Part 14

Azt mondja: faggatták és fenyegették. Fenyegették azzal, hogy beláthatatlan időkig marad a börtönben. Azután meg fölváltva kecsegtették és biztatták. Ha vall: néhány nap mulva, egy-két hét mulva szabadon eresztik s többé nem lesz bántódása.

Hat napon át folyt makacs lelkének puhitása. Elég-e hat nap arra, hogy a gyötört lélek önmaga ellen s más ártatlan emberek ellen forduljon?

Attól függ, minő az a lélek az ő eredeti alkatában?

A vizsgálóbiró cselekedte ama hat napon át a szünetlen faggatás dolgát. Azt mondja Smilovics: részint magához rendelte, részint hozzáment a tömlöczbe a vizsgálóbiró talán ötvenszer is. Fölzaklatta nem egyszer éjnek-éjszakáján is. Egyik szavával rémitgette, másik szavával kecsegtette. Ezt cselekedték kétségtelenül társai is: rabok, fogházőrök. Önkényt, szokásból, vagy kitanitva cselekedtek: mindegy. A régi tömlöczök állandó gyakorlata ez.

Éjjeli faggatás!

Különös dolog ez. Nyiregyházán és Tisza-Lökön sokszor és sok emberrel megtette ezt a vizsgálóbiró és a csendbiztos. A kis Sarf Móriczot is éjjel birták rá Nagyfaluban a vallomásra. Csepkanicsot, Herskót. Matejt, Grószt és Kleint és Fogelt is éjjel abajgatták.

Nem Bary aljegyző találta ki az éjjeli munkát. Furfangos vizsgálóbirák már előtte is gyakran vélekedtek ugy, hogy sikeres munka, gyors és remek vallatás biztosabb éjjel, mint nappal. Ha nagy büntettről s valódi gonosztevőről volt szó: az emberek nem ütköznek meg az éjjeli vallatáson. Sőt megdicsérik a vizsgálóbiró erélyét, buzgóságát, szerencsés kezét. Derék biró. Még az éjszakát is munkában tölti. A vádlottat senki se sajnálja. Ki szánakozik a nagy gonosztévőn?

Mindez természetes.

De hátha ártatlan ember az, a kit éjszaka faggatnak? Hátha ártatlan ember lelkét töri meg az éjszakánkint való zaklatás?

Pedig megtöri, ha a lélek nem elég erős, vagy nem eléggé vad.

Az éjszaka alvásra való. Leszáll a nap, megszünik a világosság, ránk borul a sötétség, eláll a zaj, csöndesség uralkodik, szemünk-fülünk nem akad munkára s nem ad munkát az agynak. De az agy is elfáradt a napi munkában. Sok vért kellett neki gondolattá feldolgoznia. Áhitja a pihenést ő is és áhitja a testnek minden része. Az élethez tartozik az alvás. Az élő világ minden alkata nyugodni akar. A növény, az állat, az ember, az érzések, a gondolatok egyaránt. S a rabnak kétszeres szüksége van rá. Kivált ha a rab ártatlannak érzi magát. Hiszen egész nap szakadatlan tünődések, kinzó aggodalmak gyötrik lelkét. Mikor szabadul? Mikor lesz megint ép a becsület, teljes a szabadság s virágzó a vagyon? Mikor látja ismét a szeretteit? S azután a rémképek! A gyerek sir, az asszony beteg, az agg és tehetetlen szülők éheznek és fáznak!

Bizony a rabnak éjszakán át szükséges az alvás. Mig alszik: lelke is pihen, szenvedése is. De joga is van hozzá. Hiszen még élő ember. S kivált ha csak vizsgálati fogoly. Még nem tiporta el a törvény. Még szabad is lehet. S ha ártatlan: szentül hiszi, hogy szabad lesz. Nem szabad tőle az álmot elrabolni.

Azonban rátör a vizsgálóbiró. Rátör első álmában esti tíz vagy tizenegy órakor vagy az éjfélnek perczeiben. S ujra kezdi s minden éjjel ujra kezdi a vallatást.

Smilovics azt mondja: ötvenszer is faggatta Bary aljegyző. Talán nincs igaza. Ez a szám magasnak látszik. De hogy sokszor rányomakodott: bizonyos. E miatt a koldus zsidó Volner a törvényszék előtt is előállott e panaszszal. Utóbb a királyi alügyész Egressi Nagy László is összeveszett e miatt a vizsgálóbiróval. A börtönök felügyelete a királyi ügyészség dolga. Ő felelős a törvény szerint a börtönrend fentartásáért. De Bary aljegyző ezzel nem törődött. Keresztül-kasul járt éjjel-nappal a börtönön, rendelkezett foglyokkal és börtönőrökkel s utóbb is megbontott minden rendet. A királyi alügyész nem türhette tovább. Viszály tört ki köztük. A királyi alügyész hirlapokban a nyilvánosság elé hozta az ügyet. A vége az lett, hogy az alügyészt elmozditották onnan s az ügyet kivették a kezéből. A vizsgálóbiró maradt győzedelmes.

De legyőzte utóbb Smilovicsot is.

Smilovics mindaddig ellenállott, mig Herskót szemébe nem állitotta. Herskó huzódozva ugyan, de szemébe mondta Smilovicsnak, hogy ő adta át a holttestet s ő adott pénzt is annak usztatására.

Smilovicsot »vörös zsidó«-nak nevezték. Vörös volt haja, bajusza, szakála s vörös szeplővel tele az arcza. A vörös embert némi előitélet kiséri Magyarországon. Talán másutt is. Furfangosnak vagy fondorkodónak, vagy rossz embernek tartják a vörös embert. A zsidóság a nagy per idején pokolra kivánta a vörös zsidót. Véletlenül Sarf Móricz is vöröshaju volt kissé.

De azért Smilovics mégis fékezhetetlen dühre gerjedt s mégis szemközt köpte Herskót, mikor ez a holttestusztatás regényes meséjét szemébe mondta.

Hanem a düh gyorsan lelohadt. Helyet engedett a ravasz megfontolásnak. Ezután már sikeres lett a vizsgálóbiró riasztgatása és kecsegtetése. Beszélt Smilovics, mint a gép, ha meginditják. Többet tudott ezentul, mint Matej és Herskó összevéve.

Nyomban vitték Eszlárra és Tisza-Lökre. Megjáratták vele a két község közötti utat sokszor. Meg kellett mutatni: ki az a két eszlári zsidó, a kitől ő Tisza-Szentmártonnál átvette a holttestet. Ujabb és ujabb részleteket kellett elbeszélnie. Julius 18-án már Tisza-Lökön vett fel vele a vizsgálóbiró jegyzőkönyvet. Ebben nagy elmére mutató találékonysággal rajzolja meg az áltetem csempészetének mesterei képét. Ebben már Fogel Amselt és Mendelovics Niszent is belerántotta az usztatás történetébe.

Valósággal nem is volt Smilovics ostoba ember. A vizsgálati fogság alatt tökéletesen megtanult magyarul beszélni, a mi nem mindennapi dolog. De elmességét a nyilvános tárgyaláson még jobban be tudta bizonyitani.

Ezután három hónapon keresztül nem zaklatták. Ő se panaszkodott, de a vizsgálati iratok közt sincs semmi nyoma. Csak október 19-én hallgatta ki ujra a vizsgálóbiró s ekkor is változatlanul megmaradt hamis vallomása mellett.

Sajátságos. Ekkor már maga is szentül hitte a holttestusztatás megtörténtét. Azt ugyan tudta, hogy a mit erről beszélt: mindaz valótlan, de a mit erről mások beszéltek, azt hitte. E hitében irta Rózenberg Hermanhoz szeptember 17-én azt a levelet, a melyről már korábban megemlékeztem.

Később nagy tusakodás támadt lelkében. Százszor meg százszor kérdezte magától: vajjon miért is kellett neki ezt a hamis vallomást tennie?

Hogy ne kinozzák?

Jól van. Ezért érdemes volt megtennie. Okos ember csak nem kinoztatja magát, ha azt puszta beszéddel, ha mindjárt hazugsággal is elkerülheti. Most már azonban nem kell félnie a kinzatástól. Novemberben, deczemberben a védők is beleavatkoztak már a vizsgálat vezetésébe. Értesült a börtönben valamikép arról, hogy én november 12-én nagy előterjesztést nyujtottam be a törvényszékhez, a melyben a vizsgálóbiróság eddigi téves és hibás működése kegyetlenül szét van zilálva. Érezték valahogy az összes foglyok, hogy Bary aljegyző korlátlan hatalmának most már vége s hogy Tisza-Lökre kirándulni, nappal a Hajnalosi pusztán vadászgatni, éjszakánként a csendbiztos segélyével a vádlottakat nyaggatni ezentul nem lehet. Nem kellett most már a kinzatástól tartani.

Ámde ő nemcsak félelemből vallott hamisan. Hanem azért is és leginkább azért, mert a vizsgálóbiró nyomatékosan megigérte neki és sokszor megigérte, hogy mihelyt vall, nyomban szabadon bocsátja.

Hova lett hát ez az igéret?

Elmult az 1882-ik esztendő. Ő julius 7-ike óta rab. Olyan rab, mint a többi, a ki szilárdan megmaradt az igazság mellett. Mit ér akkor a hamis vallomás, ha az embert még szabadon se eresztik miatta?

Rosszul számitott. Rossz üzletet csinált. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni.

Végre megszünt lelkének tusakodása. Elhatározásra jutott. Neki jóvá kell tennie, a mit eddig önmaga ellen vétett. Elvégre elég volt a börtönben fél évig sinylődnie. 1883. évi január 11-én jelentkezett a királyi ügyészségnél és kérte ujból való kihallgatását. Elrendelték. Ekkor aztán elmondta, hogy mind julius 15-iki, mind julius 18-iki vallomása hamis. Nyiregyházán rémitették és kecsegtették, Tisza-Lökön disznóólba zárták, azért vallott. Egyuttal hivatkozott alkalmas tanukra, hogy ő junius 11-én át se adhatta a holttestet Tisza-Szentmártonnál és Tárkánynál s Herskóval, Grószszal és Kleinnal akkor és ott nem is találkozhatott, mert ő ezen az egész napon át Tisza-Kerecsenyben volt, Benczi nevü korcsmárosnál étkezett; tudja ezt a korcsmáros felesége, fia s leánya is s tudják Veintag Ignácz őrladányi és Vein Samu gergelyi lakosok, a kikkel tanácskozott, tárgyalt, társalgott egész nap. Tisza-Kerecseny pedig Tárkánytól jó 35 kilométernyire van s ő nem madár, hogy oda-vissza röpülgessen.

Képzelhető az elámulás, mely e vallomásra meglepte a vérvádhivő és tettes-kutató urakat. Hiszen ha Smilovics most igazán beszél: akkor Matej és Herskó egész holttestusztatási meséje szemen szedett hazudozás. Akkor a csonkafűzesi szakértők munkája is tévedés, tudatlanság és ámitás. Akkor összedül az eddigi vizsgálat minden mesterkélt eredménye s akkor Szakolczai Julcsa beszéde szentirás és szegény Solymosi Eszternek nem ontotta vérét senki.

Akkor a vérvád ostoba babonává sülyed s a zsidók ártatlanok.

Csakhogy én előttem most már az lett fontossá a nyilvános tárgyaláson: miféle munkát végzett Smilovics lelke, a mikor arra a leleményes és részletes vallomásra szánta el magát, a mely most már hamisnak bizonyult?

Mert vallomása nem pusztán betanitott vallomás volt. Nem is csupán a hozzá intézett kérdésekből állitotta össze a koholt történetet.

Matej és Herskó igy cselekedett.

Az egész usztatási mesét a vizsgálóbiró titkos tanácsa költötte. Volt néhány szilárd pont, a mely körül a mesét meg lehetett szőni.

A szakértő orvosok azt mondták, hogy a csonkafűzesi holttest nem Solymosi Eszter. A ki ezt elhitte: akár bárgyu, akár okos észszel, ebből csak azt következtethette, hogy a holttest tehát valamely idegen nőszemélyé.

Ámde a holttesten kétségtelenül Solymosi Eszter ruhája volt. Minthogy ez a ruha önmagától a holttestre rá nem mászott: valakinek a holttestet föl kellett öltöztetni.

De hát az a valaki hol vette a ruhát?

Bizonyosan a zsidók adták neki. Még pedig az eszlári zsidók. Hiszen a vérvád szerint ők emésztették el Esztert, tehát a ruha csak az ő kezükbe kerülhetett.

Most az a kérdés merült föl: honnan került az idegen nőszemély holtteste?

Eszlárról és környékéről senki se hiányzott, tehát más vidékről kellett azt megszerezni és odaszállitani.

Hogy ki szállitotta oda: az kétségtelen. A tutajosok szállitották oda, mert az ő tutajuk mellett találták. Bizonyára kellett zsidónak lenni a tutajokon, mert keresztyénre és ostoba tutajosokra ily nagy és titkos dolgot a zsidók nem bizhattak.

Ennyiből állott a csonkafűzesi és eszlári halottszemle után a gondosan kikoholt mese. Tovább fejleszteni a mesét egyelőre nem lehetett, mert csak ennyire volt elegendő támaszték. Be kellett várni, hogy a tutajosok közt lesz-e zsidó?

Lett. Köztük találták Herskó Dávidot. A mese valószinűbbé vált.

A tutajosok oroszul beszéltek, de az urak nem tudtak oroszul. Kellett teljesen megbizható s tőlük teljesen függő ember, a ki tolmács legyen. Ilyet találtak Karanczai József fogházőr személyében s azért ez időtől, a tutajosok kézrekeritésétől kezdve a fogházőr mindig az urak körül volt. Ő volt a tolmács, a tanu, a vallató és kinzó segéd, a foglyok kisérője, időnként még a pandurok parancsnoka is. Ő vele közölték az egész összeszőtt font mesét.

Csepkanicscsal nem boldogultak. Ez a tutajos minden gyötrésnek ellenállt s megtörni nem tudott.

De Matej már más ember volt. Ő már akkor is megrémült, a mikor még kis ujjal sem nyultak hozzá. Kész volt vallani mindent. Csak azt nem tudta, mit valljon. Ámde jól tudta ezt Karanczai. Ennek kérdéseit, oktatásait, egész elbeszélését mohón szivta magába Matej, hogy azután a tutajút részleteivel kiegészitve, körülményesen elmondhassa a vizsgálóbiró előtt.

A mesébe bele lehetett volna illeszteni, hogy a holttestet Bustyaházától, vagy Máramaros Szigettől, vagy Mező-Váritól usztatták Herskó és a tutajosok. Ám a titkos tanácsnak száz oka volt arra, hogy ezt meg ne kisértse.

A tutajok elindulási szinhelye Bustyaháza volt. Matej csak olyan mesét mondhatott, a mely Bustyaházánál kezdődik. Ámde itt még kicsiny a Tisza, a tutajok összerovását csak itt kezdték, itt száz meg száz ember jár éjjel-nappal a parton is, a vizen is. Lehetetlen elképzelni, hogy ha itt holttestet csempésznek: valaki azt észre ne vegye. S aztán éppen nem volt arra semmi támaszték, hogy akár Herskó, akár más, miként vitték volna oda Máramaros-Szigetről a holttestet.

A titkos tanács fejében sokáig mozgott Máramaros-Sziget. Ez nagyobb város, itt sok zsidó lakik, itt már gazdag zsidók is vannak, gazdag zsidók nélkül pedig holttest szerzése és szállitása meg nem történhetett. Ehhez pénz kellett. Szegény napszámos zsidó ilyesmire nem is gondolhatott önmagától.

Van ennek nyoma az iratok közt.

Julius hónapban névtelen levél érkezett Máramaros-Szigetről a nyiregyházi törvényszék elnökéhez, melyben az iró elmondja, hogy öreg Vájzer nevü szigeti zsidónak volt egy szolgálója, a ki megbetegedett, kórházba került s ott meg is halt. A szigeti rabbi és Káhán Kálmán szigeti gazdag zsidó tervezte ki az áltetem csempészését. Az elhalt szolgáló holttestét alkalmazták erre a czélra. Káhán adta a pénzt az usztatáshoz Smilovicsnak.

Ezt a levelet az elnök átadta természetesen a vizsgálóbirónak. Csináljon vele, a mit tud és akar.

A levél alapján való intézkedésre azonban nem került sor. Talán utóbb azt is megértjük: miért nem.

Honnan eredt ez a levél? Ki irta ezt?

Ez a kérdés nincs földeritve. Valami könnyen nem is lehetett volna. De nekem ez a levél sok tünődést okozott.

Megnéztem jól, a papirosnak, tintának vagy kézirásnak mását nem találnám-e meg a nyiregyházi, tiszalöki vagy eszlári papirosok, tinták, vagy kézirások között. Tele voltam utóbb már gyanuval magam is. A levelet nem valami képzelődő máramaros-szigeti ember ötletének tartottam. Ki tudná azt Máramaros Szigeten, hogy Smilovics holttestet szállitott, holott teljesen bizonyos, hogy holttestet se ő, se más nem szállitott.

A névtelen levél betüiben s tintájában Karanczai József fogházőr kezeirását véltem fölismerni. Természetesen csalódhattam is. Hiszen Karanczaitól egyéb irást, mint neve aláirását nem is láttam. Az ő nevében csak 12 betü van, ebből is kettő nagybetü, a vezeték- és keresztnév kezdő betüje. Tehát csak 10 betü vonásait hasonlithattam össze, holott a magyar nyelv 28 betüvel irja szavait. Nem is szóltam róla a biróság előtt. Nem is volt rá okom valami nagy, mert a rabbi ellen és Káhán ellen ugy se inditották meg a vizsgálatot.

A titkos tanács Mező-Várit is kihagyta a holttestszállitás meséjéből. Itt sokáig időztek a szeklenczei tutajosok, de itt is száz meg száz ember zsibong éjjel-nappal a parton s a tutajokon. Ez nagy tutajrakodó hely. Zsidó is nagy számban tanyázik itt. Ügynökök, sáfárok, tüzifa- és épületfatulajdonosok, kocsmárosok, boltosok, pálinkamérők. Nagyon nehéz lett volna ezek közül egy vagy két zsidót kiszemelni, a kivel Herskót a holttest kérdésében összekapcsolhatták volna. Erre a titkos tanács nem vállalkozott.

Valami ezután következő kikötőt kellett kiválasztani. Az volt a kérdés: hol találkozott Herskó másik zsidóval?

A szeklenczei tutajosok vallomásából kiderült, hogy a mikor junius 7-én Tisza-Kerecseny alatt elvonultak, a parton Smilovics Jankel állott s ez zsidó-német nyelven néhány szót váltott Herskóval. Jó messziről történt a szóváltás, mert Herskó a Tisza közepén vonult lefelé, Smilovics pedig a szárazon volt.

Smilovics személyében meglett tehát az a zsidó, a ki a holttestet átadhatta. E körülmény megint olyan támaszték volt, a mely körül a titkos tanács Karanczai segélyével tovább szőhette, tovább fejleszthette a tetemusztatás tündérmeséjét. Smilovics, a furfangos »vörös zsidó« is alkalmas volt erre egy ideig.

Csakhogy Smilovics nem csak annyit mondott, a mennyit a titkos tanács kigondolhatott, hanem annál sokkal többet. Kinek juthatott volna eszébe például az eszenyi és tisza-szent-mártoni kirándulás Kesztenbaum Gimplihez és Rubenstein Májerhez? Kinek lehetett volna sejtelme is Fogel Amselről és Mendelovics Niszenről?

Igaz, hogy Smilovicsnak, ha már magára vállalta Karanczai segitségével Herskó beszéde után a holttestet, arra is meg kellett felelnie, hol vette hát ő azt a holttestet? Ám az eszlári sugdosások után rámutatott Grószra és Kleinra; ime ezek hozták. De annál kevésbbé kellett neki Fogelt és Mendelovicsot mégis berántani a hinárba.

S egyebekben is szinezte-himezte, tarkitotta a tetemusztatás meséjét.

Azért gerjesztette fel kiváncsiságomat, vajjon minő utakon járt az ő lelke, a mikor hamis vallomását megcsinálta?

Nyilatkozatai, melyeket a julius 2-iki nyilvános tárgyaláson tett, bevilágitanak lelke mélységébe. A törvényszéki elnök, a közvádló királyi főügyészi helyettes, én és védőtársaim intéztünk hozzá kérdéseket.

Miért vallott hamisan?

– Kérdeztek, fenyegettek, ijesztgettek!

– Kénytelen voltam vallani, mert féltem, hogy a csendbiztos elé visznek s megkinoznak, a mint láttam, hogy Fogelt kinozzák.

De hiszen őt nem kinozták!

– Engem nem kinoztak. Hiszen épen azért fecsegtem össze mindent, hogy ne kinozzanak.

– Agyon hagyjam magam ütni? Édes apám husz év előtt meghalt már, de azért arra is rámondtam volna a tetemusztatást. Mert én ugyan szegény ember vagyok, de azért élni akarok a világon.

Annyit csak tud, hogy a törvény a kinzást, botozást, testi fenyitést szigoruan tiltja.

– Törődnek is azzal az urak, meg a pandurok. Hát Fogelt miért kinozták? Az én törvényem se különb, mint a Fogelé.

Miként ijedhetett meg a puszta fenyegetésre? Azután mi sulya van a fenyegetésnek, ha kis ujjal sem nyultak hozzá?

– Éjszakánként járt be hozzám a vizsgálóbiró. Volt nálam ötvenszer is, mindig fenyegetett. Tisza-Lökön mögöttem állt a csendbiztos és három pandur. Ha ott nem lettek volna, én is másként beszéltem volna. Egyszer bezártak a disznóólba. Hát ez talán jó mulatság? Azután itt ülni a tömlöczben esztendeig. Hát ez nem kinzás? Nem fenyegetés?

Miért nem jelentkezett a törvényszéknél mindjárt s miért nem tett panaszt? Majd segitett volna a törvényszék!

– Mit tud a buta ember? Mit tud az olyan paraszt, mint én vagyok? Nem vagyok én tanult ember. Ha nyolcz vagy tíz iskolát végeztem volna, majd én is másként beszéltem volna. Az oláhnak meg tudtam mondani; ezt a szeget ide vagy amoda verd be, de egyebet mondani nem tudok. Mit tanultam én az életben? A tutajkormányt vezetni. Ha malomnak megy neki a tutaj, onnan azt eltaszitani. Hajszra vagy csáléra tartani. Ha nagy a szél: kikötni s ott lefeküdni. Jól enni, inni és aludni!

Miért épen Grószra és Kleinra fogta rá a holttest szállitását?

– Valakire rá kellett fognom. Véletlen volt az egész. Ép ugy ráfoghattam volna másik két eszlári zsidóra!

Hát Fogelt és Mendelovicsot miként keverhette bele az ügybe. Tudta, hogy elfogják őket is. Ez lelkiismeretlenség.

– Láttam, hogy bajban vagyok. Olyan embereket választottam ki, a kikről tudtam, hogy igazolni tudják magukat s akkor én is megszabadulok. Mendelovics sógorom volt.

– Másért se nagyobb kár, mint értem. Szenvedjen más is, ha nekem ártatlanul szenvednem kell.

Látta Fogelt, mikor a vizsgálóbiró szakálánál fogva huzta állát fölfelé s azután, mikor őt kituszkolták, hallotta jajgatását. Nem esett meg a szive?

– Mit csinálhattam? Hát engem üssenek?

Igy beszélt Smilovics.

Hiven idéztem szavait a jegyzőkönyvből. Csak a szétszórt mondatok egy részét hoztam össze csoportonként. Igy beszélt – álmélkodásunkra!

Vajjon igaza volt-e?

Nem volt igaza.

Hazudni komoly ügyben nem szabad. Ha kinozzák, ha kerékbe törik, ha kegyetlen halállal pusztitják el, ha börtön fenekén kell elrothadnia, ha szép s nemes vidámságu élet vár rá s e helyett a poklok gyötrelmei töltik meg minden nappalát s minden éjszakáját: hazudni akkor se szabad.

Ez az igazi erkölcs. Ezt tanitja a vallás. Ezt csöpögtetik szivébe gyermekségétől kezdve. Az igaz erkölcs magasságába kell felnőni az emberi léleknek. Ha oda nem nő fel: akkor állat marad. Ne hivatkozzék Jézusra az, a ki megszegi a törvényt. De ne hivatkozzék Mózesre se. Szakadjon el Istentől s minden szentjeitől. Szakadjon el még a jó lélektől is. Mindent el kell türni és szenvedni az igazságért, mint a hogy a hősök, a szentek, a vértanuk, a hitvallók, Izrael igaz fiai s az elmult korszakok dicsőséges alakjai eltürtek, elszenvedtek.

Erre oktatnak a tudósok és a bölcsek, a szentirások és a fényes példák s a művészet nagy alkotásai: költemények, festett képek és faragott kövek és hősi dalok.

Te vörös zsidó, te Smilovics, te megszegted a törvényt s megrontottad az igazságot. Hamis szavakat ejtettél ki szádon, nyelved álnok munkát végezett s ártalmas meséiddel keserves bajba keverted Grószt és Kleint, Fogelt és Mendelovicsot. S mindezt megcselekedted azért, mert féltetted a bőrödet. Gyarló elméddel ugy okoskodtál, hogy inkább másokat kinozzanak, semmint téged kinozzanak. Példát vehettél volna Svarcz Salamon metsző esetéből. Te erős, egészséges férfi voltál, ez a metsző pedig ösztövér, kiéhezett, inarogyott, erejefogyott szánalmas alak. S ez mégis keserü elszántsággal odaállott a biró elé, mondván: én öltem meg az eltünt lánykát, én dobtom tetemét a Tisza vizébe, engem akaszszatok fel, fajomat és felekezetemet ne bántsátok! De te vörös szakálu Smilovics, te jobban szeretted a te hitvány életedet s testi épséged nyomorult kényelmét, semmint az igazságot s a magasztos önfeláldozás hősi erényét.

És mégis van számodra mentség, noha meg se érdemled.

Bizony csak állat az ember nagyrészben s nem csupán csak istennek szentje. Az állat pedig menekül a bajtól és fájdalomtól, a hogy’ csak tud. Mit érne az a világnak, ha egy nyomoruságos tutajosban is halálra kész hősi lélek laknék? Neki az evezőt kell huzni s a kormányrudat tartani, nem pedig a thermopiléi szorost védelmezni, vagy Szigetváránál Szolimán világverő török szultánnak utját állani. Azt az evezőt pedig mindennap kell huzni, mert különben másnap már nincs kenyere se neki, se éhező porontyainak. Könnyü Leonidásnak hőssé válni, a ki király volt s a kinek országa volt. És Zrinyi Miklósnak is könnyü, a ki zászlós úr volt s a kinek tizenhat vára és uradalma s nagy hadserege volt! Siró asszony, éhező gyerek tőlük nem kért száraz falatot mindennap. S aztán nekik nem is kellett Thermopilét és Szigetvárát évről-évre mindennap védelmezni. Egy napon és egy halállal levetettek magukról minden gondot s egészen elvégezték munkájukat, holott a nyavalyás tutajosnak kora tavasztól késő őszig mindig huzni kell az evezőt, mert neki meg az a dolga. S a hősök után megmaradt az ország is, a tizenhat uradalom is. De mi marad a tutajos után? Zsiros kalap, elnyütt szürdolmány, foszladozó bocskor. Ezek miatt nem érdemes hőssé lenni. S a hellének hős királyának s a magyarok hős vezérének nevét ajkukra vették a történetirók és a lantosok, elzengték s örökké zengik dicsőségöket minden nemzetnek s minden korszaknak számára az idők végeig. De ki törődik a rongyos tutajossal, ha még olyan nagy hős lenne is, mint amazok? Holttestét gödörbe rugják; gödrét földdel befödik; a földet tavaszra ellepi a fű; a füvet juh, kecske, disznó lerágja s azzal vége az életnek, a névnek és emlékezetnek örökké.

Hőssé lenni nem szegény embernek való ipari foglalkozás.

– Mit tanultam én az életben?

Ezt a kérdést veti föl önmaga előtt vörös Smilovics. De meg is felel rá e szavakkal:

– Jól enni, inni és aludni!

Hejh, te tutajos, – a te lelked tökéletessége még csak akkora, a mekkora tíz ezer év előtt volt a te ősödé, a vademberé. De mégis akkora, a mekkora majd csak néhány száz év mulva lesz unokádé, az agyon művelt és éheztetett emberiségé. A messze multnak s a közel jövendőnek vagy te igazi mintaembere. Önző és okos. A ki semmi mással nem törődik, csak önmagával. Megvetésre méltó, de azért igazságát elvitatni nem lehet. Talán jobb még, de semmi esetre se rosszabb, mint azok az urak, birák, csendbiztosok és pandurok, a kik őt a disznóólba zárták s a kikről a világ azt tartja, hogy ők az igazságot szolgáltatják ki.

IV.