébe ment s átvette a ruhát. Az asszony e szavakkal adta át: »Itt vannak ezek a ruhák, Jankel küldötte neked arra a holttestre.« Az asszony zsidó nyelven mondta e szavakat.

Igy mesélt Herskó.

Nincs határa annak a bárgyuságnak, a melylyel a titkos tanács ezt kigondolta.

Miért és miként került volna Solymosi Eszter ruhája Máramaros vármegyébe Jankel kezébe? Micsoda ok birhatta volna erre a zsidókat? Ha pedig mégis Jankel kezébe került: miért nem adta volna ő át a ruhát Herskónak ott és akkor, a hol és a mikor a holttestet átadta? Olyan buták csak nem lehettek a zsidók, hogy titkos műveletük esetleges fölfedeztetését kétszeresen megkönnyitsék. Egyszer a holttest ide-oda hurczolásával, azután meg a ruházat ide-oda csempészésével. S azután e fajta titkos munkát minél kevesebb emberrel szokás végezni. Miért kellett volna a ruhaátadás rejtélyébe egy eszlári zsidó asszonyt s egy eszlári vagy ladányi révészt vagy halászt is beavatni? Hiszen más a zsidó asszonyt a mondott helyen a Tisza nyugati partjára át nem szállithatta fényes nappal.

De még ez mind semmi.

Ha a zsidók emésztették el a lánykát: ennek ruhája természetesen az ő kezükbe jutott. De hát miért őrizték volna ezt a ruhát hónapokon át? Tegyük fel, hogy a gyilkosság után ápril 1-én vagy 2-án mindjárt el nem ásták vagy el nem égették. Tegyük fel, ámbár, ha a holttestet nyom nélkül el tudták tüntetni: kétségtelenül eltüntették volna a ruhát is.

Azonban május óta már folyt ellenük a vizsgálat. Hetek óta már nagy csomó zsidó nyavalygott Nyiregyháza börtöneiben. Ha előbb nem is, már akkor csak meg kellett semmisiteniök a ruhát, a gyilkosságnak esetleg kétségtelen tárgyi jelenségét. A közpéldabeszéd szerint Isten gyakran elveszi a gonosztevő eszét. Ám a mikor tizen-huszan vannak a gonosztevők s őket nem is érik tetten, nem üzik sebten: akkor van idejük észretérni. A vérvád babonájában nincs bent a megölt szüz ruhájának ereklyeként őrizése. Hiszen ha a május 19-én megindult vizsgálat után valamelyik eszlári zsidónál az eltünt lányka ruhájából csak egy tenyérnyit találtak volna is: nincs az a hatalom, a mely amaz izgalmas korszakban a legiszonyubb vádtól meg tudta volna őket menteni. Miért őrizgették volna tehát a ruházat darabjait?

Ezen ugyan nem akadtak fönn azok, a kik a mesét kikoholták. Tudták, hogy a tömegnek indulatok által elvakitott része nem lát igazán s mindent elhisz, a mi a zsidók ellen irányul.

A vizsgálóbiró tehát annyira, a mennyire ki akarta egésziteni a mesét s megakarta mutatni, hol rejtőzött időközben az eltünt lányka ruhája.

Az eszlári mindentudó biró Farkas Gábor készen állott a segitségre. Irásban, hivatalosan jelentette, hogy az eltünt lányka ruháját Buchta Szigfridné, született Nováki Amália eszlári lakos adta át Herskó Dávidnak.

E nő bábaasszony, ágostai vallásu, 50 éves, feddhetlen előéletü. Hogy a községi biró mi alapon gyanusitotta, hogy a ruha mikor, miként s ki által került volna valamikor a kezébe: ezt föl nem deritették, komolyan nem is kutatták.

Már kora és alakja se vág össze Herskó 30–35 év körüli barna asszonyával. Szemébe is állitották Herskónak és Matejnek, de ezek csak a fejüket csóválták, mikor meglátták. Ő maga indulatosan utasitotta el magától ezt a vádat.

A vizsgálóbiró nem tehetett mást: zsidó asszonyt kellett keresnie a ruha átadására.