Part 11

Sok tévedése lehet a tanunak arra nézve, hogy mi az, a mit észrevett. Ajtóbecsapódásnak vagy játékröppentyü robbanásának hangját pisztolylövés hangjának véli s úgy adja elő a biróság előtt. Tömeges verekedésnél Péternek betörik a fejét; a seb olyan, mintha fokossal ejtették volna, a tanu Pál kezében látott fokost s jó lélekkel azt vallja: Pál okozta a sebet. Pedig János okozta egy nagy pinczekulcscsal, melyet azonban a tanu nem látott. Nagy országban évenként százezer tanu esik efféle tévedésbe.

Még végzetesebb s gyakoribb a tanu másnemü tévedése, a mikor magáról az esetről s annak miként történt lefolyásáról alkot magának előre véleményt.

Egy-egy baleset vagy bűnös cselekmény rendesen több részletből áll. Valaki meghal mérgezés miatt. Önkényt vette-e be a mérget vagy orvul más adta be neki: ez a kérdés. Mi volt a méreg? Mikor, hol és ki készitette? Miként jutott a méreg a halott házába, kezébe vagy közelébe. Kiről mit beszélt halála előtt a halott? Kire haragudott? Kitől félt? Ki mit beszélt azok közül, – kik közelében voltak? Kinek volt haszna halálából? Igazán mérgezés okozta-e a halált? Az a méreg okozta-e, a melyet a halott közelében vagy közelállói birtokában találtak? Mily helyzetben találták a holttestet?

Száz kérdés, húsz tanu, ezer kisebb-nagyobb tünet. A tanuk tudják már, vagy előre véleményt alkotnak maguknak arról, hogy mi történt. S minden tünetet, melyet észrevettek, ugy adnak elő, hogy teljesen összevágjon azzal az esettel, a melyről szentül hiszik, hogy ugy történt, a mint ők gondolják. Tehát nem a nyers, száraz tünetet adják elő, hanem azt szinte öntudatlanul átalakitják úgy, hogy tanuskodásuk iránya egyetlen pontba jőjjön össze és csupán csak azt az esetet világitsa meg, melyet ők maguknak előre elgondoltak.

Jó lélekkel vallanak, teljes meggyőződésük szerint vallanak s mégis hamisan vallanak. S a szakértők még gyakrabban, még súlyosabban tévednek, mint a tanuk.

Zurányi tanuskodása csodálatraméltó.

Félig hivatalos, félig önkénytes jelenlevő volt a csonkafűzesi holttest mellett s maga egyedül több tünetet vett észre a holttesten, mint valamennyi szolgabiró, vizsgálóbiró, pandur, tanu, szakértő összevéve.

Gondosan megnézte a halott orrát, orrczimpáit. Az orr le volt lapulva s elferdülve. Nem volt természetes állásában. Horváth Géza orvos kiigazitotta, fölpeczkelte, hogy Solymosi Eszter ismerősei esetleg jobban ráismerjenek.

Megnézte fogait. A felsők rendesen állottak, az alsók közül hat fog kissé rendetlenül nőtt, egymásra dült.

Lehunyt szemeit figyelmesen felnyitotta s azok szivárványának szinét tüzetesen meg akarta határozni.

Megnézte a szempillák szőreit. A felsők lemállottak, az alsókból csak ötöt talált, a többit nem találta.

Az emlőkről határozottan látta, hogy azok teljesen fejletlenek. Semmi domborodásuk nincs.

Gondosan méregette elméjében, mennyi idős lehetett a lányka? Lehetett 14 éves, ennek elég fejlett. De lehetett 17 éves is, csakhogy ilyen korunak fejletlen.

Megvizsgálta a halott kezére kötött kendőben levő sárga papirost s a kendőn levő föstékmaradványokat. Ezekből kis mennyiséget össze is gyüjtött s hazavitt Tisza-Lökre. Másnap a királyi alügyész elkérte tőle s azóta a fösték szőrén-szálán elveszett.

A tehéntaposás okozta sebnek forradását, mint döntő fontosságu tünetet különös gonddal figyelte meg. Megnézte – mint mondotta – húszszor is. Lerajzolta magának szabatosan. Nagyobb volt egy akkori ezüstforintosnál. Kissé tojásdad alaku s a hüvelykujj tövétől a harmadik ujj tövéig nyult. El tudta mondani szinét, széleinek s közepének minőségét.

Kulcsos kérdéseket intéztek hozzá az elnök, a védők, az egyetemi hires tudós tanárok. A mit jól megnézett; arról megmondta: igy volt. A mit nem nézett meg jól, arról is megmondta: erre nem tudok felelni, mert ezt nem néztem meg jól.

Szakolczai Julcsa döntő vallomásáról épp oly tisztán tanuskodott, mint a hogy előttem elbeszélte. Még uj jellemző részlet is jutott eszébe.

A lányra igy rivalltak rá:

– Hogy mered te Solymosi Eszternek állitani a halottat, holott azt se tudod, hogy fiu-e vagy lány?

A halott meztelenen feküdt ott, ágyéka kis rongygyal letakarva; feje kopasz s domboru, mellén a női emlőknek semmi nyoma. Szinte jogosan mondhatták Szakolczai Julcsának, hogy nem tudhatja: fiu-e vagy lány a halott.

De Szakolczai Julcsa jól megnézte a jobb lábfejét s az ott levő hegedést s nyugodtan felelte:

– Megesküszöm az élő Istenre, hogy szegény Solymosi Eszter ez a halott!

Az elnök, a nagy közönség, a titkos tanács tagjai, a vármegyeház urai s a csonkafűzesi szakértő orvosok csak ugy hüledeztek Zurányi Kálmán rettentő leleplezéseire. Kirivó szakadásokat okozott ez a tanu a vizsgálat szövevényén. S a szakadásokon át tisztán lehetett látni az igazságot.

Az igazság pedig abból állott, hogy az eltünt lányka sértetlen ép testtel jutott a Tiszába s az enyészet által megroncsolt teteme junius 18-án bukkant föl a folyam árjaiból. Élete utolsó napján viselt ruhája ott volt a tetemen s élő testének különös jegyét a lábfejen megmutatta Szakolczai Julcsa.

Mit kellett volna most tenni a vizsgálóbirónak?

Kötelessége tiszta volt. Csak birói feladatáról nem volt szabad megfeledkeznie. Csak a józan ész ösvényéről nem volt szabad letérnie.

Első kötelessége volt Szakolczai Julcsa vallomását jegyzőkönyvben pontosan felirni.

– Ezt elmulasztotta.

Második kötelessége volt a lábfejen talált különös jegyet alakja és minősége szerint a birói szemlejegyzőkönyvben leirni, akármit beszélnek egyébként az orvosi szakértők. – Ezt is elmulasztotta, sőt megengedte, hogy az orvosok azt vegyék irásba, hogy a holttest lábán semmiféle egykori hegedésnek semmi nyoma.

Különös kötelessége volt kikutatni, hogy mikor és mily körülmények közt taposta meg a tehén Solymosi Eszter lábát? Eszter 1881. évi szeptemberben és októberben Olajos Bálintnénál szolgált Szilvássyné urnő tanyáján. Ott történt a tehéntaposás. A lányka napokon át sántitott s lábafeje be volt kötve s árnika-gyökérrel házilag gyógyitva. Az összes tanyabeliek tudtak az esetről. Olajos Bálintné éppen mindent tudott. Akadt volna tiz tanu is. – Mind e dolgok kipuhatolását megfoghatatlan módon elmulasztották.

Kötelessége lett volna a holttest keze csuklóján kendőbe kötött sárga csomagoló papirost s a Zurányi által gyüjtött föstékmaradványokat megőrizni s Kohlmájer boltosnak megmutatni. Kohlmájer majd megmondta volna, hogy im e festéket e papirba takarva adta április 1-én Solymosi Eszternek. – Mindezt a vizsgálat elmulasztotta, sőt mind a sárga papiros, mind a festék a biróság eljárása közben kézen-közön szőrén-szálán elveszett.

Szabad volt ezeknek elveszni?

Hiszen ezek anyagok, külső tárgyak, száz tanu vallomásánál s ezer szakértő véleményénél fontosabb dolgok. Ezek minémüségét se eltagadni, se elvéleményezni nem lehet.

Ott volt Csonkafűzesen junius 19-én egy eszlári gyerek, Solymosi Eszternek jó ismerője, játszó pajtása, szegről-végről rokona is. Mikor a tetemet mérték: a gyerek előállott a gyerekész ős igazságösztönével s kijelentette, hogy Eszter olyan magas volt, mint ő, összemérkőztek elégszer. Nosza nyomban megmérték a gyereket s ime oly magasnak találták, mint a holttetemet.

A vizsgálóbiró ezt se vette jegyzőkönyvbe. Ezt is eltitkolta a vizsgálat. Pedig a többi mellett ez is igen fontos körülmény. A gyereknek még nevét se jegyezték föl.

A vizsgálat föl az országos szakértőig kutatgatta a sárkányvér nevü gyánta természetét, – egész birói küldöttséggel járt az után, hogy mit álmodott a varjulaposi csárdás szolgálója, mikor éjjel a kocsishoz bement az istállóba, – tanuk egész seregét hallgatta ki arról, miként álmodta meg Tóth Borcsa, hogy őt édes alvása közben megmérték a zsidók, – az abauji Garádicsos csárda szolgálójának fecsegésére egész csapat biró és tanu lett mozgósitva: ezek ostobaságok voltak, ezekre a mindenható állam birói figyelmét ki kellett terjeszteni. De az egyszerü, józan, természetes dolgok, tünetek és tárgyak megállapitását el kellett mulasztani, nehogy az igazság nyomban kiderüljön.

Mert káprázat és rögeszme hatalma nehezedett a vizsgálóbiró és titkos tanács lelkére. S a hatalom sulya alól nem tudtak szabadulni. És elfogta őket a bizonykodás szenvedélye is. Vak ez a szenvedély, mert az emberi hiuságból nő ki s azzal táplálkozik. Ha már egyszer felállitották a vérvádat s annyi embert löktek miatta a börtönbe, hát ők most már ebből törik-szakad nem engednek. Mit szólna a világ, ha kitudódnék, hogy ők a vizsgálat első lépésénél már elbódultak s mint ittas ember a ködben, azóta mindig téves uton jártak? Inkább előre, csak tovább-tovább a téves uton!

II.

(Zurányi vallomásának igazolása. – Az orvosok is beismernek valamit. – Súlyos mulasztásuk. – A szakértő sohase vallja be, hogy valamihez nem ért. – Szakolczai Julcsa az itélőbiróság előtt. – A hazugság. – Olajos Bálintné és Solymosi Gáborné igazolják a tehéntaposást. – Szücs János paraszt, a remek tanu.)

Azonban Zurányi tanuskodása oly döntő fontosságu, hogy e tanuskodás belső értékét minden oldalról meg kell vizsgálnunk. Lehet-e kétség e tanuság belső igazsága fölött? Vajjon mit szól hát ehhez a többi tanu?

Erkölcsi értéke alig lehet amaz orvosok nyilatkozatának, a kik a birói szemlén s a holttest bonczolásán közreműködtek. Ők Zurányi Kálmán tanuságának benső valóságát el nem ismerhetik. Ha elismernék, sulyos büntettbe, hamis tanuságba keverednének önkénytesen, mert akkor el kellene ismerniök, hogy látleletük a döntő pontban hamis volt. De azért nekik is joguk van e kérdésben nyilatkozni, őket is meg kellett erre nézve kérdeznünk.

Trajtler Soma orvostudor volt a vezető orvos. Őt észrevehető izgatottságba hozta julius 10-én Zurányi leleplezése. Bent volt a tárgyaló teremben a közönség közt ő is s mindent hallott. Már julius 10 én sietett felszólalni s kijelenteni, hogy Szakolczai Julcsa tanuskodását ő is hallotta, de a mikor a tetem lábait megmosták: azokon sebforradás jelét senki se látta a világon. Ez csak ugy félvállról tett odavető nyilatkozata volt julius 10-én, de később 13-án annyit beismert, hogy a Szakolczai Julcsa által mutatott helyen talált ugyan valami jelet, de nem találta fontosnak és semmi esetre se tehéntaposásból eredett hegedésnek. Ezért nem emlitette föl a látleletben.

Ily módon nyilatkozott Kiss Jenő orvostudor is.

K. Horváth László sebész és fia K. Horváth Géza szigorló orvos már másként beszél. Az egyik öreg ember, az orvosi és sebészeti tudományokat az 1830-as években hallgatta s azóta falun lakva az élettan és orvostan azóta földeritett titkaiba nem igen hatolt be. – A másik fiatal ember ugyan, 31 éves, de már rég elhagyta az egyetemet s évek óta mezei gazda. A tudománynak csak töredékeit s műszavait ismeri.

Azonban vallomásukat nem ez teszi kétséges értéküvé. Hanem elfogultságuk s az a rögzött ösztönük, hogy nekik semmire másra ügyelniök nem szabad, csak arra hogy látleletüket megvédelmezzék s magukat is, társaikat is megóvják minden kérdésben a tévedés lehetőségének látszatától is. Jóhiszemü tanuk, de veszedelmesek. Bizonykodók. Azért, hogy nekik legyen igazuk: feláldoznak minden igazságot.

Ők is határozottan emlékeznek Szakolczai Julcsa vallomására, de azt állitják, hogy a mikor a tetem lábát először megmosták, látszott ugyan a jel a lábon, de mikor másodszor is még jobban megmosták: a jel lassanként eltünt, ugyannyira, hogy a mikor a tetemet Eszlárra bevitték s ott kézzel, ruhával és szalmacsutakkal ujra lemosták: a jelnek szine is, körvonalai is teljesen megsemmisültek.

S ez igaz lehet is.

Olajos Bálintnét is kihallgatták a nyilvános tárgyaláson julius 7-én. Tele volt a vérvád hitével is, a megfélemlités nyomai is meglátszottak minden szaván s kegyetlenül óvakodott ő is, nehogy egyetlen szava is a vádlottak javára irányuljon: mind a mellett némi sikerrel járt az a törekvésünk, hogy a tehéntaposás történetét előttünk felvilágositsa.

Nála szolgált Solymosi Eszter, nála taposta meg lábát a tehén.

Mikor? E kérdésre nem tudott biztosan felelni. Csak azt mondta: az eset után még három hónapig volt nála Eszter. Az 1881. évi deczember 31-én hagyta el nála a szolgálatot, tehát a tehéntaposás csakugyan a Szent Mihálynap körüli időre esik. Szakolczai Julcsa jól emlékezett ez időpontra.

A tehén Eszternek mezitelen lábára lépett. Jókora területen leszaggatta a bőrt. Három hétig fájt a lányka sebje. Nem feküdt vele, csak bekötötte s ugy sántikált. Orvos nem látta a tanyán, csak utilapuval s efféle házi szerekkel gyógyitották. Genyedésbe nem ment a seb s egy hét mulva már behegedt, de vörös és dagadt volt még ezentul két hétig s egyuttal fájdalmas is.

Ennyit lehetett a seb természetéről Olajos Bálintné tanuskodásából kivenni. De azt is mondta, hogy gyógyulás után a sebnek semmi látható jele nem maradt.

Ebben nincs igaza. Nemcsak orvos tudja, hanem minden ép szemü és ép eszü felnőtt ember tudja, hogy olyan szakitott sebnek, mely a bőrt elroncsolja s mely 13 és fél éves tisztavérü, egészséges gyermeknél három hétig fájdalommal jár s még behegedés után is két héten át vörös, dagadt és érzékeny, megmarad a nyoma rendszerint hosszabb ideig, gyakran egész életen át.

Szakolczai Julcsa jól ösmerte a hegedés alakját. Volt alkalma jól ismerni, minthogy Olajos Bálintnénál, mint igen közeli rokonánál, gyakorta megfordult. Olajos Bálintné ugyanis családi nevén Szakolczai Erzsébet volt Julcsának vérbeli közel rokona. Szücs János tanu ugy adja elő a dolgot, hogy a mikor Szakolczai Julcsát felszólitotta a vizsgálóbiróság, hogy nézze jól meg a halottat: ez a Solymosi Eszter-e: a tanulány odalépett a halotthoz, jól megnézte s azt mondotta:

– Ha a lábán megvan a jegy, ez a Solymosi Eszter.

Ekkor a halott lábáról az iszapot lemosták, a jegy kitünt, a lány jól megnézte s egész határozottan azt mondta:

– Ez az!

S ezután beszélte el a jegy eredetét, történetét.

A jegyet szine és alakja szerint teljesen fölismerte tehát Szakolczai Julcsa is, Zurányi Kálmán is, Szücs János is.

Hogy a szakértő orvosok a jegyet nem tehéntaposásból eredett sebforradás maradványának tartották: erre alaki joguk megvolt. Csupán alaki joguk. Hiszen, hogy valamely tünetről mi a véleményük: az az ő dolguk. Kötelesek saját véleményüket terjeszteni a biróság elé. Hogy aztán az a vélemény lehet helytelen, lehet tökéletesen alaptalan s ellenkezhetik a tárgyi igazsággal: arról ők nem tehetnek. Ennek oka vagy a tudomány hézagossága, vagy az elme-erő kicsinysége, vagy a megfigyelés gyöngesége. Nagyon sok szakértő nagyon gyakran belesik ebbe a szerencsétlenségbe.

De már ahhoz nem volt joguk, hogy a mikor Szakolczai Julcsa rámutatott a különös jegyre: ennek fölemlitését s leirását elmulaszszák. Hiszen a látlelet nem azért szükséges, hogy csak a szakértőnek lehessen véleménye. A lelkiismeretes biró a jogviszályok legtöbb esetében ugy se veheti figyelembe a szakértői véleményt. Csupán a véleményt nem is szabad itéletben alapul vennie. De a látlelet adatai igen is fontosak mindenkor.

Egyébként is csodálatos volt a csonkafűzesi holttest birói és orvosi vizsgálata.

Ha az élő ember bőrén egykor seb volt, mely a bőr felső kérgét is, de magát az irhabőrt is elroncsolja: a gyógyulás után annak jegye megmarad. A jegynek alakja különbözik a szerint, a mint a roncsolást külső metszés, szurás, lövés, vagy zúzódás okozta s némileg különbözik még a szerint is, a mint a belülről jövő fakadás okozta. Ha a forradás nyoma a teljes gyógyulás után is megmarad: bizony az rendszerint hosszu ideig megmarad. Nagy Napoleon testén is találtak, mikor meghalt, egykori sebesülésből származott hegedési jegyeket. E jegyek némelyike kisebb, másika nagyobb volt. Találtak olyat is, a melyről soha senki nem tudott semmit s a melynek történetét soha se tudták kipuhatolni. Az ily hegedési jegy a holttestnek különös jele, melyről a jegy ismerői kétségtelen biztossággal föl tudják ismerni a halottat. És csakis azok tudják, ha a holttest nagy rothadásban van, ha sokáig állt vizben, ha puffad s arczának minden vonása elvesztette már régi alakját és szinét és ha meztelenen teszik oda a tanuk elé.

A tehéntaposás különös alaku hegedési jegyet hagy maga után, mert a tehén patájának, mely a zuzódást okozta, különös alakja van. A hogy Szakolczai Julcsa megmutatta s a hogy Zurányi Kálmán lerajzolta a hegedési jegy alakját: már maga az alak utalt arra, hogy az csak afféle sértésből származott, a minőt tehénpata vagy hozzá hasonló test külső erőszakkal okozhat.

Mindezt összevéve Solymosi Eszter meztelen testének éppen e hegedési jegy volt különös ismertető jele. A holttestet Csonkafűzesnél fölismerte ugyan öt rokona, ugymint Lóczi János, Solymosi János, Jakab János, Juhász József és Juhász Andrásné, de mindezek tanusága eltörpült Szakolczai Julcsa tanusága mellett. Mert különös ismertető jelre, a minő csak Eszter testén lehetett, egyik se tudott rámutatni, csupán csak Szakolczai Julcsa.

Tárgyilag csak ő az igazi tanu.

Az egész vizsgálatnak az a legnagyobb bűne, hogy az ő tanuságát részletesen meg nem örökitette. Minden további bolondság ebből származott.

Még az is, a hogy a vizsgálóbiró a hegedési jegy megállapitásához az orvosi szakértőket oda eresztette s nekik abban szerepet és befolyást engedett.

Elvégre a faluhelyen minden nap előforduló és szemmel látható hegedési jegyeket felismerni szakértőre éppen nincs szükség. A falusi sült paraszt, az utolsó bivalyos legény is csak oly biztosan fölismeri azt, mint a világnak legelső nagyhirü szakértői összevéve. Sőt bármily furcsán hangzik felfogásom, az ép szemü és józan eszü nyers paraszt tanuskodása az igazságszolgáltatás czéljaira sokkal jobb és sokkal többet ér, mint a szakértők minden tudománya.

A szakértő okoskodik, egybevet, összehasonlit, elmélkedik, magyaráz s a lehetőségek millió esetlege közt futkároz. S minthogy mindenről van véleménye s megvan alaki joga, hogy véleményét kimondja: ennélfogva akként lép föl az emberek előtt s ugy áll a felek s birák elé, mint a ki mindentudó.

Negyven év óta vagyok innen-onnan a gyakorlati jogélet embere s rendszerint elég gondos figyelemmel kisértem az életnek hozzám közel mozgó tüneményeit, de még olyan szakértővel nem találkoztam, a ki a biró s a fél előtt férfias komolysággal kijelentette volna: ez s ez ügyben nincs véleményem, mert e s e kérdésekre tudásom nem elég.

Ilyen szakértőt én nem láttam.

A józan eszü, tanulatlan paraszt pedig odaáll a biró elé s a kérdésekre azt mondja: ezt tudom és igy van, igy történt; – vagy azt mondja: ezt nem tudom, nem láttam, nem hallottam. S ez az igaz tanuság. S az ily tanu is nyomban sulyos tévedésbe eshetik, mihelyt a szakértő elmebeli működésének mezejére tér át s véleményt kezd magának alakitani s azt másokkal közölni akarja.

A korszerü igazságszolgáltatás szakértők nélkül el nem lehet. Szövevényessé lett már a társadalom életének s az emberek működésének minden része. De a jog minden komoly barátja óvakodjék attól, hogy a szakértőknek tág szerepkört nyisson. Hogy minden jogi viszály az igazságszolgáltatás mezején a jog és igazság uralmával nyerjen megoldást: ahhoz csak jó biróra és becsületes ügyvédre van szükség, de minél kevesebb szakértőre. Az egészséges birói elmét gyámság alá helyezni nem szabad. A röst birói elmének pedig nem szabad módot nyujtani arra, hogy az igazságszolgáltatást hanyagul rábizza a szakértőre.

A nyilvános tárgyaláson 1883-ik évi julius 7-én Szakolczai Julcsát is kihallgatták. Szomoruságot okozott nekem az a félénkség, az az ingadozás, az az össze-vissza való beszéd, a melylyel a vallomás alól ki akart bujni.

Meg volt törve igazságérzetének minden erélye és bátorsága. A titkos tanács a községi biró Farkas Gábor segitségével kegyetlenül el tudta egy év alatt késziteni az eszlári tanukat.

Minden fölismerési tanu azzal jött a biróság elé, hogy a csonkafűzesi halott nem lehetett Eszter, mert Eszternek fekete-barna szeme volt, a csonkafűzesi halottnak pedig kék szeme volt. S azután a csonkafűzesi halottnak görvélyes forradás volt a nyakán, Eszter nyaka pedig tiszta volt.

Mint a karikacsapás: oly egy nyomon járt a tanuk nyelve a két ok körül.

Pedig egyik se volt igaz. Az orvosi látleletet mind a kettőre nézve el lehetett fogadni, mert maguk az orvosok s Zurányi Kálmán és Szücs János tanuk is tökéletes határozottsággal bizonyitották, hogy a holttestnek fekete volt a szeme, nyakán pedig semmiféle forradásnak nem volt nyoma.

Azután a tanuk közt 1882-ik évi junius 19-én és 20-án egyetlen egy se akadt, a ki a holttest szemét kéknek látta s a nyakon levő forradást észrevette volna. Egy év mulva pedig a nyilvános tárgyaláson valamennyi tanu erről beszélt.

Igaz, hogy 1882 junius 19-én is akadt egy tanu, Jakab János nevü, a ki Solymosi Eszternek tartotta a holttestet, egyebek közt azért is, mert ennek is éppen olyan kék szeme van, mint Eszternek volt. S a mikor arra figyelmeztették, hogy hiszen Eszternek fekete szeme volt, csak azt felelte: éppen olyan volt, mint ennek a halottnak, ő ezt tartja kéknek.

Ez egyéni tévedés.

S ha csak egy-két eszlári tanu akadt, a ki egy évi képzelődés s magarábirás után kék szemről s görvélyes forradásról beszél: még ezt is elfogadtam volna képzelgésszülte tévedésnek.

De valamennyi igy beszélt. A mi azt bizonyitja, hogy a tanuk összebeszéltek előre és pedig egybehangzó feleletre beszéltek össze. Rátanitotta őket valaki.

Csakhogy ily kiáltó valótlanságra erkölcsi erőszak nélkül egész tömeg embert megtanitani nem lehet. S ez az erkölcsi erőszak meglátszott nyomaiban Szakolczai Julcsán is.

Volt egy felnőtt hajadon lány Eszláron, a kit az apja halálra keresett s agyon akart ütni azért, mert vallomása a zsidókra kedvező is lehetett volna. A biróságnak kellett beavatkozni s a lányt apjától megmenteni.

Szinte megérthettük, miért látszott Szakolczai Julcsán a megfélemlités nyoma is.

Azt nyiltan bevallotta, hogy Csonkafűzesnél a tetemben fölismerte Solymosi Esztert, de mentegetődzött e nagy vétke ellen.

Három mentséget hozott fel.

Egyik mentsége az volt, hogy a faluban is, Csonkafűzesnél is mindenki Eszternek mondta a halottat, hát ennélfogva ő is csak annak mondta.

Másik mentsége az volt: »Buta fejjel mondtam, nem jól cselekedtem!«

A harmadik mentsége az volt, hogy félt és reszketett a holttetem látásától, hát ijedtében csak rámondta, hogy ez a szegény Solymosi Eszter holtteste.

Mind e mentségek üres volta nyomban kitünt.

Mert az ép lelket nyomorékké tenni nem lehet s a fiatal szivben az igazság érzetéből mindig marad annyi, a mennyi elég arra, hogy az emberek észrevegyék.

A lány hazudott, mikor a birósággal el akarta hitetni, hogy ő nem emlékszik semmire. Hazudott, mikor azt mondta, hogy a Csonkafűzesben csak buta fejjel beszélt. És hazudott, mikor azt mondta: félt a holttetemtől. Hiszen jól hallották a tanuk, minő bátran feleselt a királyi alügyészszel.

De a mig hazudott: nem mert a szemünk közé nézni. Szine minduntalan változott, kezének nem találta helyét, szemei a földön tétováztak, beszéde akadozott.

A hazugság, ha komoly ügyben nyilvánul, undoritó. A hazug ember erőlködése ugy fel tudja háboritani az embert. A gyermek hazudozása még fájdalmat is okoz.

De édes tünet az, mikor olyan fiatalt látunk, ki valamely külső hatalom nyomása alatt minden áron hazudni akar, – de arra semmi áron se képes. A ki minden szavával mozdulatával és pillantásával elárulja, hogy most hazudik; – megmondhatná az igazságot, de nem teheti s annak legyen esze, a ki hallgatja.

Ilyen tünet volt ott a biróság és nagy közönség előtt Szakolczai Julcsa. A közönség zsidógyülölő volt, ez a lány a szája ize szerint beszélt, de annak a közönségnek még se volt benne gyönyörüsége.

Nem is lehetett.

Mert a kihallgatás rendén szelid kérdéseinkre lassankint mégis teljes határozottsággal mondta el, hogy a forradás jegyét csakugyan látta a halott lábán, sőt kérdésünkre a saját lábán szemlélhetőleg is megmutatta, hol volt és mekkora volt a jegy. A hüvelykujj tövétől kezdődve terjedt a második és harmadik ujj tövéig.

Tehát éppen ugy, a mint Zurányi Kálmán lerajzolta s julius 10 én a biróság előtt élőszóval is elmondta.