Part 13

Vay György csendbiztosban erős hajlam volt arra, hogy a keze közt levő vádlottal gorombán bánjék. Sok panaszt tettek ellene e miatt. Fegyelmi uton – számát se lehet tudni, mennyi eljárást folytattak ellene. Bűnvádi ügye is több volt, s több izben el is itélték a biróságok. A budapesti királyi tábla mint másodfoku biróság Rácz Imre és társai panaszára 1880. évi november 9-én fél évi börtönre s hivatalvesztésre itélte, mely itéletet azonban a legfelsőbb biróság lényegesen enyhitett, 100 forint birságban s esetleg husz napi fogságban marasztalván őt. A nagy per folyama alatt is több fegyelmi és bűnvádi följelentés volt ellene. Egyik pandurja a nyilvános tárgyaláson egyenesen azzal vádolta, hogy a pandurok ruhapénzét is elköltötte s a legénységnek nem adta ki. Bűnpörei alatt Szent-Mihályon lakott s a községi előljáróság azt bizonyitotta, hogy teljesen vagyontalan.

Erőszakos természetét jól ismerte a vizsgálóbiró s alig lehet kételkedni, hogy éppen ez okból adta át neki vallatásra a tutajosokat. Ebben van némi mentsége a csendbiztosnak. Valamint abban is, hogy a társadalom izgatottsága miatt akkor sajtó, kormány, biróság és parlament csaknem mindent elnézett, a mi a zsidók ellen történt. A ki legjobban üldözte őket, bizonyos foku és természetü népszerüségre az tarthatott számot.

II.

(Csepkanics vallatása. – Kinjai. – Inkább meghal, mintsem hazudjék. – A reszkető Matej mindent bevall, a hogy kivánják. – Szabolcsi Miksa szerepe. – Hosszas vonakodás után Herskó is mindent vall.)

Julius 5-én tehát – mint érintettem – minden tutajost visszavittek Nyiregyházára, csak Csepkanicsot és Matejt hagyták Tisza-Lökön.

Csepkanicsot a vizsgálóbiró 5-én reggel átkisértette Tisza-Eszlárra. Mutassa meg azt a helyet, a hol Eszlár és Tisza-Ladány közt junius 16-án a tutajosok kikötöttek. Megmutatta. A vizsgálóbiró megjegyezte, hogy e helyütt a Tisza medrét május 21-én halászokkal kikutatta s itt Solymosi Eszter holttestét nem találta.

Ezért bizony Csepkanicsot nem kellett oda vitetni. De ez volt az ürügy a tisza-löki kirándulásra.

Délre már Csepkanicsot megint visszakisérték Tisza-Lökre s ott Matej Ignáczczal együtt elzárták. Az elzárás egyelőre estig tartott.

Napközben az urak jól mulattak, a vádlottakat ki nem hallgathatták. A királyi alügyésznek ott volt a vadászkutyája is. Tisza-Löktől keletre, a várostól csak néhány kilométernyire jó vadászterület van a Hajnalos nevü pusztán. Odamentek ki vadászni s ott vadászgattak szürkületig.

A mi ezután történt, azt Kazimir József pandur beszéli el részletesen.

A szolgabiró gyümölcsös kertjében volt egy üvegház. Ott volt Csepkanics és Matej elzárva. A szolgálattevő pandurok: Kazimir József és Róka Sándor. A tolmács szerepét Karanczai József fogházőr végezte.

A vizsgálóbiróság kiadta a parancsolatot, hogy Csepkanics és Matej vetkőzzenek le ingre-gatyára. Levetkőztek. Süveget, dolmányt, övet, bocskort leöltöttek s mezitláb és hajadon fővel maradtak.

Először Csepkanicsot vitték vallatóra a csendbiztos elé. A csendbiztossal együtt volt Karanczai, a ki tudott oroszul. De sokat tudott a tetemusztatás részleteiről is.

Honnan tudta, a mit tudott?

Ez az a nagy kérdés, melyre sohasem tudtam határozott feleletet nyerni.

Ekkor még se Matej, se Herskó, se Smilovics nem beszélt erről egy szót se. Az urak se tudtak ekkor még a tutajosoktól egyebet, csak annyit, hogy Herskó, mikor tutajával Esseny alatt elhaladt, ott egy parton álló zsidóval néhány szót váltott s aztán azt tudták, hogy Herskó tutajai Tárkány alatt is, Eszlár alatt is kikötöttek. Ebből készült az a mese, hogy a tetemusztatásra Essenynél került össze a két zsidó, továbbá, hogy a holttestet Szent-Mártonnál s Tárkánynál kötötték a tutaj alá s végre, hogy azt Eszlár alatt öltöztették Solymosi Eszter ruhájába.

Mindezt Karanczai jól tudta, mert a csendbiztos intésére ezekről kérdezte a tutajosokat. De minderre Csepkanics nem tudott felelni.

– Nem tudok semmit. Nem láttam, nem hallottam semmit.

Ez volt minden felelete.

A csendbiztos parancsára le kellett feküdnie a földre. Hanyatt feküdt. Két lábát a bokánál Kazimir pandur zsineggel összekötötte.

A tutajos el nem tudta gondolni, mit akarnak vele. Csak a csendbiztos rettenetes haragját látta s káromló és fenyegető szavait hallotta. Rémüldözött.

Ujra kérdezte Karanczai, de megint csak nem tudott felelni.

A csendbiztos odaszólt a pandurhoz.

– Eredj, hozz be vesszőt.

Kazimir kiment, egy reengrot szilvafáról levágott késével három vékony ágat, letisztitotta róla a falevelet s ment a szobába.

– Vallasz-e?

A tutajos látta a három pálczát, de azért azt felelte:

– Nem tudok semmit.

A csendbiztos azt parancsolta Kazimirnak: üsse a tutajos talpát.

A pandur elkezdte ütni, csakúgy csattogott.

A talpverés keleti országokban egykor divatos volt. Magyarországon sohase volt szokásban. Ez tisza-löki találmány volt, de éppen csak a nagy perben alkalmazták.

Az ember talpa érzékeny, ha kiskorától kezdve lábbelit visel. A tutajos kiskorától kezdve, nyaranta mindig mezitláb jár, talpának bőre meg is vastagodik, meg is kérgesedik s ezért nagy fájdalmat bir el.

Két pálcza csakhamar foszlányokká töredezett. A szilvafaágban nincs nagy szivósság.

De azért a tutajos mégis nagy fájdalmakat szenvedett. Két kezét imádkozó helyzetbe összetette, ugy könyörgött, hogy ne bántsák.

– Ha édes anyámra tudnék valamit – ugymond – még arra is kimondanám, de én nem tudok semmit.

Kazimir a pandur el volt fáradva. Éjjel Nyiregyházáról kisérte a tutajosokat, délelőtt Eszláron volt, délután az urakat kellett vadászatra kisérnie; se nem aludt, se nem evett rendesen egész éjjel és egész nap. Bágyadt volt. A csendbiztos ugy vette észre, gyengén üti a tutajos lábát.

Rárivallt.

– Hát csak igy tudod ütni? Nem ettél még ma?

Boszuság fogta el a pandurt is s a mekkorát csak tudott: akkorát ütött a pálczával a tutajosnak most már nem a lábára, hanem a fejére.

A tutajos nem vallott.

Ekkor lábairól levágták a köteleket, fölemelték s az asztalhoz vezették. A tutajos kifujta magát egy pillanatra.

A csendbiztos elővette a gyüszüt. Azt a gyüszüt, melynek sokkal durvább alakját a kinzó vallatás századaiban hüvelykszoritónak nevezték. Két vasszelet, melyet a kéznek hüvelyk- vagy mutatóujjára fektetnek alul és felül s egy vascsavarral összébb-összébb szoritanak. Az ujjak végein apróbb véredények közt az idegek sok finom szála végződik. A tapintás érzéke az ujjak végén a legélénkebb. A körömágy is tele van ideggel. A sértések itt igen fájdalmasak.

A gyüszü tilos szerszám. Alkalmazását keményen büntetik a biróságok. De ezelőtt negyedszázaddal még sok csendbiztos használta titkon. Azonban leginkább csak nagy gonosztevőknél, rablóknál, gyilkosoknál. A használás bebizonyitása nagyon nehéz s azért az elgyötört ember hiába panaszkodik. Használat után megkékül, megzöldül az ujj, de ez a szin gyorsan elmulik s az izomnak ellapulása is gyorsan szünik. Pandur, rendőr, csendbiztos pedig soha be nem vallja.

A gyüszüt a csendbiztos maga tette a tutajos ujjaira s a csavarral maga szoritotta össze a vaslemezeket. Lassanként szoritotta. A fájdalom lassanként kezdődött s fokozódott, később élessé, czikázóvá, türhetetlenné lett s az ujjakról fölterjedt a karra is.

A csendbiztost dühbe hozta a tutajos ellenállása. Különben is nyers, hirtelen haragu, fellobbanó természetü volt. Komor arczával s rekedt hangjával s káromló szavaival riogatta a makacs embert. Sehogyse tudta megérteni, miért nem vall ez a tutajos. Hiszen nem zsidó. A zsidók neki se inge, se gallérja. Baja se támadhat nagy a tetemusztatás fölfedezéséből.

Azonban hiába káromkodott, hiába kékültek meg az ujjak a szoritó vas alatt, hiába magyarázgatott Karanczay: a tutajos nem tudott semmit.

Nem fiatal ember már a tutajos, közel volt már az ötvenedik életévéhez. Ugy emlékezem, ennél is idősebbnek látszott. Jó magas termetü, csontos szikár alak volt, becsületes, komoly, kissé szomorunak látszó arczczal. Ugy látszik, hideg vérrel tudta türni a szoritó vas fájdalmait. Vagy talán benne is feltámadt a halálos dacz. A mily elszántan törekedett a csendbiztos a sikerre: oly elszántan őrizte ő a maga igazságát.

– Megdöglesz, kutya, a kezem alatt, ha nem beszélsz.

A tutajos csaknem nyugodtan felelt.

– Hát megdöglöm, eleget éltem, de nem hazudok.

E néhány szó nincs benne a jegyzőkönyvben. Ezt már Kazimir pandur többünk előtt a kihallgatás befejeztével beszélte a törvényszék lépcsőcsarnokában. Jegyzeteim közt igy találom.

– Eleget éltem!

Nagy szó ez. Az elszántságnak és a kétségbeesésnek szava. De a hős léleknek s a nyomoruságnak szava is. Ötven éves koru egészséges ember előtt a következő esztendőknek még nagy becsük van. Ha ugyan nem nyomorusággal volt teljes az elmult ötven év. Nem minden élet egyenlő értékü. De a korszerü felfogás szerint minden élet megér egy hazugságot s nagy kinoktól menekülni még hazugság árán is érdemes. De az orosz tutajos lelke nem korszerü, divatos kelméből volt szőve. Elnyühetetlen végi darócz kelme volt az a lélek.

Nem hazudott.

Ez pedig nagy dolog volt. A vizsgálóbiróság esze szerint Csepkanics vette észre először a felbukkant holttestet, a mint sodorta azt a folyam árja. Ő látta meg lábait, ő adott róla hirt társainak, ő volt az utolsó tutaj kormánybirája, az ő tutaja közelében történt a felbukkanás: neki mindent kellene tudnia, ha csakugyan ugy csempészték az áltetemet.

A vizsgálóbiró szerint ugy csempészték. Csepkanicsnak tehát – törik-szakad, tanuvá kell lenni.

Bizony nem lett ő tanuvá.

Utolsó szava nagy hatással volt a csendbiztosra is. A csavart megtágitotta s a gyüszüt levette az ujjáról. Belátta, hogy emberére akadt, a ki, ha agyonütik, se enged a rátukmált beszédnek. Tovább kinozni nem akarta.

A meggyötört ujjak gyorsan kezdtek kékülni és dagadozni. A csendbiztos azt parancsolta Kazimir pandurnak, huzogassa meg az ujjakat. A pandur meghuzogatta.

Matej Ignáczra következett a sor. Ezt is levetkőztették, ennek is meg kellett oldania bocskorát is.

Kazimir pandurt is megejtette a hivatali vakbuzgalom. Mikor Matejhez ért, hogy ezt a csendbiztos elé vezesse, azt mondta neki.

– Te is megmondj ám mindent, mert különben te is ugy jársz, mint a másik tutajos. Az már ugy is megvallott mindent.

Matej fiatal férfi volt, ekkor csak 28 éves, erős, egészséges. De az ő lelke már más szövetből készült.

Félt, reszketett, mikor a pandur vezette a haragos nagy ur elé, a csendbiztos elé. Kezei annyira reszkettek, hogy a pandur a törvényszék előtt szemlélhetőleg is megmutatta, minő félelem nyomta meg e tutajos lelkét.

Nagy aggodással kérdezte a pandurtól, hogy mit mondott Csepkanics? Miket vallott? Ő nem hagyja magát kinozni, ő mindent megmond készséggel, de nem tudja, mit beszéljen.

No de ott volt Karanczai. Ez már tudta, miként történt a tetemusztatás. Matej nyomban kijelentette, hogy ő kész tanuskodni mindenre.

Kész is volt. Vallomására a jegyzőkönyvet julius 5-ről keltezi a vizsgálóbiró. De az 6-án fejeződött be, mert éjfél után, sőt hajnali 1 óra után ért véget. E jegyzőkönyvben van az áltetem usztatásának története először részletesen leirva.

Matejjel a csendbiztos nem is vesződött sokáig. A mikor ez készséggel nyilvánitá a vallomására: rögtön átadta Karanczainak és a vizsgálóbirónak.

Mikor a jegyzőkönyv elkészült, ugy hajnali két óra felé az urak elküldték Kazimir pandurt a városba szilvapálinkáért és szarvas süteményért. A háziur aludt egész családjával és cselédségével, a boltból kellett az effélét beszerezni. Mire a pandur a szilvaszeszszel visszaérkezett, már készen volt a birói végzés is, a mely szerint Herskó Dávid tutajos sáfárt haladéktalanul ki kell kisérni a nyiregyházi börtönből Tisza-Lökre.

Hogy e szokatlan és törvénytelen intézkedés helyett miért nem inkább maga a vizsgálóbiróság ment Nyiregyházára, hivatali székhelyére Herskót kihallgatni: ennek oka egyszerü. Nyiregyházán nem volt alkalmas csendbiztos s nem volt a lakott házaktól messzefekvő szolgabirói kerti helyiség, a hol a vádlottat feltünés nélkül lehessen nyaggatni s a hol, ha kegyetlenül találják csiklandozni, jajgatását senki ne hallhassa.

Kazimir pandur késedelem nélkül ment Nyiregyházára szekéren. A törvényszéki elnököt nem találta otthon, de némi késedelemmel mégis megkapta Herskót s déli 12 órára kiért vele julius 6-án Tisza-Lökre.

Azt kapta utasitásul, hogy Herskót feltünés nélkül vigye, az emberek, a mennyire lehet, ne láthassák.

A pandurnak különös tiszte az engedelmesség. Zárt kocsit természetesen nem adtak neki, zsákba nem tehette a zsidót, mint a vásári malaczot s a nyitott fakószekéren még se volt szabad senkinek se meglátni Miként szállitotta ki tehát?

Pandurészszel kitalálta.

Lebegő ülést szerzett kocsijára, az ülés alatt van egy kis szűk hely, valami jól termett macska meglehetős kényelemmel el is férne ott. Oda gyömöszölte be Herskót s keményen meghagyta neki, hogy se ne mozogjon, se ne jajgasson, se hangosan ne szuszogjon. Maga pedig puskásan, fegyveresen felült az ülésbe.

De nem is akadt volna ember, a ki elgondolhatta, vagy csak elképzelhette volna is, hogy a pandur alatt tutajos zsidó kuporog. Szegény Herskó, majd megfuladt, mire Tisza-Lökre értek.

A mi ezután történt, arról Kazimir pandur már semmit sem tud. Két éjjel már nem aludt, másfél nap óta rendesen nem evett s az éhségtől és fáradtságtól már majdnem eldült. Adtak neki egy forintot s egy napi szabadságot.

Bary József vizsgálóbiró, Vay György csendbiztos és Karanczai fogházőr világért se beszélték volna el a törvényszék előtt Herskó faggatásának történetét. Csak a vizsgálati iratok sovány adataira s Herskó szükszavu elbeszélésére vagyunk utalva.

Két jegyzőkönyvet vett föl az napon Herskóval a vizsgálóbiró. Az egyiket délután, a másikat este és éjjel. Az elsőben még semmit se tud Herskó, a másodikban pedig már Matejjel megegyező módon beszéli el a holttestcsempészetnek s az áltetem usztatásának részletes történetét.

A kétféle vallomás közt azonban történt valami. A vallatás.

Hogy a vallatás miként történt, arról Herskó több izben nyilatkozott. Első izben a szeklenczei előljáróság előtt 1882. évi augusztus 22-én. Őt ugyanis, valamint Matejt és Csepkanicsot augusztus elején szabadlábra eresztették s ő is, mint társai, egyenesen hazament Szeklenczére. Mindennapi természetes dolog, hogy ott a rokonok és ismerősök százféle kérdést intéztek hozzá: miért tartott oly hosszu ideig a tutajos út, mi történt velük útközben, miként bukkantak a holttestre, miért fogták el őket, mi volt a vád ellenük, miért vállalta magára a holttest csempészését, az áltetem usztatását, miért keverte gyanuba a zsidókat? Herskó erre alig felelhetett mást, mint hogy gyötörték, kinozták, kényszeritették.

Alig hiszem, hogy saját akaratából panaszt emelt volna e miatt. Szegény ember, gyámoltalan zsidó, gyáva idegzet, agyonijesztgetett lélek: örült, hogy túl esett a bajon s hogy végre kiszabadult a birák, pandurok, csendbiztosok kezéből. Ha panaszt emel: ujra biróság elé kerül. Ujra idézgetik, huzzák-vonják, Poncziustól-Pilátusig kergetik, Nyiregyházára hajszolják s azután mi a haszna? Hogy zsidóüldöző korban rongyos tutajos zsidó miatt birónak, pandurnak hajaszála se görbül meg s ő elégtételt ugy se nyer: teljesen bizonyos. A mi pedig eddig történt, a mit eddig szenvedett, azt megváltoztatni ugy sem lehet.

Sok mérsékletre, sok önuralomra, sok bölcseségre tanit a szegénység.

Azonban volt körülöttünk akkor egy zsidó fiu, Szabolcsi Miksa nevü. Ha nem csalódom: Szabolcs vármegyében született. Rabbinak készült, meglehetős műveltségre tett szert s különösen nagy jártassága volt a zsidó szent könyvekben. Tele volt magyar érzéssel s faja és hitsorsosai iránt buzgó ragaszkodással. Lelke fenekéig érezte a zsidóság minden fájdalmát. Szerény hirlaptudósitó volt ekkor s e foglalkozásból élt. Később az »Egyenlőség« czimü hirlapnak lett tulajdonosa és szerkesztője. A fiatalember és fiatal zsidó rajongása vett akkor erőt rajta. Abban az ábrándban élt, hogy az eszlári lányka eltünésének rejtélyét ő fogja földeriteni s a zsidók igazságát ő hozza napfényre. Bátor volt e törekvésében a vakmerőségig s fáradtságot nem ismert. Rajongása, tapasztalatlansága s lázas mozgékonysága sok félszegségbe is belékergette. A vérvád hivei s a vizsgálat vezetői különösen haragudtak rá.

Ő augusztus közepén elutazott Máramaros vármegyébe Szeklenczére, fölkereste Herskót s meg akarta tőle tudni, mi lehetett annak oka, hogy az áltetem-usztatást magára vállalta? Herskó felelete az volt, hogy őt és társait Tisza-Lökön kinozták. Szabolcsi nem nyugodott addig, mig Herskót, Matejt és Csepkanicsot rá nem birta, hogy a kinzás miatt emeljenek panaszt az illetékes hatóságnál.

A szeklenczei községi előljáróság előtt tették meg a följelentést. A községi biró, egy hites előljáró s a jegyző vették föl erről augusztus 22-én a jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv tartalma nagyon általános. Előadja a három tutajos, hogy ők Nyiregyházán igazán vallottak, de azután Tisza-Lökön a csendbiztos veréssel ujabb s egészen más vallomásra birta őket. Megkötözték s bottal és korbácscsal addig verték mindhármajukat, mig csak a csendbiztos kivánata szerint nem vallottak. Ily körülmények közt apjukra is rávallottak volna.

A máramaros-szigeti királyi törvényszék vizsgálóbirája ujra kihallgatta őket szeptemberben s ekkor Herskó azt beszélte, hogy Vay György csendbiztos őt öklével fejbevágta, azután bottal végighuzott rajta, oldalba is döfte s másfél liter meleg vizet erőszakkal megitatott vele. Fájdalmában és rémületében igy vallott terhelőleg önmaga s a zsidók ellen.

Azt kérdezték tőle: miért nem mondta ezt el a nyiregyházi törvényszék előtt, mikor tisza-löki hamis vallomását hitelesitette.

Azért nem – ugymond – mert vallomásának julius 30-án történt hitelesitése előtt, közvetlenül Bary vizsgálóbiró magához rendelte s azt igérte neki, hogy ha a törvényszék előtt változatlanul jóváhagyja terhelő vallomását s a tisza-löki dolgokról nem panaszkodik, akkor nyomban szabadlábra helyezi, ellenkező esetben pedig ottmarad az ő kezében – ki tudja meddig. S azután a törvényszéki ülésen, hol a hitelesités történt, jelen volt a vizsgálóbiró is s ő e miatt nem mert szabadon nyilatkozni.

1883-ik évi julius 3-án a nyilvános tárgyaláson beszélte el harmadizben a tisza-löki vallatás történetét.

Szaggatott előadásában az a lényeges, hogy ő Tisza-Lökön elszántan vonakodott a holttest átvételére és usztatására vonatkozó hamis vallomást megtenni, de fenyegették s ijesztgették folytonosan s végül Matej Ignáczot szembeállitották vele, a ki a szemébe mondta az egész usztatási koholmányt. Ő Matej szemébe is határozottan tagadta ezt, de azután Matejt eltávolitották, őt pedig a csendbiztos ismételten kézzel fejbevágta s bottal is ütötte s botja végével ismételten oldalba lökte. Jelen volt e bántalmazásnál a vizsgálóbiró, a királyi alügyész s Karanczai fogházőr. A harmadik oldalba döféstől az alügyész mentette meg.

Akkor vizet itattak vele, rumos üvegből mintegy másfél liternyit. Még erre se akart vallani. Az asztalon zsineg volt. A csendbiztos azt kezébe vette s őt azzal rémitette, hogy megkötözik. Ő magánosan volt, védője, tanuja, bátoritója senkise volt, a megkötözéstől nagyon félt, benne voltak már a julius 6-ika és 7-ike közti éjszakában, egész nap nem evett, éhes volt, el volt gyötörve, mind teste, mind lelke elvesztette már az ellenállás képességét – elvégre magára vállalta mindazt, a mit Matej szemébe mondott.

Hogy mit vezettek jegyzőkönyvbe az ő vallomása gyanánt: nem tudja.

Karanczai volt a tolmács. Azt beszélte magyarul, a mit akart. Ő maga magyarul nem beszél, csak oroszul és romlott német nyelven. A jegyzőkönyvet a vizsgálóbiró magyarul irta s azt előtte orosz nyelven föl nem olvasták.

Valóban furcsa is az a jegyzőkönyv. Más körülmények közt fegyelmi büntetés érte volna a miatt a vizsgálóbirót.

A királyi ügyész például nem lehetett volna jelen a vádlott kihallgatásán. Itt jelen volt a faggatásánál, a kinzásánál s a vallatásnál.

A vizsgálóbiró maga nem vehet föl, maga nem irhat jegyzőkönyvet, hanem a törvény szerint jegyzőkönyvvezetőnek kell mellette e munkát végezni. Ez a tanuja, bizonysága, de ellenőre is a vizsgálóbirónak. A vizsgálóbiró, a mint ez mindennap előfordul, lehet elfogult, lehet szenvedélyes, boszus, elkeseredett, feledékeny: kell mellé a tanu, a kinek jelenléte higgadtságra s figyelemre birja észrevétlen is. S a jegyzőkönyvvezető egyuttal tanuja és bizonysága a vádlottnak.

Bary aljegyző nem törődött a törvénynyel. A törvény alakszerüségeire nem is gondolt az ő vérvádkereső vakbuzgalma.

A tolmács se irta alá a jegyzőkönyveket. Se Matejét, se Herskóét, s azután teljesen tudatlan és neveletlen fogházőrt nem is szabad tolmácsként alkalmazni. Hol van a biztositék, hogy ily ember teljes értelmi hüséggel adja elő mindazt, a mit a szintén műveletlen s agyonrémitett vádlott szaggatottan, töredékesen elbeszél vagy elnyöszörög.

De hát elvégre hajnal felé készen lett Herskó vallomása. S most már az ő személyében akadt zsidó is, ki a jegyzőkönyv szerint önként bevallotta a tetemusztatást, a vérvádnak s a zsidók bűnösségének nagy bizonyitékát. Sőt vallomása még ujabb két vagy esetleg több zsidót is sulyosan terhel! Smilovics Jankelt, a tutajost és Vider Mórt, a tokaji szatócsot s esetleg az ismeretlen eszlári zsidó asszonyt, a ki Solymosi Eszter ruháját Tisza-Ladány alatt átadta.

A vizsgálóbiró felfogása szerint igy kellett annak lenni. Hiszen az csak természetes, hogy a valódi tettesek mindenfelé csak a zsidók lehettek, nem a keresztyén tutajosok.

Smilovics Jankel elfogatását s a tokaji szatócs kinyomozását el kellett rendelni azonnal. A kinyomozás gyorsan történt. Vider Mór szatócs már julius 7-én és Smilovics Jankel már két nap mulva, 9-én a vizsgálóbiró hatalmában volt.

A szatócsot nem nyaggatták. Nem is hagyott magára tukmálni semmit, még Matej szembemondása után se. Nála nem járt se Matej, se Herskó; – ő nála se pipát nem vásárolt, se 56 forintot el nem helyezett Matej; – ő soha se látta, hírből se ismerte egyiket se. Azért csak börtönben kellett ülnie sok ideig. Ugy emlékszem: vézna termetü, vértelen arczú, gyönge izomerejü fiatal zsidó ember volt. Szinte csodálkoztam, hogy a csendbiztosék vele semmi nyaggatási kisérletet nem tettek. Szinte ugy látszott, nem hagyta volna magát sokáig gyötörni, inkább vallott volna, mint a karikacsapás.

III.

(Smilovics Jankel. – Az éjjeli vallatás. – Mi a rab éjszakája? – Smilovics vall. – Utóbb vallomását visszavonja. – A hullacsempészet meséjének keletkezése. – Smilovics lelkének mélységei. – Leonidás és Zrinyi más, mint Smilovics. – Szegény ember ne legyen hős.)

Smilovics Jankel egészen más egyéniség. Eredeti és különös lélek. A ledér és önző gondolkozásnak valóságos mintaképe. Ugy vallott maga ellen és a zsidók ellen, a hogy csak a vizsgálóbiró óhajtotta. Nem is kinozták egy pillanatig se. Könnyelmüen keverte az ügybe Fógel Amselt és Mendelovics Niszent, Grósz Mártont és Klein Ignáczot. Vallomását ugyan visszavonta s a törvényszék 1883-ik évi julius 2-iki tárgyalásán a visszavonást annyira, a mennyire indokolta is, de ha terhelő vallomását tőle független tárgyi körülmények hamisnak nem bizonyitották volna: egyetlen szavát se hitte volna el senki, mikor magát ártatlannak bizonyitá. Nem hittem volna neki magam se. Gondolkozásának sivársága oly kedvezőtlen hatással volt rám is.

De érdekes törvényszéki alak kétségtelenül.

Először, mint már emlitettem, Nyiregyházán hallgatták ki julius 9-én. Ez a vallomás igaz. Tutajútjának minden részletét üde emlékezőtehetséggel mondja el. Ekkor még a holttestről s annak usztatásáról nem tud semmit.

Ezután a hetedik napon, julius 15-én vesznek föl vele ujból jegyzőkönyvet. Ebben már regényiró képességével beszéli el, miként találkozott a tetemszállitó két eszlári zsidóval s azután Herskóval s miként vette amazoktól s miként adta át emennek a holttestet.

Vajjon mi történt julius 9-ike és 15-ike közt? Nem kinozták. Ismételve határozottan mondja a nyilvános tárgyaláson, hogy őt nem kinozták, testét nem bántották, testi fájdalmat nem kellett szenvednie.

Miért vallott tehát másként? Miért nyilatkozott akként, hogy önmagát is oly sulyosan terhelje?