Part 12

S a lány már teljes nyugodtsággal nézett szemünk közé s hangja se tétovázott tovább, a mint e vallomásával lelkéről a sulyos terhet ledobhatta.

Még egy tanu maradt a vérvád terjesztői közt, a ki nyilatkozott a tehéntaposásról. Ez Solymosi Gáborné özvegy asszony volt, Eszternek nagynénje, Solymosi Jánosnénak testvérje. Ő is látta az eleven sebet. A lány lábának bőre volt – ő szerinte – lezuzva s a seb csunya volt.

Csunya seb alatt a köznép nem egyszerü sérülést vagy horzsolást szokott érteni.

Nagyon érdekes és nagyon fontos Szücs János tanuskodása. Ez az a remek tanu, a kiről már egyszer hosszasabban szólottam.

Nem véletlenül látta a halottat. Nem a kiváncsiság vezette közelébe se junius 18-án este, se 19-én napközben. Fuvarban szállitotta oda a hivatalos urakat, birói megbizásból kezelte, emelgette, mosta s temette a halottat, – tehát teljesen jogos és törvényes uton jutott ahhoz az alkalomhoz, hogy azt jól megszemlélhesse.

Gyanusitották őt is, mint mindenkit, a ki nem a vizsgálóbiró és titkos tanács tetszése szerint beszélt. De a gyanusitás csak üres szavakból állott s azt könnyen elháritotta magáról.

Tanuságát éles, gondos, mély megfigyelése és szabatos beszéde teszi remekké. Az orvosi szakértőknek is óriási anyagot nyujthatott az ő beszéde. Ha a holttest szőrén-szálán eltünt, elveszett volna: az orvosi szakértők csupán az ő megfigyelése alapján is kitünő véleményt alkothattak volna maguknak az eltünt leány koráról, termetéről, nagyságáról, rothadási állapotáról s különös ismertető jeléről.

Emlékezett arra, hogy K. Horváth Géza s mind az urak maguk közt az ő füle hallatára azt beszélték, hogy bizony nem más az a halott, mint Solymosi Eszter.

Gondosan megnézte a halott szemeit és nyakát. A szemek feketék voltak, a nyakon semmi forradásnak jele nem volt.

A termetet felfuvódottnak látta. Több vizi holttestet látott már életében. Legközelebb a tokaji zsidó lánynak Tisza-Lök alatt felbukkant holttestét is, de saját édes fiáét is, ki a Tiszába fult. Biztosan meg tudja különböztetni, melyik a termetes, melyik a kövér, melyik a felfuvódott test.

Gyönyörüen indokolta, hogy miért véli fiatal leány holttestének a csonkafűzesit.

Összehasonlitotta magában a tokaji zsidó lányéval. Ez 18 éves életkoru volt.

– Fiatalabbnak néztem, ugymond, a csonkafűzesi halottat, mint a tisza-lökit.

Megnézte az emlőket mind a kettőnél. A tisza-löki halotté ki volt domborodva, ki volt fejlődve; – a csonkafűzesi halotton a domborodásnak semmi nyoma. Az emlőbimbók kicsinyek s a bimbók udvara még teljesen hiányzik. Az udvarnak semmi látható nyoma.

Teljesen összevág e nyilatkozattal egy csomó eszlári tanúnak vallomása. A fölött nem beszéltek a tanuk össze, hogy a csonkafűzesi halott emlőiről mit beszéljenek. A bimbót mind kicsinynek mondta, – udvart és domborodást egyik se látott.

Pedig a test eme részei szembetünők, a fölismerési tanuk ezeket meg szokták nézni s nem szokták elfeledni.

De összevág e remek tanu észlelése Zurányi Kálmánéval is. Ez is egészen »fejletlen«-nek látta az emlőket s föl se tünt neki, hogy a négy szemlélő orvos is, a mikor irónnal jegyezte a látlelet adatait, az emlőkről azt jegyezte föl: »fejletlenek«. De nagyon feltünt neki azután, mikor napok mulva meglátta a hivatalos látleletet s ebben e szavakat találta:

– Emlők elsoványodottak.

Minő óriási az élettani különbség a »fejletlen« emlő és az »elsoványodott« emlő között! Hiszen elsoványodott emlője százesztendős aggnőnek is lehet, a fejletlen emlő pedig csak gyereklány különös sajátsága.

Józan eszü és éles szemü paraszt sohase eshetett volna ily durva tévedésbe!

Bámulatos gondossággal vizsgálta meg Szücs János a holttest balkeze csuklójára kötött kendőt s annak tartalmát is. A biróság előtt egy kendővel szemléltetőleg mutatta meg: minő volt a kötés. A sárga papirost is megnézte. Az elázott volt.

A fösték nem volt elázva. Jérczetojás nagyságu, még összeálló tömegben volt. Hogy ily nagyságu és fontosságu ugynevezett »bűnjel« a vizsgálóbiró s annyi szakértő szemeláttára elveszhetett!

Furcsa ez!

A tehéntaposás-okozta nyom se kerülhette el az ő éles szemét.

Elmondotta, hol vették az öntöző kannát. Magamnak is feltünt, miként s honnan juthatott oly elhagyatott helyre, mint a Csonkafüzes, a birói szemléhez az öntözőkanna. Ám Szücs János tudta, hogy talált holttesthez mennek, azt esetleg meg kell mosni, oda tehát vizmerő-edény kell, kért hát utközben ő dohányültetvényesektől öntözőkannát. Igaz, hogy a szolgabirónak is eszébe jutott ez.

Többen öntözték és mosták a holttestet. Ő is, Zurányi is, különösen K. Horváth Géza is. Mosták kézzel, rongygyal, szalmacsutakkal is.

Mikor a lábfejről letisztitották az iszapot: nyilván kitünt a sebforradás nyoma.

Ő csak akkor vette észre s akkor nézte meg jól, mikor a lány Szakolczai Julcsa odamutatott:

– Ez az a forradás!

A jegy nem egészen kerek volt. Kissé hosszukás. Sötétebb szinü volt ott a bőr, mint másutt, de nem egyszinü. Az öreg lábujj felett volt a jegy.

Hosszasan néznie nem engedték az urak. A mint a lány megmutatta: őt onnan rögtön elparancsolták az urak. Ne nézze, ne bámulja azt a forradásos jegyet, Solymosi Eszter testének e különös jelét.

Miért cselekedték ezt az urak? Hiszen a vizsgálat érdeke, az igazság kideritése azt követelte, hogy azt a jelet minél több tanu lássa s élő világ biztosan tudja. Hiszen igy nyomban vége lett volna az egész vérvád czimü hajszának.

Szücs János alkalmatlan tanunak látszott.

Más kellemetlensége is volt.

Ő öltötte le a holttestről a ruhadarabokat. Minden darabnak jól megnézte szövését, szabását, föstéseit.

Mikor a holttest mellől elparancsolták: félreállott negyven-ötven lépésnyi távolságra. Ott találkozott Solymosi Jánosnéval, a bánkodó anyával. Egy kendőt lát nála, mely ugyanazon szövésü és föstésü, mint a minőt a halotton látott. A szegény anyát figyelmezteti erre a fontos körülményre.

Vétett ezzel?

Dehogy vétett. Egészen rendes, természetes emberi dolgot művelt. Sőt annak is igaza volna, a ki azt mondaná, hogy tisztes kötelességet teljesitett.

Ám a királyi alügyész meghallotta szavait. S mértéktelen düh támadt benne. Oda ment Szücs Jánoshoz s azt mondta neki rivalgó hangon:

– Takarodjál innen vén gazember, mert felruglak!

Ez a királyi alügyész volt: Egressi Nagy László. Nem rosszlelkü ember, hanem olyan, a minőt a magyar nyelv hóbortosnak nevez. Nyers, ötletes, gunyolódó, hirtelen fellobbanó, a társadalmi érintkezés finomságaival semmit nem törődve, falusi ösztönökkel teljes. A vérvád hitében lelke fenekéig elfogult. Dühbe hozta az, hogy az a mezei paraszt mindent lát, mindent jól megnéz, mindent tudni akar.

Szücs János elképedt erre a durva támadásra. Ő a maga együgyü, de természetes tiszta eszével azt gondolta, hogy a hol az ember szeme és keze dolgozik, ott legyen az esze is egészen s a mit tapasztal: azt jegyezze meg jól az ő lelkében. Ugy hitte, igy készül az igazságszolgáltatás.

Nem hagyott magával paczkázni. Odament kocsijához, lovaihoz s kezdte lovait fölszerszámozni.

– Itt nem maradok az istennek se. A helyett, hogy megköszönnék a munkát, még összeszidnak az urak.

Indulni akart hazafelé.

A panduroknak volt több eszük. Hozzámentek, megkérlelték, szép szóval ott marasztalták. A királyi alügyész is meggondolta a dolgot s nem bántotta tovább.

Igy maradt ott ez a nagy tanu tovább is a holttest közelében. Igy segitett tovább a holttestet becsomagolni, s még e nap estéjén Tisza-Eszlárra szállitani.

Most egy pillanatra vissza kell térnem K. Horváth László és K. Horváth Géza szavaira.

Bőséges beszédükből az tünt ki, hogy a mikor a holttest lábát az iszaptól leöblintéssel megtisztitották: a tehéntaposás jegyét ők is látták, vagy legalább valami foltot a Szakolczai Julcsa által mutatott helyen ők is vettek észre. De a mint azt a helyet jobban megmosták s rongygyal is ledörzsölték: a folt elmosódott. A mikor pedig részint a Csonkafűzesben, részint Tisza-Eszláron szalmacsutakkal is ledörzsölték: minden nyom tökéletesen elenyészett.

Ebben igazuk lehetett.

A holttest régen a vizben volt már s a vizben való rothadásnak nagy fokáig jutott el. A körmök már leváltak, a hajzat kimállott és részben letöredezett, a bőrnek felső rétege, az ugynevezett felhám lefoszlott, sok helyen az irhabőr is foszladozott. Egészen természetes tehát, hogy a sokszoros dörzsölésre az egykori sebforradásnak legalább szine elenyészett, sőt még több is elenyészhetett, mint a szine. A hegedés határvonalán némi kis emelkedés is lehetett ott, a hol a roncsolt bőr az ép bőrrel összeforrad. A szalmacsutak-dörzsölésre az annyira rothadó testen még az a kis emelkedés is eltünhetett.

* * *

Ime megvizsgáltuk Zurányi Kálmán vallomásának belső értékét.

Hogy az eltünt lányka lábát eltünése előtt félévvel a tehén eltiporta s a lábon három hétig gyógyuló csunya sebet ejtett: ezt bebizonyitotta Olajos Bálintné és özvegy Solymosi Gáborné.

Hogy a seb forradásának nyoma mily alaku volt s a lábfej melyik táján feküdt: ezt elmondta és a holttesten is, de a biróság előtt saját lábán is megmutatta Szakolczai Julcsa.

A seb hegedésének jegyét alakra és szinre nézve határozottan látta Szakolczai Julcsán kivül Zurányi Kálmán és Szücs János.

Mind e tanuk arra nézve, hogy a forradás nyoma látható volt-e s az a jegy, a mit láttak, forradás maradványa volt-e: épp oly illetékes tanuk, mint az orvosi szakértők. Jogilag is, erkölcsileg is épp oly illetékesek. Mert ép szemük és józan eszük és megfigyelési akaratuk és alkalmuk épp ugy meg volt, mint az orvosi szakértőknek s az egykori seb hegedésének külső nyomait épp oly tökéletes biztossággal ismerik, mint az orvosok bármelyike. Hiszen egész életen át százat és ezeret látnak.

Bizony megvolt a csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter különös ismertető jele. Nemcsak a ruha, nemcsak a festék, hanem a sebforradás jegye is. A vérvád hívei nagyon szétkürtölték a világban, hogy a ruhát ráölthették a zsidók, de már a félév előtti csunya seb hegedési jegyét a zsidók se varázsolhatták a halottra.

De hát akkor mit beszéltek az emberek tetemusztatásról, holttestcsempészetről, tutajosok halottszállitó rejtelmes vállalatáról?

S maguk azok a nyavalyás zsidók: Herskó és Smilovics miként vállalhatták magukra a tetemusztatásnak s a biróság félrevezetésének undok bűneit?

E kérdésekre a tisza-löki titkok adják meg a feleletet.

A TISZA-LÖKI TITKOK.

I.

(Miként keletkezett a hullausztatás gondolata? – A tutajosoknak Tisza-Lökre hurczolása. – Vay György csendbiztos. – Ősei és jelleme.)

Az orvosok junius 20-án elkészitették a halott külső és belső vizsgálatáról szóló jelentésüket és szakértői véleményüket.

E vélemény szerint a halált nem okozhatta vizbefulladás, hanem tüdővész, tüdőlégdag, májzsugorodás és gyomorhurut s az ezek által előidézett vérszegénység okozta.

Ha ez igaz: akkor a halott nem lehetett Solymosi Eszter. Hiszen ezt erős, egészséges, piros arczu lánykának ismerte életében mindenki. S ilyen egész kórházra való sulyos betegséggel nem lehetett volna testi ereje arra, hogy szolgálatba lépjen, nehéz munkát végezzen, éjjel-nappal talpon legyen. Olajos Bálintné és Huri Andrásné semmiképen se fogadta volna magához szolgabér mellett szolgálónak.

Az orvosok véleménye szerint a holttest legföljebb három napig lehetett a vizben s legföljebb tiz nap óta lehet halott.

Ez se vág össze Solymosi Eszter végzetével.

A lányka 79 nap előtt ápril 1-én tünt el. Hol volt tehát elrejtve, ha csak tiz nap előtt halt meg? S ha tiz nap előtt halt meg és csak három nap óta van a vizben: hol volt akkor holtteteme hét napon át?

Nehéz kérdések ezek mind.

Az orvosok véleménye szerint a csonkafűzesi holttest legalább tizennyolcz, de valószinüleg már huszadik életévét is eltöltött egyéné.

Ha ez igaz: akkor éppen nem lehet szó Solymosi Eszterről, hisz ez csak tizennégy éves és három hónapos fejletlen lányka volt, a mikor elveszett, – tehát 18–20 éves nem lehetett.

Az orvosok nem mondják meg: kit gondoltak ők a csonkafűzesi halottnak. Nem is mondhatják meg. De a törvényszék előtt elejtett szavaik elárulnak annyit, hogy elfogultságukban ők is ugy vélekedtek, mint a vérvád hitét terjesztő hirlapok.

Valami kórházból keritettek egy halott nőt, azt a zsidók a tutajosok segitségével leusztatták a Csonkafűzes alá. Utközben valahol beleöltöztették Solymosi Eszter ruhájába s ekként oda csempészték a vizsgálóbiró szemei elé.

Ez volt a vélekedés. Ezt bebizonyitani lesz most már a vizsgálat feladata.

Ki jött erre a gondolatra először? Ezt kipuhatolni ma már alig lehet. Ezelőtt húsz évvel se tudtam kipuhatolni. Azok, a kik a vizsgálat körül a főmunkát végezték: a vizsgálóbiró, a királyi alügyész, s a törvényszéki elnök élnek még, talán ők meg is mondhatnák, de még ez se valószinü. Ők szentül hitték a tetemusztatás és holttestcsempészet szövevényes meséjét s náluk valószinüleg a dolgok ama képe rögzött meg az emlékezetben, a melyett Matej, Herskó és Smilovics elbeszélése tár szemeink elé.

Akárki gondolta ki a mesét: annak esze az orvosi szakértők véleménye alapján természetes uton járt. Ha a holttest nem Solymosi Eszteré volt, akkor azt valahonnan ugy kellett csempészni, mert Solymosi Eszter ruhája másként nem kerülhetett volna az idegen testre.

Ha csempészték: ez csak a szeklenczei tutajosok tudtával és beleegyezésével történhetett, mert hiszen az ő utolsó tutajuk mellett bukkant föl a tetem.

Ha pedig a tutajosok közt zsidó is van: annak a zsidónak mindent kell tudnia.

Ime ez a gondolatok egymásból fakadó természetes lánczolata.

A tutajosokat megfogták s köztük zsidót is találtak: Herskó Dávidot a sáfárt. Ezeket kellett vallomásra birni első sorban. A vizsgálóbiró junius 28-án, 29-én, 30-án és julius első és második napjain gondosan kihallgatta, de a tetemusztatás és csempészet semmi nyomára nem akadt. Oly részletesen, oly egybevágóan beszélte el a tutajút egész történetét külön-külön mind a 15 tutajos, hogy beszédük valóságában kételkedni se lehetett. Hogy valaki mind a tizenöt szegény, egyszerü s gyámoltalan eszü napszámost beleavatta volna a titokba: ezt föltenni se lehetett. Voltak köztük öregek és fiatalok, s kisebb-nagyobb eszüek, volt köztük egy magyar ember is: Galsi István, ki Tokajtól kezdve velük volt több napon át: teljes képtelenség, hogy egyiknek vagy másiknak beszédjéből ki ne pattant volna valamelyes gyanus körülmény, ha ugyan tudtak valamit a halott csempészetéről. Pénzt se találtak náluk, a házkutatás se járt sikerrel. Sehol semmi jelenség.

A vizsgálóbiróság maga is nyomban elejtette azt a vak föltevést, hogy minden tutajos tudott volna a dologról. El is bocsátott már julius 2-án egy idegen és nyolcz szeklenczei tutajost és csupán hét szeklenczeit tartott fogva.

Herskó Dávidot azért, mert ez zsidó volt és sáfár s erre irányult a főgyanu.

Csepkanics Györgyöt, Matej Ignáczot és Selever Jánost azért, mert ezek voltak az utolsó tutajon, a melynek közelében a holttetem felbukkant.

Szavinecz Pétert és Matej Pétert azért, mert az első és második tutajon ezek voltak a kormánybirák.

Végre Höcska Györgyöt azért, mert ennek volt ásója. Az az ásó, melyet Galsi Istvántól Tokajban vett meg.

Julius 3-án és 4-én a vizsgálóbiró Tisza-Dadán hallgat ki egy csomó embert s tart ujabb nyomozást arra nézve, miként találták meg a csonkafűzesi holttestet.

Julius 4-én elrendeli, hogy a fogva tartott tutajosokat kisérjék Tisza-Lökre. Ott folytatja velük a kihallgatásokat a szolgabirói hivatalnál. A pandurok ki is viszik oda valamennyit.

A vizsgálóbiró nem hallgatja ki őket. Szóba se áll velük, hanem e helyett julius 5-én délelőtt átmegy Tisza-Eszlárra, délután pedig végzést hoz, melyben elrendeli, hogy Matej Pétert, Szavinecz Pétert, Höcska Györgyöt, Selever Jánost és Herskó Dávidot kisérjék vissza Nyiregyházára. Csak Csepkanics György és Matej Ignácz maradjanak Tisza-Lökön.

Mi ez? Talán megzavarodott volna a vizsgálóbiró elméje?

Nyiregyháza Tisza-Lökhöz messze van. Gyalogszerrel talán 4–5 órai utazás, a hogy valaki menni tud. A pandur lóháton jár, a vizsgálati fogoly gyalog baktat. Azok a tutajosok ártatlanok, de ha utóbb bűnösöknek találná is őket a törvény: ma még csupán gyanu terheli őket, semmi más. Ma még az alkotmány minden személyi jogukat biztositja az emberekkel való szabad érintkezés kivételével. Még a gyanu se valami sulyos bűnre vonatkozik. Nem öltek, nem raboltak, nem gyujtogattak, a fölséget nem sértették, senkinek tudatosan kárt vagy sérelmet nem okoztak. Miért hajtják tehát őket, mint a csürhét, hol előre, hol hátra?

Minő jogon hajszolja őket a vizsgálóbiró Tisza-Lökre?

Ki szabad őket hallgatni lakásukon vagy tartózkodási helyükön, vagy a vizsgálóbiró hivatalos helyiségében s a törvényszék székhelyén, sőt ha van ok rá: a bűntett szinhelyén is. Ám Tisza-Lök se nem hivatalos helyiség, se nem székhely, se nem szinhely. A vizsgálóbirónak épen nincs joga ahhoz, hogy a vizsgálati foglyokkal kengyelfutást vagy mulatságos kirándulást rendezzen.

Azonban ki ütköznék meg ezen. A vizsgálati foglyok koldusok, gyámoltalan szegény emberek, panaszukat senki se hallgatná meg, panaszkodni nem is mernek, védőik semmit se tudnak a kengyelfutásról, nincs is talán védőjük, rokonaik pedig messze földön, a magas Máramarosban. A varju se károg utánuk.

De mégis jól megfontolt dolog ez a tisza-löki ide-amoda való futkározás. Van ennek oka. Ok nélkül efféle bolondságot vizsgálóbiró nem csinál.

Ugyanis Tisza-Lökön lakik a csendbiztos. Ha a tutajosok a vizsgálóbiró előtt semmit sem tudnak: át kell őket adni a csendbiztos kezére. Ott majd tudnak. Sarf Móricz, a zsidó gyerek se tudott semmit, mig át nem vitték Nagyfaluba Recsky András csendbiztos szelid hajlékába. De mihelyt átvitték, alig töltött ott egy éjszakát, nosza tudta mindjárt, miként vették vérét Solymosi Eszternek a metsző zsidók.

Csendbiztos és éjjeli vallatás: ez a kettő majd kideriti az igazságot.

A csendbiztos, Vay György, előkelő hatalmas nemzetség ivadéka.

Ősei Árpáddal jöttek ki Ázsiából s foglaltak földet a Duna-Tisza táján. Ősi birtokukat Vaját Szabolcs vármegyében az első foglalással szerezték s több, mint ezer év óta birják szakadatlanul. Mikor a honfoglaló magyarok Európa felé jöttek, a Tanáisz-folyamon szarvas mutatta meg nekik az átkelést. A Vay-nemzetség ősei rugtattak a szarvas után első sorban s a gázlón ők jöttek át először. Nemesi czimerükben ezért van ott a szarvasfej. Első keresztyén ősük 994-ben vette föl a keresztséget Szent István királylyal együtt s birtokállásuk s nemzetségi leszármazásuk hétszáz év óta kétségtelen okiratokkal igazolt.

Bőven ontották vérüket a nemzet minden nagy harczában. A török ellen, a német ellen s a hitujitás nagy küzdelmei közt mindig az elsők között voltak. Rákóczi fejedelem szabadságharcza nem egy Vaynak örökiti meg nevét a magyar nemzet történetében. A csendbiztos is hires kurucz hősnek, Vay Lászlónak dédősunokája.

A családnak egyik ága a 18-ik század közepén már bárói rangra emelkedett s a bárói ág egyik sarjadéka a 19-ik század első felében grófságot nyert. A csendbiztos ágazata megmaradt köznemesnek, de azért a vármegyék életében épp oly tekintélyes volt, mint a főrendü ágazat. Csak az ujabb kor gondolkozása tesz már köztük kölönbséget.

A csendbiztos már nagyon szerény vagyont örökölt s azt se tudta gyarapitani, sőt érintetlenül megtartani se. Már apja, öregapja s dédapja idején is sok testvér közt sokfelé háramlott az ősi vagyon, neki is – a mint tudom – sok testvérje volt, nem is nevelték szerény kenyérkereső foglalkozásra, valamelyes hivatalt el kellett fogadnia. Szabolcsvármegye kis-várdai járásának lett csendbiztosa 1870-ben. 1876 óta a tisza-löki székhely csendbiztosa.

Gyöngéd és nemes felfogás uralkodott a vármegyék nemességében. Sok nagy és jeles család ivadékát elejtette a sors; a nemesség ugy vélekedett: az elejtettet neki föl kell karolnia. Kárhoztatták is, gunyolták is időnként ezt a felfogást. A közhivatalt csak arra érdemes férfinak kell adni. A közérdek meg nem engedheti a családi összebeszéléseket, a sógorság-komaság hatalmaskodását. Elmult a középkor s a törvénybeli és közjogi egyenlőség korszakában minden születési előjognak, minden személyválogatásnak meg kell szünni. Ez az uralkodó nézet ma már.

S igaza van. Egy szavam sincs ellene. A közélet porondján e nézet mellett harczoltam magam is egész életen át. Még a nagy perben is szükséges volt ez irányban küzdeni. Hisz e perben meg a vallási előjogok babonája hatalmaskodott, holott az előjogoknak az alkotmány szerint, régen meg kellett szünniök s én mindenféle születési, osztálybeli, vallási, meg uralkodói előjogoknak ellensége vagyok. De azért a magyar nemességnek a lelkekben élő hagyományaira kegyelettel gondolok s e hagyományok zománczaiban meglátom és elismerem azt, a mi bennük szép.

S bizony szép a nemzetért élő ősi családok elszegényedett ivadékairól – a mennyire lehet – gondoskodni.

Vay György csendbiztos a nagy perben rideg léleknek, nyers modoru pusztai embernek mutatkozott. Nem volt alkalmam vele közelebbről megismerkedni; – csak a nyilvános tárgyaláson folytatott beszédekből, vádlottak és tanuk rávonatkozó kijelentéseiből alkothattam róla magamnak véleményt. E véleményben pedig sok van, a mi rá nézve nem kedvező.

Kegyetlenkedett a foglyokkal.

A foglyokkal való durva bánásmód minden mívelt nemzetnél előfordul, pedig szigoru törvény tiltja mindenütt. A kinzó vallatás Magyarországon el van tiltva már 1790 óta. De nyomai itt is maradtak. A mit a természettudósok atavizmus néven ismernek: meg van az nemcsak a természeti, hanem az erkölcsi világban is. Évezredek szokása élettani változást idéz elő lassanként a szervezetben s e változás a törvényhozások külső parancsára nyomban meg nem szünik. Katonák, csendőrök, rendőrök agya és foglalkozása különösen alkalmas arra, hogy a nyilvánosság elől elzárt titkos vallatásnál gyakran a gyötréssel járó faggatás utálatos szokása fölelevenedjék.

A vallás, vallomás, vallatás különös értelmü szavak a magyar nyelvben. Minden szónak van története, – e szavaknak nagy történetük van.

Megvallani: e szó eredetileg s a nép felfogása szerint annyit jelent, mint megbirni, elbirni, kiállani. »Megvallja-e ez a szerszám azt a terhet?« »Megvallja-e ez az ember azt a munkát?« »Szégyent vall, kárt vall, becsületet vall.« Igy használja e szót a nép ezer változatban.

A »vallás« eredetileg azt jelentette: hitvallás, latinul: confessio, a hitnek minden kinzás, üldözés, erőltetés daczára is elszánt megtartása s magára vállalása.

A bevallás már birtokjogi műszó a magyarban. Azt jelenti, a mit a latin nyelvben: fassio. Ha valamely nemes ember kénytelen volt birtokát eladni, a birtokot hiteles helyen a vevő részére bevallotta.

Ha a vádlott a biró előtt bűnét elismeri: azt mondják, megvallja, vagy bevallja bűnét. Ha el nem akarja ismerni, akkor vallatóra fogják, gyötrik, kinozzák, kényszeritik. Ez a vallatás.

A régi magyar törvényhozásban, de némely külföldiben is gyakran kétféle vallomás állott az itélőbiró előtt. Az egyik a vallatással kierőszakolt beismerés s a másik az a beismerés, melyet a vádlott kinzás nélkül önkéntesen tett. Ez utóbbit benevolens fassionak vagy még rövidebben benevolumnak nevezte a magyar törvénykezés.

Volt magyar neve is: »törödelmes vallomás.« De már ez a szó is: törödelmes, furcsa sejtelmet támaszt bennünk a szó történetére nézve. Ma a töredelmesség erkölcsi megbánást jelent; a dacznak megszünését, a léleknek megtörését jelenti, de eredetileg bizonyára azt jelentette, hogy a vádlott testben-lélekben összetörve állt a biróság elé s ugy beszélt, a hogy a közvádló, vagy a biró akarta, mit sem törődvén már azzal, mi történik már vele ezen túl.